Haszontalan tollak

Entre öntudatlanul botorkált a sátrában. Torka kiszáradt és rettenetesen fájt az üvöltéstől, de ez most a legkevésbé sem zavarta. Feje zsongott, szinte zsibbadt az ezernyi hangtól, mely egyre csak bombázta őt.

Egyedül egy sikoly emelkedett ki a többi közül hangerejével és kínjával. Bitter volt az valahonnan a távolból.

Meg kellene keresnie. Talán bajban van...

Nem emlékezett jóformán semmire sem, sem arra, hogyan került a kezébe a fejsze és hogyan lett a pengéje csurom vér. Még csöpögött, tehát nemrég történhetett valami. De mi? Nem számított.

Egy valamit tudott csak biztosra.

Ted is fertőzött...

Valószínűleg fájdalmai vannak...

Meg kell tőlük szabadítania...

Ezzel megszorította a fejsze nyelét, s kilépett a sátorból.

Bitter szomorú tekintettel, összekulcsolt karokkal nézte, ahogy barátja föl-alá járkál a sátrában. Hatalmas fehér szárnyai átszakították ingét és sután álltak mögötte. Még újak voltak, nem tudta, hogyan kellene irányítania őket.

Minden olyan gyorsan történt.

A fertőzés, a betegség... még a halál is... bár jobb szemében mintha még érzett volna némi fájdalmat, s nyaka is erősen szúrt, de minden másnak hűlt helye volt. Egy reccsenés a csigolyákban és már megszűnt a fájdalom.

A következő pillanatban már saját hullája mellett állt, teljesen egészségesen, ezekkel a haszontalan tollhalmazokkal a hátán.

Nem tudott hová menni, így aztán követte Entrét, mint eddig mindig. De látva, mennyire szétesett, megzavarodott barátja az eset után, csak jobban elszomorította.

Miért vagyok itt egyáltalán? - gondolkodott, miközben Entre továbbra is a köröket rótta a sátorban.

Úgy hallotta még régen, ha egy szellemnek valami elintézni valója marad a Földön, nem képes nyugovóra térni.

Talán neki is van még valami dolga itt? De hát mi? A fertőzés előtt sem volt semmi haszna, a harapás után meg még annyi sem. Csak egy két lábon járó vírus volt, ami egyre csak Entre hibáit hordozta magával. Mit tehetne most?

Entre ekkor elhagyta a sátrat. Bitter értetlenül kapta föl fejét s rohant utána. Furcsa volt még megszokni, hogy hiába nyúl bármihez, átmegy rajta, így a sátron is könnyedén átjutott. Entre azonban gyors volt, mire Bitter körbenézett a táboron, ő már eltűnt egy másik sátorban. Most mit tegyen? Biztos volt benne, hogy barátja nincs olyan állapotban, hogy csak úgy átruccanjon máshoz... ráadásul... magával vitte a fejszét? De miért?

Végül Ted sátrából látta kijönni 72-vel. Az idősebb férfi idegesen segítette a sétában Entrét, majd visszakísérte a sátrába. Bitter értetlenül nézett utánuk. Mi történhetett Tednél? És egyáltalán mit akart Entre Tedtől azzal a fejszével?

Csak nem??

Gyorsan utánuk rohant, kissé meg is botlott hatalmas szárnyaiban - fenébe, miért ekkorák!?

Mikor azonban barátjához ért, észrevette, hogy az újból zokogásban tört ki. Gyönyörű égszínkék szemei bevörösödtek a könnyektől, ajkai halkan remegtek valamit, amit csak nehezen tudott Bitter kivenni, de amint meghallotta, elöntötte a keserűség.

- Meg kell találnom Bittert...

- De hisz itt vagyok! - Kiáltotta kétségbeesetten, karjával pedig barátja felé nyúlt, azonban ujjai átsuhantak a másik testén. Nem tudta megérinteni őt.

Nem tudott mit tenni, csak nézni, ahogy 72 lassan Entrére teszi a gázmaszkot, majd lefekteti. Borzalmas volt így látnia őt. De még rosszabb volt, hogy nem tudott rajta segíteni, még csak a vállát sem tudta megérinteni. Semmire sem volt képes, csak végignézni, ahogy legjobb barátja lassan álomba sírja magát.

