MARCHIN ON

Első rész

Zsák a foltját

2/2

~3.~

Once-ler nem tudta pontosan meddig maradtak fent és mikor is aludtak el a pázsiton, de hajnalra érezte, nem volt túl jó ötlet a szabad ég alatt, a göröngyös földön aludni. Fájlalva csontjait - főleg hátát - ült föl. Igen, meglehetősen kényelmetlen volt azok után, amihez szokott, de mégsem bánt semmit. Rengeteg hullócsillagot láttak még az éjszaka folyamán, s ő mindegyikhez kívánt. Legtöbbjükhöz ugyanazt, de némelyiknél megengedett magának egy kis önzőséget.

Elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett.

A végére már nem is számítottak a kívánságok, egyszerűen csak bolondoztak, nevetgéltek. Once-ler még a gitárját is kihozta, hogy különféle idióta dalokkal szórakoztassa Alexet.

Ezen kénytelen volt halkan felnevetni. Hogy mennyi idétlen dalt kitalált és mennyire hülyét csinált magából... de nem bánta. Jól érezte magát.

- Te meg mit nevetgélsz magadban? - Hallotta meg a folyó felől Alex hangját, aki egészen eddig ott mosakodott. Azonban még mielőtt bármit is válaszolhatott volna a colos, a lány elindult feléje, s Once-ler arcába rázta kezéről a vizet. - Jó reggelt, Álomszuszék!

A lány nevetett, ahogy barátja mérgelődve törölte le magáról a vizet, majd elővett a földön fekvő táskájából egy truffula gyümölcsöt s megreggelizet.

- Hogyhogy már fent vagy? - Értetlenkedett Once-ler, mire a lány vállára vette fenekéig érő fekete táskáját, ingjét pedig megigazította.

- Minél hamarabb le akarom tudni az üzletet, hogy délután többet rajzolhassak! Ha minden jól megy, akár akril festéket is vehetek!

- Gondoltál már arra, hogy a megkeresett pénzt esetleg magadra költsd? - Csipkelődött a férfi, majd ő is felállt.

- De hisz magamra költöm - vágta rá egyértelműen Alex. - Ó Once-ler, neked fogalmad sincs arról, mi lenne velem, ha nem tudnék rajzolni... Mondjuk nekem sincs, de nem is akarom, hogy legyen - folytatta, majd ezzel sarkon fordult, s már indult is volna a városba.

- Várj! Veled megyek! - Állította meg Once-ler, s már húzta is le magáról a pizsama felsőjét.

- V-Várj, hova? M-minek? - Értetlenkedett Alex dadogva. Kissé mintha zavarba jött volna az előtte vetkőző férfitól.

- Hát a városba! Tudod, eladni a thneedet! - Magyarázta amaz, s fölhúzta a kiterített, megszáradt inget. Egy pillanatra eltűnt a házikójában, majd a következő percben felöltözve, hátán a gitárral jelent meg.

- Mármint ezt a thneedet, amit én az este már használtam? - Szólt Alex, majd fölvette a földről s odaadta Once-lernek.

- Um... ja. A tökéletes mikro rostoknak köszönhetően se fűfolt, se sár. Minden piszok lepereg róla! - Vágott vissza a férfi, majd a nyakába tekerte a ruhadarabot. Alex erre felnevetett, majd elindult a kocsi irányába barátjával.

- Hihetetlen vagy...

- Óh, kérlek. Ne bókolj! - Nevette csipkelődve a férfi, majd bekötötte Melvint a kocsihoz, míg Alex gyümölccsel etette és simogatta őt. - Indulhatunk? - Kérdezte, mire a lány elmosolyodott. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha már évek óta így csinálnák ezt... Mintha... hozzá tudna szokni ehhez a rutinhoz. Felkelni, nevetni egyet, majd közösen - nem egymagában - megkezdeni a napot. Igen, ehhez hozzá tudna szokni, de nem fog. Alex csak egy kis időre lépett be Once-ler életébe, és ki ő, hogy zárva tartsa benne a lányt?

Felsóhajtott, majd mikor Alex helyet foglalt mellette, próbált egy mosolyt erőltetni az arcára, s elindultak.

A városban a szokásos rutin ment. Ő kiállt az tömeg elé, reménytelen optimizmussal énekelni kezdett, ám alig kezdett bele, az emberek máris inzultálni kezdték. Némelyikük eléggé megsértette, de próbált nem törődni velük és kitartani célja mellett. A tegnapi beszélgetés valahogy még jobban arra sarkallta, hogy ne adja fel, bármi is történjen. Néha lopva Alex felé pillantott, akinek látszólag nagyon jól ment az üzlet, s mosolyogva rajzolgatta le az arra vállalkozókat. Néha Alex is felpillantott munkájából a férfira, s mikor tekintetük összetalálkozott, Once-ler újabb erőt érzett magában, hogy folytassa ezt az egész műsort.

Az emberek azonban máshogy gondolták. Szinte már élvezték szerencsétlen férfi paradicsommal való dobálását. A múltkori kislány pedig elhatározta, hogy minden áron ripityára töri a gitárját. Egyszer azonban, mikor újabb paradicsomot akartak a fiúhoz vágni, Alex egy egyszerű kézmozdulattal elkapta azt, s mintha ez oly természetes lenne, eltette a táskájába.

- Te meg mit csinálsz? - Értetlenkedett Once-ler. A lány olyan gyorsan ugrott eléje, hogy kis híján megijedt.

- Nem nézhettem tovább nyugodtan, hogy a frissen mosott ingedet ismét bemocskolják - felelte szokatlanul hidegen, közben pedig egy újabb paradicsomot is elkapott. A férfi hitetlenkedve meredt rá, néha-néha összerezzenve a feléje röpülő paradicsomoktól - amiket aztán Alex egytől egyig elkapott. Meglepődött, hogy valaki a segítségére sietett - valaki, aki ember -, de azon még jobban meglepődött, hogy Alex tud ilyen ridegen is viselkedni.

- Haver! Állj már odébb! Nem találjuk el tőled az idiótát! - Szólt föl valaki a tömegből, mire Alex azonnal fölkapta a fejét. Az előbb elkapott paradicsom hirtelenjében szétfröccsent kezében az elfojtott indulataitól - ami szintén meglepte Once-lert.

- Irigylem magukat - kezdte kimért, lassú szavakkal, amire mindenki csakhamar felfigyelt. - Nincs jobb dolguk így délelőtt, minthogy teljesen jó paradicsomokat, drága pénzért megvegyenek, csak azért, hogy utána teljesen ingyen nekünk ajándékozzák... Hmmm, lássuk csak... - nézett a piros zöldséggel teli táskájába. - Az alapján, hogy csak ma, csak ebben az öt percben ennyi paradicsom összegyűlt... már legalább harminc vagy ötven dollárt ajándékoztak nekünk, csak ma! - Feltekintett a táskájából, majd szarkasztikus vigyorral folytatta. - Hűha, köszönjük! Igazán nem kellett volna! De tudják mit? Többre értékelnénk, ha ételadomány helyett inkább meghallgatnák kedves barátomat. Higgyék el, praktikusabb, és sokkal olcsóbb terméket kínál, mint amennyit összességében eddig ránk költöttek! - Vigyorogta szinte már ijesztően, majd megtörölte piszkos kezét a thneedbe s sarkon fordult.

- További jó munkát Once-ler!

- Mi? Máris mész? - Értetlenkedett a férfi.

- Én mára már végeztem, mindent eladtam - válaszolt mosolyogva.

Érdekes - gondolta Once-ler. - Ez a mosoly teljesen más, mint az előbbi volt...

- Veszek akrilfestéket, vásznat és már itt sem vagyok. De neked hajrá! - Folytatta, majd ezzel távozott. Once-ler egy darabig nézte, ahogy elballag, majd próbálta összeszedni magát, s folytatni a műsort.

Alex boldogan dudorászott, ahogy sikerült megvennie a festéket, vásznat, és még ételre is futotta. Nem is habozott sokat, be is vásárolt tojásból, tejből, lisztből, egyszóval mindent vett, ami a palacsintához kellhet. Úgy döntött, kipróbálja tegnap szerzett elméleti tudását s meglepi vele barátját. Szerencséjére Once-ler nem zárta be a viskó ajtaját, így akadály nélkül beosonhatott, néhány aranyhal, medve és a Lorax társaságában.

- Mégis mire készülsz? - Kérdezte a bajuszos, ahogy követte a lányt. Az fölvette a földről Tökmagot, s kissé körbeszaglászott a legénylakásban. A Loraxnak azonban nem felelt.

Aprócska otthon - állapította meg magában. - De egy főre végül is épp elég. Konyha, fürdőszoba és egy hálószoba. Ennyiből állt az egész, de nem volt vele semmi baj. Tetszett neki.

Már épp indult volna a konyha felé, mikor azonban megpillantott egy festőállványt Once-ler ágyánál. Talán kölcsön kérhetném majd... - gondolta, majd közelebbről is megvizsgálta. Ekkor vette csak észre, hogy az állványon egy kép áll, mely egy elegáns, kissé mégis vicces ruhát ábrázolt.

- Nocsak, divattervező is? - Kuncogta magában, ügyet sem vetve az akadékoskodó törpére. Ábrándos tekintettel táncoltatta végig a rajzon szemét, ám mikor a kis Tökmag gyomra felkordult, ő is föleszmélt.

- Ja igen, a sütés!

- Sütés? Te akarsz sütni? Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... - nevette el magát a Lorax, majd követte a lányt a konyhába.

- És mégis miért? - Érdeklődte látszólag rá se hederítve Alex, közben pedig a konyhapultra tette a pöttömöt, ő maga pedig mindent előkészített a palacsintához.

- Hát mert... nem tudsz sütni - válaszolt egyértelműen a másik. Erre Alex felkukkantott egy konyhaszekrény ajtaja mögül, s mosolyogva visszavágott.

- És ha soha nem is kezdem el megtanulni, ez nem is fog változni.

Majd ezzel minden eszköz a pultra került. Alex kissé habozott, valóban jó ötlet-e Once-ler tudta nélkül használnia a konyháját, de aztán kisebb belső diskurálás után döntött.

- Szóval.. először a liszt kell...

És már neki is látott a tészta bekeveréséhez, remélve, hogy időben végez, mielőtt Once-ler megérkezik.

- És... mire fő egyáltalán ez a felhajtás - érdeklődött tovább a Lorax, majd felmászott egy közeli székre, hogy kicsivel közelebb kerüljön a magas lány szemmagasságához. Alex egy pillanatra elgondolkodott. Valóban, miért is?

- Hát... csak kedveskedek... Tudod - hebegte -, jó végre ismét emberi társaságba botlani... Olyan társaságba, amit élvezek is, és... mivel nem maradok sokáig...

- Várj! Hogy érted, hogy nem maradsz sokáig? - Szakította félbe ijedten a Lorax.

- Amint elegendő pénzt keresek a képeimmel, tovább állok... Nem tesz jót az üzletnek, ha egy helyben maradok... - magyarázta, közben pedig föltörte a tojást és a margarint is fölolvasztotta.

A Lorax fölsóhajtott, majd elfordult a lánytól.

- Most meg mi a baj? - Értetlenkedett Alex. A kis sárga lény kezdetben nem válaszolt, csak sokat sejtő tekintettel rápillantott, majd végül egy újabb sóhajt követően megszólalt.

- Aggódom az Égimeszelő miatt. Megígérte, hogy nem vág ki több fát, de ti emberek... gyakran szegitek meg az ígéreteket... - újabbat sóhajtott, majd a többit kissé indulatosan elhadarta. - Ennek a kölyöknek valami emberi kapcsolatra van szüksége, ami elfeledteti vele ezt az idióta bizonyítási vágyát. Amitől leáll!

- Ha arra kérsz, hogy törjem össze az álmait, akkor most felejts el! - Vágta rá azonnal Alex, majd miután jól elkeverte a tésztát, a tegnap tanultak alapján állni hagyta egy kicsit.

- Miért? Miért érdekel egy idegen álma?

- Ő nem idegen... Idegeneknek nem próbálok meg mindenáron sütni... - vágta rá ismét, mire a bajszos elvigyorodott.

- Szóval a barátod?

- I-Igen, azt hiszem... - felelte félszegen. Kissé meglepte ez a hirtelen jött faggatózás és kapcsolat definiálás, de tulajdonképpen már az este választ tudott volna adni minden kérdésre.

- És a barátok... nem hagyják, hogy a másik ostobaságot műveljen, ugye?

Alex bólintott.

- Rendben, csak ennyit akartam tudni, Colos - mosolyodott el a Lorax. - A továbbállásról pedig hamar más véleményen leszel... Legalábbis remélem találsz fontosabbat is itt, mint az üzlet.

Alex figyelmesen - bár kicsit értetlenül - végighallgatta a kis pöttömöt. Fontosabbat? Mégis mire céloz? És mi volt ez a vallatás?

- Nem csodálom, hogy Oncie inkább velem ismerkedik... Fura vagy... - jegyezte meg, majd készült begyújtani a tűzhelyre. Ekkor jutott csak el agyáig az előbbi beceneve. - Várj. Colos? Égimeszelő és Colos? - Hangosan felnevetett. - Mint valami elcseszett rablóbanda név...  - majd ezzel elcsavarta a kapcsolót s egy égő gyufával igyekezte begyújtani a tűzhelyet.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet azt teljesen eltekerni... - jegyezte meg a Lorax.

- Én meg nem hiszem, hogy szükségem van a tanácsodra! - Vágott vissza a lány s ezzel meggyújtotta.

Ebben a pillanatban hatalmas lángnyelv csapott föl a tűzhelyből s egyenesen a konyhai ablak függönyének esett. Alex kisebb sikollyal ugrott arrébb a tűztől, majd reflexszerűen kapta el a konyhapulton remegő Tökmagot. Hirtelenjében fogalma sem volt, mihez kellene kezdenie, így kisebb szitkozódás és kétségbeesés után fölkapta a konyharuhát, s azzal csapkodva próbálta eloltani a tüzet. Ennek azonban az lett a következménye, hogy a konyharuha is lángra kapott.

