Don't you cry no more

Entre idegesen kapkodta tekintetét az éjsötét úton. Késő volt már és meglehetősen messze került a tábortól. Egyik kezében támadásra készen szorongatta fejszéjét, felkészülve a váratlan zombik felbukkanására. Nem volt ínyére, hogy ilyenkor intézze el, amiért útnak indult, de nem volt más választása. A többieknek nem volt szabad tudni a döntéséről, így aztán kénytelen volt titokban, este elhagyni a tábort.

Ez volt az utolsó reménye, hogy Bittert megmentse.

Más megoldás nem maradt, csak ez.

Mélyet sóhajtott, mikor megérkezett a célhoz: egy poros, régen használt útkereszteződés, ami egy közeli városból vezetett ki.

Lassan, óvatosan körbenézett, nincsen-e váratlan vendége, majd maga elé emelte másik kezében pihenő kis dobozát. Az éjjeli fényben halványan megcsillant a fém, ahogy a férfi kinyitotta a dobozt, hogy leellenőrizze, minden megvan-e.

Azóta nem csinálta ezt, hogy a hibáinak kiküszöbölését kérte.

De mikor kiderült, hogy a régi világ visszaállítását akarja, a képébe röhögtek, majd magára hagyták.

Vajon ezúttal beválik?

És ha be is válik, vajon hány évet kapok?

Lesz-e elég időm rendbe hozni mindent?

Mennyire lesz fájdalmas?

Gondolatai össze-vissza cikáztak. Keze remegni kezdett, mikor belegondolt, milyen halála is az alku után. Utána olvasott, és nem szép dolgokat látott azokról a kutyákról, a mitológia pedig csak rontott a képen.

Idióta - állította le hirtelen a remegést -, ha nem teszem meg, Bitternek sokkal nagyobb kínon kell keresztül mennie!

Majd ezzel lecsapta a doboz fedelét, leellenőrizte újból a terepet, majd letette fejszéjét és ásni kezdett a kereszteződés közepén.

Az éj leple alatt nem sokat látott, így leginkább csak ösztöneire hallgatott, mikor betemette a ládikót és fölállt.

Semmi mozgás.

Ez jó, legalább a zombik még nem fedezték föl, hogy erre kóborol.

De hol marad már a démon?

Fejét ide-oda kapkodta, abban reménykedve, hogy valamelyik pillanatban majd föltűnik az az idegesítő nőszemély, de semmi.

- Gyerünk... - motyogta fogait összeszorítva - Ez az utolsó mentsváram...

- Egy démon, mint mentsvár? Nem túl okos gondolat, Entre - szólalt meg egy dallamos női hang Entre mögül, mire a férfi azonnal sarkon fordult.

- Üdv ismét, kedves - üdvözölte egy pislogással a nő, amivel megmutatta koromfekete szemét. Entre ijedten hátrált pár lépést, majd tűrte a pillantást. Azt hitte, az aranysárga szemeknél nincs rémisztőbb, de tévedett.

- Szóval, miért hívtál ide? Csak nem egy újabb reménytelen próbálkozás, hogy helyre hozd a világot? Kérlek, mondd, hogy nem gondolod komolyan, hogy majd pont mi segítünk ebben! - Kezdte a démon, gúnyolódva, majd összekulcsolt karokkal közelebb lépett a férfihoz, hogy az jobban láthassa fekete tekintetét.

- Nem... - felelte Entre, s félszegen lepillantott még, mielőtt kimondta volna.

Még egyszer átgondolta. Biztos, jó ötlet ez? Megbízni egy démonban? Eladni a lelkét?

Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte....

Határozottan felemelte a fejét, majd válaszolt.

- Gyógyítsd meg Bittert! Kérlek!

- Óh, milyen önzetlen alku attól, aki létrehozta a földi poklot - nevetett fel a kérés hallatán a démon, majd hirtelen megkomolyodott. - Hánynom kell tőled - majd ezzel sarkon fordult.

- Várj! - Kiáltotta kétségbeesetten Entre, vállánál megragadta a nőt, majd visszafordította magához. - Nem kérek sokat... igazán nem, csak... gyógyítsd meg... Ne legyen többé beteg, ne szenvedjen többé...

A démon szélesen és rémisztően elvigyorodott.

- Ugye tudod, hogy ha ebbe belemész, sokkal fájdalmasabb, embertelenebb és könyörtelenebb halálban lesz részed, mint neki? Arról nem is beszélve, hogy örök időkre a pokolban fogsz sínylődni.

Entre indulatai csillapodtak, ahogy a nő beszélt. Megrémült a szavaktól és a ténytől, hogy valóban valami elképesztő borzalom fog várni rá, ha ebbe belemegy.

De aztán elmosolyodott.

- Ennél a helynél már nem lehet rosszabb.

Ezen a démon is elmosolyodott, majd lassan körbesétálta a férfit.

- Szóval... mit akarsz? Gyógyítsam meg? Nem hiszem, hogy két hónapnál tovább kibírná egy újabb harapás nélkül. Csak rá kell nézni, kész csődtömeg - kacagta.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte kimért hangon Entre. A démon széttárta karjait és újabb gúnyba kezdett.

- Hát nem is tudom. Démon vagyok, bármilyen kérést teljesítek... Akár... - hirtelen abba hagyta a bohóckodást - Akár olyanná tehetem, mint Swag.