- Mégis miért maradt itt? Mi lenne az én befejezetlen munkám!? - Motyogta magának, ahogy lehuppant az egyik sarokba. Szárnyait még mindig nem tudta irányítani, így az egyikre sikerült ráülnie, míg a másik válla fölött elnyúlt egészen a sátor másik végéig.

- Talán ez a büntetésem? - Folytatta önmarcangolóan, ahogy Entre felé pillantott. Vállai rettenetesen remegtek a zokogástól. - A pokol ehhez képest semmi... - sóhajtotta lehajtott fejjel. Nem tudta mit kellene csinálnia. Aludjon ő is? Alszanak egyáltalán a halottak?

Különben is, hogy tudna aludni, Entre zokogása mellett?

Felemelte fejét s újból végignézett a megkínzott arcon. Észrevette, hogy szárnya egész hosszú ahhoz, hogy elérje Entrét, akár még be is takarja őt. Nem gondolkodott, csak tett egy próbát. Igen, sikerült beborítania Őt hófehér tollaival. Azt nem tudta megmagyarázni, miért volt erre szükség, de határozottan biztos volt abban, hogy Entre zokogása csillapodott, majd lassan abbamaradt, miután betakarta.

Az elkövetkező időkben nemigen ment ki a sátorból. Ahogy Entre sem. A férfi étlen-szomjan feküdt a nap 24 órájában, nem csinált semmit, csak bámult maga elé.

Egyedül Ted jött át valamikor, de annak is kis híján rossz vége lett. Bitter halálra rémülve - ha mondhat ilyen a halál után - próbálta valahogy megállítani barátját, üvöltözött, meg akarta ragadni karját, de mind hiába.

Entre végül mégis megállt. Bitter szerette volna hinni, azért, mert végre meghallotta, de az utána bekövetkező csönd másról tanúskodott.

Azonban, még ha nagy eséllyel Entrének tudomása sem volt Bitter jelenlétéről, a férfi nem hagyta abba a beszélgetést. Nem csak barátja miatt, de maga miatt is. Beleőrült volna a csöndbe.

- Gyerünk, Entre. Nem gubbaszthatsz egész életedben itt... Ki kell menned a többiekhez... - kezdte Bitter, s próbálta valahogy felrázni a sarokban gubbasztót. Ez viszont elég nehéz volt úgy, hogy hozzá sem tudott nyúlni. - Entre, kérlek... ne csináld ezt... - sóhajtotta keservesen, majd lassan térdére ülve lerogyott barátja mellett, szárnyai pedig hatalmasra nyíltak háta mögött. Lassacskán belejött a kezelésükbe, de még mindig idegesítették.

- Nem teheted ezt velem... - folytatta - Megígérted, hogy találsz gyógymódot... Ha csak itt fekszel, azzal nem segítesz senkin, sőt, ártasz magadnak... - magyarázta kitartóan, de ahogy lassan belátta, hogy hiába beszél, kezdte elveszteni a hitét. Szárnyai csöndesen a földre hullottak. - Entre... te mindig erősebb voltál nálam... nem teheted meg, hogy most csak úgy föladod... Kérlek... - nézett rá ismét -, szedd össze magad.

Entre válla ismét rázkódni kezdett, ahogy lassan újabb zokogásba tört ki. A gáz állarc halkan zörgött, mintha a férfi motyogott volna alatta valamit, de túl halkan, hogy Bitter hallani tudja azt. Közelebb akart hajolni hozzá, de barátja hirtelen fejéhez kapott karjaival, hangja egyszer csak felerősödött.

- Nem akartam... Bitter... nem akartam... Kérlek, maradj csöndben! Kérlek!

Az említett értetlenül hajolt Entre fölé. Hallaná talán? Nem... hisz nem rá figyel.

- Entre... Entre, kérlek, nyugodj meg! - Meg akarta fogni vállát, de ujjai ismét átsuhantak bőrén. Fel akarta rázni, tudatára adni, hogy vele van, de akárhogy próbálta megérinteni, mindig átsuhant rajta.

Gyűlölte ezt.

Míg élt, a fertőzés miatt nem érinthette meg barátját. Most hogy meghalt, továbbra is képtelen rá.

