MARCHIN ON

Első rész

Zsák a foltját

1/2

~1.~

A truffula erdő nyugalmát egy pár lomha, fáradt láb reménytelen csoszogása törte meg a kora délutáni órákban. A nap melegen tűzött, szinte forrt a levegő, ami a jövevényt igen csak kellemetlen helyzetbe hozta. Erősen zihált a szárazságtól, olykor-olykor beleharapott a kezében lévő gyümölcsbe. Bal oldalán himbálózó válltáska színültig volt ezzel a ciklámen színű furcsa, ámbár lédús valamivel. Szerencséje volt az idegennek. Ha nem bukkan rá erre az erdőre és annak gyümölcseire, valószínűleg már szomjan halt volna ebben a hőségben.

Vékony, már-már nőies alakja meggörnyedt, éjfekete szemei fáradságtól csillogtak.

Ha legalább egy kalapra futotta volna valamennyi... - gondolta magában, ahogy rövid, tüskés végű csokoládébarna haja fölé emelte szabad kezét. Ekkor, ahogy fölpillantott, egy folyót pillantott meg maga előtt alig tíz-húsz méterre. Hatalmas mosoly húzódott ajkaira a látványtól, majd habozás nélkül rohanni kezdett.

- Víz! Végre, víz! - kiáltotta. Táskáját óvatosan leeresztette a fűbe, ő maga pedig letérdepelt a folyó partjánál, s kezével szájába emelte a vizet, amit olyan mohón nyelt, hogy össze is piszkolta szürke, kockás ingjét.

Észre sem vette, hogy nincs egyedül.

- Nocsak, Égimeszelő. Máris visszatértél? - hallotta meg a háta mögül a mély férfi hangot. Ám mire lenyelte a szájába terelt vizet, s bármit is szólhatott volna, egy erős lökést érzett a hátán, amitől épphogy bele nem esett a vízbe.

- Eszednél vagy!? - mordult föl az idegen, ahogy megfordult, hogy szembenézzen támadójával. Hangja kicsit magas volt, de nem magasabb, mint bármely tizenéves fiúé.

Azonban mikor megpillantotta az illetőt, aki kis híján megfürdette, elállt a lélegzete.

- Wow, téves. Bocsánat. - hadarta gyorsan az alacsony, alig fél méter nagyságú, sárga szőrös kis lény, hatalmas bajsza alatt.

- Hát te meg miféle szerzet vagy? - kérdezte teljesen ledöbbenve az idegen, közben pedig elővette farzsebéből kis noteszét és ceruzáját, s míg lassan körbesétálta a teremtményt, rajzolni kezdett.

- Én vagyok a Lorax, a fák őre! - mutatkozott be büszkén a Lorax, mire a másik megtorpant és kitekintett füzetéből.

- Hát, akkor nem végeztél túl jó munkát. Idefele láttam egy kivágott tuskót...

- Igen, egy másik tuskó vágta hozzá a fejszét. De istenemre esküszöm, többé nem lesz mersze rá! - hadarta mérgesen a Lorax, mire a másik egy kisebb kacaj közepette fojtatta a rajzolást.

- És azt szabad tudnom, Te ki vagy? - érdeklődött a sárgaság.

- Oh, Alex. Szolgálatodra! - válaszolt lelkesen, s rajzolt is tovább.

- És mi a fenét firkálgatsz arra fecnire?

- Egy: ez nem egy fecni. Különleges jegyzettömb feltörekvő alkotóknak. - hadarta Alex fel- felkukkantva a füzetből - Kettő: nem firkálgatok, hanem rajzolok, tessék! - majd ezzel a kész remekművet újdonsult barátja képébe nyomta. Mintha csak tükörbe nézett volna, olyan pontos rajzot látott viszont.

- Nos, nem rossz, de ennél vékonyabb vagyok - morogta a Lorax, mire Alex csak felnevetett.

- Persze, bocsánat - kuncogta s eltette a noteszét, majd megigazította fekete nadrágtartóját - De visszakanyarodva a favágós részre. Ezek szerint van itt még valaki az erdőben rajtam kívül?

- Igen, egy hatalmas idióta! - helyeselt a sárga lény.

- Nagyszerű! És hol találom? - kérdezte az idegen, mire a Lorax felvonta egyik szemöldökét s mögéje nézett. Mikor Alex a bólintás felé fordult, egy kis viskót pillantott meg nem messze a folyó partjától, s alig harminc méterre tőle. Zavartan elvigyorodott, s elindult a házikó irányába, azonban a Lorax megállította.

- Most viszont nincs itt. Bement a városba.

- Hogy mi? - torpant meg Alex. - Van a közelben egy város?

A Lorax bólintott.

- És ezt még csak most mondod? - kacagott fel Alex - És merre?

A Lorax a folyóval srégen mutatott.

- Remek! - kiáltott föl boldogan Alex, majd futtában fölkapta táskáját, s már rohant is tovább. - Csak nyélbe kell ütnöm pár üzletet, és végre ehetek normális ételeket!

Még végig se mondta, már messze járt a folyótól s új barátjától, aki nagyokat pislogva nézett utána.

- Remek, még egy csodabogárral bővült az erdőm... - sóhajtotta, majd elsétált.

Mikor aztán Alex megérkezett a városba, szinte örömkönnyek szöktek a szemébe. Mindenre rácsodálkozott, amire csak tudott, s ami igazán megtetszett neki, azt hamar le is rajzolta a noteszébe.

Egyszer csak egy férfi dalolására lett figyelmes valahonnan a park közepe felől. Ugyan a dallamba gyakran belerondított egy kisgyerek, aki folyton el akarta tőle cibálni a megviselt gitárt, a fekete hajú, hórihorgas férfi nem adta föl a dalt, ami isten tudja, miről szólt.

Ahogy Alex körbenézett, igen sok embert látott errefelé - ezek nagy része az előbb említett férfi türelmével játszottak felettébb nagy örömmel. A jövevény azonban úgy gondolta, ez a hely számára is remek lenne a letelepedésre. Így hát keresett egy kis zugot, letette táskáját, majd lassan kipakolta tartalmát.

Hamarosan mindenféle tájkép naplemente, esős puszta, vízesés és sok más arckép került a járdára. Legtöbbjük A5-ös méretű, de volt A4-es nagyságú grafitrajz is a kínálat között. Alex büszkén rendezgette el műveit, amikre egyelőre senki sem figyelt fel. Később aztán, amikor a jövevény csak úgy törökülésben helyet foglalt rajzai mellett s noteszében újabb rajzokat készített, az emberek egy része észrevette őt.

Páran áll simogatva nézték végig a szárnypróbálgató művészi képeket, páran még meg is dicsérték, ahogy elhaladtak mellette, de voltak rosszakarói is.

- Nézzék, még egy balek kiült hülyét csinálni magából! - röhögte a gitározó férfit paradicsommal dobálók egyike. Alex látszólag nem hallotta meg, rajzolt tovább megszállottan a papírra. A colos azonban rosszat sejtve tekintett a kislányra, aki máris nagy vigyor kísérletében indult el egy paradicsommal a kezében a rajzoló felé.

Az illető viszont még azelőtt megszólította, hogy eldobhatta volna a zöldséget.

- Mit szólnál hozzá, ha inkább lerajzolnálak? Csak jobban, mint őt... - kuncogta a végén, ahogy felpillantott, s megmutatta a kislánynak a notesz rajzát: a magas, gitározó férfit, akit éppen arcon talált egy paradicsom.

Ezen a kislány felnevetett, majd hevesen bólogatni kezdett. Alex elmosolyodott, majd elővett táskájából egy A5-ös lapot és egy rajztáblát, majd hozzá is látott alkotni.

A férfi megrökönyödve bámulta, ahogy az őt gyűlölő emberek hirtelenjében az idegen köré gyűltek, s mind csodájára jártak műveinek.

- Mi a... ezt nem hiszem el! - morogta, s dühösen dobogva el is indult vetélytársa felé.

- Tessék, kész is! - mutatta meg grafitrajzát Alex, amit a kislány hamar el is vett, hogy megcsodáljon - Esetleg meg tudnál jutalmazni két dollárral, ha tetszik?

A lány bólintott, s máris kifizette a rajzot. Nem is kellett több az embereknek, ők is vásárolni kezdtek.

- Elnézést, ez a kép mennyibe kerül? - mutatott egy nő a naplementés rajzra. Alex kicsit eltűnődött, majd válaszolt.

- Öt dollár.

A nő máris kezébe nyomta a pénzt s eliszkolt a képpel.

- Elnézést, én ezt a vízesést szeretném!

- Nyolc dollár.

- Kérem, engem is le tudna rajzolni?

- Persze, jöjjön közelebb!

És így ment még hosszú percekig, mígnem az immáron teljesen elfelejtett férfi is megjelent.

- Tudod, ez nem volt fair. - kezdte a nem túl szerencsés beszélgetést, míg Alex folytatta egy szerelmespár lerajzolását.

- Mármint micsoda? - értetlenkedett a másik, rá se pillantva a férfira.

- Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád! - csattant föl hevesen gesztikulálva. - Én épp egy komoly bizniszt próbáltam kötni az emberekkel, te pedig csak úgy idetoppansz és elcsalogatod az én közönségemet.

- Jah, ahogy elnéztem igazán tetszett nekik a produkciód. Mi is volt az tulajdonképpen? A gitár, vagy a "tíz pontot kap aki eltalálja az arcát"? Nem igazán tudtam eldönteni...

A szerelmespár elfojtott egy kisebb kacajt Alex visszavágásán, a férfi azonban úgy fortyogott a dühtől, hogy semmit sem tudott erre reagálni.