- Mint Swag? - Értetlenül kapta föl a fejét. - Úgy érted, sebezhetetlenné?

A démon egy rémisztő mosollyal bólintott.

- Persze ez nagyobb árral is jár.

- Hány évet kapnék?

- Általában tíz évet szoktam hagyni... - magyarázta, majd hirtelen megtorpant a férfi előtt és mélyen a szemébe nézett. - De ezért maximum ötöt adhatok.

- Öt év? - Ismételte meg kikerekedett szemekkel Entre.

Öt év...

Elég lenne a gyógymód megtalálására?

Öt év...

Helyre tudná addig hozni a dolgokat?

Öt nyavalyás év...

Elég lesz annyi, hogy Bitterrel legyen?

- Rendben... - felelte végül félszegen, remegő lábakkal. Nem számít... a lényeg az, hogy Bitter jól legyen.

Azonban még végig sem futott agyán a gondolatmenet, ajkán máris a démon hideg, halott ajkait érezte.

Igen, az alku megpecsételője, ez a végzetes csók, ami majd a halálba viszi.

Amint egyet pislantott, a démon eltűnt, ő maga pedig egyedül maradt a kereszteződésben. Az egész egy borzalmas rémálomnak tűnt, s sokáig fel sem ocsúdott a történtekből, azonban jól tudta: nem maradhat tovább itt egymaga. Megragadta baltáját, majd szapora léptekkel elindult a tábor felé. Különben is meg kellett bizonyosodnia afelől, hogy Bitterrel minden rendben.

A tábor csöndes volt, amióta Swag és még néhányan elhagyták egy röpke portya erejéig, így aztán gond és magyarázkodás nélkül visszajutott. Első útja rögtön Bitter sátra felé vezetett, ahol aztán mintsem törődve az esetleges fertőzéssel, azonnal rázogatni kezdte alvó barátját.

A foltok látszólag eltűntek, így valamelyest megnyugodott, de mindenképp beszélni akart Vele.

- Bitter... hé, Bitter! Kelj föl!

- Entre.. mi az? - Morogta félálomban a fiú, majd mikor felfogta, hogy Entre hozzáért, ijedten pattant föl. - Entre! Mi a francot művelsz!? Meg vagyok f-- - lélegzete hamar elállt, mikor megpillantotta tiszta, sértetlen karját.

- Hogy érzed magad, Bitter? - Érdeklődött izgatottan Entre.

- H-Hát... furán... - magyarázta, majd lassan arcán is végigsimított. Semmi sárga kinövések. - J-Jól... azt hiszem... De ez hogy lehet?

- Nos... - mosolyodott el Entre egy elfojtott kuncogás közepette. - Mondjuk, hogy találtam számodra ellenszert.

- Mi? - Kapta föl lelkesen a fejét Bitter. - De... mikor? És hogyan?

- Ez... legyen az én titkom... - hajtotta le egy pillanatra a fejét, majd fölnézett barátjára. Boldog volt, ahogy az megkönnyebbülten nézett végig magán és végre mosolyogni látta.

Ezért már megérte az az átkozott alku.

- Akkor... a többieket is meg tudod gyógyítani? - Kérdezte lelkesen Bitter.

- Hát... nem egészen, ez inkább személyre szóló gyógyszer volt... - felelte kicsit zavartan a férfi. - De öt éven belül meg lesz a többieknek is a gyógyír.

- Ó, tudom, hogy így lesz! Hisz... engem is meggyógyítottál! Nos, nem tudom, hogyan, de nem számít. Bíztam benned! - Felelte mosolyogva Bitter. Elképesztően boldog volt, végre ismét élőnek érezte magát.

Entre ezen elmosolyodott, majd végül az időre hivatkozva elköszönt barátjától és elindult a saját sátrába.

Öt év...

Jól be kell osztania.

Entre az asztalánál gubbasztott és eszeveszett sebességgel körmölt egy kis noteszba. Olykor egy-egy pillanatra megállt, hogy órájára pillantson, de utána még nagyobb gyorsasággal igyekezett írni.

Nincs sok ideje már hátra, ezt a pár kutatást pedig mindenképp le kell még jegyeznie, hogy a többiek gyógymódot találjanak a későbbiekben.

Összerezzent.

Vad kutyacsaholás futotta körbe a sátrat odakint, hatalmas, rémisztő árnyékot húzva maga után. Némelyik pokolkutya megpróbálkozott a betöréssel, ám a gyógynövénypor, amit Entre a helyiségen belül körbeszórt távol tartotta őket.

Folytatta az írást. Próbálta kizárni az ugatást és morgást a tudatából és csak a kutatásaira összpontosítani.

Igen, ez beválhat - gondolta, ahogy lassan elért a végéhez. - Milyen kár, hogy nem bizonyosodhatok meg felőle... - keserű mosolyra húzta ajkait.

De legalább megcsinálta. Éjjel nappal törte a fejét az elmúlt években, de legalább sikerült betartania az ígéretét.

- Legalább... - motyogta, mikor az utolsó feljegyzéseit is kiegészítette a lapokon. Hátradőlt a székben, majd újra az órára pillantott. Hamarosan itt az idő... el kell mennie a táborból, hogy ne ijessze meg a többieket a pokolkutyákkal... Meg aztán, ki tudja milyen teremtményeket, zombikat vonzhat oda, miután...

Nagyon nyelt.