Pedig... átkozottul magához akarta szorítani.

Entre továbbra is hallotta valahonnan a távolból azt az elviselhetetlen, rémült sikolyt. Bitter, ahogy jobb orcáját fogja a fájdalomtól és könyörög, hogy legyen már vége... Még most is látta maga előtt, ha lehunyta a szemét.

Azok a suttogó hangok sem voltak különösképp segítőkészek, melyek elárasztották koponyáját. Szélsőségesen húzták az idegeit, hol vigasztalón, hol elképesztő vádlón.

Talán ha újra látnád, bocsánatot kérhetnél tőle...

- Igen... egy újabb esély...

Ugyan, honnan veszed, hogy Bitter ismét látni akarna?

-...

Bitter nem értette kihez beszél Entre, nem is értett minden egyes szót, de volt egy sejtése. Azok a hangok kísértik őt.

Ő is sűrűn hallotta őket halála előtt, vagy mikor maga alatt volt.

Szárnyai körülölelték a kis sarkot, ahol kettesben ültek.

- Bár tudnék valahogyan segíteni rajtad... bár véget tudnék vetni a fájdalmadnak...

Bár véget tudnék vetni a fájdalmadnak...

- Csak... hallgass el! Hallgassatok el!

Entre szorosabban kuporodott össze, ahogy az utóbbi hangot meghallotta. Nem tudta megmagyarázni miért, de rémisztően ismerős volt.

Ki kellene menned a többiekhez...

- Nem vagyok biztonságban odakint...

Te vagy a legnagyobb veszély a táborra nézve, barátocskám!

- Jah... ezért is maradok idebent...

Távol tartod magad a többiektől a saját biztonságuk érdekében? Remek, csak úgy, mint Bitter tette! Mit gondolsz, mikor jönnek érted, hogy végezzenek veled, ahogy te végeztél Bitterrel!?

- Én... nem... nem akarok... NEM AKAROK MEGHALNI!

Bitter ijedten kapta föl a tekintetét a kiáltásra. Mégis miket suttoghatnak a fejébe? És miért hallja meg őket, de az ő hangját nem?

- Entre... nyugodj meg! Kérlek... halld meg a hangom és nyugodj meg! - Próbálta felhívni magára a figyelmet, de a férfi nem hallotta őt. Nem hallott mást, csak az őt hibáztató hangokat.

- Nem hagyom, hogy meghalj, Entre. Nem hagyom! - Kiáltotta végül Bitter, szárnyait pedig szorosan a férfi köré fonta.

Entre értetlenül nyitotta föl pilláit, mikor a semmiből hirtelen erős szorítást érzett teste körül. Erős volt, mégis elképesztően puha.

- Tollak? - Motyogta magának, s ahogy ijedt tekintettel meredt maga elé, mintha az Ő hangja szólalt volna föl valahonnan messziről.

... Nem hagyom...

Nem hallotta tisztán, de biztos volt benne, hogy csak egy részét sikerült elcsípnie.

Ő volt az, semmi kétség...

- B... Bitter? - Hebegte zavartan, tekintetét össze-vissza kapkodva a szobában, de nem jött felelet. Felsóhajtott, majd fájdalmasan fejéhez kapott, ahogy hátradőlt a sarokban.

- Meg fogok őrülni...

De nem így történt. Hosszú. Iszonyat hosszú időbe telt, míg lassan összeszedte magát a sátorban. Talán a fiúk diszkrét győzködése segítette, talán maga jött rá, hogy ez nem mehet tovább, de az is meglehet, hogy egy pozitív hang tartotta benne a lelket, ami különbözött az összes többitől.

Bitter továbbra is követte őt, mint valami titkos árnyék, sőt beszélt hozzá, akárcsak a többiekhez. Egész élvezetessé vált ez az angyal - vagy milyen - forma, mikor már a többiekkel is beszélgetni kezdett. Úgy érezte, mintha még mindig a fiúkkal lenne, mintha mi sem történt volna. Persze a hasznavehetetlen szárnyak továbbra is emlékeztették őt a helyzetére, valamint Entre sem viselkedett teljes mértékben úgy, mint régebben.

Ez persze teljesen érthető, de Bitter nem tudta elfogadni ezt. Hiányzott neki barátja régi énje. Az az én, aki Bitterrel együtt meghalt azon a napon.