- Bár meg kell hagyni, sajátos módon segítettél nekem, szóval jövök neked eggyel. - folytatta Alex, végre fölpillantva a vetélytársra. Éjfekete szemei meglepték a férfit, még sosem találkozott ilyen sötét és átható szempárral.

Míg ő Alex tekintetéből próbált fölocsúdni, addig az illető átadta a szerelmeseknek a rajzot.

- Tizenöt dollár lesz - jelentette ki.

- De hisz az elsőért csak kettőt kértél! - értetlenkedett a colos, mikor kettesben maradtak.

- Igen, de az az előtt volt, hogy fél órára itt tartottak és meg nem éheztem. Arról nem is beszélve, hogy az idő pénz! - vigyorogta Alex, miközben visszapakolta rajzeszközeit. Szerencséjére minden képét eladta.

- Tessék! - nyomott a férfi kezébe öt dollárt. Az persze nem értett semmit, Alex viszont szélesen vigyorgott és megmutatta a róla szóló rajzot a noteszében.

- Ha nem sikerül megszelídítettem ezzel a kislányt, valószínűleg most nekem is romlott paradicsom szagom lenne - nevette.

- V-Várj, ez nem személyi jog sértés? - pattogott a férfi. Alex a pénzre pillantott, majd megrázta a fejét.

- Fizettem érte.

A férfi ezen hitetlenkedve, mégis mosolyogva nézett vissza az idegenre. Bár kezdetben ellenszenvesnek tűnt, a stílusa mégis valahogy megfogta.

- Esetleg kell egy fuvar? Kocsival vagyok, és...

- Oh, milyen segítőkészek lettünk hirtelen - csipkelődött Alex - Különben sem ülök be ismeretlenek mellé.

A férfi kínosan felnevetett, ahogy vette a célzást, s bemutatkozott.

- Once-ler vagyok - nyújtotta jobb kezét a másik felé.

- Várj, nem a te vityillód áll az erdő közepén? - csodálkozott nagyokat pislogva Alex, mire Once-ler felháborodva rákiáltott.

- Az nem vityilló! Én magam terveztem és praktikusan hordozható!

- Én kérek elnézést! - kuncogta, majd végül kezet rázott Once-lerrel - Alex vagyok! És szívesen elfogadnám azt a fuvart, ha már visszafelé tartasz az erdőbe, csak előtte még beugranék pár péksüteményre.

- Hé, azért ne nézz taxinak haver!

Alex felnevetett, majd meg is célozta a legközelebbi pékséget.

- Csak egy pillanat az egész! - majd ezzel el is tűnt.

Pár perccel később egy zacskónyi képsüteménnyel lépett ki az üzletből, ami előtt már várta egy lovas kocsi.

- Ó, szóval régi vágású vagy - jegyezte meg magának Alex. Ahogy átsétált a kocsi jobb oldalára, előtúrt táskájából egy truffula gyümölcsöt s odaadta a lovat helyettesítő szamárnak.

- Hé, csak maradj csöndben! Melvin a legjobb barátom, sosem hagyott cserben! Ugye pajtás? - Az említett nyerített egyet válaszul.

- Csak viccelek, semmi bajom vele! - mosolygott Alex, majd miután fölkecmergett Once-ler mellé, adott neki a zacskóból egy töltött kiflit.

- Ezt meg megint miért? - értetlenkedett, ahogy elvette.

- Nos, gondolom elég régóta szórakoztattad az embereket és te is megéheztél... És nem szeretek adós sem maradni - felelte. Vonakodva ugyan, de Once-ler végül elfogadta az ételt, hisz valóban eléggé megéhezett a nap végére.

Kicsit zötyögős és lassú útjuk volt azzal a lovas kocsival, de nem volt ezzel különösebb gond. Alex végig csöndben majszolgatta a vacsoráját, néha-néha előkapta noteszét s lerajzolt valamit, ami megragadta a tekintetét. Ezt Once-ler észre is vette, s furcsállva tette szóvá.

- Te mindent lerajzolsz, ami csak a szemed elé kerül?

- Nem - felelte dalolva, föl se pillantva a lapokból. - Csak ami megtetszik!

- De hát majdnem minden ötödik percben firkálsz - vágott vissza értetlenkedve.

- Mert mindig találok valamit érdemesnek tartok megörökíteni - mosolygott fel Once-lerre Alex, majd megmutatta alkotását a nemrég fölöttük elrepülő darvakról.

- Ezek csak madarak - mondta a férfi, igyekezve visszatartani elismerését.

- Neked talán, nekem az egyetlen barátok az elmúlt években. - felelte Alex, majd eltette a füzetet és tovább evett. Once-ler nevetett egy kicsit a másikon, de mikor jobban belegondolt, kénytelen volt rákérdezni:

- Várj, ezt hogy érted?

Alex nem felelt, csak elmosolyodott s majszolgatta a kiflijét. Once-ler sem erőltette a kérdést, nem akart tolakodó lenni újdonsult bajtársával. Ugyan még mindig rivális félnek tekintette, örült neki, hogy akadt egy emberi lény, akivel társaloghat az erdőben. Talán ha megszokja a rigolyáit, még jó is kisülhet a dologból.

Mire megérkeztek, a Nap már nyugaton súrolta a horizontot, hosszúra nyújtva az árnyékokat.

- Oh, látom végül megtaláltad az Égimeszelőt - kacagta a Lorax, mikor megpillantotta a két jövevényt a kocsin.

- Nem volt nehéz, csak követtem a hahotázó tömeget - nevetett fel Alex, ahogy leszállt. Once-ler szúrósan pillantott rá.

- Ezek szerint ma sem adtad el - tekintett a férfira a Lorax. Az durcásan morgott, majd elvezette Malvint a kis házikója mellé.

- Mi? Hogy ő is árult? És mégis mit? - értetlenkedett Alex.

- Neked nem hencegett vele? - kérdezett vissza a Lorax. - No, hát mi ütött beléd Égimeszelő?

- Hagyjá'! - morogta az ajtót becsapva a férfi, amire Alex kíváncsian megindult.

- Na, de áruld el, mi az? Nem láttam semmit nálad, akkor mégis mit árultál? - majd ezzel kopogás nélkül benyitott a férfihez.

- Tudni akarod? - kérdezte kisebb sunyi vigyorral Once-ler.

- Ha nem akarnám, nem kérdezném - felelte Alex. Once-ler elvigyorodott, majd egy mozdulattal levette nyakáról a rózsaszín ruhadarabot. Alex mindvégig azt hitte, az egy sál, de most hogy látta kacskaringó alakját, elbizonytalanodott.

- Hát ezt, egy thneed-et! - mutatta büszkén a férfi a ruhadarabot. Alex érdeklődve végigmérte, majd bizonytalanul megrázta a fejét.

- Ismét megkérdem: mit árulsz?

Once-ler sóhajtott, majd máris előadott egy kisebb teleshop műsort.

- Thneed! Egy dolog, ami minden feladatot el tud látni: lehet sál, egy hideg téli reggelen, vagy nézd: egy pillanatok alatt fölszívja a padlóra kiszórt tejet! De lehet pulcsi, sapka, bármi, amit szeretnél! - magyarázta lelkesen, bemutatva minden egyes lehetőséget. Míg Alex figyelmesen hallgatta, a Lorax is besétált végül a szobába. A show végén Once-ler Alex kezébe adta a találmányát, így a jövevény közelebbről is meg tudta szemlélni. Tapintásból azonnal rájött, hogy ez egy truffula fa lombjából van, ami aggasztotta ugyan egy kicsit, de az előbb felsorolt funkciók tömkelege felkeltette az érdeklődését.

- Nem is rossz... - motyogta jóformán magának.

- Rajta, gúnyolódj csak... - sóhajtotta Once-ler lemondóan.

- Nem, komolyan mondtam! - rázta meg fejét Alex, amire Lorax is felfigyelt.

- Várj, neked tetszik ez a valami?

- Persze! - vágta rá Alex. Once-ler hitetlenkedve meredt rá. - Ha valóban képes annyi feladatot ellátni, akkor ezzel a... thneeddel, vagy mivel rengeteget meg lehetne spórolni. Nem kellene külön sálat, pulcsit vagy törlőkendőt vennem, csak ezt. Praktikusnak tűnik...

- Pontosan! - bólogatott hevesen Once-ler. Olyan boldog volt, hogy végre valaki értékeli a munkáját, hogy akár meg is tudta volna ölelni Alexet. Ő azonban hamar megtörte a hirtelen jött idillt.

- Viszont az időzítésed és a technikád rossz - mondta, majd visszaadta a ruhadarabot gazdájának. - Még csak most lesz vége a nyárnak, és máris a téli kollekciót árulod? Arról nem is beszélve, hogy rosszabb vagy, mint azok a tévés ürgék akik fél órán keresztül próbálják rásózni a nézőkre a spéci, különlegesen eredeti vackukat.

- Tch, csak hogy tudd: a thneed bármire jó. Érted? Bármire! Így nem csupán téli ruhákat helyettesít, de a fürdőruhát is! Egyéb kiegészítőket, mint például esernyőt, táskát! - vágott vissza a férfi. Már kevésbé lelkesedett Alex kritikáján. - Lefogadom a te rajzcuccaid is szívesebben lennének egy ilyen pihe-puha táskában, mint amiben most vannak.

- Óh, nem. Nincs az a pénz, hogy én megváljak ettől! - nevetett fel Alex s meg is igazította vállán. Hirtelen azonban megtorpant. - Erről jut eszembe. Össze kell számolnom, mennyit sikerült összegyűjtenem. Remélem van elég... - majd ezzel sarkon fordult és kirohant a szobából.