- Lorax, hozz gyorsan vizet! - Utasította végül ijedten a lány, majd a sárga törpe kezébe nyomott egy nagyobb tálat. Az bólintott s már rohant is, Alex pedig a biztonság kedvéért Tökmagot is kiküldte.

- Francba... - nyögte elkeseredetten, mikor észrevette, hogy a tűz, azalatt a pár másodperc alatt, amíg letette a medvebocsot, terjedni kezdett.

Once-ler unott arccal, kudarccal zötyögött hazafelé. Alex műsora után az emberek nagy ívben elkerülték - valószínűleg a lány túlságosan rájuk ijesztett.

Még én is megijedtem egy pillanatra - mesélte Melvinnek, de sokkal inkább magának. - Bár meg kell hagyni, jól jött... kezdtem unni a paradicsomot... - motyogta, közben pedig olykor-olykor pengetett egyet a gitárján. - Az más kérdés, hogy így a célközönségem is köddé vált... - nevetett, majd egy pillanatra megtorpant a keze, tekintete a messzeségbe révedt. - Talán Alexszel kellene mennem...

S ezen komolyan elgondolkodott. Amióta csak egyedül maradt a tömeg előtt, ezen rágta magát. Talán egy másik városban valóban nagyobb sikere lenne. Talán ha kicsit utazgatna, mindenhol bemutatná az ő csodálatos találmányát, akkor valahol végre elismernék!

- Igen... talán jobb lenne, ha vele mennék... - jegyezte meg ismét, mintegy megerősítve gondolatait. Ekkor azonban kisebb füstre lett figyelmes, majd sötétszürke színnel az ő háza felől gomolygott.

- Mi a... - kapta föl a fejét, majd rázott egyet a gyeplőn. - Melvin, siess!

Mire odaért, bebizonyosodott, hogy a füst nemhogy a háza felöl, de egyenesen a házából jön. Ijedten kapkodta a tekintetét a vízhordó állatokról az épületre, majd mikor meghallotta odabentről Alex hangját, ahogy még több vizet kér, fölkapta a ház sarkában álló vödröt, gyorsan merített a folyóból, s rohant befelé.

Odabent már mindent elborított a füst, így egyedül Alex hangját követve tudta csak, merre kell mennie. Szerencsére a tüzet sikerült a konyhán belül tartani, ám ott már a függönytől kezdve a konyhaszekrényekig minden lángokban állt. Once-ler nem szólt semmit, csak a tűzre vetette a vödör tartalmát, elzárta a nyitva hagyott gázt, majd sarkon fordult újabb vízért.

Még legalább kétszer kellett fordulnia, mire sikerült teljesen eloltani a tüzet. Az ablak csupaszon és koromfeketén éktelenkedett, a bútorok többsége még parázslott egy kicsit, de ugyanolyan ocsmány feketére váltották színüket.

Once-ler továbbra sem mondott semmit, többnyire csöndesen, magában morogva mérte föl a károkat, míg Alex, Tökmaggal a vállán, megszeppenve várt.

- Mégis... mi az ördög történt itt? - Tört ki végül a férfiból a kérdés. Hangja egyértelműen haragot és idegességet hordozott. Még Alex is összerezzent rá, nem csak a Tökmag.

- Én csak... Kedveskedni szerettem volna...

- Mivel? Hogy fölgyújtod a házamat!? - Kiáltotta idegesen, önmagából kikelve a férfi. Alex ismét összerezzent. Megijedt a hirtelen változó hangerősségtől...

- N-Nem... palacsintával... - felelte sután, szemét lesütve, akár csak egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Csak itt valóban égett valami.

- És úgy indítasz, hogy csontig megnyitod a gázt? Egyáltalán eszedbe jutott hogy előbb azt zárd el, aztán foglalkozz a tűzzel? És ha berobbant volna a lángoktól!? - Folytatta az ordibálást, Once-ler, ami odavonzotta az előbb segédkező állatokat. - Különben is, az engedélyem nélkül mit keresel az én házamban?

- Sajnálom, jó? Megtennéd, hogy nem kiabálsz velem? - Kérlelte őszintén, ujjait egyre csak tördelve.

- Nem! - Vágta rá idegesen a férfi. - Kis híján fölgyújtottad az otthonom, Alex!

- Tudom, hibáztam. Sajnálom.

- Egy bocsánatkéréssel nem lesz eltűntetve ez a mocsok, amit okoztál!

- Megcsinálom én, csak ne kiabálj, kérlek...

- Ne parancsolgass nekem! - Ordította erőteljesen a férfi. Alex erre ijedten megrázkódott, szemei pedig összeszűkültek a hirtelen ránehezült rémülettől. Még ujjai tördelésével is fölhagyott.

Once-ler továbbra is bosszús tekintettel meredt rá, egészen addig, míg a lány magához vette a táskáját, majd motyogva elköszönt és elhagyta a szobát. Úgy viharzott ki, hogy majdnem magával sodorta a Loraxot.

- Azért lehettél volna kedvesebb is vele... - vetette oda végül.

- Kedvesebb? Hisz látod mit csinált! - Vágta rá hitetlenkedve a férfi.

- Folyton azt hajtogatod, mit tett, de azon átrohansz, hogy miért...

- Miért? A vacak palacsinták miatt...

- Amiket neked szánt - egészítette ki a Lorax. Once-ler erre összehúzott szemöldökkel meredt rá. - Nem tudom, felétek ez hogy megy, de én örülnék, ha valaki számomra készítene valamit...

- Mire célzol? - Értetlenkedett a férfi, amit már nem tudott tovább elviselni a teremtmény.

- Most kergetted el az első emberi lényt, aki kicsit is törődött veled, arra! - Kiáltotta el magát. Ekkorra már Once-ler is belátta, hogy hatalmas baklövést követett el. Hiszen az egész csak egy baleset volt, ő pedig végig a lányt hibáztatta, annak ellenére, hogy többször is bocsánatot kért. Meg kellett volna hallgatnia, nem pedig az indulatainak engedni.

- Francba... - nyögte, majd ezzel nagy léptekkel elhagyta a szobát. Azonban mikor kiért, sehol sem látta Alexot. Sem a folyónál, sem pedig annak a fának a tövében, ahol eddig mindig rajzolt. Kétségbeesetten Melvinhez fordult.

- Nem tudod esetleg... - kezdte félve, mire az öszvér bosszús tekintettel - mintha az előbbiek miatt ő is haragudna rá - nyugat felé bökött fejével. Once-ler bólintva megköszönte, majd sietve elrohant.

- Ez a két szerencsétlen... nehéz mindkettőnek játszani a lelkiismeretet... - motyogta magának a Lorax, ahogy ő is kisétált a házból.

Nem hitte el, hogy ismét elüldözte Őt magától, hogy ismét a rengetegben kellett valahogy a nyomára akadnia. Once-ler rettenetesen érezte magát az előbbi viselkedése miatt s mindennél jobban szeretett volna elnézést kérni. Ahogy kétségbeesetten kapkodta tekintetét a fák között egyre csak attól rettegett, hogy soha többé nem fogja látni a lányt.

Végig kellett volna hallgatnom - gondolta magát hibáztatva a férfi. - Meg kellett volna hallgatnom... Legközelebb másképp lesz!

Ha lesz legközelebb...

Ekkor hirtelen megtorpant. Nem csak mert elfogyott a levegője, de a gondolat is megrémítette.

 - Alex! - Kiáltotta torkaszakadtából, remélve, hogy kap feleletet. Semmi. Tanácstalanul forgolódott, a truffula színek összemosódtak előtte, de nem adhatta fel. - Alex!

- Ne kiabálj, kérlek - szólalt meg egy hang Once-ler felett. A férfi felnézett, s ekkor vette észre, hogy a lány ott gubbaszt a lombok között, Tökmaggal a vállán.

- Rendben, bocsá...

- Apám ordított így velem mindig, mikor nem engedelmeskedtem neki, érted? - Szakította félbe Alex. Hangja remegő és elcsukló volt. Once-ler meg volt róla győződve, hogy megríkatta, de a lány túl magason volt a fán, hogy ezt tisztán lássa.

- Sajnálom... Nem fog többé előfordulni, ígérem - felelte komoly, átható tekintettel Once-ler, halvány, mégis megbízható mosollyal. Alex durcásan lepillantott rá, majd szótlanul vissza.

- Hé - kezdte a férfi kedvesen -, nem jönnél le, hogy megbeszéljük?

- Jó nekem itt. Szép a kilátás - vágta rá morcosan Alex. Erre Once-ler felsóhajtott, feltűrte ingujját, majd megpróbált ő felmászni Alex mellé. Azonban akárhogy próbálkozott, a gallyak, melyeket megfogott folyton letörtek, vagy ő lépett rossz helyre, vagy egyszerűen nem kapaszkodott elég erősen.

Alex egy darabig figyelmen kívül hagyta a férfi próbálkozását, ám kitartása végül felhívta az érdeklődését. Halkan kuncogni kezdett szerencsétlenkedésén, majd végül megtört a jég és felnevetett.

- Te most direkt csinálod, vagy tényleg ennyire idióta vagy?

- Hé! Még sosem másztam fára, nem megy az olyan könnyen! - Vágott vissza bosszankodva, mégis mosolyogva.

- Nem-e? Na, add a kezed, Égimeszelő - nevette Alex, majd lenyúlt barátjához, aki máris megragadta a kezét s együttes erővel sikerült felmásznia melléje.

- Ó, ez valóban szép... - sóhajtotta a férfi, mikor elhelyezkedett. Alex mosolygott ezen egyet, majd tovább firkálgatott füzetébe. Once-ler vetett rá egy pillantást, ám egészen mást látott, mint várt. A gyönyörű erdőt Alex kopár, romos vidéknek firkálta, a vonalak olyan élesen hasítottak egyes helyen, hogy Oncie szinte érezte a belőlük áramló fájdalmat.

- Nézd... Sajnálom az előbbit... - kezdte tétlenül maga elé bámulva. - Nagyra értékelem, hogy kedveskedni akartál, csak... máskor jobban vigyázz, jó?

Alex sóhajtott s megállt kezében a ceruza.

- Én sem úgy képzeltem, hogy ekkora kárt fogok okozni, hidd el...

- Elhiszem... - motyogta lehorgasztott fejjel a férfi. Alex egy darabig figyelte, majd elrakta a füzetét s komoly tekintettel Once-ler felé fordul.

- Őszintén ígéred, hogy nem kiabálsz velem többet?

Once-ler felpillantott, majd elmosolyodva jobb kezével egy keresztet rajzolt mellkasára.

- Esküszöm.

Alex erre elvigyorodott. Szélesen és vidáman.

- Akkor délután hozzá is látok kifesteni a konyhát! Csak előbb beugrok a városba festékért. Milyen színt szeretnél?

- Um... zöldet. Sötétet...

- Komolyan? A sötétzöld nem éppen a jó jellemzőiről híres!

- Attól még a kedvenc színem - vágott vissza mosolyogva Once-ler.

- Oké, oké. Akkor nem szóltam - nevette Alex, majd lassan levette válláról Tökmagot és az ölébe vette. - De akkor nem baj, ha feldobom valamivel?

- Tekintsd a falamat a te vásznadnak!

Alex ezen elmosolyodott, majd ez átment egy csalfa, sunyi vigyorba. Még mielőtt Once-ler észbe kaphatott volna, Alex nagy lendülettel hátra dőlt, őt is magával rántva. A lány a lábával kapaszkodott az ágba, melyen az előbb ült s úgy lógott fejjel lefelé róla, Once-ler azonban a váratlan mozdulattól kis híján lezúgott a földre.

- M-Mit művelsz? - Sikította vékony hangon, halálra rémülve a férfi, de szerencsére reflexei nem hagyták cserben és sikerült megkapaszkodnia.

- Ezt azért, amiért kiabáltál velem! - Válaszolta meg kárörvendően kuncogva Alex. - Másrészt meg nem árt, ha néha más szemszögből nézel a dolgokra.

- Más szemszög? Majdnem leestem, arról nem is beszélve hogy... auch, lüktet a fejem a sok vértől...

Alex ismét felnevetett, majd szorosan magához fogta a kis medvebocsot, s egy szaltóval lehuppant a földre. Kihívó és önelégült mosollyal pillantott fel a lógó, értetlen férfira.

- Ezt meg...? Hogyan?

Alex nem felelt, csak sejtelmesen mosolygott a férfira, majd sarkon fordult.

- Megyek festékért, majd jövök.

- Mi? Hé, nem hagyhatsz csak így itt! Segíts lejönnöm, hé! - Kiáltozta Once-ler, össze-vissza kapálózva, aminek végül az lett az eredménye, hogy lefejelte a talajt.

Pár órával később Once-ler a szobájában a festőállványánál ücsörgött, s próbált valamit alkotni. Valamit, ami felhívná az emberek figyelmét s amivel sikerülne végre eladnia a találmányát. Egyszer csak azonban vidám kopogásra lett figyelmes.

- Um... nyitva... - felelte kissé értetlenül. Tudta, hogy valószínűleg Alex az, viszont a kopogást nem tudta mire vélni. Mikor aztán a lány szélesen vigyorogva, kezében egy vödör festékkel belibbent az ajtón, ezt szóvá is tette.

- Hogyhogy kopogsz? Hiszen...

- Nem akartam engedély nélkül csak úgy besétálni - felelte, majd elindult a konyha felé. Once-ler kínosan felnevetett, majd felállt az állványtól.

- Hé, nem beszéltem komolyan. Gyere, amikor csak akarsz!

- Vigyázz, mert szavadon foglak! - Kuncogta Alex, majd letette a vödröt és körbenézett a konyhában. Hatalmas mocsok volt mindenütt, a falak koromfeketék, a bútorok csapzottak voltak. Nagy munkának nézett elébe.