Meg fog halni, ezt már öt éve tudta, de sosem tudott rá eléggé felkészülni. Erre talán nem is lehet...

Újabb pokolkutyák zargatták meg nyugalmát.

- Megyek már, megyek! - Morogta, ahogy végül becsukta a noteszét. - Még van fél órám, nyughassatok addig! - folytatta, majd a füzetre írta nagy betűkkel: GYÓGYMÓD. Egy próbát megér...

Sóhajtott, majd végül felállt a székből és elindult kifelé. A többiek a saját sátrukban pihentek a hosszú nap után, így azt sem vették észre, mikor Entre elhagyta a helyét.

Még utoljára visszanézett a táborra és lassan végigvezette tekintetét a sátrakon. Szerette volna, ha ez a családias légkör ég utoljára az emlékezetébe.

Remegett. Félt megfordulni és elindulni, de tudta, ha marad és itt lelik meg a pokolfajzatok, azzal mindenkit halálra rémisztene.

Sóhajtott, majd ólomsúlyú lábaival megfordult.

- Hát te hová készülsz, hm? - Swag állt előtte s rosszallóan nézett végig a megnyúzott férfin. Észrevette, hogy a gázálarca sincs rajta - És hol van a maszkod?

Fenébe. Csöndben akart elmenni, magyarázkodás és zavarba ejtő szituációk nélkül, erre pont belé botlik!

És a maszk? Ja igen, a maszk... el is felejtette...

Fölösleges felhúzni, ha úgyis a halálba készül az ember.

- Sétálok egyet - hazudta, bele se nézve a másik tekintetébe.

- Most szórakozol velem? Ilyenkor!? - Csattant föl idegesen, majd ahogy lassan kifújta a cigi füstöt, megnyugodott. - Veszélyes odakint egyedül. Veled megyek.

- Egyedül van dolgom - vágta rá határozottan Entre. Elég pofátlannak tűnhet most, erre rájött, de távol kellett mindenkit tartania az utolsó percekben.

Egy pokol kutya acsarkodott valamelyik sarokból. Entre ijedten rázkódott össze, majd magában imádkozott, hogy Swag ne kérdőjelezze meg.

- És miféle dolgod van? Öngyilkosság?

Heh, ja. Valami olyasmi...

- Nézd, szeretném kicsit kiszellőztetni a fejem, jó? - Váltott hangnemet a férfi. Nem akart veszekedéssel elválni tőle, még ha nem is jöttek ki mindig jól. - Nehéz napom volt, sokat dolgoztam, érted?

Swag kelletlenül sóhajtott egyet. Nem volt ínyére csak úgy elengedni barátját, de azt sem akarta bevallani neki, hogy aggódik érte. Napok óta furcsán viselkedett: egyik pillanatról a másikra remegni, rettegni kezdett, magában beszélt vagy pedig az egész napját a sátrában töltötte. Ez nem volt egészséges.

- Entre... jól érzed magad? - kérdezte meg végül, mire a másik meglepetten kapta fel a fejét.

- P-Persze. Csak tényleg szükségem van egy sétára... - felelte zavart mosollyal. Swag sóhajtott egyet, majd végül eltaposta a kialudt cigarettát.

- Jó. De minél hamarabb gyere vissza.

Entre félszegen, egy hamis mosollyal bólintott, majd elindult. Hirtelen azonban megtorpant, majd visszafordult Swaghoz.

- Az asztalomon hagytam a feljegyzéseimet. Olvassátok el, jó?

- Um... rendben... - bólintotta a férfi.

- És Swag... - folytatta, mire az illető fölpillantott Entre meggyötört arcára - Vigyázz a táborra, amíg távol vagyok.

- R-Rendben... - felelte megrökönyödten. Normális esetben kifaggatná, miért nem akkor olvassák el az idióta papírjait, mikor visszatér, de most valamit látni vélt az égszínkék szemekben. Valamit, ami azt súgta, barátja nem fog többé visszajönni.

Entre végül eltűnt, Swag pedig - kivételesen - hallgatva a másik Once-lerre, elindult a noteszért. Azonban mikor beért a sátorba, nem kis meglepetésként érte a gyógynövénnyel körbeszórt sátor és a különböző woodoo tárgyak az asztalon.

- Mégis miben mesterkedett ez? - Morogta magának, majd elvette a noteszt. Riasztotta a fiúkat, úgy érezte, ezúttal talán tényleg hasznos dolgot írt le az az idióta Entre, vagy ha mégsem, legalább jót nevethetnek rajta.

Viszont minél jobban belemélyedtek az elemzésekbe, kutatásokba, rájöttek, hogy az a lötty, aminek összetevőit és elkészítését a férfi megírta, még akár működhet is.

- Nos... mit gondolsz? - Kérdezte Rocky, mikor becsukták a noteszt.

Swag első gondolata ez volt: igen, ez az idióta mégis csak kitett magáért. A részletes leírások, kifejtések mind arról tanúskodtak, hogy a férfi komoly munkát fektetett ebbe.

A második gondolata viszont másra irányult: Hol a francban marad már!?

Már vagy húsz perce elment sétálni... ilyen körülmények között még öt is komoly veszélyt jelent, ő meg csak úgy elmarad...

Utálta bevallani, de aggódott érte.

Ekkor egy hatalmas, vérfagyasztó sikoly vágta ketté a zavart csöndet. Mindenki egyként kapta föl a fejét és néztek nyugat felé.