- Hé, haver! Ajtó! - csapta be utána az ajtót kissé durcásan Once-ler.

- Hé, ő az első emberi lény, aki mutatott némi érdeklődést a valamid után. Nem kéne kicsit kedvesebbnek lenned vele? - javasolta a Lorax.

- Majd ha nem dörgöli az orrom alá, hogy ő sikeres, én meg nem! - vágta rá sértődötten.

- Ilyen hozzáállással egyedül fogsz megöregedni - vágott vissza a Lorax, mire mindketten egy örömteli sikolyra lettek figyelmesek.

- Ez az, végre! - Lelkesedett vidáman Alex, ahogy megszámolta az összegyűjtött pénzt - Van elég pénzem pasztellkrétára! Már vagy öt éve nem tudtam krétával rajzolni, és most végre... - azonban mikor a pasztellkrétára szánt pénzt kivette a kasszából, lelkesedése lankadt egy kicsit - Nos, a kajára kevesebb fog jutni, de amíg itt van ez az erdő, nincs miért aggódnom... - magyarázta magának, ám észrevette, hogy Once-ler és a Lorax az ablakból nézik őt.

- Te magadban beszélsz? - Kérdezte furcsállva, valahol mégis sajnálkozva Once-ler.

- Hé, ha sokáig vagy egyedül, mégis beszélgetni támad kedved, nincs más, csak a belső hangod... - válaszolt könnyedén, s kényelmesen elhelyezkedett egy Once-lerrel szemben lévő fa tövében. Eközben a Lorax lemászott az ablakról, s magára hagyta a két colost. A fekete hajú férfi elgondolkodott magában az előbb elhangzottak alapján. Valahogy ismerte azt az érzést, amikor csak a tükörképe érti meg az embert, és hiába vannak körülötte, ő mégis egyedül van.

- Mióta utazgatsz? - tette föl a kérdést végül. Próbálta megfogadni a Lorax tanácsát és összebarátkozni a jövevénnyel. Végtére is igaza volt, eddig csak az állatokhoz és a kis pukkancs szőrös narancshoz tudott beszélni (na meg magához, akárcsak a jövevény). Most, hogy Alex megérkezett, megpróbálkozott azzal, amivel eddigi élete során még sosem járt sikerrel: barátkozni.

- Hogy mióta? - Gondolkodott el a kérdésen Alex s mintha még számolt is volna a fejében, majd kissé bizonytalanul válaszolt. - Nyolc, tíz éve, nem emlékszem már pontosan. De meglehetősen régóta.

Once-ler megrökönyödve bámult rá. Ugyan ő is már egy ideje úton volt, de mégsem gyerekként vágott neki.

- Olyan korán? Mennyi lehettél, tíz? - Hitetlenkedett, majd hogy kényelembe helyezze magát, közelebb húzta a székét az ablakhoz, majd karjait az ablakpárkányra nyugtatva hajolt ki. - Mégis miért indultál útnak olyan fiatalon?

Alex elmosolyodott, majd tekintetével a férfi nyakában lógó rózsaszín thneedre bökött.

- Azt hiszem, azért amiért te. Szerencsét próbálni. - mosolygott rá. Once-ler szintén elmosolyodott, de ez a mosoly hamar le is hűlt arcáról, ahogy visszarévedt.

- Igen... szerencsét próbálni... - motyogta magának, majd visszatért Alexhez. - De miért olyan fiatalon? A szüleid nem aggódtak miattad?

- Miért, a tieid igen? - Kérdezett vissza könnyedén Alex, mintha tudta volna a választ. Once-ler kínosan elmosolyodott, amitől viszont Alex kuncogni kezdett. - Úgy tűnik, nekünk meg nem értett művészeknek ez a sorsunk.

- Hogy mi? - kérdezett vissza hirtelen értetlenkedve Once-ler.

- Hát hogy el kellett szöknünk az idegesítő, fantáziagyilkos szülőktől, hogy aztán megvalósítsuk...

- Nem, nem ez. Amit előtte mondtál! - Erősködött a férfi. Alex tanácstalanul nézett rá.

- Um... hogy nekünk meg nem értett művészeknek ilyen a sorsunk...?

Once-ler arcán hihetetlenül boldog mosoly jelent meg, ahogy ismét meghallotta azt a szót. Már régóta próbálta bebizonyítani ismerőseinek, hogy igenis tehetséges, hogy sokra viszi még, hogy Ő művész, de nem hittek neki. Most viszont, hogy talált valakit, aki ezt kétszer is kimondta, teljesen elöntötte a boldogság.

- Um... nem akarsz inkább bejönni tovább beszélgetni? Jobb, mint a hideg földön aludni... - próbálta beinvitálni a mindent felbolygató idegent, már el is indult az ajtó felé, ám Alex megrázta a fejét, s nyugatra tekintett. A Nap már lement egy ideje s lassan megjelentek az égen a csillagok.

- Köszi, de... Holnap mozgalmas napom lesz, szóval jobb, ha alszom.

- Oh... értem... - sóhajtotta csalódottan. Egy próbát azért még tett. - És csak úgy kint a hidegben alszol? T-Tudok szorítani neked itt helyet...

- Ne fáradj, jó nekem itt. - Vágta rá Alex, majd felnézett a csillagos égre. - Rég volt már tiszta égbolthoz szerencsém, és semmi pénzért nem hagynám ki... - majd ezzel lejjebb csúszott fektében, hogy lássa a fa lombjától a fényes gyöngyöket.

- Jó éjszakát, Oncie - mondta Alex. Once-ler egy pillanatra megtorpant erre a megszólításra. Eddig csak anyja szólította így, s utálta. Benne volt minden fölösleges erőlködése, minden kudarca, minden egyes kacaj, amit rajta köszörültek. Most mégsem tűnt idegesítőnek, vagy gúnyolódónak. Nem volt vele semmi baj.

- Jó... Jó éjt, Alex - mondta, majd elhúzta a függönyt az ablaknál s ő is készült lefeküdni.

~2.~

Másnap reggel - bár Once-ler korán kelt, mégsem találta sehol sem Alexet. Szeretett volna beszélgetni vele még egy keveset, így hát kereste a ház körül, a folyónál, de hűlt helye volt.

- Már hajnalban becaflatott a városba, hiába keresed - világosította föl a Lorax. Once-ler csalódottan sóhajtott. - Te nem indulsz utána?

- Oh, nem. Ma nem. - Rázta meg a fejét a férfi s kissé fanyar vigyor jelent meg szája sarkában - Tegnap megkaptam a mai gyűlölködő közönség adagomat is, ma inkább szünetet tartok... - magyarázta, majd sarkon fordult az ajtaja elé. - Szóval... ki kér palacsintát reggelire? - Kérdezte lelkesen, mire az összes bokorban megbúvó medve, kismaci fölkapta a fejét, s a Lorax társaságában megrohamozták Once-ler házát.

Mint minden eddigi reggel az erdőben - úgy kezdődött ez is. Once-ler szokásosan elkészítette a reggelit barátainak, akik aztán úgy habzsolták azt, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy ehetnek. Oncie élvezte ezt, szeretett másokra főzni, és voltaképpen már otthon is megszokta, hogy mindig kiszolgálja a többieket. Így aztán nevetve állt neki a nyolcadik adag palacsinta elkészítéséhez. Azonban ahogy kipillantott a konyhaablakon, meglátta Alexet, aki egy folyóparti fának dőlve nagy megszállottsággal az újdonsult krétáival rajzolgat egy rajztáblán. Once-ler tekintete elidőzött egy darabig rajta, s szinte már élvezettel nézte, ahogy Alex fel- felkukkant a papírból, közelebb hajol a... tudja az ég mihez, amit éppen rajzol.

Egyszer aztán Once-ler erős égett szagot érzett, valamint meleg, égető érzést a derekánál. Még épp idejében vette észre az odaégett palacsintát, valamint hogy a mellénye vége beleért a tűzhelybe, ahogy az ablakból kifelé pillantott. Kisebb morgás és szitkozódás hagyta el száját, de egy pillanatra még Alexre nézett, neki azonban látszólag fel se tűnt az egész, rajzolt tovább.

Mikor aztán ő is megreggelizett, ismét kinézett az ablakon. Alex továbbra is a krétákkal bűvészkedett, immáron két órája. Once-ler úgy gondolta, talán éhes lehet így tíz óra magasságában, így aztán egy adag palacsintát kivitt neki.

- Jó korán elmentél... gondolom éhes vagy már, szóval... - üdvözölte, de Alex még csak fel sem kapta rá a fejét, észre sem vette. - Csináltam palacsintát - mutatta föl a tányért, de még mindig semmi. Ekkor látta csak meg, hogy min ügyködik új barátja.

Alex vásznán az előtte elterülő folyó, annak töltése, a folyón túli fák és bokrok, valamint a fatörzsök rácsszerű sorozatán átszűrődő napfény kapott életet. Once-ler elcsodálkozva nézte, ahogy Alex nagy műgonddal figyelt oda minden apró részletre a művén. A vonalakat lassan, figyelmesen húzta, föl- fölpillantva a tájra, majd vissza a vászonra. Egyelőre csak a vázlat volt meg, s egy-két fa, de már ezzel is lenyűgözte a mögötte kukkoló férfit. Alex egyszer csak megmozdult - Once-ler ijedten hátrált, azt hitte, őt vette észre, de nem. Alex a fákat tanulmányozta szemeivel, s rajzát mellkasához szorítva hajolt egészen közel, hogy minél jobban lásson. Sokáig csak így bámult, majd hirtelen visszaült, s az eddig rózsaszín pompamacsokba húzott pár vörös és narancssárga csíkot is, majd a fa törzsét is kijavította aranysárga, majd rózsaszín árnyalatokkal ott, ahol a nap megsütötte törzsüket.