- Biztos, hogy megtudod csinálni? - Érdeklődött Once-ler, ahogy odasétált melléje. Nem kételkedett Alex ügyességében, de látva a károkat igen pesszimista volt.

- Persze! Bár megunom az életemet is, mire lekaparom a kormot a falakról, de... szerintem még ma éjszaka kész leszek! - Felelt széles mosollyal Alex.

- Éjszaka?

- Ó, ne aggódj, észre se fogod venni, hogy itt vagyok!

- Nem, nem arról van szó... nem kell egész estig itt rostokolnod...

- Nem úgy van az kérem - bökte oldalba barátját Alex. - Ha én valamit elkezdek, szeretem még aznap befejezni.

- Akkor tiéd a pálya! - Tárta szét karjait Once-ler, majd lassan visszament a szobájába. - Az asztalon találsz mályvacukrot, egyél nyugodtan!

- Nem kell kétszer mondanod! - Nevette Alex, majd pár szem cukor után neki is látott a munkának.

Hosszú és keserves szenvedés volt a korom nagyját lekaparászni a falakról. Alex még morgott is hozzá olykor-olykor, ami nemhogy idegesítette volna Onciet, sokkal inkább szórakoztatta. Néha még cukkolta is, de az ezt követő szúrós, szinte gyilkos tekintet mindig megállította.

Végül aztán Alex hozzáláthatott a festéshez. Már sötétedet, mikor kezébe vette a festőhengert, de nem zavarta. Oncie is hiába invitálta vacsorázni - összeütött pár szendvicset -, a lány mindenképpen be akarta fejezni a munkáját még aznap.

- Most nem állhatok meg pihenni! Ha félbehagyom, megszárad az eddig felkent festék és a folytatásnál el fog ütni a szín - magyarázta, habár még csak pár oszlopot festett föl. Once-ler belátta, hogy jobb, ha nem zargatja barátját alkotás közben, így aztán bebújt a kis kuckójába s hogy ne unatkozzon, halkan játszani kezdett gitárján. Egy idő után lágy dúdolásra lett figyelmes a konyha felől, így alig észrevehetően abbahagyta a játékot s figyelni kezdte. Ugyanazt a dallamot dúdolta a lány, mint a minap. Gyengéd, mégis ütemes kezdése volt, majd magasba emelkedő és megnyugtató. Nem valószínű, hogy egy adott dal volt, hiszen a dallam rövid és ismétlődő volt - mintha csak a refrént dúdolta volna folyton.

Akárhogyis, Once-lernek megtetszett a békés, mégis erőteljes hangzás, így aztán észrevétlen, halkan próbált hozzá igazodni gitárjával.

Már kis híján elaludt, mikor egy elégedett felkiáltás rémisztette halálra szerencsétlen férfit. Ijedtében még le is zúgott az ágyról.

- M-Mi? Mi történt? - Próbált fölocsúdni, majd félkómásan elindult a konyha felé.

Alex középen állva, kezét csípőjén nyugtatva, kidüllesztett mellkassal csodálta meg remekművét: a méregzöldre festett konyhát, halvány, smaragdzöld csíkokkal. A bútorok szintén smaragd színben pompáztak. Alex elképesztően büszke volt magára, hisz ez volt az első szobafestése és a legnagyobb vászna egész életében. Keze majd' leszakad, úgy elzsibbadt az egész napot munkától, háta sajgott, akárcsak lábai, de mindenképp úgy érezte, megérte a szenvedést.

- Ez... - hallotta meg maga mögül Once-ler hangját.

- Hogy tetszik? - Fordult feléje lelkes, fülig érő mosollyal a lány. - Jó lett? Nem lett túl sötét? De sötétet mondtál, ugye? És a csíkok? Túl erősek? Vagy halványak? Ha nem tetszik, nyugodtan szólj, és...

Végén Once-lernek kellett kezével befognia Alex száját. A férfi elmosolyodott, majd jobban körülnézett a teremben.

- Wow... Jó munkát végeztél - jelentette ki mosolyogva, ahogy visszanézett Alexre. A lány mosolya egyre csak nőttön nőtt. - De honnan jött a csíkos ötlet?

- Nem tudom, egyszerűen csak jött - felelte még mindig vigyorogva. - De talán jobb lenne, ha éjszakára nyitva hagynánk az ablakokat, hogy kiszellőzzön a helyiség.

Once-ler bólintott, majd ki is nyitottak minden ablakot a kis házikóban, hogy teljesen átszellőzzön minden. Szerencsére az augusztusi levegő még nem volt annyira hideg, így nem volt különösebb gond. Mikor aztán Once-ler az utolsó ablakot is kinyitotta, észrevette, hogy a lány az asztalánál görnyed s a rajzos kellékeit készíti elő.

- Nem kellene inkább lefeküdnöd?

Alex azonnal megrázta a fejét.

- Viccelsz? Most vagyok igazán elememben! Ki kell használnom, amíg még van ihletem! - Magyarázta és már kezébe is vette a krétát. - Vagy zavarok? Ki is mehetek...

Once-ler gyengéden felnevetett, majd elindult a fürdőszoba felé, hiszen még le se zuhanyozott.

- Maradj csak - majd ezzel magára csukta az ajtót. Alex elmosolyodott, majd hamar hozzá is látott a rajzolásnak. Tökmag ez időre már rég elaludt az egyik széken.

Mire Once-ler visszatért, immáron kék-sárga nyulas pizsamájában, Alex az asztalra s rajzlapjára borulva mélyen aludt már. A férfi mosolyogva felsóhajtott, hisz megmondta, hogy le kellene már feküdnie. Odament hozzá, s próbálta felébreszteni, ám a lány egyáltalán nem reagált.

- Amilyen sokat dolgozott, nem is csoda, hogy ennyire elfáradt... - motyogta magának. Azonban egy pillanatra megtorpant... most mit csináljon vele? Nem hagyhatja csak úgy ott az asztalnál... Vigye akkor az ágyába? És akkor ő hol alszik?

Sóhajtott, majd kicsit kelletlenül ölébe vette a lányt - kissé meglepődött, mennyire könnyű volt és vékony -, majd kínos mosollyal az egyik betolakodó, testesebb medvére fektette. Nem épp a legjobb megoldás, de legalább puha, és meleg... - gondolta, majd nagyot ásítva ő is nyugovóra tért.

A következő napokban Alex minden éjszakát nála töltött, s mivel egyáltalán nem bánta, a medvék között mindig talált kényelmes helyet az alvásra. Nem csak a meleg és a viszonylagos kényelem vonzotta oda a lányt, hanem a társaság is. Persze olykor félrevonult valahova az erdőbe rajzolni, s ilyenkor gyakran kölcsön kérte Once-ler festőállványát, de többnyire együtt töltötték a napot.

Once-ler pedig egyre ritkábban ment a városba. Inkább csak akkor, mikor Alex is el akart adni pár képet, de máskülönben inkább vele maradt az erdőben. De egyáltalán nem bánta. Rendben, valahol mélyen volt egy kis lelkiismeret furdalása, amiért kevésbé törődik álmával, de valahányszor elgondolkodott, ráébredt, hogy Alex nem marad vele örökre, így jobb lenne, ha minden alkalmat megragadna, hogy vele lehessen.

Miért?

Maga se tudta, egyszerűen csak jól érezte magát, és boldog volt, hogy végre társaságban érzi jól magát, nem pedig egymagában. Ahogy Alex is mondta, sokkal jobb, ha meg tudjuk osztani valakivel azt, amink van.

Így hát igen, sok időt töltöttek együtt, talán túl sokat, de addig sem zargatta őt a Lorax. Minta azzal, hogy Alexszel van kiváltotta volna azt, hogy kivágott egy fát...

Mindenesetre megtanította a lányt palacsintát sütni. Hosszú, keserves munka és rengeteg plafonra ragadt tészta árán, de sikerült viszonylag ehetőt kotyvasztani a lánynak. Cserébe Alex beszállt a házimunkába - ami igazán nagy segítség volt, tekintve hogy az állatok folyton ki-be járkáltak a lakásban. Ilyenkor, mikor együtt takarítottak, Once-ler mindig rázendített valami dalra, hogy szórakoztatóbbá tegye a munkát, Alex pedig jókat nevetett rajta. Néha ő is beszállt az éneklésbe, de azt általában elhülyéskedte, mondván, neki nincs jó hangja. Táncolni azonban már annál inkább tudott.

Volt, hogy csak úgy kedvtelésből zendítettek rá. Once-ler gitározott, énekelt, míg Alex önfeledten táncolt.

A csillagokat is gyakran nézték együtt, valahányszor tiszta volt az ég. S valahányszor láttak egy hullócsillagot, kívántak valamit. Once-ler mindig ugyanazokat kívánta.

Jól érezték magukat együtt. S megértették egymást. Once-ler az anyjáról, Alex pedig az apjáról panaszkodott. Olyan volt, mintha már évek óta ismerték volna egymást, pedig valójában alig voltak együtt egy hetet.

Egy nap azonban a megszokottnál korábban rázta föl a durmoló Alexot Once-ler. Sőt! Még sötét volt, mikor minden áron fölkeltette őt.

- Mi az? Ég a ház? - Kapta föl álmosan a fejét. Once-ler felnevetett, majd begombolta magán a mellényét.

- Nagyon vicces, de most kapd gyorsan össze magad. Sétálni megyünk - jelentette ki, majd a lányra dobta váltóruháit.

- Ilyenkor? Meg vagy húzatva!? Én visszafekszem... - morogta, majd ezzel visszafordult a mackóhoz. Once-ler azonban hamar megragadta karját, s elhúzta onnan.

- Gyerünk! Mutatni akarok valamit! - Mondta izgatottan.

- Nem lehetne később? - Nyavalygott a lány.

- Nem, ezt most kell látnod! Gyorsan, mielőtt késő lenne! - Magyarázta Once-ler s Alex végül beadta a derekát.  - A festőállványt is hozd!

- Azt minek?

- Csak hozd!

- Igenis uram! - Szabadkozott szarkasztikusan Alex, majd miután gyorsan felöltözött, megragadta az állványt és a táskáját. Once-lernek nem is kellett több, gitárjával a hátán elindult, Alex pedig utána. Az út során nem nagyon szóltak egymáshoz. Alex túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy az ásítgatáson és a monoton gyalogláson kívül bármi mást csináljon, Once-ler pedig nem akarta leleplezni a meglepetését. Voltaképpen, már régóta eszében volt, hogy megmutatja Alexnek, de valahogy sosem tudta eldönteni, mikor kellene sort keríteni rá.

De most már biztos volt. Ez a remek alkalom. Hisz mi lenne jobb... ennél a pillanatnál?

Körülbelül fél órája gyalogolhattak a meredek dombnak felfelé, de Once-ler lelkesedése nem lankadt, sőt!

- Mindjárt megérkezünk. Hidd el, tetszeni fog!

- Ajánlom is, mert ha a semmiért keltettél föl hajnali négykor, én esküszöm, hogy...

- Nyugalom, nyugi! - Próbálta lehűteni barátját, ám amikor hátrafordult feléje, látta, hogy már világosodik az ég alja. - Sietnünk kell! - Majd ezzel sarkon fordult és gyorsabbra vette lépteit. Alex méltatlankodva felsóhajtott, majd megigazította vállán a táskáját s próbálta tartani az iramot.

- De mégis hova sietünk? Once-ler... álmos vagyok! Egész este fent voltunk csillagokat nézni...

- Hé, bízz bennem egy kicsit! - Erősködött a férfi kissé sértődött hangon, majd hirtelen nekiiramodott, s felrohant a domb tetejére. - Ez az, még időben vagyunk! - Kiáltott föl vidáman. Alex értetlenül pislogott, majd utána futott ő is.

- Mégis mit akartál itt mutatni?

- Fordulj meg - jelentette ki ravasz mosollyal a férfi, Alex pedig engedelmeskedett. A felkelő nap sugarai épp ekkor szakították el egymástól az eget s földet. Még sötét volt, de az ébredező sugarak már messze elértek, hogy megvilágítsanak egy-egy alattuk nyújtózkodó truffula fát.

Alex szélesen elmosolyodott a látványtól, s szinte reflexszerűen állította föl a festőállványt, rajzeszközeit pedig úgy pakolta ki, hogy közben egy pillanatig sem vette le a szemét a tájról.

- Ez... elképesztő! - Szaladt ki a száján. - Nézd, hogy hasítja ketté a fény a horizontot! És hogy csillognak a harmattól a truffula fák! Mintha kristálycukor borult volna rájuk... És a folyó! Visszatükröz minden hajnali sugarat, szinte vakít! Nézd, már kerekedik az aranyzsinór! Ez...

- Le is fested, vagy csak leírod? - Kuncogott mögötte Once-ler. Alex izgatott, ragyogó mosollyal fordult feléje. Szinte kiugrott a bőréből.

- Persze, hogy lefestem! D-de előtte még szeretném az elmémbe vésni! - Visszapillantott a lassan cammogó, kövéredő zsinórra, majd hirtelen vissza Once-lerre, akit hamar szorosan magához is ölelt.

- Köszönöm, hogy elhoztál ide! Itt a legjobb a kilátás az egész erdőre!

- Tudom... gondoltam hogy tetszeni fog... - nyögte, ahogy egyre szorosabbá vált az ölelés. Bár kicsit kényelmetlenül érezte magát, nem bánta ezt a testi érintkezést. Voltaképpen nem is emlékezett arra, hogy mikor történt vele ilyen legutóbb.