- Ez nem...? - Remegte Ted, mire Swag azonnal fölpattant.

- Maradjatok itt. Elintézem! - Hadarta idegesen, majd fölkapott egy fejszét és el is indult abba az irányba, amerre Entre is ment. Igyekezett minél hamarabb odaérni, ám figyelnie kellett az időközben felbukkanó zombikra is.

Egyszer aztán megtorpant, ahogy elképedve szája elé kellett helyeznie kezét. Szemei kikerekedtek az elé tárult látványtól: nem akarta elhinni, amit lát.

Entre holttestét teljesen szétszaggatta valami... túlvilági. Hason feküdve, nyitott és üveges szemmel meredt Swagra, végtagjai szétmarcangolva hevertek távolabb tőle, hátán mély és vastag karmolások véreztek, nyakába valami hatalmas állkapocs marhatott.

Swag biztos volt benne, hogy ezt nem az itteni állatok tették... sem pedig a zombik, akik megérezve a vér szagát egyre többen jöttek Entre holtestére pályázva. Nem, ezt valami túlvilági tette.

- De... miért? - Rogyott végül a térdeire. Sok borzalmat látott már, de barátja szétcincált teste egyszerűen túl sok volt. Neki is.

- Rohadék... - morogta összeszorított fogakkal. - Megígérted, hogy együtt csináljuk ezt végig... ERRE ITT HAGYSZ!? - Üvöltötte a végén, ahogy könnyáztatta arccal az üres tekintetbe nézet.

Ő már nem fog többet vitatkozni Swaggal.

Haszontalan tollak

Entre öntudatlanul botorkált a sátrában. Torka kiszáradt és rettenetesen fájt az üvöltéstől, de ez most a legkevésbé sem zavarta. Feje zsongott, szinte zsibbadt az ezernyi hangtól, mely egyre csak bombázta őt.

Egyedül egy sikoly emelkedett ki a többi közül hangerejével és kínjával. Bitter volt az valahonnan a távolból.

Meg kellene keresnie. Talán bajban van...

Nem emlékezett jóformán semmire sem, sem arra, hogyan került a kezébe a fejsze és hogyan lett a pengéje csurom vér. Még csöpögött, tehát nemrég történhetett valami. De mi? Nem számított.

Egy valamit tudott csak biztosra.

Ted is fertőzött...

Valószínűleg fájdalmai vannak...

Meg kell tőlük szabadítania...

Ezzel megszorította a fejsze nyelét, s kilépett a sátorból.

Bitter szomorú tekintettel, összekulcsolt karokkal nézte, ahogy barátja föl-alá járkál a sátrában. Hatalmas fehér szárnyai átszakították ingét és sután álltak mögötte. Még újak voltak, nem tudta, hogyan kellene irányítania őket.

Minden olyan gyorsan történt.

A fertőzés, a betegség... még a halál is... bár jobb szemében mintha még érzett volna némi fájdalmat, s nyaka is erősen szúrt, de minden másnak hűlt helye volt. Egy reccsenés a csigolyákban és már megszűnt a fájdalom.

A következő pillanatban már saját hullája mellett állt, teljesen egészségesen, ezekkel a haszontalan tollhalmazokkal a hátán.

Nem tudott hová menni, így aztán követte Entrét, mint eddig mindig. De látva, mennyire szétesett, megzavarodott barátja az eset után, csak jobban elszomorította.

Miért vagyok itt egyáltalán? - gondolkodott, miközben Entre továbbra is a köröket rótta a sátorban.

Úgy hallotta még régen, ha egy szellemnek valami elintézni valója marad a Földön, nem képes nyugovóra térni.

Talán neki is van még valami dolga itt? De hát mi? A fertőzés előtt sem volt semmi haszna, a harapás után meg még annyi sem. Csak egy két lábon járó vírus volt, ami egyre csak Entre hibáit hordozta magával. Mit tehetne most?

Entre ekkor elhagyta a sátrat. Bitter értetlenül kapta föl fejét s rohant utána. Furcsa volt még megszokni, hogy hiába nyúl bármihez, átmegy rajta, így a sátron is könnyedén átjutott. Entre azonban gyors volt, mire Bitter körbenézett a táboron, ő már eltűnt egy másik sátorban. Most mit tegyen? Biztos volt benne, hogy barátja nincs olyan állapotban, hogy csak úgy átruccanjon máshoz... ráadásul... magával vitte a fejszét? De miért?

Végül Ted sátrából látta kijönni 72-vel. Az idősebb férfi idegesen segítette a sétában Entrét, majd visszakísérte a sátrába. Bitter értetlenül nézett utánuk. Mi történhetett Tednél? És egyáltalán mit akart Entre Tedtől azzal a fejszével?

Csak nem??

Gyorsan utánuk rohant, kissé meg is botlott hatalmas szárnyaiban - fenébe, miért ekkorák!?

Mikor azonban barátjához ért, észrevette, hogy az újból zokogásban tört ki. Gyönyörű égszínkék szemei bevörösödtek a könnyektől, ajkai halkan remegtek valamit, amit csak nehezen tudott Bitter kivenni, de amint meghallotta, elöntötte a keserűség.

- Meg kell találnom Bittert...

- De hisz itt vagyok! - Kiáltotta kétségbeesetten, karjával pedig barátja felé nyúlt, azonban ujjai átsuhantak a másik testén. Nem tudta megérinteni őt.