Ettől függetlenül Bitter kitartóan bíztatta, mégha tudta is, hogy valószínűleg Entre nem hallja. Beszélt hozzá, és követte mindenhová. Tulajdonképpen nem volt köteles mindig mellette lenni, de valamiért képtelen volt huzamosabb időt tölteni nélküle, s úgy is érezte, hogy Entrének szüksége van rá.

Hisz esténként még mindig álomba sírja magát.

Egyszer aztán Rocky és Swag elrángatta őt egy kis portyára. Úgy gondolták, egy kis kikapcsolódás jót fog tenni neki, addig sem gondol a történtekre. Entre eleinte nem akart beleegyezni. Még mindig úgy gondolta, hogy csak veszélyt jelent a többiekre nézve, de végül egy belső hang azt súgta, mennie kell.

Rocky eszeveszetten vezetett, mintha üldöznék őket. A rádióból teljes hangerőn szólt a zene, nem törődve azzal, hogy így könnyedén magukra vonhatják a figyelmet.

Entre rá akart szólni, de félúton a hang megakadt torkán és inkább ráhagyta. Végülis ők már nem először mennek ilyen körútra, csak tapasztaltabbak, tudják, mit csinálnak... nem?

Nem.

Bitter elől, a motorháztetőn ült, szembe a fiúkkal, s a szélvédőbe kapaszkodott. Nem zavartatta magát, tekintve, hogy senki sem látja.

- Már re se szólsz a fiúkra? Régen ki nem állhattad, ha ilyen felelőtlenül viselkednek... - sóhajtotta fáradtan, majd halványan elmosolyodott. - Mutassak valamit? Nemrég tanultam... - kezdte, majd lassan átnyúlt a szélvédőn, egyenesen a rádióhoz. - Sokáig tartott, mire rájöttem, hogyan kell... De ha erősen koncentrálok, képes vagyok... - mondta, majd lassan lejjebb tekerte a hangerőt a rádión. - Képes vagyok tárgyakat mozdítani.

Nem csak Rocky, de Entre is felfigyelt a hirtelen hangerő váltásra. Rocky vállat vont, majd visszacsavarta maximumra.

Bitter kuncogott egy kicsit, majd ismét, ezúttal még lejjebb tekerte. Rocky ekkorra már kissé idegesebben állította vissza, ám Bitter újra elnémította a rádiót.

- Na jó, mi a franc történt ezzel a vacakkal!? - Kiáltott fel morogva Rocky, amin végül Entre jóízűen fölnevetett.

- Talán a sors is azt akarja, hogy kicsit csöndesebben jussunk el a végcélhoz - vágta rá kuncogva, amire Rocky duzzogva hátrapillantott.

- Azt hiszem, ezzel már elkéstünk... - sóhajtotta baljóslatún Swag. Rocky idegesen fordult vissza, ahogy Bitter is előre pillantott, s ijedten kerekedtek ki szürkéskék szemei, mikor meglátta a fertőzött zombisereget maguk előtt.

Rocky azonnal fékezett, majd igyekezett megfordulni, ám a dögök túl gyorsak voltak ahhoz, hogy legyen elég ideje megfordulni.

- Francba! - morogta, s próbált rükvercben hátra menni, de pár zombi után a kocsi egész egyszerűen beszorult a tömegbe. Nem volt mit tenni, harcolni kellett.

- Ezért hajtogattam mindig, hogy óvatosabbnak kell lennetek! - Morogta Entre, majd megragadta fejszéjét, lábával pedig próbálta lerugdosni a fölpofátlankodó zombikat a kocsiról.

- Kuss legyen, inkább tedd hasznossá magad! - Vetette oda Swag, majd kiugrott a járműből, hogy baltájával szabályosan utat vágjon maguknak. Rocky az ajtó peremére állva próbálta távol tartani az ellenséget, One pedig hátulról takarította az utat.

Egyedül Entre kezében állt még tisztán a fejsze. Képtelen volt felemelni a magasba, majd lesújtani vele. Akárhányszor kiadta a parancsot kezének, az emlékek megállították. Így csak puszta kézzel, lábbal próbálta távol tartani a fertőzött zombikat.