- Elképesztő, egyszerűen... elképesztő! - Fordult vissza a festőállványhoz, majd megragadta ceruzáját, s hozzá is látott a vázlatokhoz, gyors vonalakhoz. Once-ler elmosolyodott, majd odasétált melléje, leguggolt, s úgy csodálta ő is a napfelkeltét. A nap eközben már betöltötte halvány, narancssárgás fényével a kis völgyet, a fölötte bandukoló felhők alját pedig rózsaszínes festékkel díszítette. Amióta Alexszel volt, Once-ler is különféle színekben kezdte látni a világot. Már nem csak kék és zöld volt, hanem királykék, égszínkék, ibolya, és fűzöld, méregzöld, fenyő zöld és még sok minden más. Erre azonban csak most jött rá, ahogy csendben maga is leírta fejében a táj festői látványát. Ezen halkan felkuncogott, ám ekkor észre vette, hogy a lány ismét azt a dallamot dúdolja. Nem bírt tovább magával, rá kellett kérdeznie.

- Mi ez a dal? Amit dúdolsz...

- Ez? - Alex felnevetett s kínosan elmosolyodott. - Ezt én találtam ki... Akartam hozzá rendes dalszöveget írni, de rájöttem, hogy nem vagyok hozzá elég tehetséges, így maradt csak a dallam.

- Nem vagy hozzá tehetséges? - Értetlenkedett Once-ler, majd felállt, gitárját maga elé vette s elmosolyodott. - És ha besegítek?

- Ugyan, nem megy az olyan gyorsan...

Alex még be sem fejezte, Once-ler máris rázendített arra a zenére, amit még a konyhafestésnél talált ki a dallamra.

- Állandóan ezt dúdolod, volt időm megírni hozzá a zenét. Már csak a szöveg hiányzik hozzá, ami valljuk be... nem nagy kihívás számomra. - Mosolygott enyhe önelégültséggel a férfi, majd Alex elképedt, mégis boldog arckifejezésére újra kezdte játszani. Kezdőakkordként dobolt párat a gitáron, majd gyengéd dallamba fogott, mely ugyan halványan egy katonai menet monoton ritmusára hasonlított, mégis volt benne valami megnyugtató, valami fölemelő.

Once-ler körülberül fél percig játszotta ezt, közben pedig valami szövegen gondolkodott, mígnem mosolyogva, maga elé bambulva énekelni kezdett azzal a ritmussal, melyet Alex dúdolni szokott.

- For those days we felt like a mistake, those times when loves what you hate...

- Somehow, we keep marching on... - fejezte be gyorsan, mégis természetesen Alex, majd szélesen elvigyorodott. Már régóta dúdolgatta ezt a kezdetleges zenét, és sosem gondolta volna, hogy valaha szövege és gitárkísérője is lesz.

- Gyorsan! Írd le a szöveget, mielőtt elfelejtjük! - Hadarta, majd máris Once-ler kezébe nyomott egy papírt és egy ceruzát. A férfi elmosolyodott, majd leült s leírta.

S így, miközben Alex továbbra is a lassú Nap cammogását festette, Once-ler segítségével megírták a zeneszöveget. Nem is volt olyan nehéz, valahogy maguktól bújtak ki a szakav ajkaikból, mintha egy emberként beszéltek volna. Még csak nem is veszekedtek, nem is volt nézeteltérés egy-egy sor miatt, teljesen gördülékenyen ment az egész.

Nem telt sok időbe, s már készen is voltak a zenével. Alex eközben a festményével is egész sokat haladt, így most megengedett magának egy kis szünetet.

- Na hadd lám, mit alkottunk! - Majd ezzel elvette Once-ler kezéből a lapot s nagy mosollyal arcán olvasta a művet. - Remek, most énekeld el! - Mondta, szinte parancsolóan, mire Once-ler elnevette magát.

- Együtt írtuk, együtt is énekeljük - mosolygott, majd lassan elkezdte játszani a dalt. Alex kissé zavartan, de elmosolyodott, majd közelebb lépett Once-lerhez s maguk elé emelte a lapot. A felkelő nap sugarai aranysárgára borították a kusza betűket, olyanná vált a szöveg, mint valami szent írás.

És Once-ler énekelni kezdett. Nem beszéltek össze, nem mondták meg, ki melyik részt szeretné énekelni. Ugyanúgy összedolgoztak, mint az írásnál.

És akkor eljött a refrén. Alex ekkor lépett be az éneklésbe. Lányhoz képes mély, Once-ler képest magas hangjával. Míg a férfi előszeretettel játszadozott az énekléssel, Alex kissé visszafogottabban, gyengédebben dalolt. Igazi kontrasztot adtak egymásnak.

- There's so many wars we fought, there's so many things were not, but with what we have, I promise you that, we're marching on! - énekelték együtt, majd Once-ler hirtelen elhallgatott, s játékos mosollyal hagyta Alexet énekelni.

- For all of the plans we've made, there isn't a flag I'd wave, don't care if we bend, I'd sink us to swim... - majd a végszóra Once-ler ismét bekapcsolódott erőteljes hangjával.

- We're marching on, we're marching on, we're marching on.

A refrén utáni résznél ismét elhallgatott, Alex pedig igyekezett mindent beleadni, hogy ne maradjon a férfi árnyékában. Once-ler mosolyogva nézte, ahogy barátja lassan - talán ő észre sem vette - táncolni kezd a dallamra. Ő maga pedig egyre többet játszadozott a gitár dobjával, ahogy kezdtek belejönni a duettbe.

A következő refrént ismét együtt énekelték, hasonló párbajokkal, mígnem elérkeztek a szám tetőpontjára. Alex addigra már annyira beleélte magát a táncba, hogy Once-ler szinte nem is látta a maga előtt ugráló papírdarabot.

Ekkor aztán a zene lelassult, Alex megtorpant, a Nap rivaldafényét pedig átadta Once-lernek.

- We'll have the days we break, and we'll have the scars to prove it, we'll have the bonds that we save, but we'll have the heart not to lose it... - Once-ler lassan, gyengéd pillantással Alex felé fordult, jelezve, hogy ő következik.

- For all of the times we've stopped, for all of the things I'm not. - A lány lágyan, mint egy altatódalt, énekelte a részét, majd Once-ler hirtelen rázendített s vigyorogva beszált a fináléba.

- We put one foot in front of the other, we move like we ain't got no other, we go when we go, we're marching on!

Majd következett az utolsó refrén, amit erre az időre már mindketten megtanultak, így Alex nyugodt szívvel állt neki táncolni, Once-ler pedig követte példáját a gitárral. Amíg el nem érkeztek az utolsó akkordig, torkuk szakadtából, széles vigyorral énekelték egymásnak a menetelő dalt, egymást körbetáncolva. Mikor aztán végeztek, mindketten hatalmas kacagásban törtek ki.

- Ember, sosem gondoltam volna, hogy abból a kis dudorászásból ilyen elképesztő dal lesz! - Nevette Alex.

- Nem kell megköszönni - felelte ingjét leporolva, pimasz vigyorral Once-ler.

- Ó, milyen szerény - vágott vissza Alex, majd zsebre rakta a dalszöveget és visszafordult festeni. - Csak nehogy a fejedbe szálljon a dicsőség! Ha én nem adok ihletet, a gitárszólód sem születet volna meg.

- Ó nehogy azt hidd - kuncogta a férfi, bár azt elismerte magában, hogy igen sok szerepe volt az új barátságának a dal megszületésében. Elmosolyodott, majd elindult a dombról lefelé.

- Na, de nem zavarlak, alkoss csak tovább. Aztán szép legyen!

Alex nevetett egy kicsit. Once-ler egyre sűrűbben hagyta magára és a rajzával ezzel a szöveggel. Kicsit talán bántónak hangzott, de számára épp hogy ösztönzően hatott. Valahányszor Once-ler így köszönt el tőle, valamiért úgy érezte, muszáj mindent beleadnia, hogy lenyűgözze őt.

- Úgy lesz, nem okozok csalódást, uram! - Nevette, majd ahogy a férfi elsétált, visszatért a vásznához.

~4.~

Alex egész délelőtt a tájképen dolgozott, de mire a Nap az ég közepére vándorolt, az utolsó vonásokat simította a vásznon. Igazán tetszett neki, s büszke volt magára, amiért sikerült így megragadni a napfelkelte pillanatát. Képén a Nap épp hogy előbújt a földből, így a közeli fák még sötét takaróba burkolóztak, de a folyó és a közeli lombok már sejtelmesen csillogni kezdtek. Titokzatos, mégis megnyugtató és békés festmény született.

- Ha ez nem nyűgözi le, akkor semmi - motyogta magában mosolyogva. Mintha csak meghallotta volna, a férfi épp ekkor lépett ki házából. Teljesen rá lehetett látni odafentről az épületre, így Alex figyelemmel kísérhette, hogy barátja egy kis vízért megy a folyóhoz. Valószínűleg az ebédhez kell - gondolkodott a lány. Kicsit elbambult, ahogy barátját vizslatta. Valahogy meg akarta köszönni neki mindezt, amit ez alatt a pár nap alatt adott neki: a sütés, az éneklés, a folytonos ösztönzés és persze az elképesztő társaság. Rég érezte ilyen jól magát, s szerette volna ezt valahogy kifejezni... Szerette volna, ha barátja is boldog lenne...

Egyszer aztán Once-ler fölpillantott, így tekintetük összetalálkozott. Alex kicsit zavartan kapta föl fejét.

- Hé, hamarosan kész az ebéd! - Kiáltotta föl vidáman.

- Um... egyél csak nyugodtan, én még nem végeztem... - dadogta zavartan Alex.

- Még mindig nem? Nem szoktál ennyit pepecselni egy képen... - cukkolta a férfi, majd elindult befelé.

- Jó munkához idő kell! - Kiáltotta lefelé Alex, majd megvárta, hogy Once-ler bemenjen. Amint az ajtó becsukódott, letette a földre száradni a tájképet, majd elővett egy újabb üres vásznat. Egy darabig tanácstalanul nézte, valami isteni sugallatra várva, majd hirtelen vidáman felkiáltott s hozzá látott ceruzával megrajzolni a vázlatot.

- Ez lesz az... ez biztosan eléri a kívánt hatást... - motyogta magában.

Már késő délután volt, mikor Alex letette az ecsetet. Kicsit hátrébb lépett, hogy megcsodálhassa újabb remekművét. Szélesen vigyorgott egyet, majd gyorsan összepakolta rajzeszközeit, táskájába dugta az ez időre megszáradt tájképet, az új festményt pedig háta mögé rejtette. Így rohant le Once-ler viskójához, majd berontott, mintha üldözték volna.

- H-Hé, minden rendben? - kérdezte ijedten a férfi, aki éppen palacsintákat sütött vacsorára.

- De még mennyire! - Kuncogta a lány, majd lassan, oldalazva odament a férfihoz. - Tudod, gondolkodtam... Mostanában olyan ritkán megyünk be a városba... egyedül nem mész, én meg lassan készülök a képeimmel... szóval... - magyarázta, szíve közben majd kiugrott a helyéről izgatottságában. Legszívesebben azonnal megmutatta volna, de jó felkonferáló szöveget akart mondani. - Arra gondoltam, be kéne hoznunk valahogy a lemaradást...

- Hoznunk? - Értetlenkedett a férfi.

- Igen! Úgy érzem, tartozok neked annyival, hogy besegítek a thneed üzletedbe... Szóval... - magyarázta, majd hirtelen széles vigyorral megmutatta Once-lernek a festményt. Egy nagy, A3-mas vászonra készült, s valami reklámplakát kezdeménynek tűnt. Once-ler halkan elnevette magát, mikor saját képével találta szemben magát, ahogy éppen egy thneed-et tart lelkesen a levegőbe, ritka idióta arckifejezéssel, a lap bal felső sarkában pedig egy felirattal: Everybody needs a thneed! Ami meglepte, az a zöld ruha volt, amelyet a képen viselt. Ugyanaz a frakk-szerű, zöld öltöny volt kesztyűvel és cilinderrel, amit nemrég megtervezett.

- Ez... ez nagyszerű! De honnan jött az ötlet? - Mutatott a ruhára. Alex zavartan elmosolyodott, majd válaszolt.

- Valamelyik nap láttam a festőállványodon egy tervet egy ruháról... aztán mondtad, hogy a zöld a kedvenc színed, így... gondoltam kombinálok... Nem tetszik? - kérdezte végül félénken.

- De! Persze, hogy tetszik. Bár csak egy prototípus volt, de így viszontlátva... talán meg kellene varrnom... - morfondírozott hangosan a férfi, majd mosolyogva hozzátette. - Persze a festmény is tetszik. De hogy fog ez minket segíteni?

Alex játékosan fölsóhajtott, s úgy tett, mint aki megdorgálná Once-lert.

- Oncei, Oncie... Egy jó termékhez nem elég egy frappáns szöveg vagy dal, hogy teljes legyen a siker... Kell még hozzá egy ötletes, megnyerő reklámplakát is! És mi lenne jobb ennél?

- De... én vágok ilyen idióta arcot... - kötekedett továbbra is Once-ler.

- Dehogynem. Mindig, mikor szóba kerül a te bizonyos találmányod...

- Mert elképesztő! Hidd el, mindenki rájön majd, hogy ez a világmindenség legkirályabb dolga!

- Na látod, most is olyan arcot vágsz - nevetett fel Alex, mire Once-ler kissé duzzogva elfordult tőle.

- Nem is - dörmögte. Míg Alex az egyik ablakba tette száradni a képet, ő maga folytatta a palacsintafelhőkarcolók építését.

- De akkor... Tényleg tetszik? Ha nem tetszik, nem kell elvinned, csak gondoltam, ezzel talán... - hadarta Alex, ahogy megigazította a képet. Once-ler alig hallhatóan felkuncogott magában.

- Ha azzel sem sikerül eladni a thneedet, akkor semmivel se fogom!

- Hé, nem gondolod, hogy túl sok súlyt teszel a vállamra? - Viccelődött Alex, majd látva, hogy a férfi hamarosan végez, elkezdett megteríteni. Once-ler felnevetett, majd ő is beszállt a vacsora tálalásához.

Aznap este Alex megállás nélkül arról beszélt, hogy másnap ilyenkora már Once-lerből sikeres vállalkozó lesz, meggazdagszik a thneedből, ő maga pedig abból, hogy portrékat fest a férfiról, amiket aztán drága pénzért elad a rajongóknak. Once-ler mindezt heves bólogatással és helyesléssel nyugtázta, sőt még adta Alex alá a lovat is.