Nem tudott mit tenni, csak nézni, ahogy 72 lassan Entrére teszi a gázmaszkot, majd lefekteti. Borzalmas volt így látnia őt. De még rosszabb volt, hogy nem tudott rajta segíteni, még csak a vállát sem tudta megérinteni. Semmire sem volt képes, csak végignézni, ahogy legjobb barátja lassan álomba sírja magát.

- Mégis miért maradt itt? Mi lenne az én befejezetlen munkám!? - Motyogta magának, ahogy lehuppant az egyik sarokba. Szárnyait még mindig nem tudta irányítani, így az egyikre sikerült ráülnie, míg a másik válla fölött elnyúlt egészen a sátor másik végéig.

- Talán ez a büntetésem? - Folytatta önmarcangolóan, ahogy Entre felé pillantott. Vállai rettenetesen remegtek a zokogástól. - A pokol ehhez képest semmi... - sóhajtotta lehajtott fejjel. Nem tudta mit kellene csinálnia. Aludjon ő is? Alszanak egyáltalán a halottak?

Különben is, hogy tudna aludni, Entre zokogása mellett?

Felemelte fejét s újból végignézett a megkínzott arcon. Észrevette, hogy szárnya egész hosszú ahhoz, hogy elérje Entrét, akár még be is takarja őt. Nem gondolkodott, csak tett egy próbát. Igen, sikerült beborítania Őt hófehér tollaival. Azt nem tudta megmagyarázni, miért volt erre szükség, de határozottan biztos volt abban, hogy Entre zokogása csillapodott, majd lassan abbamaradt, miután betakarta.

Az elkövetkező időkben nemigen ment ki a sátorból. Ahogy Entre sem. A férfi étlen-szomjan feküdt a nap 24 órájában, nem csinált semmit, csak bámult maga elé.

Egyedül Ted jött át valamikor, de annak is kis híján rossz vége lett. Bitter halálra rémülve - ha mondhat ilyen a halál után - próbálta valahogy megállítani barátját, üvöltözött, meg akarta ragadni karját, de mind hiába.

Entre végül mégis megállt. Bitter szerette volna hinni, azért, mert végre meghallotta, de az utána bekövetkező csönd másról tanúskodott.

Azonban, még ha nagy eséllyel Entrének tudomása sem volt Bitter jelenlétéről, a férfi nem hagyta abba a beszélgetést. Nem csak barátja miatt, de maga miatt is. Beleőrült volna a csöndbe.

- Gyerünk, Entre. Nem gubbaszthatsz egész életedben itt... Ki kell menned a többiekhez... - kezdte Bitter, s próbálta valahogy felrázni a sarokban gubbasztót. Ez viszont elég nehéz volt úgy, hogy hozzá sem tudott nyúlni. - Entre, kérlek... ne csináld ezt... - sóhajtotta keservesen, majd lassan térdére ülve lerogyott barátja mellett, szárnyai pedig hatalmasra nyíltak háta mögött. Lassacskán belejött a kezelésükbe, de még mindig idegesítették.

- Nem teheted ezt velem... - folytatta - Megígérted, hogy találsz gyógymódot... Ha csak itt fekszel, azzal nem segítesz senkin, sőt, ártasz magadnak... - magyarázta kitartóan, de ahogy lassan belátta, hogy hiába beszél, kezdte elveszteni a hitét. Szárnyai csöndesen a földre hullottak. - Entre... te mindig erősebb voltál nálam... nem teheted meg, hogy most csak úgy föladod... Kérlek... - nézett rá ismét -, szedd össze magad.

Entre válla ismét rázkódni kezdett, ahogy lassan újabb zokogásba tört ki. A gáz állarc halkan zörgött, mintha a férfi motyogott volna alatta valamit, de túl halkan, hogy Bitter hallani tudja azt. Közelebb akart hajolni hozzá, de barátja hirtelen fejéhez kapott karjaival, hangja egyszer csak felerősödött.

- Nem akartam... Bitter... nem akartam... Kérlek, maradj csöndben! Kérlek!

Az említett értetlenül hajolt Entre fölé. Hallaná talán? Nem... hisz nem rá figyel.

- Entre... Entre, kérlek, nyugodj meg! - Meg akarta fogni vállát, de ujjai ismét átsuhantak bőrén. Fel akarta rázni, tudatára adni, hogy vele van, de akárhogy próbálta megérinteni, mindig átsuhant rajta.

Gyűlölte ezt.

Míg élt, a fertőzés miatt nem érinthette meg barátját. Most hogy meghalt, továbbra is képtelen rá.

Pedig... átkozottul magához akarta szorítani.

Entre továbbra is hallotta valahonnan a távolból azt az elviselhetetlen, rémült sikolyt. Bitter, ahogy jobb orcáját fogja a fájdalomtól és könyörög, hogy legyen már vége... Még most is látta maga előtt, ha lehunyta a szemét.

Azok a suttogó hangok sem voltak különösképp segítőkészek, melyek elárasztották koponyáját. Szélsőségesen húzták az idegeit, hol vigasztalón, hol elképesztő vádlón.

Talán ha újra látnád, bocsánatot kérhetnél tőle...

- Igen... egy újabb esély...

Ugyan, honnan veszed, hogy Bitter ismét látni akarna?

-...