- Entre... csinálj valamit! - Kiáltotta Bitter kétségbeesetten, ahogy odabotorkált hozzá. Haszontalan szárnyaiban meg is botlott, így átsuhant a küzdő Rockyn, mire odaért barátjához.

- Fogd meg azt a nyavalyás fejszét és harcolj! Így nem bírsz el velük! - Kiáltotta, de természetesen nem hallották.

Félt. De nem a zombiktól, hisz azok rá már nem voltak ártalmasak.

Félt, hogy képtelen megvédeni Entrét, aki miatta nem tud szembe szállni az ellenséggel.

Kérlek, Entre... emeld már föl azt a fejszét!

"Nem... képtelen vagyok rá..."

- Entre, harcolj már, az istenért is! Ne kelljen mindent egyedül csinálnom! - Üvöltötte idegesen Rocky. One és Swag egész jó munkát végzett, habár Swag szerzett pár harapást és karmolást, de mindez nem akadályozta meg a további harcban.

Rocky és Entre azonban eléggé cudarul álltak. Entre továbbra sem tudott fegyverével harcolni, a rugdosás pedig nem bizonyult túl eredményesnek. Bitter próbált valahogy segíteni, de hiába volt elég dühös, elég kétségbeesett, még ezekkel az érzelmekkel sem volt képes megütni a zombikat. Egész egyszerűen átbukdácsolt rajtuk.

- Fenébe... nem lehet igaz, hogy még mindig nincs semmi hasznom! - Kiáltotta keservesen Bitter, ahogy Entre mögé esett.

Ekkor azonban One és Swag hirtelen visszatért a kocsiba. Swag besegített egy kicsit Rockynak, majd kiadta a parancsot.

- Most! Nyomás! - Üvöltötte, mire Rocky azonnal a gázra lépett és a megtisztított út felé hajtott. Azonban akkora lendülettel indult meg, hogy a kocsi szélén álló Entre hamar elvesztette az egyensúlyát és lezúgott a járműről.

- ENTRE! - Ordította Bitter s azon nyomban leugrott. Észre sem vette, s szárnyai hatalmasra nyíltak, ahogy ijedtében a magasba emelkedett. Nem gondolkodott, csak cselekedett.

- Francba... francba, francba! Fiúk! - Kiáltotta reményvesztetten Entre, mikor a földre került s kénytelen volt a túlélésért a fejszéjét használnia. Hiába. Túl sokan voltak, ő pedig máris a földön volt. Idő kérdése, mikor tépik darabokra...

Ebből nem esztek!!

Ismerős hang csengett föl füleiben, ahogy hanyatt vágódott a kemény talajon.

Takarodjatok innét!

Az Övé volt ez a hang. De hogy?

Nem tudta eldönteni, hogy józan-e még, hogy valóban jól lát-e, de a zombik, melyek körülötte hörögtek, egyik pillanatról a másikra estek össze.

- Francba... - morogta Swag, ahogy a visszapillantó tükörbe nézett. - Entre lemaradt, vissza! - kiáltotta, Rocky pedig azonnal fordított a kormányon.

- Ez az, siessetek! - Nyögte Bitter. - Nem tudom, meddig vagyok még képes távol tartani ezeket... - És valóban nem tudta, hogy egyáltalán hogy képes ilyesmire. Egészen eddig csak apróbb tárgyakat volt képes megfogni, azokat is hosszas koncentrálás után.

Ez az, siessetek!

Visszhangzott Entre fejében az Ő hangja. Igen, ez ő...

Hitetlenkedve meredt maga elé. Tollakat látott lassan kibontakozni melyek gyengéden elsuhantak arca mellett. Halk lihegést hallott, némi szitokszót... És egy pillanatra meg volt róla győződve, hogy Őt látja maga előtt.

- Bitter?

Az említett kételkedve, vontatottan fordult barátja felé. Talán... látja őt? Végre látja?

Ez a pár másodperc azonban éppen elegendő volt ahhoz, hogy néhány zombi hörögve a földön fekvő felé támadjon.

Bitter ösztönszerűen rohant Entre felé, míg egyik szárnyával jobb oldalról fedezte, majd lassan másik szárnyát is barátja köré borította. Teljesen betakarta mindkettőjüket a hatalmas tollakkal.