- Egy csodálatos utópiát látok, tele thneeddel, boldog, elégedett vásárlókkal és csodaszép olajfestményekkel! - Tárta szét karjait Once-ler a fűben, ahogy a csillagokat nézték, mint minden éjszaka.

- Olaj? - Értetlenkedett Alex. - Még sosem festettem olajfestékkel...

- Hát amint bejön az üzlet, veszek neked! - Felelte mosolyogva, Alexre pillantva, mire a lány kissé zavartan bólintott. - Hullócsillag! - Kiáltott föl hirtelen. Elmosolyodott, majd ismét Alexre pillantott. - Ideje kívánni.

A lány elmosolyodott, majd halkan elsuttogta magában:

- Egy olajfesték készletet szeretnék!

Once-ler persze hallotta, s halkan fel is nevetett, majd fölnézett az égre, s ugyanazt kívánta, mint a legelső alkalommal.

Másnap Alex javaslatára gyalog indultak a városba. A nap szépen sütött, lágy szellő futott végig a völgyön, s a lány szerint ez tökéletes idő volt egy kis reggeli sétára. Once-ler nem ellenkezett, így aztán Melvint hátrahagyva, kissé eltúlzott optimizmussal útra keltek. A Lorax odavetett hozzájuk néhány szemrehányó, negatív megjegyzést, de egyikőjük sem törődött vele. Nevetve és reménnyel telve sétáltak, még el is énekelték a tegnap szerzett közös dalt.

Mikor azonban megérkeztek a városba, Once-ler lelkesedése egy pillanatra lankadni kezdett. Már annyiszor próbálta itt eladni a találmányát, már annyiszor csinált idiótát magából, hogy ez alkalommal már gondolkodóba esett, van-e értelme az újabb próbálkozásnak?

- Gyerünk, mire vársz? - Unszolta Alex a park felé, mire elmosolyodott, s úgy döntött, most az egyszer tesz még egy próbát. Ennek ellenére igen csak inába szállt a bátorsága, mikor a szokásos helyére menet látta, ahogy az emberek már megvetéssel, gúnyos tekintettel meredtek rája.

- Um... talán hagynunk kellene az egészet... - motyogta oda barátjának.

- Hogy mi!? Nem azért güriztem a festménnyel, hogy most csak úgy feladd! - Vágta rá azonnal a lány, majd ezzel elő is vette alkotását. - Eladjuk azt a thneedet, ha belegebedek is! - Folytatta, majd a köréjük gyülekezett emberek felé fordította a képet s rázendített. - Hölgyeim és uraim! Nyilván már ismerik drága barátom szenzációs találmányát, a thneedet! Azonban, sajnálatos módon eddig nem szakítottak rá elegendő időt, hogy belássák, egy ilyen ruhadarab mindenki számára szükséges lehet! Áruld csak el nekik, miért! - S ezzel átadta a szót a férfinak. Míg ő elmondta a szokásos tudnivalókat, Alex a falnak döntötte képét, a thneedet lecsavarta barátja fejéről s igyekezett mindent bemutatni a ruhadarab használhatóságáról. Mindent beleadtak, Alex még az erőszakos eladó szerepét is magára vállalta, azonban a közönségük így is fogyatkozni kezdett egy idő után. Once-ler a kudarcba beletörődve felsóhajtott, majd a továbbra is kitartó Alexhez fordult.

- Hagyd abba... lássuk be, hogy ez az egész bukásra volt ítélve...

- Mi? Nem! Nem adhatod csak így fel! - Ellenkezett Alex - Már nem kell sok és célba érünk, érzem! Érzem a zsigereimben!

- Ugyan... - Once-ler lemondóan rázta a fejét, majd hátára vette gitárját. - A szüleimnek volt igaza... - majd ezzel otthagyta Alexet a parkban. A lány tanácstalanul nézte, ahogy elballag, de mindez nem csüggesztette őt. Sőt! Arra sarkallta, hogy bebizonyítsa, tévedett. Nem csak ő most, de az egész szedett-vetett családja. Elvigyorodott, majd folytatta a bemutatót. Nyakába csavarta, fejére tekerte, kezére húzta, betakarózott vele... Minden lehetséges használati javaslatot bemutatott, ami csak a fejében volt, de még így sem tudta megnyerni a tömeg figyelmét.

Mit kellene kitalálnia?

Ekkor azonban eszébe jutott valami... Ha Once-ler azt hitte, akkor talán a városiak is... és akkor talán az önbizalom hiányos nőket meg is győzhetné...

Nem is kellett több, Alex máris nekiállt vetkőzni, a legkisebb szemérem nélkül.

- Tudják miért thneed a thneed? Mert this is a thing that everybody needs! - magyarázta, s máris megkapta a letaglózott közönség sóhajait, ám hamar magára is húzta a rózsaszín thneedet, ami most is egészen a combjáig ért, csípőjét és mellét pedig csinosan kiemelte. Valóban sokkal nőiesebbnek tűnt. Halványan el is vigyorodott a tömeg "Ez egy nő?", "De hisz olyan deszkának tűnt!" sugdolózásait. Mikor aztán végzett a ruha igazgatásával, elégedettségét egy mosoly mögé rejtve végignézett a női hallgatóságon.

- Látják? Kiválóan kiemeli a női idomokat, feszes, mégis kényelmes - forgott körbe a színpadon. - És még melltartóra sincs szükség, megtartja maga a thneed!

És ekkor érte el Alex, amit akart.

- Felhúzható ez bálra? Vagy esküvőre? - Kérdezte egy nő a tömegből.

- Viccel? Nem csak hogy bálon, vizsgákon, de még partikon is viselhető, csupán apróbb igazításokra van szükség! - Magyarázta Alex, majd egy kis alakítással máris egy megkötős, mély kivágású felsővé varázsolta a találmányt.

- Akarok egyet! - Hangzott a határozott kiáltás ugyanattól a nőtől, mire a többiek követték.

- Nekem is kell!

- Én is akarok!

- Ugye van még?

- Én is akarok egyet!

Alex vigyora kiszélesedett az őrjöngő tömegre. Egyszerre volt büszke magára, amiért megtette, s egyszerre volt izgatott, hogy mit fog ehhez Once-ler szólni.

Amint átadta a ruhadarabot az első vásárlónak, rohanni kezdett a völgy felé, hogy elújságolja a jó hírt barátjának. Nem is sejtette, hogy a türelmetlen tömeg követte őt.

Once-ler eközben a Loraxszal kártyázgatott a folyópartnál. Érdekes módon nem kapott semmilyen rossz szót arra, hogy megbukott a biznisszel, egyszerűen csak meginvitálta egy partira. Talán ő örül a legjobban a bukásnak... - gondolta a férfi, ahogy újabb kört nyert meg a furcsa, kevert kártyapartin.

Később aztán hozzá látott palacsintákat sütni ebédre. Az erdei állatoknak feneketlen gyomra volt, már vagy a kilencedig fogást sütötte, hogy mindenki jól lakjon. Ekkor azonban Alex hangjára lett figyelmes.

- Oncie! Oncie! Oncie, az ég szerelmére, told elő a képed! - Zihálta a lány torka szakadtából, mire az említett előbújt a házikójából.

- Mi történt, Alex? Valami baj van? - Kérdezte zavartan, mire a lány azonnal megszorongatta vállánál.

- Baj? Dehogy! Hisz sikerült! - Lihegte megszállottan.

- Micsoda? - Értetlenkedett Once-ler, aztán hirtelen leesett neki. Kikerekedett szemekkel és hitetlenkedve fogta meg Alex felkarját. - Eladtad?

A lány hevesen bólogatott. Száz vattos vigyora szinte már vakított.

- Kiderült, hogy csak a jó célközönséget kellett megtalálni, utána már mindenki követte! - Magyarázta, s mosolya Once-ler arcára is átragadt. - Sőt! Kapkodnunk kell magunkat, mert rengetegen kértek még thneedet!

- Eladtad... azt a szemetet? - Jelent meg a lábuknál a Lorax. Hitetlenkedő, s valahol csalódott volt a zöld tekintete.

- Igen! - Bólogatott hevesen Alex. - Sikerült!

- Ezt... ezt nem hiszem el... sikerült!

- Persze, hogy sikerült te lüke! - Rázta meg barátját Alex. - Mindig is tudtam, hogy sikerülni fog!

Once-ler ezen szélesen elmosolyodott, majd örömében ő is megrázta Alexet, egészen addig, mígnem ő is kacagásban tört ki.

- Megcsináltuk! Megcsináltuk! - Nevette vidáman a férfi.

Ekkor azonban úgy tűnt, mintha megremegett volna a föld. A közelről hatalmas kiáltások és visongások hallatszottak, s a zaj egyre csak közeledett. Az állatok megérezték a bajt: azonnal menedéket kerestek a fák, bokrok lombjai között, s onnan lesték, mi közeledik. Once-ler is a hangok irányába tekintett, ám mikor megpillantotta a hatalmas tömeget, szinte ijedten lépett vissza.

- Ez rengeteg ember...

- Mondtam... Mindenkinek csak te, és a te találmányod kell - mosolyogta a lány, bár valahol őt is megrémítette a látvány. Az emberek egyre csak azt kiáltozták, hogy nekik is kell ilyen thneed, van-e még, mi mindenre jó még, rendelni akarnak és a többi, és a többi. Hatalmas pálfordulatot vett az egész város.

Once-ler vigyora egyre csak szélesedett az örjöngő tömegtől, pláne, mikor az emberek felemelték őt.

- Ez bébi, bejött az üzlet! - Kiáltotta el magát a férfi. Alex ezen vidáman felkacagott, hiszen örült barátja sikerének, a Lorax azonban rosszalló pillantásokkal illette a két colost.

Ekkor azonban Once-ler előkapott a semmiből egy telefont, s tárcsázni kezdett. Alex meglepetten nézte végig, bár sejtette, hogy kit hívhat. És ez egyáltalán nem tetszett neki.

- Anya? Szia, én vagyok! Megmondtam, hogy sikeres leszek! Azonnal ide kell hoznod az egész családot! - Mesélte lelkesen, fülig érő mosollyal az arcán Once-ler, majd egy vidám kiáltással befejezte. - Gazdagok leszünk!

Alex lelkesedése ekkor hagyta el őt. Karjait összekulcsolta maga előtt, fejét kissé lehorgasztotta, s úgy nézett fel szemével barátjára, aki azonnal vette az ő és a Lorax rosszalló pillantását. Kínosan felnevetett s próbálta valahogy megmagyarázni, habár pontosan tudta, mennyire nem kedveli Alex, már csak a hallottak alapján is a családját.

- Mi van? Minden segítségre szükségem lesz... Ne aggódj!

Alex felsóhajtott, majd a szúrós tekintetet felváltotta a dorgáló mosoly. Nem tudott rá haragudni, hiszen annyira boldog volt. És ő semmiképp sem akarta barátja jókedvét szegni, pláne nem úgy, hogy tudta, mennyire bizonyítani akart a családjának. Végül is, így majd jól beolvashat nekik, hogy mire vitte.

- Én nem aggódom - mosolyogta, majd megigazította válltáskáját, s elindult a tömegnek szembe.

- Hová mész ilyenkor? - kérdezte kicsit sértődött hanggal Once-ler.

- Hé, csak nem azt hitted, hogy egyedül a te üzleteddel foglalkozom? - Vágott vissza a lány, ahogy válla fölött hátra pillantott. - Ideje pár festményt is eladnom...

- Ó, csak említsd meg, hogy a csodálatos thneed lenyűgöző teremtőjének a barátja vagy, és máris sikeres leszel! - Mondta vigyorogva Once-ler, ahogy a tömeg lassan letette őt a talpára.

- Hm... Nem lett itt valaki hirtelenjében túlontúl önelégült? - Csipkelődött Alex, ám amint hogy ez a párbeszéd lezajlott közöttük, a tömeg azonnal Alex köré gyülekezett.

- Ez igaz? Önök barátok?

- És vannak képek a thneedről is?

- Kérem, fessen le vele!

Számos ehhez hasonló üdvrivalgást kapott a lány már csak azért is, hogy egy mondatban említette magával Once-ler. Ugyan a képek rendkívüli gyorsasággal és szinte hajmeresztő árakkal elkeltek, Alex mégsem érezte jól magát.

Nem a tehetségéért adta el a képeit.

- Még van kettő! Megveszem! - Hallatszódott az utolsó alku.

- Azok nem eladó - hadarta kellemetlenül a lány, s próbálta minél hamarabb összezárni táskáját, de a fiatalember szinte belemászott.

- De megveszem! Adok érte annyit, amennyit csak kér!

- De nem eladó! - Vágta rá ismét, ezúttal erőszakosabban, majd ellenkezést nem tűrve magára húzta a táskát és elküldte a férfit.

- Látod, mondtam, hogy be fog válni - nevetett Once-ler. - Mellesleg milyen kép volt olyan fontos, hogy nem eladó?

- Még kérded? - Erőltetett egy mosolyt az arcára Alex, majd elővette a reklámnak szolgáló festményét a thneedről. - Ezt nem adom ám el csak úgy akárkinek, hisz neked festettem! - Majd ezzel átadta a férfinak, aki mosolyogva tartotta maga elé.

- Hmm... talán még reklámplakátnak is megtenné...

- Igen? Akkor minimum húsz százalékot kérek a bevételből! - Vágta rá komolytalanul Alex.

- Tíz - válaszolta Once-ler. Látszólag nagyon is komolyan gondolta, hogy megosztaná a lánnyal a sikerét, ami egy kicsit meg is lepte az illetőt.

- Tizenöt!

- Rendben - mosolyogta a férfi, majd kezet rázott Alexszel.

- Ennyi erővel akár azt a ruhát is megvarrhatnád - nevetett fel Alex, majd lassan elindult a város felé.