Once-ler vetett egy pillantást rá, s rájött, itt most akármit is mond, Alex nem hallaná. Ő most valahol egészen máshol volt, Once-ler pedig nem akarta visszarángatni a valóságba, így aztán csak letette mellé a palacsintát, s visszament a házába.

Mivel ma szabadnapot vett ki, Once-ler úgy döntött, kicsit rendbe teszi a házat, ami rá is fért, hála a sok medvének, hattyúnak, halnak és ki tudja még milyen állatnak, akik csak úgy lakótársának verődött. Néha-néha kíváncsian kitekintett Alexre, de az megállás nélkül rajzolt, így aztán Once-ler ráhagyta a dolgot s csak takarított. Még dalra is fakadt olykor, hiszen nagyszerű kedve volt - bár maga sem tudta miért. Mikor aztán végzett, úgy döntött, tesz még egy próbát a kapcsolatteremtésre Alexszel. Kiment, ám ekkor meglepetésére Alex már az utolsó vonásokat húzta művén.

- Ez az. Ez igen! - Mondogatta magának, majd két kezébe vette művét s kifeszítette

maga előtt, hogy messzebbről is megvizslassa. A nap sugarai elképesztő fénnyel járták át a fákat, a folyó csöndesen csordogált medrében, tükrén megcsillant a fény... Az egész kép majdhogynem élt.

- Ó, szinte nincs szívem eladni téged, te drágaság! - Folytatta a beszélgetést Alex, majd elővett egy vékonyabb falapot, s elkezdte fölragasztani rá művét.

- Ezt meg miért csinálod? - Érdeklődött Once-ler, ahogy közelebb ment hozzá. Alex csak ekkor eszmélt föl, hogy nincs egyedül, így kicsit zavarban érezte magát az előbbi magánbeszélgetés miatt.

- H-Ha csak úgy eladom, mint egy rajzlapot, könnyen összegyűrődhet, így viszont ki van feszítve, és drágábban adhatom el - magyarázta elmosolyodva a végén.

- Okos - jegyezte meg vigyorogva Once-ler, majd a palacsintákra pillantott. Alex, csak ekkor vette észre őket.

- Ó, ezek az enyémek? M-Mikor...?

- Már egy ideje, de észre sem vettél - világosította föl Once-ler.

- Bocsánat - szabadkozott kínosan, majd magához vette az ételt. - Ha belemerülök a rajzolásba, nincs az az isten, aki képes fölrázni.

- Igen, azt észrevettem - nevetett fel Once-ler, s már készült volna távozni, mikor Alex jóízű nyámmogása megállította.

- Ez elképesztő! Meg kell tanítanod erre! - Vágta rá azonnal, majd megtorpant. - Viszont valami még kell...

- Persze, gondoltam... - sóhajtotta lemondóan a férfi,, mire Alex felpattant ültéből.

- Nem úgy értem, hogy nem elég jó, csak... - felpillantott a fölötte ágaskodó truffula fára, s annak gyümölcsére, majd se szó, se beszéd, el kezdett felmászni a fára.

- Ööö, nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna... - próbálta megállítani Once-ler, de késő volt.

- De a truffula gyümölccsel minden sokkal finomabb! Olyan, mint a lekvár! - erősködött Alex.

- Meglehet, de ezek a fák nem éppen alkalmasak a mászásra, még csak... - magyarázta Once-ler, ám a következő pillanatban Alex már a földön landolt, fájó porcikákkal. - Kapaszkodni sem tudsz sehova... - sóhajtotta, majd odanyújtotta kezét, hogy felsegítse. - Látod, megmondtam, hogy jobban kellene vigyáznod!

Alex nem szólt semmit. Duzzogva fogta meg Once-ler jobb kezét, ám mikor a férfi felhúzta volna, hatalmas fájdalmas észlelt jobb vállában, amitől újra visszaesett. Ekkor azonban egy apró reccsenést hallott könyöke alól. Ijedten pördült meg, azonban már késő volt. A rajz, amin órákon át dolgozott megviselten hevert a fűben, a falap, amire a papír volt ragasztva, középen eltörött s csak a szentlélek gátolta meg, hogy a papír is el ne szakadjon.

Alex hitetlenkedve bámulta tönkrement alkotását, s magában a pokolra átkozta magát, amiért fölmászott arra a nyomorult fára. Szemei erősen csillogni kezdtek a tolakodó könnyektől, mikor csalódottan kezébe vette a romot. Once-ler csöndesen, együtt érezve állt mögéje, ám egyik pillanatban hirtelen fölkapta a fejét.

- Add ide, majd én megoldom! - Mondta, s már ki is kapta a kezéből a rajzot.

- Mi? De hát hogyan? - Hitetlenkedett Alex, majd fölállt, hogy kövesse Once-lert a szobájába.

- Bízz bennem! Csak egy éles késre lesz szükségem - magyarázta, majd a szobán át a konyhába tartott. Még szerencse, hogy most rakott rendet, így egyszerűen csak letette a sebesültet a konyhapultra, majd a fiókokban egy megfelelő kést keresett. Közben Alex is becaflatott, bal karjával egyre csak másik vállát szorongatva.

- Hagyd, az én hibám! Jobban kellett volna vigyáznom... Nem akarok gondot okozni!

- Dehogy okozol gondot! - Vágta rá mosolyogva a férfi, kezében már a kést szorongatva. - Ez a legkevesebb, amit tehetek, azok után, amit tegnap mondtál...

Alex értetlenkedve meredt rá.

- Mi olyan fontosat mondtam tegnap?

Once-ler nevetett, majd óvatosan hozzálátott a munkájához.

- Te ezt nem értheted...

Lassan indult a késsel a falap egyik sarkához, s vigyázva a papír és a fa közé ékelte a kést. Szerencséje volt, a ragasztó még nem kötött meg teljesen, így lassan ugyan, de föl tudta szedni a papírt a fáról.

Mintha valami műtéten vettek volna részt, Alex olyan izgalommal nézte végig a procedúrát. Mikor aztán Once-ler elért a kép közepéhez, ahol a fa eltört, a férfi óvatosan szakította le a papírt, majd az egyik fél fadarabot félretolta a műtőasztaltól. Alex fellélegzett egy pillanatra, hogy nem szakadt el középen a papír, de még hátra volt a másik fele a dolognak.

Pár perccel később azonban Once-ler azzal is sikeresen végzett a munkával, s büszkén adta át Alexnek az eredményt.

- Ó istenem, te egy zseni vagy! - Kiáltotta el magát örömében Alex, mire Once-ler kissé zavartan nevetgélni kezdett.

- Azért annyira nem volt ez nagy dolog...

- Dehogynem! Ahh - nyögött föl Alex, mikor meg akarta mozdítani jobb vállát.

- Minden rendben? - Kérdezte aggódva a másik.

- Nem, azt hiszem, kiugrott a vállam az esésben...

- Hadd nézzem! - Mondta, s Alexnek még ellenkezni sem volt ideje, ő már hátulról megragadta mellkasát és vállát, majd rántott rajta egyet. Kisebb roppanás közepette a csont visszaugrott a helyére, Once-ler azonban továbbra is kezében tartotta Alexet. Zavartan lett figyelmes valamire mellkasánál, s mikor föleszmélt, hogy már egy ideje így vannak, szabadkozva hátra dugta karjait, messze Alextől.

- B-Bocsánat! É-Én azt hittem, hogy...

- Semmi! - Vágta rá fülig elvörösödve Alex, majd felkapta rajzát. - Köszönök mindent... - És ezzel kirohant az ajtón. - Viszlát.

Once-ler megrökönyödve nézte a becsapott ajtót ahogy lassan minden kép összeállt s rájött, egészen más emberként ismerte meg Alexet.

- No, mit műveltél a fickóval, hogy úgy elrohant? - Érdeklődött a Lorax, mikor besétált.

- Ő egy nő... - motyogta, szinte magának Once-ler.

- Hogy mi?

- Alex nő! - Mordult rá Once-ler. Még mindig nem hitte el, hogy egészen ideig egy nővel próbált barátkozni.

- Micsoda? Ugyan, felismerek egy hölgyet...

- Melle volt, Bajusz! Megfogtam! - Erősködött Once-ler, ám mikor ezt kimondta, tudatosult benne, mit tett, s mint akit trauma ért, fejéhez kapott. - Megfogtam egy nő mellét, megfogtam egy nő mellét...

- És? - Nevetett fel a Lorax. - Nem volt még barátnőd?

- Barátom se volt még soha, nem hogy barátnőm! - Mordult rá a férfi, szinte teljesen lehajolva hozzá, majd fölegyenesedett. - Bocsánatot kell kérnem tőle! - Majd ezzel elrohant. Fogalma sem volt arról, Alex hova mehetett, de nem akarta ezt az ügyet tisztázatlanul hagyni. Nem akart ismét egyedül lenni.

Sok fát maga után hagyott, mikor végre megpillantotta Alexet egy kisebb dombon ücsörögni a folyó előtt. Egészen eddig kereste, s most, hogy megtalálta, egyszerűen nyelvére tapadtak a szavak. Lassan közeledett felé, félve, hogy ha észreveszi, ismét elrohan.

- Nem haragszom - szólalt meg hirtelen Alex, mire Once-ler ijedten megtorpant.

- Bocsánat, azt hittem, hogy... férfi vagy, hisz... a neved, a viselkedésed...

- Nos, a szüleim fiút akartak, és az, hogy lány vagyok, nem gátolta meg őket az akaratukban. - Válaszolt kissé keseredett hangon, s lehorgasztotta fejét. - Csak azt szerettem volna, ha később jössz rá, ha... később kezelsz másképp...