Bitter nem értette kihez beszél Entre, nem is értett minden egyes szót, de volt egy sejtése. Azok a hangok kísértik őt.

Ő is sűrűn hallotta őket halála előtt, vagy mikor maga alatt volt.

Szárnyai körülölelték a kis sarkot, ahol kettesben ültek.

- Bár tudnék valahogyan segíteni rajtad... bár véget tudnék vetni a fájdalmadnak...

Bár véget tudnék vetni a fájdalmadnak...

- Csak... hallgass el! Hallgassatok el!

Entre szorosabban kuporodott össze, ahogy az utóbbi hangot meghallotta. Nem tudta megmagyarázni miért, de rémisztően ismerős volt.

Ki kellene menned a többiekhez...

- Nem vagyok biztonságban odakint...

Te vagy a legnagyobb veszély a táborra nézve, barátocskám!

- Jah... ezért is maradok idebent...

Távol tartod magad a többiektől a saját biztonságuk érdekében? Remek, csak úgy, mint Bitter tette! Mit gondolsz, mikor jönnek érted, hogy végezzenek veled, ahogy te végeztél Bitterrel!?

- Én... nem... nem akarok... NEM AKAROK MEGHALNI!

Bitter ijedten kapta föl a tekintetét a kiáltásra. Mégis miket suttoghatnak a fejébe? És miért hallja meg őket, de az ő hangját nem?

- Entre... nyugodj meg! Kérlek... halld meg a hangom és nyugodj meg! - Próbálta felhívni magára a figyelmet, de a férfi nem hallotta őt. Nem hallott mást, csak az őt hibáztató hangokat.

- Nem hagyom, hogy meghalj, Entre. Nem hagyom! - Kiáltotta végül Bitter, szárnyait pedig szorosan a férfi köré fonta.

Entre értetlenül nyitotta föl pilláit, mikor a semmiből hirtelen erős szorítást érzett teste körül. Erős volt, mégis elképesztően puha.

- Tollak? - Motyogta magának, s ahogy ijedt tekintettel meredt maga elé, mintha az Ő hangja szólalt volna föl valahonnan messziről.

... Nem hagyom...

Nem hallotta tisztán, de biztos volt benne, hogy csak egy részét sikerült elcsípnie.

Ő volt az, semmi kétség...

- B... Bitter? - Hebegte zavartan, tekintetét össze-vissza kapkodva a szobában, de nem jött felelet. Felsóhajtott, majd fájdalmasan fejéhez kapott, ahogy hátradőlt a sarokban.

- Meg fogok őrülni...

De nem így történt. Hosszú. Iszonyat hosszú időbe telt, míg lassan összeszedte magát a sátorban. Talán a fiúk diszkrét győzködése segítette, talán maga jött rá, hogy ez nem mehet tovább, de az is meglehet, hogy egy pozitív hang tartotta benne a lelket, ami különbözött az összes többitől.

Bitter továbbra is követte őt, mint valami titkos árnyék, sőt beszélt hozzá, akárcsak a többiekhez. Egész élvezetessé vált ez az angyal - vagy milyen - forma, mikor már a többiekkel is beszélgetni kezdett. Úgy érezte, mintha még mindig a fiúkkal lenne, mintha mi sem történt volna. Persze a hasznavehetetlen szárnyak továbbra is emlékeztették őt a helyzetére, valamint Entre sem viselkedett teljes mértékben úgy, mint régebben.

Ez persze teljesen érthető, de Bitter nem tudta elfogadni ezt. Hiányzott neki barátja régi énje. Az az én, aki Bitterrel együtt meghalt azon a napon.

Ettől függetlenül Bitter kitartóan bíztatta, mégha tudta is, hogy valószínűleg Entre nem hallja. Beszélt hozzá, és követte mindenhová. Tulajdonképpen nem volt köteles mindig mellette lenni, de valamiért képtelen volt huzamosabb időt tölteni nélküle, s úgy is érezte, hogy Entrének szüksége van rá.

Hisz esténként még mindig álomba sírja magát.

Egyszer aztán Rocky és Swag elrángatta őt egy kis portyára. Úgy gondolták, egy kis kikapcsolódás jót fog tenni neki, addig sem gondol a történtekre. Entre eleinte nem akart beleegyezni. Még mindig úgy gondolta, hogy csak veszélyt jelent a többiekre nézve, de végül egy belső hang azt súgta, mennie kell.

Rocky eszeveszetten vezetett, mintha üldöznék őket. A rádióból teljes hangerőn szólt a zene, nem törődve azzal, hogy így könnyedén magukra vonhatják a figyelmet.

Entre rá akart szólni, de félúton a hang megakadt torkán és inkább ráhagyta. Végülis ők már nem először mennek ilyen körútra, csak tapasztaltabbak, tudják, mit csinálnak... nem?

Nem.

Bitter elől, a motorháztetőn ült, szembe a fiúkkal, s a szélvédőbe kapaszkodott. Nem zavartatta magát, tekintve, hogy senki sem látja.

- Már re se szólsz a fiúkra? Régen ki nem állhattad, ha ilyen felelőtlenül viselkednek... - sóhajtotta fáradtan, majd halványan elmosolyodott. - Mutassak valamit? Nemrég tanultam... - kezdte, majd lassan átnyúlt a szélvédőn, egyenesen a rádióhoz. - Sokáig tartott, mire rájöttem, hogyan kell... De ha erősen koncentrálok, képes vagyok... - mondta, majd lassan lejjebb tekerte a hangerőt a rádión. - Képes vagyok tárgyakat mozdítani.