- Viccelsz? Ha már bejött az üzlet inkább felfogadok valakit mintsem én bajlódjak vele! - nevetett Once-ler is, mire Alex feltűnően szaglászni kezdte a levegőt.

- Érzed ezt? Talán megint kigyulladt a konyha? Ja nem, várj. Csak az egód... - gúnyolódott, amin mindketten mosolyogtak egy jót, majd ezzel Alex intett egyet köszönésül.

- Mégis elmész? - Kérdezte csalódottan Once-ler.

- Igen, van valami, amit mindenképp el kell intéznem a városban...

- De mi lesz az ebéddel?

- Csak pár óra az egész, de egyetek nyugodtan. Majd sietek vissza! - Mondta, majd mosolyogva ismét intett egyet, s elindult végre. Azt azonban meg tartotta magának, hogy a másik kép, melyet nem volt hajlandó eladni, az szintén az előző napi festménye volt, amit dalírás közben készített.

- Remélem, most örülsz... - sóhajtotta a Lorax, aki egészen idáig a magasok lábánál figyelt. Once-ler nem értette, mire célzott ezzel, de már kezdte igazán unni, hogy a kis tökmag állandóan rontja a kedvét.

- Nem tudom, hova akarsz kilyukadni, de igen, örülök! - Mondta végül kioktatóan. - Végre sikerült elérnem az álmom, sikeres leszek, az anyám büszke lesz rám, és végre van valakim, aki támogat! Igazán megtehetnéd te is.

A Lorax sóhajtott.

- És mi lesz, ha Alex elmegy?

- Miért menne el? - Vágta rá azonnal a férfi, közben pedig elindult a házikója felé. - Nem hiába engedtem neki 15 százalékot... Arról nem is beszélve, hogy egy csomó más festményt is fogok tőle kérni, amit persze az üzlet beindulása után gazdagon meg is fizetnék. Mi oka lenne hát elmenni innen?

- Mégis... miről beszélsz? - Kérdezett vissza rosszat sejtve a sárgaság.

- Ezt te nem értheted - vonta meg vállait az ajtóban, majd még utoljára visszapillantott a Loraxra. - Lefogadom sosem rettegtél még attól, hogy elvesztesz valami igazán fontosat! - Majd ezzel becsapta az ajtót.

- Dehogynem... - sóhajtotta lemondóan a Lorax, majd sarkon fordult. - Dehogynem, Égimeszelő...

Este Once-ler hatalmas lakomával várta a rajzolásból, festésből hazatérő Alexet, mondván: meg kell ünnepelni ezt a hatalmas áttörést. Még az állatokat sem engedte be aznap a lakásba, így teljesen egyedül maradtak. Míg ettek, sokat bolondoztak, cukkolták egymást, úgy, mint eddig még sosem. Egy kívül állónak talán még úgy is tűnhetett, hogy valójában veszekednek, de voltaképpen végig mosolyogtak.

- Tudod, az egész város előtt öltöztem át, több kell egy vacsoránál, hogy igazán megköszönd! - Incselkedett az asztal egyik végén Alex.

- Tudom, tudom. Rajta van a bevásárló listán az olajfesték - felelte Once-ler nevetve, s szemeit játékosan megforgatta. - Ha már itt tartunk. Szeretném előre bejelenteni az igényemet egy olajfestményportréra!

- Ó, milyen fennköltek lettünk hirtelen - gúnyolódott vigyorogva a lány, majd halk kuncogással bólintott. - Amint megkapok a festéket, Te leszel az első, akit lefestek.

- Mertél volna mást mondani - csipkelődött Once-ler. Időközben a vacsorával is végeztek, így aztán elkezdte lepakolni az asztalt. A nagy nevetést aztán egy röpke csönd követte, ami alatt pár gondolat azonnal átrohant a fejében. Izgatott volt, de nem csak az üzlet miatt, nem csak mert az anyja valószínűleg másnapra már itt lesz, valami más miatt érzett gombócot a gyomrában.

Ha megérkezik az anyja, az egész családja... be kell majd nekik mutatnia barátját, Alexet. Sosem csinált még ilyet, azt sem tudta elképzelni, mi lesz, ha a lány megismeri az ő kis rokonságát. Sóhajtott, majd hangot adott gondolatainak, hátha Alex válasza megnyugtatja egy kicsit.

- Alig várom, hogy megismerd a családom. Hidd el, nem olyan rosszak ők, csak... sajátos gondolkodásúak... - magyarázta, ahogy a mosogatóba tette a tányérokat.

- Igen, sajátosan idióta módon megvetnek egy tehetséges embert, aki ráadásul a saját vérük... igazán nem lehetnek rosszak... - vágott vissza méltatlan hangon a lány. Egy pillanatra sem palástolta rosszindulatát az említettek felé, pláne, hogy barátjával valamilyen úton hasonló családjuk volt.

- Ne beszélj így, nem ismered őket... - próbálta menteni a menthetőt a férfi, majd visszatért az asztalhoz. - Vagy... legalább csak próbálj meg kedves lenni velük, jó?

Alex sóhajtott, majd lassan felállt.

- Jó, de csak mert te vagy a legjobb barátom.

- Én vagyok az egyetlen barátod... - Értetlenkedett Once-ler, habár kifejezetten jól esett neki.

- Igen, de a legjobb! - Vágta rá Alex mosolyogva. Once-ler mosolya is kiszélesedett. Nem lesz itt semmi gond, érezte. Hiszen ha egy ilyen barát áll mellette, mi baj történhetne?

Alex ekkor viszont hirtelen a táskájához fordult, s hevesen kutatni kezdett benne. Once-ler kíváncsian pipiskedett feléje.

- Most viszont... ideje betetőzni az ünneplést! - Mondta a lány, majd elővett a táskából egy minőségi édes pezsgőt.

- H... Hogy volt erre pénzed? Méregdrága lehetett... - hitetlenkedett a férfi, Alex közben pedig a poharakat készítette elő.

- Hát azok után, hogy az őrjöngő tömeg fölvásárolta az összes képem, ez volt a minimum, amire költeni szándékoztam - magarázta mosolyogva, majd a pezső dugójának esett. Once-ler már segítőkészen át akarta venni, mire a lány egy könnyed mozdulattal kinyitotta az italt. Töltött mindkettőjük poharába, majd barátja kezébe adta az övét.

- Nos... akkor engedd meg, hogy tósztot mondjak!

- Alex... szükséges ez? - Nevezett fel zavartan a férfi, kezében a kissé piszkos, repedt pohárral.

- Persze, hogy szükséges! Hisz ez életed egyik nagy áttörése! - Vágta rá Alex, s már kezdte is a beszédet. - A kis Once-ler dédelgetett álma végre beteljesedett! Nemcsak eladtad a thneedet, de az emberek imádják is! Holnap édesanyád is megérkezik, aki majd szintén belátja, hogy tévedett, és ezt jól az orra alá is lehet dörgölni - elvigyorodott, s Once-ler is felkuncogott. Kicsit zavarban volt, szíve hevesen kalapált, ahogy a lány éjfekete szemébe nézett, de élvezte ezt a fajta... új érzést.

- Egy szó, mint száz, sikeres lettél. Már csak pár lépés, és semmi sem állíthat meg a csúcsig. És én ezt az első sorban nézhetem végig... Igazán örülök, hogy alig egy hete épp itt tévedtem el és beléd botlottam... - folytatta gyengéd mosollyal. Hangján kisebb elérzékenyülés hallatszódott, aztán egy pillanatra lesütötte szemét, majd mosolyogva felnézett Once-lerre - Már alig várom, hogy lássalak azon a csúcson!

Once-ler a beszéd végére zavart tekintettel meredt vissza a lányra, aki már koccintásra emelte poharát. Hitetlenkedve nyitotta ki ajkait, mint aki már tudja a választ, de fél elhinni azt.

- Akkor... maradsz?

- Persze! - Vágta rá mosolyogva Alex. - Hát hogy hagyhatnálak itt, mikor még csak most jön a munka neheze? Segítek, amiben csak tudok!

Once-ler ezen szélesen elmosolyodott, majd ő is felemelte a poharát.

- Akkor... a sikerre!

Alex kuncogott egyet, majd koccintott vele.

- Rád! - Majd ezzel lehúzták a pohár tartalmát.

Másnap kezdetben minden a szokásos módon indult. Once-ler azonban egyre izgatottabb és izgatottabb volt minden egyes óra után. Végül már Alexnek kellett leültetnie őt egy bögre tea mellé, hogy végre nyugton maradjon.

- Miért segítene egy kis tea? - Értetlenkedett a férfi, s próbált volna fölkelni a kerti székből, de Alex nem hagyta.

- Mert csak! Ne idegeskedj már annyit! Minden rendben lesz, bízz bennem!

- Ne idegeskedjek? Te is az lennél, ha a te családod látogatna meg egy nagyobb sikered után...

- Én? Dehogy! Inkább azon törném a fejem, miként tudnék gonoszkodni velük... - válaszolta kárörvendő vigyorral, majd hirtelen felkapta a fejét. - Tényleg! Az a Chet és Bret, akikről panaszkodtál... mit szólnál, ha valamelyik este szépen kipingálnám a képüket?

- Alex... - kezdte dorgálóan a férfi, habár meglehetősen tetszett neki az ötlet.

- Most mi van? Szemet szemért, fogat fogért. Csak törlesztenél nekik...

- Nem lesz rá szükség - mosolyogta, majd kihúzta a mellette lévő széket. - Viszont jobb lenne szerintem, ha te is pihennél egy kicsit...

- De én nem vagyok ideges... Miért lennék ideges? Nem is ismerem azt a szót, hogy ideges! Te vagy az ideges!

Once-ler felvont szemöldökkel pillantott barátjára, aki kínos mosoly keretében végül leült melléje.

- Én csak... Ah... Oncie, ismersz... Ami nem tetszik, annak hangot adok...  Félek, hogy nem fogom kibírni, hogy csak egy kicsit is be ne szóljak anyádéknak...- hadarta kétségbeesetten Alex, mire aztán Once-ler megállította.

- Hé, az előbb még azt mondtad, minden rendben lesz!

- Igaz... - motyogta, majd megragadta Once-ler teáját s kortyolt belőle pár nagyot. Mikor végzett, megrázta vállait, majd felállt. - Jobb, ha inkább rajzolok valamit... az eltereli a gondolataimat...

Majd ezzel Alex elindult és bevackolta magát a szokásos fa tövébe, hogy a folyóban pancsoló halakat megörökítse krétáival. Once-ler elmosolyodott ezen, majd miután megitta a maradék teát ő is elfoglalta magát a házimunkával.

Az idő szokatlanul lassan látszott telni, most hogy vártak valakit. Alex már a harmadik képét rajzolta valahol a rengetegben, s Once-ler sem tudta már mivel elütni a szabadidejét. Mikor aztán a távolról hangos kocsizaj törte meg a természet idilli csendjét. Kerékcsikorgás, majd egy hatalmas robajjal megszólalt az idétlen duda is, amit egy lakókocsi hallatott a dombról lefelé száguldva.

Az erdei állatok ijedten szaladtak, amerre csak láttak, míg a sofőr fittyet hányva rájuk szelte az utat magának. A zajra nem csak Once-ler és Alex kapta föl a tekintetét, de a Lorax is odarohant a házikóhoz. A lakókocsi megtorpant, s a bátrabbik mackók közül néhány Once-ler kíséretében az ajtóhoz sétált. A Lorax és Alex is odasettenkedett, egyik a férfi baljához, másik pedig a jobb oldalra. Mindkettőjüknek rossz előérzete volt, de Once-ler széles, izgatott mosolya végül Alexre is csalt egy halvány mosolyt.

Az ajtó kinyílt, s a tömérdek fényáradatban egy sziluett rajzolódott ki. Alacsony, pufók hölgyalak volt. Az illető kisétált a járműből, majd lassú, lenéző pillantást  vetett a tájra.

- Micsoda szemétdomb... - morogta, s továbbsétált.

- Hahó, Grizelda néni! - Kiáltotta lelkesen Once-ler, s még intett is egy nagyot a hosszú kezével. Ebben a pillanatban két ikerfivér is kirohant a lakókocsiból, idétlen vigyorukról Alex azonnal leolvasta az értelmet.

- Hadd találjam ki, őket kell ma kipingálnom? - Súgta oda csipkelődve Alex a barátjának, mire az próbálta magában elfojtani a nevetését.

- Hé Chet ezt figyuzd! - Kiáltotta az egyik, majd felkapott egy lábánál lévő balszerencsés kismackót. - Dobom! - Vigyorogta, mire a másik ostoba kuncogással készenlétbe állt, hogy utána fusson.

- Ó, nem Bret. Az nem egy... - kapta fel hirtelen a tekintetét Once-ler, s próbálta megállítani fivéreit, de ezidőre szerencsétlen medve már kétségbeesetten a levegőben kalimpált.

Alex erre egyszerűen csak próbálta türtőztetni magát és nem beszólni semmi sértőt, hiszen megígérte barátjának, hogy kedves lesz. De ez nehezebbnek bizonyult, mint hitte, így csak tenyerébe temette arcát s mélyeket sóhajtozott.

- Na, még mindig jónak gondolod, hogy segítettél az Égimeszelőnek? - Súgta oda a Lorax, mire aztán Alex olyan gyilkos pillantással nézett le rá, mellyel akár villámot is szórhatott volna. A kis sárgaság jobbnak is találta, ha most nem szólt hozzá.

Mindeközben Chet bravúrosan nekirohant egy fának, a kis mackó pedig szerencsére egy truffula fa lombján landolt, így sérülés nélkül megúszta.

Bret mindezen viszont hatalmasat hahotázott, majd vihogva Once-lerhez fordult.

- Totál belefutott a fába! - Röhögte, majd Once-ler kezébe csapott, aki a hirtelen lendülettől kis híján elvesztette az egyensúlyát. Bret eztán elrohant, Once-ler pedig csak eztán érezte meg igazán, mekkorát is kapott a kezébe.