- Miért kezelnélek másképp? - Értetlenkedett a férfi s közelebb ment.

- Ugyan, a nőket másként kezelik, ezt te is tudod. - Sóhajtotta Alex, majd arrébb húzódott, hogy Once-ler is elférjen mellette. - Ha rájönnek hogy mi is vagyok valójában, máris az az első szavuk, hogy menjek vissza a konyhába, ne a papírt pazaroljam... pedig higgy nekem, borzalmas vagyok a főzésben!

- Ugyan... Csak azért mondanak ilyen, mert nem ismernek...

- Igen? Le merném fogadni, te sem lennél ennyire barátságos hozzám, ha kezdettől fogva tudtál volna róla! - Vágott vissza hitetlenkedve Alex, mire a férfi sután bólintott egyet.

- Ez igaz, de...

- Na ugye, megmondtam!

- Hadd fejezzem be! - Szakította félbe Once-ler, ahogy lefogta a hadonászó lány kezét. De amint szóhoz juthatott volna, ismét nehezére esett a beszéd. - Valóban... valószínűleg kevésbé lettem volna barátságos veled, de nem miattad! Hanem mert... nekem még sosem volt barátom... Nem tudom, hogyan is kéne barátkoznom, nemhogy hogyan kell szólnom egy nőhöz... - magyarázta, majd sóhajtott és felállt. - De azt hiszem ezt elszúrtam... Nem zavarlak tovább...

- Na erről a bánásmódról beszéltem! - Állította meg hirtelen erős hangvétellel Alex, majd incselkedő mosollyal felnézett a meglepődött Once-lerre. - Attól, hogy nő vagyok, miért ne lehetnénk barátok?

Alex mosolya gyengéddé, barátságossá vált, majd fölállt ő is, hogy szemmagasságba kerüljön Once-lerrel. A férfi csak ekkor vette észre, hogy körülbelül egy magasak, maximum pár centivel lehetett nagyobb Alexnél. Egészen eddig csak nála alacsonyabb emberekkel találkozott, s az erdőben is ő volt a legmagasabb, így most kész felüdülésnek érezte, hogy nem kell lefelé hajtania fejét.

Zavartan felnevetett, mikor észbekapott, hogy már egy ideje Alex tekintetét vizslatja, majd elfordult. Erre a lány könyökével erősen oldalba bökte - jelezve, hogy már megint másként kezeli -, majd elővett táskájából egy rózsaszín gyümölcsöt és Once-ler felé nyújtotta.

- Én ilyet még nem ettem... - vallotta be a férfi.

- Mi? Kivágtál egy truffula fát és még csak meg sem kóstoltad a gyümölcsét? Nem tudod mit hagytál eddig ki. Gyerünk! - Nevetett föl Alex, mire Once-ler vonakodva, de beleharapott a gyümölcsbe.

- Ev jóhv! - Kiáltott fel két falat között. A lány nevetett, majd vezetésével elindultak visszafelé.

- Szóval... a szüleid fiút akartak... - kezdte a beszélgetést Once-ler. Alex kínosan bólintott.

- Igen, innen az Alex - magyarázta, hol az útra, hol Once-lerre pillantva. - Óh, mit meg nem adnék olyan szép névért, mint a Jessica, vagy Emily!

- Hát, ha megnyugtat, én sem vagyok megelégedve a nevemmel... Once-ler... olyan bután hangzik, nem? Úgy értem, senki másnak nincs ilyen neve! - Mondta a férfi, kritikus szemmel, már-már túlzásokba esve.

- Nem - ellenkezett Alex -, nem hangzik bután, inkább... egyedinek! Mint mondtad, senki másnak nincs ilyen neve... De mégis hány Alex rohangál még a nagy világban rajtam kívül?

- Mert Jessicából vagy Emilyből kevesebb van? - Vágott vissza a férfi, mire Alex felnevetett.

- Megfogtál... De egy szebb névnek akkor is jobban örülnék...

- Hé, csak fordulj hozzám! Névadásban kiváló vagyok! - Ajánlotta fel magát, még meg is hajolva Once-ler.

- Persze, mint a thneed? Mégis hogyan gyúrtad össze ezt a szót?

- The thing that everybody needs! - válaszolt a férfi, karjait széttárva a magasban, mintha csak képzeletében megjelentek volna maga előtt a betűk.

Alex felnevetett, majd elismerően bólintott.

- Az igen, jól össze sűrítetted egy szóba!

- Mondtam, kiváló vagyok.

- És még szerény is! - Vágta rá incselkedve Alex. Once-ler nevetett, s folytatta.

- Szóval, milyen nevet szeretnél?

- Állj! - Torpant meg Alex, majd jobb kezén felemelt mutatóujjal Once-ler elé sétált. - Barátság-kódex 57-es szabály: becenevet csak meghatározott idő után szabad adni, mikor már kialakult a kötelék!

- De hisz te már az este becéztél! - Vágott vissza ravasz vigyorral Once-ler, mire Alex hápogva visszafordult és folytatta útját.

- Ne feleselj egy hölggyel! - Vágta rá végül, prűdséget szimulálva.

- Mi? Most meg ezzel jössz? - Once-ler felnevetett, majd fejét csóválva kapkodta lábait, hogy utolérje barátját. - Pedig máris kitaláltam neked egy tökéletes nevet!

- Óh, ne kímélj! - Nevetett Alex, mire Once-ler elégedetten válaszolt.

- Kamlex!

- Milex? - Értetlenkedett Alex.

- A kaméleon és az Alex összevonva. Kamlex - magyarázta vigyorogva Once-ler. Észrevette, hogy már egy ideje a tábor körül sétálgatnak, s hogy milyen gyorsan eltelt a visszafelé vezető út.

- Kaméleon? Csak mert sikerült megtévesztenem? Ugyan, tudsz ennél jobbat is Oncie - cukkolta a férfit Alex, majd felkészülve a másik méltatlankodására, gyorsan odébb iszkolt.

- Hé! Hogy is van ez? Te becézhetsz, én viszont nem?

- Pontosan! Vagy legalábbis addig nem, amíg nem találsz ki valami jobbat!

- Az idegesítő nikkelbolha nem jó?

Alex felnevetett.

- Nem, azt hiszem, ennél ezért még több kell - mosolyogta, ám ekkor gyomra hatalmasat kordult az éhségtől. Ekkor jutott csak eszébe, hogy egész nap egy falatot evett csak, azt is hamar otthagyta a fűben, mikor rajza veszélybe került. Szemével a palacsinta maradványait kereste annak a fának a tövében, ahol rajzolt, ám azokon már kismillió hangya falatozott. Elfintorodott, majd egy kisebb ütéssel próbálta elhallgatatni gyomrát. Ezt látva, Once-ler kénytelen volt felszólalni.

- Hagyd csak, csinálok újat - s már indult is be a házába.

- Ne, nem muszáj! Majd szedek truffula gyümölcsöt...

- Hogy ismét leess a fáról? - Vágott vissza Once-ler, ahogy visszapillantott az ajtóból. - Különben sem nagy erőfeszítés, csak egy adag palacsintáról van szó...

Azonban ahogy ajkai elhagyták a palacsinta szót, kisállatok tömkelege kapta föl a fejét különböző bokrokból, majd egyenesen megrohamozták Once-ler házát.

- Mi? Srácok, már megint? Hisz egy órája ettetek! - Hitetlenkedett a férfi, de az állatok nem tágítottak. - Jól van... - sóhajtotta Once-ler. - Gyertek...

- Bocsánat... - szabadkozott Alex, ahogy bement az állatokkal együtt.

- Áh, hagyd csak. Ezek a vakarcsok ott esznek ki a pénzemből, ahol csak tudnak... - válaszolt Once-ler, majd a konyhába vezette Alexet. - Helyezd magad kényelembe!

Alex szót is fogadott, s már le is ült egy testesebb medve mellé, elég közel a konyhához, hogy lássa a férfit. Ezzel Once-ler magára is kötötte kötényét, s hozzálátott az újabb tömérdek palacsintához. Alex ámulva nézte, ahogy a tojásból, lisztből és tejből valamilyen sárgás massza születik, Once-ler pedig forró serpenyőbe önti azokat, majd szépen arany barnára sülnek. A lány olyan csodával bámulta, hogy Once-ler kénytelen volt szóvá tenni.

- Úgy nézel rám, mintha még sosem láttál volna embert sütni...

- Hát... ami azt illeti... nem is - vallotta be zavartan Alex, ami meg is lepte a férfit. - Mint mondtam, a szüleim fiút akartak, és úgy is neveltek... Megtanultam lőni, verekedni, baseball-ozni, sőt, még barkácsolni is, de minden más női foglalkozás, mint a főzés például, kimaradt az életemből...

Once-ler sajnálkozva végighallgatta, majd a végén kivette a kész palacsintát a serpenyőből.

- Értem... nos... ha gondolod, megtaníthatlak főzni... - ajánlotta föl kicsit félszegen, Alex azonban azonnal beleegyezett.

- Az nagyszerű lenne! Figyelek, mondd csak! - Felelte, s úgy is ült, mint valami mintadiák. Ezen Once-ler halkan felkuncogott, majd visszafordult a tűzhely felé, s ahogy újabb palacsintát készített, minden elmagyarázott arról, amit éppen csinált. Még sohasem csinált ilyet, de élvezte. Élvezte, ahogy ezt - a számára egyszerű tudást - átadhatta valakinek. Kicsit úgy érezte, mintha hirtelen idepottyant volna neki egy kis testvér. Egy kis testvér, ki végre nem neveti ki, nem bántja, sokkal inkább meghallgatja és figyel rá.