Nem csak Rocky, de Entre is felfigyelt a hirtelen hangerő váltásra. Rocky vállat vont, majd visszacsavarta maximumra.

Bitter kuncogott egy kicsit, majd ismét, ezúttal még lejjebb tekerte. Rocky ekkorra már kissé idegesebben állította vissza, ám Bitter újra elnémította a rádiót.

- Na jó, mi a franc történt ezzel a vacakkal!? - Kiáltott fel morogva Rocky, amin végül Entre jóízűen fölnevetett.

- Talán a sors is azt akarja, hogy kicsit csöndesebben jussunk el a végcélhoz - vágta rá kuncogva, amire Rocky duzzogva hátrapillantott.

- Azt hiszem, ezzel már elkéstünk... - sóhajtotta baljóslatún Swag. Rocky idegesen fordult vissza, ahogy Bitter is előre pillantott, s ijedten kerekedtek ki szürkéskék szemei, mikor meglátta a fertőzött zombisereget maguk előtt.

Rocky azonnal fékezett, majd igyekezett megfordulni, ám a dögök túl gyorsak voltak ahhoz, hogy legyen elég ideje megfordulni.

- Francba! - morogta, s próbált rükvercben hátra menni, de pár zombi után a kocsi egész egyszerűen beszorult a tömegbe. Nem volt mit tenni, harcolni kellett.

- Ezért hajtogattam mindig, hogy óvatosabbnak kell lennetek! - Morogta Entre, majd megragadta fejszéjét, lábával pedig próbálta lerugdosni a fölpofátlankodó zombikat a kocsiról.

- Kuss legyen, inkább tedd hasznossá magad! - Vetette oda Swag, majd kiugrott a járműből, hogy baltájával szabályosan utat vágjon maguknak. Rocky az ajtó peremére állva próbálta távol tartani az ellenséget, One pedig hátulról takarította az utat.

Egyedül Entre kezében állt még tisztán a fejsze. Képtelen volt felemelni a magasba, majd lesújtani vele. Akárhányszor kiadta a parancsot kezének, az emlékek megállították. Így csak puszta kézzel, lábbal próbálta távol tartani a fertőzött zombikat.

- Entre... csinálj valamit! - Kiáltotta Bitter kétségbeesetten, ahogy odabotorkált hozzá. Haszontalan szárnyaiban meg is botlott, így átsuhant a küzdő Rockyn, mire odaért barátjához.

- Fogd meg azt a nyavalyás fejszét és harcolj! Így nem bírsz el velük! - Kiáltotta, de természetesen nem hallották.

Félt. De nem a zombiktól, hisz azok rá már nem voltak ártalmasak.

Félt, hogy képtelen megvédeni Entrét, aki miatta nem tud szembe szállni az ellenséggel.

Kérlek, Entre... emeld már föl azt a fejszét!

"Nem... képtelen vagyok rá..."

- Entre, harcolj már, az istenért is! Ne kelljen mindent egyedül csinálnom! - Üvöltötte idegesen Rocky. One és Swag egész jó munkát végzett, habár Swag szerzett pár harapást és karmolást, de mindez nem akadályozta meg a további harcban.

Rocky és Entre azonban eléggé cudarul álltak. Entre továbbra sem tudott fegyverével harcolni, a rugdosás pedig nem bizonyult túl eredményesnek. Bitter próbált valahogy segíteni, de hiába volt elég dühös, elég kétségbeesett, még ezekkel az érzelmekkel sem volt képes megütni a zombikat. Egész egyszerűen átbukdácsolt rajtuk.

- Fenébe... nem lehet igaz, hogy még mindig nincs semmi hasznom! - Kiáltotta keservesen Bitter, ahogy Entre mögé esett.

Ekkor azonban One és Swag hirtelen visszatért a kocsiba. Swag besegített egy kicsit Rockynak, majd kiadta a parancsot.

- Most! Nyomás! - Üvöltötte, mire Rocky azonnal a gázra lépett és a megtisztított út felé hajtott. Azonban akkora lendülettel indult meg, hogy a kocsi szélén álló Entre hamar elvesztette az egyensúlyát és lezúgott a járműről.

- ENTRE! - Ordította Bitter s azon nyomban leugrott. Észre sem vette, s szárnyai hatalmasra nyíltak, ahogy ijedtében a magasba emelkedett. Nem gondolkodott, csak cselekedett.

- Francba... francba, francba! Fiúk! - Kiáltotta reményvesztetten Entre, mikor a földre került s kénytelen volt a túlélésért a fejszéjét használnia. Hiába. Túl sokan voltak, ő pedig máris a földön volt. Idő kérdése, mikor tépik darabokra...

Ebből nem esztek!!

Ismerős hang csengett föl füleiben, ahogy hanyatt vágódott a kemény talajon.

Takarodjatok innét!

Az Övé volt ez a hang. De hogy?

Nem tudta eldönteni, hogy józan-e még, hogy valóban jól lát-e, de a zombik, melyek körülötte hörögtek, egyik pillanatról a másikra estek össze.

- Francba... - morogta Swag, ahogy a visszapillantó tükörbe nézett. - Entre lemaradt, vissza! - kiáltotta, Rocky pedig azonnal fordított a kormányon.