- Ennyit a csöndről, mi? - Sóhajtotta Alex, ahogy odalépett barátja mellé.

- Nem lesz olyan rossz, hidd el... - válaszolt kínos mosollyal a férfi.

- Nem? - Kezdte a méltatlankodást a lány. - Oncie, ha van valami, amit nehezen viselek el, az az ostoba ember... És ezek ketten vagy iszonyat buták, hogy röplabdának nézik azt a szerencsétlen macit, vagy elképesztő kegyetlenek...

- Hé! - kiáltotta feléje az egyik, feltehetőleg Bret, aki meghallotta a lány sértegetéseit. - Te meg ki az ördög vagy?

Alex azonnal szélesen elvigyorodott, az illető fiatalember pedig máris elindult feléje.

- E-ezt talán nem kéne... - motyogta Once-ler. - Tudod, eléggé er...

- Alex vagyok - vágott közbe szemtelen vigyorral, jobb kezét pedig a férfi felé nyújtotta. - És az meg egy élő, lélegző lény. Nem szereti, ha dobálják.

- Ha-ha - gúnyolódott Bret - Kösz az infót öcskös - majd ezzel az ő kezébe is csúnyán belecsapott, ám ezzel a lendülettel Alex meg is ragadta, majd betetőzve a gúnyt, kezet rázott vele.

- Kérem, nő vagyok - felelte, majd mielőtt elengedte volna a kezét, még egy erősen szorított rajta. Bret morgott valamit az orra alatt, gyilkos tekintettel nézett rá, majd ezzel visszament testvérével az idióta "labdajátékukat" játszani.

- Alex... mit mondtál tegnap? - Szólt Once-ler dorgálóan.

- Én igyekszem kedves lenni, de... baromi nehéz - motyogta fintorogva, ám ebben a pillanatban a sokat emlegetett anyuka is kilépett az ajtón. Már maga a jelenet, ahogy Grizelda férje leheveredett a lépcsőhöz, hogy emennek a nőszemélynek ne kelljen megerőltetnie magát hatalmas gyűlöletet szított Alex szívében. A nyakában lógó rókaszőrméről nem is beszélve. De nyelt egyet, s próbálta minden undorát visszatartani. A Loraxnak ez már kevésbé ment.

- Oncie, hát te vagy az! - Szólalt meg az asszony csilingelő hangjával, karjait pedig kitárta a fia felé. Once-ler ebben a pillanatban szinte katonásan vigyázzba állt, kezét hátul idegesen összekulcsolta. Alex meglepetten vette észre, hogy a férfi mennyire zavartan, már-már kínosan szólítja meg édesanyját. Kisebb nevetés hagyta el ajkait, de mintha meg is bánta volna, azonnal összezárta őket.

- Óh hát itt vagy! Itt van az én hirtelen sikeres fiam! - Köszöntötte nyájasan a nő, amire Alex egy enyhe fintort vágott. Persze, sejtette hogy erre a fordulatra máris sokkal kedvesebb és szeretetteljesebb lesz.

A hölgy babusgatva megcsipkedte fia arcát, aki ezt zavartan tűrte, ám a mellette lévő Lorax szinte rémülten szembesült az elpusztult rókatetemmel, ami a nő nyakából lógott.

- Mindig tudtuk, hogy sokra viszed! - Hízelgett továbbra is a nő, majd fenyegetően hátrapillantott. - Ugye?

Grizelda és a férje megszeppenve húzták ki magukat, majd a nagybácsi hirtelenjében kitárta karjait, s Once-ler nyakába mászott.

- Hé, imádom a srácot!

Alex tovább forgatta szemeit és próbált nem közbeszólni, sem jelenetet rendezni, sem pedig megfojtani az egész bagázst. Ha az ő családja művelné ezt, már rég atombomba robbant volna köztük, abban biztos volt.

- De hát mindig azt mondtátok, hogy sosem viszem semmire, rémlik? - Vágott vissza kissé kelletlenül Once-ler, nyakában továbbra is a lógó bácsival.

- Ó, hallgass már. Csak ösztönözni akartalak! - Kellette magát az anyja. A háttérben Alex ideges dobbantása hallatszódott: valamilyen úton már muszáj volt leadnia a feszültséget.

- Hát igazán örülök, hogy ezt most végre tisztáztuk, mert nagyon sokáig nem sikerült feldolgozni! - Folytatta Once-ler. Hangján érződött, hogy ő sem hiszi el, amit az asszony mondott, de próbálta valahogy palástolni ezt. Ekkor aztán lehámozta magáról a bácsikáját és újfent kihúzta magát. Hiszen most fordult a kocka, Sikeres lett, és végre bebizonyíthatja, hogy mire is képes.

- De mindegy. Most hogy itt vagytok, mind nekem dolgoztok, és ez klassz! - Mondta, közben pedig Alex odasétált melléje. Mosolygott, majd Alexre pillantott. Most jött el a pillanat, hogy bemutassa őt az anyjának és ettől a tegnapi gombóc a gyomrából egyenesen a torkába szökött. Alex mosolya végül erőt adott neki, így aztán vett egy mély lélegzetet, s a lány vállára tette kezét.

- Ó, és hadd mutassam be a legjobb barátomat, Alexet! Az ő segítségével sikerült beindítani az üzletet.

Alex húzott egy kínos mosolyt ajkaira s intet a család felé, akik nem leplezve közönyüket, megvetően végignéztek rajta. Hogy valamivel megtörje ezt az igazán kínos csöndet, Alex folytatta a bemutatkozást.

- Üdv! Alex, a szolgálatukra! - Játékosan meg is hajolt egy kicsit. - Ha jól sejtem, én leszek ennek az egésznek a plakáttervezője, a portréfestője és lakberendezője!

- Lakberendező? - Értetlenkedett a háta mögött Once-ler, mire Alex mosolyogva megfordult, ügyet sem vetve a bagázsra.

- Már kész terveim vannak a gyár és az irodád falait illetően - felelte, majd karjait összekulcsolta maga előtt. - Tudod, a zöld vonzza a szerencsét... és pénzt - kacsintott a végén. Once-ler büszkén elmosolyodott ezek hallatán, majd a családja felé fordult.

- Látjátok, ezért ő a legjobb barátom! - nevette, majd kihúzta magát. - Na de akkor lássunk is hozzá!

Az anyuka ezen elmosolyodott, majd hirtelen károgó hangon az ikrek felé kiáltott.

- Bret, Chet! A lakókocsit! Ne dobáljátok már azt a macit!

Erre a két férfi ledobta a földre szerencsétlen állatot és a lakókocsi felé rohantak, majd egyikőjük megnyomott rajta egy gombot. Erre a jármű hatalmas zaj közepette bővülni kezdett. Először csak úgy tíz méterrel kiszélesedett, majd a magassága nőt meg. A Lorax kikerekedett szemmel bámulta, ahogy a nemes truffulla fák kénytelenek meghajolni a rájuk zúduló emeletektől. Érezte, hogy ez a bagázs, csak rosszat hoz erre a vidékre.

Alex mosolya is kissé lehűlt a gigantikussá vált épület látványától, de egyelőre elhessegette a rossz gondolatokat. A Lorax azonban nem engedett. Morgott egyet, s máris ellenkezni kezdett.

- Nem. Nem, nem, nem! Vissza! Állj! Egy lépést se tovább! Senki nem költözik ide - jelentette ki, majd Once-ler családja felé fordult, s kezével hessegetni kezdett. - El kell mennetek. Viszlát!

Grizelda gúnyosan elvigyorodott, majd oldalba bökte férjét.

- És ki hívta meg ezt a szőrös óriás mogyorót?

- Azt mondtad rám, hogy mogyoró? A torkodon akadok! - Vágta rá idegesen a Lorax, mire Grizelda kárörvendőn felhorkantott s elfogadva a kihívást, elindult feléje. A kis lénynek sem kellett több, nyakát megroppantva megindult. Alex már épp élvezte volna a jelenetet, ám ekkor Once-ler közbelépett és megállította a Loraxot.

- Hé, hé! Csak nem ütsz meg egy nőt...

- Ez egy nő!? - Fordult feléje a sárgaság teljesen elképedve, amin aztán Alex nem is fojtotta el nevetését. Once-ler érezte, hogy ez így nem jó felé halad, így aztán leguggolt barátja mellé, és próbálta menteni a menthetőt.

- Na jó, mindenki higgadjon le! Fussunk neki újra az egésznek - hadarta, majd rosszallóan a Loraxra nézett. Nem örült neki, hogy a kis teremtmény ennyire nem bír magával. - Családom, ő a másik barátom...

- Ismerős - szólt közbe idegesen a Lorax.

- Eh, igen. Ismerős. Nagyon jó ismerős - javította ki magát és a barátját is a férfi. - A Lorax, a fák szószólója.

- Így van... - bólintott. - És a fák azt üzenik, hogy... tünés! - Kiáltotta el a végét, amin mindenki, még Alex is meglepődött. Once-ler viszont sértődötten félrevonta (pontosabban hessegette) a Loraxot, hogy kissé elbeszélgessen vele.

- Nem tudnál... Kedves lenni? Mint Alex? Ez itt a családom - magyarázta -, és szükségem lesz a segítségükre, ha a cégem nagyobb lesz. Érted?

- Nagyobb? - Kérdezte rosszat sejtve a kis lény. Alex lassan odasétált hozzájuk.

- Igen! - Bólogatott hevesen a férfi. - Ez már nem valami pitiáner próbálkozás, terveim vannak! Nagy terveim! Látomás...

- Egy világról, ami csupa thneed! - mondta Once-lerrel együtt Alex, majd felnevetett a végén.

- Óriási lesz! - fejezte be Once-ler, s lopva mosolyogva rápillantott a kacagó lányra.

A Lorax azonban már kevésbé volt lelkes. Sóhajtott, szemével pedig a földet bámulta egy ideig, majd fölnézett barátjára.

- Merre dől el egy fa?

Once-ler és Alex nem értették a kérdést. A férfi tanácstalanul egyenesedett ki, nem is értette, egyáltalán hogy jött ez most a témához.

- Öö, lefelé?

- Arra dől, amerre hajlik - válaszolta lemondóan a kis törpe, majd lassan megfordult. - Vigyázz, hogy merre hajolsz - folytatta, ám mielőtt még elindult volna, Alexre pillantott. - De te is.

Majd ezzel elsétált. Once-ler és Alex tanácstalanul néztek egymásra, mígnem Once-ler megvonta a vállát.

- Mi baj lehetne ebből?

Alex elmosolyodott, majd kicsit közelebb lépett hozzá.

- Hidd el, itt a legnagyobb baj akkor jöhet el, mikor már nem tudom tovább türtőztetni magam és Bretnek vagy Chetnek esek... Elképesztően irritál a látványuk...

Once-ler ezen halkan felnevetett, majd kissé félre húzta még a lányt.

- És... az anyámmal megbékéltél akkor?

- Nem - rázta meg a fejét Alex. - De neki van egy pozitívuma.

- És mi?

- Lüke - kuncogta, majd enyhén oldalba bökte barátját. - Nélküle te sem lennél. Ez a rossz szülők egyetlen menedéke.

A nap hátralévő részében Once-ler a munkálatokat beszélte meg családjával, akik felettébb készségesen álltak hozzá. Bár azt kevésbé nézték jó szemmel, hogy ezekből a tennivalókból Alex nem igazán vette ki a részét - szerintük.

- Nos, amíg a bagázs a lombokat takarítja a fákról, én felmegyek a kilátóra festeni - jelentette ki Once-ler mellett Alex. Azt a hatalmas dombot hívták maguk között kilátónak az éneklős eset óta.

- Aztán szép legyen! - felelte Once-ler, majd szélesen elmosolyodott. - Esetleg közben gondolkodhatnál az irodámon is!

- Micsoda? - Kapta föl értetlenkedve a fejét Alex. - Azt hittem, azt te akarod megtervezni...

- A gyárat és az új lakást igen, de szívesebben dolgoznék egy Kamlex-féle irodában - válaszolt ravasz vigyorral a férfi. Alex elmosolyodott, majd köszönésképp mellkason vágta barátját.

- Nem fogsz Kamlexnek hívni - jelentette ki. Ügyet sem vetett a férfi köhécselő hangjára, csak küldött felé egy vigyort s már indult is felfelé. Once-ler nézte egy darabig, ahogy nehézkesen ugyan, de Alex megmássza az emelkedőt, majd tekintete a dolgozó családra révedt. Mellkasa kidülledt, mosolya pedig kiszélesedett. Büszke volt magára. Most az egyszer igazán. Megvolt mindene, amire valaha vágyott s sosem volt még ilyen boldog. Így hát ezekkel az érzelmekkel sarkon fordult és bement a szobájába megtervezni azt a bizonyos gyárat.

Az elkövetkező pár órát Once-ler a festőállványánál görnyedve töltötte. Míg rajtolgatott, gondolatai elkalandoztak.

"Vigyázz, hogy merre hajolsz."

Mit jelenthet ez? Mire vigyázzon? Hisz ez volt az álma, már kicsi kora óta. Egy büszke család, ami támogatja és elismeri a munkáját. Arról nem is beszélve, hogy sok más ember is imádja a munkáját, pénzt is keres a tehetségével! Ha így átgondolja, mindig is erre felé hajlott... akkor meg mit csináljon? Álljon meg? Pont most? Nem, az ki van zárva!

Nem azért dolgozott olyan keményen, hogy most egy kis manó miatt föladja. Arról nem is beszélve, hogy Alex is rengeteg erőt fektetett bele a segítségbe, nem hagyhatja csak úgy cserben.

Szóval nem, nem fog most meghátrálni. Már csak Alex miatt sem...

- Ha már ennyit segített nekem, a minimum az, hogy teljes sikert aratok! - Motyogta magának. Még egy kicsit közelebb hajolt a papírhoz, hogy pontosan be tudjon húzni egy vonalat, majd kicsit hátrébb húzta magát, végül teljesen hátradőlt.