- Látod, ilyen egyszerű! - Fejezte be az órát, mikor az utolsó palacsintával is végzett s az asztalra tette a tányért. Nem is kellett több sem az állatoknak, sem Alexnek, azonnal habzsolni kezdtek. Alex is úgy zabált, mintha évek óta nem evett volna.

- Hé, hé! Lassabban, még elrontod a hasad! - Figyelmeztette Oncie, majd leült vele szemben az asztalhoz.

- Bohi, csah... - makogta a lány két falat között, majd nagyot nyelt. - Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára frissen sült ételt... Általában gyümölcsön, bogyókon élek, néha napján kenyéren...

- És mit csinálsz télen? - Kérdezte kissé meglepődve Once-ler.

- Nos... fogyok. Sokat - válaszolt zavartan a lány, majd lenyomott még egy falatot a torkán.

Ez megmagyarázza a vékonyságát - gondolta Once-ler, s egy pillanatra Alex mellkasára révedt tekintete. Ha nem fogta volna meg, még most sem hitte volna el, hogy Alex lány, s van melle.

Ekkor azonban az illető megköszörülte a torkát. Once-ler zavartan megrázta a fejét, s halkan nevetgélt.

- És te ennek ellenére is belevágtál az útba? - Kérdezte végül. A lány bólintott. - De miért? Miért olyan fiatalon?

- Tegnap már válaszoltam - értetlenkedett Alex -, a rajzolás miatt! Otthon nem nézték túl jól szemmel, így elszöktem. - Válaszolt végül könnyedén, ami újból lenyűgözte Once-lert.

- Megszöktél? Wow, elég bátor vagy akkor... - kezdte, majd ahogy rákönyökölt az asztalra, tekintete elmerült a semmiben. - Engem is sokat csúfoltak, zaklattak otthon, de sosem volt elég bátorságom otthagyni őket... Mindig az tartotta bennem a lelket, hogy egy nap majd igenis sikeres leszek, meggazdagszom a thneedből és akkor végre büszke lesz rám a családom!

Alex figyelmesen hallgatta végig, ahogy az utolsó falat palacsintát is elmajszolgatta. Az állatok is csöndben ültek, feküdtek, s a két trécselő embert vizslatták. A Lorax egy pillanatra bekukkantott az ablakon, majd egy vigyorral a bajusza alatt tovább is állt.

- Ezek szerint, egy ideje már megvolt a thneed ötlet... - mondta végül mosolyogva Alex.

- Igen... alig lehettem 11, mikor csak úgy félálomban ilyesmiken járt az eszem: hé! Mi lenne ha el tudnék készíteni egy dolgot, ami bármilyen funkciót betölthet? Sál, sapka, pulóver, bármi! Az is kész csoda, hogy ideáig eljutottam...

Alex gyengéd mosollyal nézte, ahogy Once-ler lelkesen mesél találmányáról, majd mikor elhallgatott, lassan felsóhajtott.

- 11? Azt hiszem én is annyi lehettem, mikor útnak indultam...

- Mennyi? - Kiáltott fel elképedten a férfi, majd gyorsan számolni kezdett fejében a tegnap hallottak alapján, s mikor rájött, hogy Alex csak két évvel fiatalabb nála, kissé meglepődött. - Akkor... most 21 vagy?

- Oh, nem csak sütni, de számolni is tud! - Csipkelődött a lány.

- Hé, lehetnél sokkal tisztelettudóbb is, idősebb vagyok nálad!

- Nem a kor teszi az embert - felelte mosolyogva, vállát megvonva a lány, majd felállt. - Most viszont ideje indulnom.

- Mi? Hová? - Pattant föl hirtelen ijedt tekintettel Once-ler.

- Rajzolni - válaszolt Alex. - Egy pasztellkréta rajzzal még nem fogok meggazdagodni, még legalább hármat össze kéne dobnom, és már a nap nagy részének vége.

- Óh... - bólintott megkönnyebbülten a férfi, majd mosolyogva hozzátette - Nehéz a művész élet, mi?

- De még mennyire! - Helyeselt Alex. - Köszi a palacsintát, majd meghálálom!

- Oh, hagyd csak, megszoktam már, hogy... - magyarázta Once-ler, ahogy pakolni kezdett a mosogatóba, ám mire visszafordult, Alex már elhagyta házat.

És innentől egész nap színét se látta a lánynak. Oncie úgy döntött, a nap maradék részét pihenéssel tölti - ha már a délelőttje ennyire mozgalmas volt. Így mikor végzett a mosogatással, előkapta gitárját s gyengéd dallamot kezdett pengetni rajta, mellé pedig halkan dudorászott. Nem is kellett sok, máris népes közönsége támadt a medvékből, madarakból, sőt még néhány aranyhal is csatlakozott háttér vokálnak. Rég volt ilyen jó napja az égimeszelőnek, és erre a Lorax is felfigyelt.

- Mire fő ez a lárma, colos? - Törte meg vigyorogva a zenebonát a sárgaság. A férfi kicsit méltatlankodva pillantott rá, amiért félbeszakította, de aztán megvonta a vállát, és elmosolyodott. Jó napja van, miért rontaná el egy ilyen kis... apróság?

- Képzeld, ma különlegesen jól érzem magam, így még a te hegyi beszéded sem tud lelombozni - válaszolt, majd valami elképesztően idegesítő hangot adott ki gitárjával.

- Hé. Hé! Fogd vissza magad, különben eltöröm azt a vackot! - Mordult rá a Lorax, már-már ugrándozva, hogy elérje a gitárt.

- Ha-ha, akkor búcsúznál el a karjaidtól - vágott vissza kissé idegesen Once-ler, majd, mintha mi sem történt volna, szórakozott tovább. A Lorax azonban nem felelt erre semmit, sőt, elmosolyodott, majd elindult a másik irányba.

- Bánom is én... Legalább nem nekem kell többé pátyolgatnom téged.

- Hogy mi? - Kapta föl a fejét értetlenül Oncie. - Ezt meg hogy érted?

- Ugyan. Ne mondd, hogy csak úgy jó kedvből maradtál itthon a mai nap - kezdte nevetve a Lorax. - Egy órát sem vesztegetnél, hogy eladd azt a szemetet, most meg egy egész napot kihagytál... Te... meg akarod ismerni azt a srácot...

- Lány - vágta rá Oncie.

- Lányt - javította ki magát a Lorax, majd folytatta. - Miatta maradtál itt, nem igaz?

- É-És ha igen? - Kezdte kissé zavartan a férfi. - Végre van egy értelmes lény az erdőben, akivel beszélgethetek! Még jó, hogy kihasználom a lehetőséget.

- Hé, velem is beszélgethetsz!

- Mint mondottam: értelmes lény - vágott vissza gonoszan elvigyorodva, majd rázendített a gitárjára. A Lorax nem felelt semmit, morcos képpel nézte egy darabig, majd legyintett egyet és megfordult.

- Remélem az az Alex képes lesz jobb belátásra bírni, ha már nekem nem sikerült...

A Nap már lemenőben volt Nyugaton. Once-ler a szobájában rajzolgatott a festőállványánál - az Alexszel töltött idő az ő kedvét is meghozta az alkotáshoz. Bár ő nem értett a tájképekhez, sokkal inkább a tervezéshez. Így aztán most is éppen azt tette, bár mintha nem lett volna elég lányos hobbi a kötés, most egy ruhát tervezett meg magának. Hosszú, csíkos, frakkszerű ruhát alkotott, könyék fölé érő kesztyűkkel és egy magas cilinderrel. Bár csak unalomból rajzolta, a végére egészen megtetszett neki. Már épp, hogy csak az utolsó simításokat végezte munkáján, mikor halk dudorászásra lett figyelmes odakintről. Kíváncsian dugta ki fejét az ablakon, de egyáltalán nem lepődött meg, mikor Alexet pillantotta meg a folyóparton. Próbált fülelni, és megérteni, milyen dalt énekelget a lány, de túl messze volt ahhoz, hogy Oncie hallja. Elmosolyodott, majd elindult kifelé. Hátán most is ott lógott megtépázott gitárja.

- Üdv újra itthon, Kamlex! - Üdvözölte vigyorogva, mire a lány hátrafordult. Kissé morcos képet vágva a megszólításra. - Ugyan, valld be, hogy klasz becenevet adtam neked!

Alex nem felelt semmit, csak halkan felnevetett, majd fordult is volna vissza a rajztáblájához, ám ekkor megpillantotta Once-ler gitárját.

- Ne már. Gitározni is tudsz?

Once-ler kuncogva magához vette, majd pengetett egy-két akkordot.

- Egy kis zenei aláfestés a rajzoláshoz? - Kérdezte, s már rá is zendített egy dalra, ami csak úgy megszületett a fejében. Tulajdonképpen nem szólt másról, mint a kréta papíron való sercegéséről, a radil csodálatos eltüntető képességéről és a világbékéről...

- Ne, ne! Oncie, nem tudok úgy rajzolni, ha folyton nevettetsz! - Próbálta most is visszafojtani kacagását a lány, mire Once-ler is elmosolyodott. Gitárját visszalökte a hátára, majd a Alex mellé sétált.

- Tulajdonképpen mit is rajzolsz ezúttal? - Érdeklődött. Mielőtt lepillanthatott volna a papírra, Alex a folyó felé bökött fejével.

- Azt ott - magyarázta egyszerűen. Once-lernek nem volt teljesen világos, így lenézett a rajzra is, ami pedig egy egészen nagy, szinte már kinyílt rózsaszín tavirózsát ábrázolt, melynek szirmain megcsillant a víz és a napsugár.