- Ez az, siessetek! - Nyögte Bitter. - Nem tudom, meddig vagyok még képes távol tartani ezeket... - És valóban nem tudta, hogy egyáltalán hogy képes ilyesmire. Egészen eddig csak apróbb tárgyakat volt képes megfogni, azokat is hosszas koncentrálás után.

Ez az, siessetek!

Visszhangzott Entre fejében az Ő hangja. Igen, ez ő...

Hitetlenkedve meredt maga elé. Tollakat látott lassan kibontakozni melyek gyengéden elsuhantak arca mellett. Halk lihegést hallott, némi szitokszót... És egy pillanatra meg volt róla győződve, hogy Őt látja maga előtt.

- Bitter?

Az említett kételkedve, vontatottan fordult barátja felé. Talán... látja őt? Végre látja?

Ez a pár másodperc azonban éppen elegendő volt ahhoz, hogy néhány zombi hörögve a földön fekvő felé támadjon.

Bitter ösztönszerűen rohant Entre felé, míg egyik szárnyával jobb oldalról fedezte, majd lassan másik szárnyát is barátja köré borította. Teljesen betakarta mindkettőjüket a hatalmas tollakkal.

- B-Bitter... - motyogta ismét Entre, jobb karját lassan, remegve nyújtotta ki feléje. Valóban ő lenne az? Biztos, hogy nem őrült meg? De mégis hogy lehetséges ez?

A fiúk kiáltását hallotta valahonnan, de nem figyelt rájuk.

- Gyerünk, itt a lehetőség! - Hadarta Bitter, majd hirtelenjében megragadta Entre karját. A férfi értetlenkedve meredt összefonódott kezükre. Megérintette... akkor ez most valóság? Tényleg barátja áll... illetve repül előtte!?

Bitter ugyanúgy meg volt lepődve, mint Entre, mikor sikerült megfognia a kezét és néhány szárnycsapással a magasba emelkednie. De nem volt idő a magyarázatokra. Óriási szárnyaival csapott párat, majd máris a srácok kocsijában landoltak. Persze ők az egészből csak annyit láttak, hogy Entre valamilyen csoda folytán vagy tíz métert ugrott az autóig.

- Haver... Ezt nevezem ugrásnak... - hajtott fejet megdöbbenve Swag, mire Entre értetlenül kapta feléje a fejét.

- De én nem is... B... - akarta volna megmagyarázni a történteket, ám mire visszafordult, az említett nem volt sehol. Hiába kapkodta tekintetét, sehol sem találta Bittert, így aztán zavartan bólintott egyet, majd kusza gondolataival leült a kocsi végébe.

- Hé, minden rendben? - kérdezte a másik sarokból One. Entre nem felelt, csak félszegen bólintott egyet.

Nem értette, mi történt. Az egyik pillanatban fél lábbal a sírban volt, a másik pillanatban meg Bittert látta maga előtt. Tisztán... ez biztos. Biztos?

Ekkor azonban lassú, meleg, majdhogynem égető érzésre lett figyelmes jobb karján. Figyelmesen körbenézett a fiúkon, látja-e valamelyikük, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem figyel rá, óvatosan lehúzta kesztyűjét jobbján, hogy megnézze, megfertőződött-e.

Elképedve meredt karjára, mikor meglátta a furcsa érzés okát. Nem, ez nem fertőzés volt, annál sokkal szokatlanabb és furcsább...

Egy kéznyom égett bőrébe, pont ott, ahol elvileg Bitter megragadta.

- Hát nem képzelődtem... - motyogta magának, majd lassan körbenézett. Nem látott semmit, csak a maguk mögött loholó zombikat.

- Hol lehet most? - motyogta, majd lassan felnézett az égre... semmi...

Bitter halványan elmosolyodott, mikor tekintete összetalálkozott barátjáéval. Bár még mindig nem tudta, hogyan volt képes Entre meglátni őt, most pedig nem, de nem is foglalkozott vele tulajdonképp. Valami egészen másra jött rá, és ez végre boldoggá tette.

Lassan a kocsi mellé repült, Entre mellé, ahol aztán belekapaszkodott a jármű peremébe.

- Köszönöm, Entre. Hála neked, végre tudom már, miért maradtam itt... tudom, mihez kell kezdenem ezekkel az otromba szárnyakkal... - magyarázta a férfinak, habár nem úgy tűnt, hogy hallaná. Megállt a repüléssel, hagyta, hogy a kocsi vigye tovább, és egyik szárnyával gyöngéden betakarta barátját. - Megvédelek velük.

Amint, hogy ezt kimondta, Entre arcáról csöndesen újból folyni kezdtek a könnyek.

- Ne, most meg mi a baj? Itt vagyok, megvédelek! - Próbálta valahogy felvidítani barátját, még ha lehetetlen is a dolog. Egy valami azonban elkerülte a figyelmét... A könnyek mellett, egy halvány mosoly is megjelent a Once-ler képén.

Entre alig észrevehetően bólintott, majd kezét Bitterére helyezte.

A férfi kikerekedett szemekkel meredt le, ahogy Entre ujjait vélte érezni sajátjain.

Hozzáért... képes hozzáérni! Annyi hosszú idő után végre ismét érezhette barátja érintését!

Igen - hunyta le végül a szemét. - Most már tudom, milyen befejezetlen dolgom maradt itt.