- B-Bitter... - motyogta ismét Entre, jobb karját lassan, remegve nyújtotta ki feléje. Valóban ő lenne az? Biztos, hogy nem őrült meg? De mégis hogy lehetséges ez?

A fiúk kiáltását hallotta valahonnan, de nem figyelt rájuk.

- Gyerünk, itt a lehetőség! - Hadarta Bitter, majd hirtelenjében megragadta Entre karját. A férfi értetlenkedve meredt összefonódott kezükre. Megérintette... akkor ez most valóság? Tényleg barátja áll... illetve repül előtte!?

Bitter ugyanúgy meg volt lepődve, mint Entre, mikor sikerült megfognia a kezét és néhány szárnycsapással a magasba emelkednie. De nem volt idő a magyarázatokra. Óriási szárnyaival csapott párat, majd máris a srácok kocsijában landoltak. Persze ők az egészből csak annyit láttak, hogy Entre valamilyen csoda folytán vagy tíz métert ugrott az autóig.

- Haver... Ezt nevezem ugrásnak... - hajtott fejet megdöbbenve Swag, mire Entre értetlenül kapta feléje a fejét.

- De én nem is... B... - akarta volna megmagyarázni a történteket, ám mire visszafordult, az említett nem volt sehol. Hiába kapkodta tekintetét, sehol sem találta Bittert, így aztán zavartan bólintott egyet, majd kusza gondolataival leült a kocsi végébe.

- Hé, minden rendben? - kérdezte a másik sarokból One. Entre nem felelt, csak félszegen bólintott egyet.

Nem értette, mi történt. Az egyik pillanatban fél lábbal a sírban volt, a másik pillanatban meg Bittert látta maga előtt. Tisztán... ez biztos. Biztos?

Ekkor azonban lassú, meleg, majdhogynem égető érzésre lett figyelmes jobb karján. Figyelmesen körbenézett a fiúkon, látja-e valamelyikük, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem figyel rá, óvatosan lehúzta kesztyűjét jobbján, hogy megnézze, megfertőződött-e.

Elképedve meredt karjára, mikor meglátta a furcsa érzés okát. Nem, ez nem fertőzés volt, annál sokkal szokatlanabb és furcsább...

Egy kéznyom égett bőrébe, pont ott, ahol elvileg Bitter megragadta.

- Hát nem képzelődtem... - motyogta magának, majd lassan körbenézett. Nem látott semmit, csak a maguk mögött loholó zombikat.

- Hol lehet most? - motyogta, majd lassan felnézett az égre... semmi...

Bitter halványan elmosolyodott, mikor tekintete összetalálkozott barátjáéval. Bár még mindig nem tudta, hogyan volt képes Entre meglátni őt, most pedig nem, de nem is foglalkozott vele tulajdonképp. Valami egészen másra jött rá, és ez végre boldoggá tette.

Lassan a kocsi mellé repült, Entre mellé, ahol aztán belekapaszkodott a jármű peremébe.

- Köszönöm, Entre. Hála neked, végre tudom már, miért maradtam itt... tudom, mihez kell kezdenem ezekkel az otromba szárnyakkal... - magyarázta a férfinak, habár nem úgy tűnt, hogy hallaná. Megállt a repüléssel, hagyta, hogy a kocsi vigye tovább, és egyik szárnyával gyöngéden betakarta barátját. - Megvédelek velük.

Amint, hogy ezt kimondta, Entre arcáról csöndesen újból folyni kezdtek a könnyek.

- Ne, most meg mi a baj? Itt vagyok, megvédelek! - Próbálta valahogy felvidítani barátját, még ha lehetetlen is a dolog. Egy valami azonban elkerülte a figyelmét... A könnyek mellett, egy halvány mosoly is megjelent a Once-ler képén.

Entre alig észrevehetően bólintott, majd kezét Bitterére helyezte.

A férfi kikerekedett szemekkel meredt le, ahogy Entre ujjait vélte érezni sajátjain.

Hozzáért... képes hozzáérni! Annyi hosszú idő után végre ismét érezhette barátja érintését!

Igen - hunyta le végül a szemét. - Most már tudom, milyen befejezetlen dolgom maradt itt.