Once-ler visszapillantott a folyóra, s észrevette, hogy ez a bizonyos tavirózsa valójában egészen kicsi és messze is van.

- Wow! - Szaladt ki az ajkain, mire Alex fel is nevetett.

- Ó, csak nem elismerést hallok?

- Hogy mit? Nem, dehogy is - felelte zavartan Once-ler, s próbálta elterelni a szót. - És sikerült elég képet csinálni holnapra?

- Ja. - Válaszolt egyszerűen, majd egy pillanatra a táskájára bökött a krétával. - Nézd meg, ha szeretnéd.

Once-lernek nem is kellett több, kivette a kopott, fekete táskából a rajzokat. Pontosabban ötöt - a reggeli képpel együtt. Tájképek, egy-egy erdei állattal, s a ragyogó kék ég. Once-ler nem tudott uralkodni magán, kénytelen volt elmosolyodni, ahogy végiglapozgatta mindazt, amit ő is nap mint nap lát ebben az erdőben.

- Én sosem tudnám így megragadni ezt... hihetetlen... - motyogta, amire Alex is felfigyelt.

- Mondtál valamit?

- N-nem - rázta meg a fejét a férfi, majd visszatette a rajzokat a helyükre. - De hagylak is tovább dolgozni, nekem is van még mit tennem.

- Például kimosni az ingedet? - Csipkelődött a lány, s mivel Once-ler nem értette, elmagyarázta. - Komolyan, bűzlesz a paradicsomtól.

- Ha-ha, nagyon vicces - morogta, majd sarkon fordult és visszament a szobájába.

Később, mikor már lement a nap és Once-ler lefürdött, ő maga is meggyőződött a paradicsom bűzéről.

- Utálom, ha valakinek igaza van... - sóhajtotta, majd indult is a fürdőszobába, hogy kimossa. Mikor végzett, elégedetten szagolta az öblítő illatú ruhadarabot, majd elindult kifelé, hogy a szárítóra tegye.

Ám mikor kinyitotta az ajtót, olyan látványban volt része, ami azonnal arra késztette, hogy be is csapja.

- Alex! - Kiáltotta remegő hangon. - Ugye tudod, hogy ez egy nyilvános folyó!?

- Ó, csak nem szégyellős vagy? - Hallotta a kuncogást, egyéb csobbanó hangok közepette.

- D-Dehogyis! - Makogta fülig elvörösödve. - Csak szeretnék békében kiteregetni...

- Ó, szóval hallgattál rám... - kuncogta Alex, majd sóhajtott egyet. - De sajnos se törülközőm, se pizsamám nincs, szóval...

Ebben a pillanatban Once-ler thneedje az ablakából egyenesen Alex képébe zuhant. A lány nem mondott semmit, vállat vont, majd próbára tette Oncie találmányát és megtörülközött. A ruhadarab meglehetősen jól szívta magába a vizet, s egy egyszerű csavarás után tökéletes hálóingként szolgált Alex számára. Egészen a térdéig ért.

- Wow. Nem gondoltam volna, hogy valóban mindenre jó ez az izé... és még puha is...

- Látod, én megmondtam. – Dörmögte, ahogy medve módra kicammogott a házból, majd a szárítózsinórra tette ingjét. Mikor aztán megfordult, észrevette, hogy az a bizonyos thneed meglehetősen jól kiemelte Alex nőies vonalait. S ezt nem hagyhatta ki csipkelődő megjegyzés nélkül.

- Ó, jó látni, hogy valóban nő vagy - vetette oda elmosolyodva.

- Ó, nem volt elég, hogy megmarkoltad a mellem, látnod is kell? - Vágott vissza kacéran a lány, majd sarkon fordult.

- Hé. Hé! Bocsánat, hogy visszaraktam a vállad, igazán nem akartam segíteni neked. - Csipkelődött Once-ler, majd lassan követte Alexet.

- Nem emlékszem, hogy kértem volna a segítségedet - válaszolt, majd ezzel leült a folyóparton s folytatta a rajzolást.

- Még mindig rajzolsz? - Kérdezte Once-ler, s odasétált mellé.

- Természetesen - válaszolt egyszerűen, majd feltekintett az égre, utána vissza a lapra.

- Látsz egyáltalán valamit ebben a sötétben? Van lámpásom, ha gondolod...

- Amit én rajzolok, ahhoz elegendő a holdfény - szakította félbe a lány, majd felpillantott az égre -, különben nem látnám őket...

Erre Once-ler is feltekintett. Akaratlanul is kicsúszott ajkai közül a lebilincselt sóhaj, mikor a sötétkék, fekete árnyalatú fátyol megcsillogtatta ragyogó gyöngyszemeit az égen. Egy kisebb részen világosabb volt a vászon, ott égtek a legszebb csillagok. Nem messze tőlük pedig a ragyogó telihold ontotta fényét.

- Hű... - engedte ki magából a káprázatot Once-ler, amire Alex azonnal feléje tekintett.

- Hű? Ne mondd nekem, hogy itt vagy már ki tudja hány hete és csak most néztél fel az éjszakai égre!

- Hát... elfoglalt voltam? - Hápogta zavartan. Valóban röstellte, hogy egészen eddig nem vette észre mindezt. Persze az utazása során gyakran kémlelte az eget, de még sosem látta olyan gyönyörűnek és tisztának, mint itt.

- Elfoglalt? Ennél jobb kifogásod nincs? - Hitetlenkedett Alex, majd megragadta Once-ler karját s lehúzta magához. A férfi meglepetten huppant a földre, majd kényelembe helyezte magát.

- És most szépen itt maradsz. Nemsokára kezdődik a show!

- Milyen show? - Értetlenkedett a colos.

- Augusztus van - magyarázta Alex, de Once-ler értetlen arckifejezésére folytatta. - Tudod, hullócsillagok!

Once-ler bólintott egyet, majd lopva Alex rajzára pillantott. Szinte már kész volt - legalábbis ő így gondolta -, s szinte fényképszerűen adta vissza a természet festményét s ez újból lenyűgözte. Ám ahelyett, hogy ezt közölte volna a lánnyal, inkább gyorsan visszatekintett az égre. Ezt Alex észrevette s elmosolyodott.

- A csillagképeket ismered?

- A miket?

Alex nevetett, majd felmutatott az égre.

- Nézd, az ott a Göncöl szekér. A legkönnyebb megtalálni. Az pedig - mutatott arrébb - a Kis Göncöl... És az ott, az a fényes - folytatta, Once-ler pedig figyelmesen követte ujját az égen -, bár nem csillagkép, de az ott az esthajnalcsillag. Vagy más néven a Vénusz. A kedvencem. Ő az első, aki megjelenik az égen, és az utolsó, aki elhagyja.

- Nagyon szeretheted a csillagokat... – jelentette ki az egyértelmű megállapítást Once-ler, de valamit kénytelen volt kinyögni erre. Alex ezen felkuncogott, majd egész egyszerűen hátradőlt a füvön, s fekve nézett föl a továbbiakban.

- Igen... Nincs is jobb, mint a fényük alatt feküdni és csak bámulni őket...

- Jah, ha egy jó kis tüdőgyulladást akarsz... - vágott vissza Once-ler, de ebben a pillanatban Alex máris megragadta a pizsamájánál és hátrahúzta. A férfi fájdalmasan vetődött hanyatt, de miután kifújta magát s kinyitotta szemeit, ismételten elakadt a lélegzete.

- Hű...

- Ugye? - Nevetett Alex. - Nem értem miért abban a kis viskóban alszol, mikor itt van ez! - Folytatta lelkesen, majd magához vette a rajztáblát, térdeit felhúzta, s rajzolt. Úgy, hogy még csak le sem vette a szemét az égről.

- Utoljára mondom, az nem viskó! - Morogta Once-ler, majd lepillantott Alex dolgos kezére. - Oda se nézel?

- Minek? - Mosolyogta Once-lerre pillantva a lány. - Pontosan tudom, mit rajzolok.

Once-ler hitetlenkedve elmosolyodott, majd ismét az égre nézett.

- Szóval... Holnap meggazdagszol?

- Az már biztos! - Nevette a lány. - Ezért az öt rajzért már akár húsz dollárt is elkérhetek...

- Öt? És mi lesz ezzel?

- Ó, ezt nem adom el - felelte Once-lerre pillantva Alex. - Ezt magamnak rajzolom. Emlékbe.

- Emlékbe?

- Igen... Szeretnék örökre emlékezni erre a helyre, így készítek pár rajzot magamnak.

- Oh... Azt hittem...

- Mit? - Kérdezte értetlenkedve Alex, de Once-ler megrázta a fejét, s csak nézte tovább a csillagokat.

- Szóval... Mihez kezdesz, ha bejön az üzlet? - Törte meg a több perces csöndet Alex.

- Hogy érted? - Értetlenkedett a férfi. Látszólag máshol járt a gondolataival.

- Tudod! Ha sikerül eladni ezt a thneedet, és sikeressé válsz. A szüleid orra alá dörgölöd majd, mi?

- Nem hinném... - válaszolt kételkedve. - Én csak azt szeretném, ha büszkék lennének rám... Ha egyszer végre nem nevetnének ki, amiatt, amit csinálok, hanem... megbecsülnének... érted?

- Hogyne érteném... - sóhajtotta a lány, s a csillagok felé nézett. - De én veled ellentétben, ha a szüleim csak úgy hirtelenjében el kezdenének becsülni... Sarkon fordulnék, és ott hagynám őket. - Magyarázta, szinte már megvetéssel. - Ha eddig nem kellettem nekik, akkor az után se kelljek, ha éppenséggel viszem valamire.