- Tessék... Nézzenek oda! - Motyogta, ceruzájával bravúrozva ujján. - Bámulatos... Annyira büszke vagyok rám!

- Oncie - jelent meg az ablakban a férfi anyja. Csilingelő hangja kínos tónust tükrözött. - Van ám itt egy kis probléma...

- Probléma? - Értetlenkedett Once-ler, az anyja pedig bólintott.

- Nem gyártjuk elég gyorsan a thneedet...

- Túl sokáig tart leszedni a lombot... - hangzott a háttérből bácsikája hangja, ahogy a fruffula fák lombjával teli szekeret tolta. Once-ler vetett egy pillantást testvéreire, akik valóban elég aprólékosan szedegették a piros pamacsokat. Már-már nevetségesen aprólékosan...

- De... mi mást tehetnénk? - Kérdezte végül anyjához fordulva. A nő ekkor hamisan elmosolyodott, majd ugyanilyen hamis hangon válaszolt.

- Hát... És ez... csak most jutott eszembe... - kezdte, nyilvánvalóan hazudva. - Ki is lehetne vágni a fákat...

- Mi? - Once-ler elképedve nézett vissza édesanyjára. Tudta jól, hogy ígéretet tett a Loraxnak, és egészen eddig úgy tervezett mindent, hogy azt be is tartja.

- Ez a beszéd! Sokkal gyorsabb volna... - kiáltotta a távolról bácsikája, édesanyja pedig bólogatott.

- De...

- Semmi de, Oncie! - Vágott közbe a nő. - Te már üzletember vagy! Azt kell tenned, ami a legjobb a cégnek és az anyukádnak!

Once-ler zavartan hátradőlt, s próbálta rendbe tenni azt a rengeteg gondolatot, ami fejében cikázott. Nem szegheti meg ígéretét, de nem is állhat meg itt. Az anyjának igaza van, most már a cég javára is ügyelnie kell... de mit fog szólni hozzá Alex?

- Hát... - Gondolkodott még egy kicsit, majd kínos vigyort erőltetett arcára. - Az csak nem lehet nagy baj, ha kivágok egy-két fát...

Alex mindeközben gondtalanul rajzolgatott az ölében. Mellette ott feküdt a már kész pasztellkréta kép a déli napsugaras völgyről, így mostanra már azt a bizonyos irodát tervezte. Mindent beleadott, hogy majd aztán lenyűgözze barátját.

Vállán Tökmag szuszogott mélyeket. Egészen eddig figyelemmel kísérte a munkáját, de az augusztusi délután ringató szele végül álomra hajtotta a fejét. Alex észre sem vette, hogy már nem mozgolódik, annyira belemélyült a munkálataiba. Még a lentről jövő kiáltozást sem keltette fel az érdeklődését.

- Túl sokáig tart leszedni a lombot...

Hallotta fél füllel, de nem törődött vele.

- Ez a beszéd! Sokkal gyorsabb volna...

Még ez sem zavarta föl különösképpen, bár kicsit furcsállotta. A következő pillanatban azonban olyan zaj ütötte meg a fülét, ami azonnal fölrázta a rajztáblájától.

Előbb egy, majd még egy és egyre több truffula fa dőlt el a gyönyörű szép pompamacsos szőnyegen. Bret és Chet őrült vihogását vélte hallani a reccsenő, roppanó hangok között.

- Az nem lehet... - motyogta, s azonnal fölpattant. Tökmag csak ekkor ébredt föl, kicsit kómásan próbált észhez térni, ám a Lorax kétségbeesett kiáltása őt is kijózanította végül.

Alex nem értette mi folyik itt, nem értette, miért kezdték a fiúk hirtelenjében kivágni a fákat - ráadásul ilyen gyors tempóban!. Nem értette, miket magyaráz a Lorax - nem hallotta igazán. Ne mikor Grizelda megragadta az illetőt és messzire elhajította, bebizonyosodott a számára is: Once-ler megszegte az ígéretét... Ő adta ki a parancsot a fák kivágására.

- Ez... nem lehet... - ismételte, majd kétségbeesetten rohanni kezdett. Nem érdekelte, hogy meredek az emelkedő, úgy rohant, mintha puskából lőtték volna ki, még egyszer föl is botlott, de nem sajnálva fájó bal lábát, rohant tovább. Még Tökmagot is elhagyta félúton.

- Oncie! Oncie! - Kiáltotta már-már reményvesztetten. Látta, hogy Grizelda már megcélozta őt, hogy elhessegesse Once-lertől, de nem hagyta magát, áttört az asszonyon, s egyenesen Once-ler ajtajának esett. Az azonban zárva volt.

Ilyen még nem fordult elő. Once-ler sosem zárta be eddig az ajtaját, hisz... amikor csak akart, Alex bemehetett hozzá... most viszont...

- Oncie... én vagyok az, engedj be! - Dübörgött az ajtón, hangja kedves, ugyanakkor követelőző volt. Beszélni akart vele, tudni akarta, miért szegte meg az ígéretét. - Once-ler! - Kiáltotta nyomatékosabban s még egy erőset rácsapott az ajtóra. Ekkor azonban az ajtó hirtelen kinyílt s Once-ler ideges tekintete nézett szembe Alexszel.

- Mi van már!? - Kiáltotta a férfi. Alex összerezzent az erős hangtól, szemei pedig hitetlenkedve meredtek barátjára. Once-ler arcából azonnal kifutott a szín, mikor észbe kapott. Ajkai kínos, hamis mosolyra húzódtak, s próbáltak valami jól hihető szöveget kitalálni.

- B-Bocsi, nem tudtam, hogy te vagy az... - egyértelmű volt, hogy hazudik, de valahogy mindenképp palástolni akarta a valóságot.

- S-semmi baj... - motyogta Alex, majd lassan besétált a szobába. Sosem volt még ilyen kényelmetlen az a hely...

- Kérdezhetek valamit? - Fordult feléje kicsit félve. Még élénken élt benne az előbbi "köszöntés".

- Persze! Mi a gond?

- Miért kezdtétek el kivágni a fákat?

Once-ler hamis mosolya egy pillanat alatt eltűnt arcáról. Hogy magyarázhatná el neki? Meg kellett tennie a cégért... Magáért... Érte...

- Így... így gyorsabban tudjuk gyártani a thneedet, tudod... - magyarázta a padlót bámulva, jobb kezével a balt szorongatva. Meg kell értenie. Ha mindvégig segítette, akkor meg kell értenie - végig ezt hajtogatta magában.

- De hát megígérted a Loraxnak, hogy...

- Tudom mit ígértem! - Vágott közbe idegesen a férfi, ám amint észrevette, hogy ismét felvitte a hangját, igyekezett lenyugodni és valahogy megmagyarázni a dolgot. - De csak pár fáról van szó, amíg nem találok ki valami más megoldást!

- Más megoldást?

- Igen! - Bólogatott a férfi. Úgy mondta, hogy még maga is elhitte, hogy képes valamilyen más utat találni. - Csak pár fa, oké? Az csak nem olyan nagy baj... Te is tudod, hogy most nem állhatok meg...

- Tudom, de... - Alex össze volt zavarodva. Nem tudta, kinek az oldalán kellene lennie: a Loraxén, vagy pedig barátjáén.

- Nézd, én most már üzletember vagyok, a cégemre is figyelnem kell - ismételte meg anyja szavait Once-ler. Alex tanácstalanul nézett rá. Fejében egyre csak a Lorax egykori szavai visszhangoztak és nem tudta, mit tegyen ennek fényében.

Annyira segíteni akarta barátját, részesülni az örömében, hogy képtelen volt ellenkezni.

- Biztosan találsz más megoldást? - Kérdezte kételkedve. Once-ler hevesen bólogatott s még el is mosolyodott.

- Megígérem! Bízz bennem! - Felelte, úgy mint mikor a fa tetején ülve tett ígéretet: szívére keresztet vetve.

Alex erre felfigyelt. De már nem tudta biztosra, hogy hihet a férfinak, hisz... Rákiáltott. Ott az ajtóban határozottan rákiáltott, és ezt Once-ler is tudta. Alex látta rajta, hogy tudja. Máskülönben miért viselkedne úgy, mint egy gyerek, rosszalkodás után?

"Szóval a barátod?"

Alex fejében a visszhang ekkor halvány képet is kapott, s újból látta maga előtt az egészet.

"És a barátok... nem hagyják, hogy a másik ostobaságot műveljen, ugye?"

A Lorax szavai úgy hangzottak ezúttal, mint valami dorgáló édesapa. De vajon ostobaság az, ha támogatjuk a másikat, ha segítjük céljai elérésében?

Alex mélyen belenézett a férfi égszínkék, kétségbeesett szemeibe. Megerősítést vártak... Alex szinte hallotta:

Jól csinálom? Nem vagyok rossz, ugye? Jó úton haladok a csúcs felé, ugye?

Alex ajkai végül mosolyra húzódtak.

Hogy hagyhatná cserben őt? Az egyetlen embert, akinek valaha is megnyílt életében? Segíteni fogja, teljes erejéből.

- Jól van, bízom benned és a döntéseidben... - mondta végül mosolyogva, majd mutatóujját felemelte s kissé kioktatóan folytatta. - De azért amíg nem találsz más megoldást és a fákat vagdosod, elültetek a helyükre pár magot. Így a Lorax sem panaszkodhat, hogy fogy az erdeje.

- Ez nagyszerű ötlet! - Kiáltotta el magát vidáman Once-ler, s örömében szorosan meg is ragadta Alex kezét. - Így tényleg nem lehet semmi baj! Ugye?

Alex halkan felkuncogott. Ekkor vette csak észre, hogy egészen eddig meg sem fogta Once-ler kezét. Legalábbis nem ilyen szorosan.

- És tényleg bocs az előbbiért... tudod, a kiáltásért... - folytatta a férfi kicsit zavart mosollyal. - Csak... most, hogy már üzletember vagyok, kicsit több felelőség nyomja a vállam, érted?

- Értem én - válaszolt kisebb közönnyel Alex, majd kioktató hangon folytatta. - De tudod, arra való egy barát, hogy a súly egy részét, a felét magára vegye - magyarázta, kezével pedig imitálta is, ahogy Once-ler válláról a sajátjára emel valamit.

- Jó de... csak nem hagyom a munka felét egy nőre... - nevette zavartan a férfi, Alex mosolya azonban hamar elillant.

- Már megint kezded? Miben fogadunk, hogy erősebbet ütök, mint Bret vagy Chet? - Mondta sértődötten. Once-ler hamar a mellkasához kapott, ami még most is fájt a reggeli ütéstől, s emlékeztette a lány igazi erejére.

- Oké. oké. Vettem a lapot - vágta rá, majd kicsit hezitálva elindult a festőállványa felé. - Inkább... nézd meg, mit terveztem! Briliáns, ugye?

Alex lassan odasétált, és szemügyre vette a kék papíron elterülő vázlatrajzot a gyárról. Hatalmasnak és erőteljesnek tűnt.

- Nézd, ezt a szobát csak neked terveztem - bökött rá egy erkéllyel megtervezett szobára. - Afféle... festőszobára gondoltam, ahol nyugodtan alkothatsz. Az ablakok nyugat felé tekintenének, így láthatnád mindig a naplementét...

- Wow... ez igazán jól hangzik! - Mosolyodott el a lány. - Köszönöm, hogy gondoltál rám!

- Egy barátnak csak a legjobbat! - Felelte mosolyogva Once-ler, majd kicsivel arrébb bökött ujjával. - Az én irodám meg itt lenne. Itt, melletted. Így ha bármire szükséged lenne, csak át kell ugranod a szomszédba!

Alex ezen halkan felkuncogott. Szeme előtt már látta, ahogy abban a teremben tölti napjait, olaj és akrilfestékkel játszadozva, majd egy hosszú nap után barátjával együtt az erkélyen megnézik a naplementét.

- Jól hangzik... már alig várom, hogy kész legyen!

- Apropó! Hogy állsz az irodámmal?

Alex kellemetlenül a fejéhez kapott, ahogy eszébe jutott az ő tervrajza.

- Azt.. fent hagytam a kilátón... Estére elhozom, rendben?

Once-ler felsóhajtott, de mosolyogva fordult feléje.

- Jó, de többet ne késs vele... Tudod, most már nem kis pályán játszunk...

- Tudom, tudom. Ne aggódj! Este itt lesz... Most viszont... - sóhajtotta Alex, majd megragadott egy kisebb, rozzant, repedt lapátot, és elindult kifelé. - Dolgom van.

- Micsoda?

- Hát... - kezdte csipkelődve, már az ajtóban ácsorogva. - A truffula magok nem ültetik el magukat.

Once-ler elmosolyodott. Igazán boldog volt, hogy ezt a fa ügyet meg tudta beszélni barátjával. Ellentétben a Loraxszal, aki rögtön a fejéhez vágta, hogy rossz.

- Rendben. Jó munkát!

- Meglesz! - nevette Alex, majd ezzel becsukta az ajtót. Ekkor azonban arcáról hamar lefagyott a mosoly. Már több tucat fa hevert a földön, s a két ikertestvér továbbra is egyre csak ritkította őket. Olyanok voltak, mint valami rossz vírus, ami pillanatok alatt felszámol mindent, ami az útjába kerül.

- Bíznom kell benne... - motyogta magának, Tökmag közben pedig megérkezett a lábához. Alex felvette, majd vett egy mély levegőt. Próbálta elhitetni magának, hogy minden rendben lesz, hogy ez csak egy átmeneti döccenő.

De az, hogy Once-ler pillanatok alatt megszegte a Loraxnak, és voltaképpen Alexnek tett ígéretét is, elbizonytalanította a lányt. Bár megállás nélkül azt hajtogatta magának, hogy megbízik benne, valójában már nem tudta, hogy hihet-e neki.

És az a kényelmetlen érzés, ami a házikóban rátört, egyre csak növekedett, ahogy a kivágott rönkök között sétált.