- Igazad lehet... - sóhajtotta Once-ler, majd ő is az égre nézett. - De én akkor is mindennél jobban szeretnék sikeres lenni. Bizonyítani akarok.

Alex erre halványan elmosolyodott. Mintha ismerős szavakat hallott volna, de a múltba révedés helyett inkább befejezte rajzát. Egy-két vonalat igazított csak, majd elégedett sóhajjal emelte a magasba, maga, és Once-ler elé.

- Istenemre esküszöm... itt a legszebbek a csillagok.

- A csillagok mindenütt egyformák... - oktatta ki mosolyogva Once-ler, mire a lány halvány mosollyal feléje fordult.

- Meglehet, de enni is jobb kedvel eszel, ha van kivel megosztanod az ételed - felelte. Once-ler erre nem tudott mit mondani, csak némán bólintani egyet. Valóban, ha van valaki akivel osztozkodhatsz az örömön, valahogy minden szebbnek tűnik. S ezt egészen eddig nem volt alkalma tapasztalni.

Ekkor azonban valami átrohant az agyán. Talán neki is van valamije, amit megoszthat újdonsult barátjával.

- Ha már az evésnél tartunk... - kezdte elvigyorodva, majd felpattant fektéből. - Van egy remek ötletem! - És ezzel el is indult befelé, hátrahagyva az értetlenül pislogó Alexet. Nem sokkal később néhány hasáb fával és gyufával jött vissza, amiket aztán nem messze tőlük, s nem is túl közel a folyóhoz lerakott. Megragadta a gyufát, majd kisebb szitkozódás, szenvedés után meggyújtotta a farakást.

- Minek a tűz? Nincsen hideg, Oncie...

Once-ler ezen elmosolyodott s felnézett a tűz mögül Alexre, de semmit sem felelt. Felállt, majd ismét eltűnt pár percre a viskójában, közben Alex kíváncsisága egyre csak fokozódott.

- Hahó! Once-ler! Mondj már valamit! Mi a fenére készülsz? - Faggatózott türelmetlenül a lány, s már el is indult ház felé, hogy kirángassa a colost, mire az kicsapta az ajtót és két hatalmas, tömött zacskó mályvacukorral a kezében elindult a tűz felé.

- Ezt nem mondod komolyan... - hitetlenkedett Alex, majd Once-ler példáját követve leült a tűz mellé. Amint leült, a fiú egy hosszú és hegyes botot nyomott a kezébe.

- Tudod milyen régóta ki akartam már ezt próbálni?

- És mi tartott vissza? - Csipkelődött Once-ler, majd az ő, és Alex botjára is felszúrt egy-egy mályvacukrot.

- Tudod, egy magamfajta utazónak ez már luxuscikknek számít - nevette a lány, majd a tűz fölé helyezte a cukrot. Once-ler is felnevetett ezen, majd a pattogó tűzbe bámult. Nem akarta bevallani, de neki is ez volt az első alkalom, hogy kipróbálhatta ezt. A filmekben mindig csoportosan csinálták, tábortűz mellett, sokat nevetve és szórakozva... Egyedül pedig sosem volt kedve kipróbálni...

- Csak aztán vigyázz, nehogy a macik elvegyék - szólalt meg végül fölocsúdva.

- Miért vennék el? - Értetlenkedett Alex, mire Once-ler kínosan nevetgélni kezdett.

- Hát... eléggé rászoktak, a találkozásunk óta ezzel etetem őket, szóval...

- Várj, nem csak palacsintával, de egyéb gyorskajával is eteted az erdei állatokat? - Kérdezte kissé rosszallóan Alex.

- Hé, ha nem így teszek, ezek elevenen széttépnek!

- Lássuk csak: váratlanul betoppan az erdőbe egy ember, fejszével, késekkel, egyéb barbár eszközökkel és le akar telepedni... Hmmm miért nem lepődöm meg ezen?

- Nagyon vicces... - gúnyolódott a férfi, majd megtapogatta a mályvacukrát. Még túl puha volt, így visszaemelte a fűz fölé. Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz ezután, csak felváltva hol a lángokat, hol a csillagokat nézték: Alex a látványban gyönyörködött, s valószínűleg már új képeken törte a fejét, míg Once-ler egészen máson gondolkodott. Az, amit a lány mondott nemrégiben, nem hagyta nyugodni.

Ha nem marad sokáig, ha lassan tovább áll... akkor miért barátkozik velem?

Érdemes-e megnyílnom, ha hamarosan úgyis elmegy?

Miért zavar ez egyáltalán??

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében. Szerette volna valahogy fölhozni a témát, de attól tartott, ennyi ismeretség után úgysem válaszolna neki... Egyszer azonban a lány hirtelenjében felszólalt.

- Képtelen vagyok betelni a látvánnyal... Egész életemben el tudnám nézni...

- Akkor miért nem maradsz itt? - Szaladt ki az ajkai közül, s mire kimondta, már meg is bánta. Alex is meglepetten, majd sajnálkozva nézett rá.

- Nem lehet...

- De miért?

- Nem tesz jót a biznisznek... - sóhajtotta a lány, tekintete pedig elmerült a pattogó tűz látványában. - Ha sokáig maradok egy helyen, az emberek előbb-utóbb megjegyeznek, esetleg rám unnak s már nem veszik a képeim... Tudod, a népnek csak addig jó valami, amíg új. - Magyarázta Alex, majd miután jónak ítélte a mályvacukrot, elmajszolta. Jóízűen elmosolyodott az ízére, de mosolya hamar lehűlt arcáról.

- És... akkor meddig maradsz?

- Pár napot... maximum egy hetet... - válaszolt Alex, majd hirtelen fölkapta a fejét s lelkesen Once-lerhez fordult. - Hé, esetleg velem jöhetnél! Más városban talán a te üzleted is sikeresebb lenne!

- Um... lehet... - motyogta lehorgasztott fejjel a férfi, majd megvizsgálta a cukrot. Maga sem értette, miért érdekli annyira, hogy Alex mikor és hova megy, de jobban érezte volna magát, ha maradna.

Az ő mályvacukra is elkészült, s már készült volna megenni, ám ekkor a lábánál megjelent egy kis medvebocs, aki nagy, könyörgő szemekkel bámult rá. Once-ler mélyen felsóhajtott, majd odaadta a kis csöppségnek az ételt.

- Tessék, Tökmag. De ez az első és az utolsó is!

Alex persze mindezt mosolyogva nézte végig. Valahogy nem tudta elhinni, hogy egy ilyen kedves emberrel ennyire rosszul bánhat a sors. Már éppen szóvá akarta tenni, ám ekkor fél szemmel egy fénycsóvát vélt felfedezni az égen.

- Hullócsillag! - Kiáltotta felfelé mutatva a lány, amire Once-ler szíve kis híján kiugrott a helyéről. - Kívánj valamit! - Fordult felé lelkesen.

- De hát én nem is láttam...

- Nem baj, elég, ha én tanúsítom, hogy lehullott. Nah, kívánj valamit! - Erősködött szinte már tolakodóan.

- De... mégis mit? - Nevette kínosan Once-ler.

- Bármit. Hogy sikeres légy, a szüleid büszkék legyenek rád, akármit! - Magyarázta a lány, mire Once-ler arca kissé komolyabbra váltott.

- Akármit...? - Motyogta, majd az ég felé tekintett. Vajon beválna? Ha azt kívánná, teljesülne vajon?

Végül is, veszteni valója nincsen. Egy próbát megér.

Lehunyta mélykék szemeit, s kívánt egyet.

- Most te jössz - fordult mosolyogva Alex felé, miután végzett.

- Oh, nekem nincs kívánni valóm, mindenem megvan, amire szükségem lenne - mondta mosolyogva, majd Once-ler előtt átnyúlt a mályvacukorhoz, s miközben beszélt, mindkettőjüknek fölszúrt a botra egy-egy cukrot. - Van ételem, pasztellkrétám, jó célközönségem és... jó társaságom!

Once-ler ezen elmosolyodott, majd a tűz fölé helyezte a botot.

- De... te sosem akartál elismerést? Hogy valaki büszke legyen rád?

- Ó dehogynem! - Nevetett fel a lány harsányan. - Az utam kezdetén majd megvesztem egy elismerő szóért, valami dicséretért! De aztán... - ekkor Once-lerre pillantott. - Rájöttem, hogy ha sikerül olyat alkotnom, ami nekem tetszik, amire én magam büszke lehetek, az éppen elég. Magamnak kell megfelelnem, nem valaki másnak.

Once-ler ezen halványan elmosolyodott, s visszabámult a tűzbe. Egy ideig habozott rákérdezni, majd végül elhatározta magát.

- És szerinted... a kívánságom... valóra válhat?

Alex elmosolyodott, majd bekapta a félkész mályvacukrot.

- Nos, a kívánságok nem teljesülnek csak úgy maguktól - kezdte mosolyogva, ami kezdetben kissé elszomorította a férfit. - De ha teszel is érte, és kitartó vagy mellette... akkor igen. Csak rajtad áll!

- De... én ilyet még sose csináltam, mi van, ha... - hebegte zavartan, de Alex közbeszólt.

- Egyszer mindent el kell kezdeni, nem? - Mosolyogta. Ezen Once-ler is mosolyra húzta ajkat, majd felnézett a csillag borította égre. Mosolygott, s valamiért felettébb gyönyörűnek látta a fölötte fénylő kis gyöngyöket.

- Igazad volt... - motyogta, ám a lány felfülelt rá, s értetlenül pislogott. - Valóban itt a legszebbek a csillagok.

Alex elmosolyodott, ahogy Once-ler ránézett, majd miután a férfi is megette a cukrát, újabbat tűztek a botjukra.