Olvasás előtt ajánlanék néhány zenét hallgatásra, ugyanis én is ezek közben írtam, tehát jobban átjöhet majd a hangulat.
1. fejezethez:
Mika - Happy ending
Florence and the Machine - No ligh, no light
30 Seconds to Mars - Beautiful Lie
Coldplay - The Scientist
2. fejezethez:
Eminem&Rihanna - Love the way you lie (főként!)
Three days grace - I'm not strong enough
Three days grace - I don't care
Hollywood Undead - Rain
Pink - Just give me a reason
Pink - Please don't leave me
Második rész
Viharfelhők
~1.~
A thneed elképesztő gyorsasággal robbant be a fogyasztópiac csúcsára.
Alig telt el pár hónap, s Once-ler kis gyárából hatalmas cég kövéredett ki, ami
nagyobb irodát és még nagyobb igényeket követelt. Persze Alex segítőkészen
megtervezte a nagyobb helyiséget is. Once-ler is állta a szavát: a legjobb
minőségű, legdrágább olajfesték készletet vette meg Alexnek, aki hamar festett
is róla egy portrét új, zöld ruhájában. A képen pedig egy frappáns szöveg is
állt: Too big to fail. Vagyis túl nagyszerű, hogy elbukjon.
A felszínen úgy tűnt, minden rendben van. Az üzlet jól futott,
Once-ler egyre több sikert ért el, Alex pedig napról napra kedveltebb festővé
vált. A sajtó még rá is kapott kettőjük együttműködésére, s mindenféle szerelmi
szálakat kezdtek publikálni róluk. Alexnek nem igazán volt ínyére a dolog, de
Once-ler felettébb jókat nevetett a kacsa híreken. Még meg is lovagolva a
paparazzi kíváncsiságát, tervezett egy, a sajátjához hasonló zöld ruhát
Alexnek. Kezdetben szoknyát akart a lányra erőszakolni, de miután kapott egy
jobb horgot tőle, a lány végül maga alakíthatta az új szerelését. Végül egy
sötétszürke nadrág és egy fehér ing mellett döntött, amire egy sötétzöld
mellényt húzott föl. Olyanok voltak, ha egymás mellé álltak, mint két testvér -
mások szerint pedig, mint az álompár.
Igen, látszólag minden rendben volt. Alex azonban érezte, hogy közel
sincs így. Hiszen festés mellett naphosszat kint volt a letarolt
"erdőben" s próbálta pótolni a kivágott fákat. Nap mint nap szembesült
a kivágott csonkokkal, melyek egyre rohamosabban sokasodtak, s látta, ahogy az
ég ragyogó kék színe lassan beszürkül, az állatok pedig kopogó szemekkel
meredtek maguk elé. Fél év telt el, s Once-ler továbbra sem talált más
megoldást a fák kivágására és a thneed gyors elkészítésére. Alex sűrűn felhozta
a témát, de Oncie vagy elterelte a figyelmét, vagy folyton késleltette a
válaszadást. Így Alexnek nem maradt más
választása, mint hogy folytassa a magok ültetését. Ezzel nem is lett volna
gondja, ám senki sem segített neki.
Kezdetben, mikor Bret és Chet kézzel, saját erővel vágta ki a fákat,
még volt esélye, hogy aznap el is ültessen annyi magot, amennyi fát elvittek a
thneedhez. Időközben azonban Once-ler föltalált egy univerzális járművet, ami
egy csapással akár öt fát is elválaszthatott a földtől. Így az ő munkája
gyorsabban haladt ugyan, de Alex képtelen volt már behozni a truffula hiányát.
Arról nem is beszélve, hogy a gyors favágástól a magok is fogyni kezdtek,
amiket meg elültetett, csak egy része kelt ki és nőtt nagyra - a másik fele a
napfény hiányától, a növekedő szmogtól hamar elpusztult.
De Alex nem panaszkodott. Bízott barátjában és a döntéseiben. Ő nem
panaszkodott, de a Lorax minden lehetőséget megragadott, hogy megállítsa
Once-lert, Alexet pedig felrázza. A sárgaság nem úgy gondolkodott, mint ő, és
ennek előszeretettel adott hangot. Alex - ahogy Once-ler - nem figyelt rá, sőt
egyenesen elkergette az útból.
Azonban mikor eltelt még hat hónap, kételkedni kezdett.
Hiába sürgette Once-lert, hogy találjon ki valamit, hiába mondta Ő az
ötleteket neki, a férfi lassan meg sem hallgatta. Amint Alex felhozta a témát,
Once-ler idegesen rákiáltott. Persze utána mentegetőzött, bocsánatot kért, de
mindketten tudták, hogy az a bocsánat fityinget sem ér. Igen. A felszínen
továbbra is viccelődtek egymással, még nevettek is és jól érezték magukat
egymás társaságában, de amint komolyabb témára került a sor, mintha villám
csapna közéjük: viszálykodás tört ki.
Valami határozottan megváltozott kettőjük között az elkövetkező
hónapokban.
Alex már a sokadik gödröt ásta a délelőtt folyamán. Lába mellett
Tökmag segédkezett, aki a magot a gödörbe tette, majd a lány másik oldalán álló
Lorax meglocsolta egy kanna vízzel, miután Alex betemette a gödröt. A kis
medvebocs és újonnan a Lorax volt az egyetlen segítsége. Mikor végeztek, Alex
felsóhajtott, majd indult a következő rönkhöz - ijesztő módon, alig pár
lépésnyire volt.
- Ez volt az utolsó... - szólalt meg mögötte a Lorax. Hangja lemondó
és reményvesztett volt.
- Micsoda? - Pördült meg hitetlenkedve a lány. - De hisz tegnap az
egész délutánom ráment, hogy magokat keressek!
- Igen, de már nem maradt sok - felelte szomorú szemekkel a Lorax,
majd folytatta. - Egy truffula fának legalább három év kell, hogy megerősödjön és
gyümölcsöt hozzon... Amiket kezdetben elültettél, alig két évesek, még
nincsenek magvaik, de az Égimeszelő már vágja őket a lombjukért. Amelyek meg
gyümölcsöznek, igencsak messze vannak innen... - magyarázta.
- De... - kezdte kétségbeesetten Alex, majd idegesen hajába túrt, ami
az elmúlt idő alatt egészen a válláig nőtt. - Ha meghallgatna az az idióta, már
rég megoldottuk volna a problémát...
A Lorax halkan, keserűen felnevetett.
- Még csak a közelébe sem tudok menni, nem hogy beszélni vele...
- De hisz... - makogta továbbra is a lány, közben pedig nagy köröket
rótt a rönkök között idegességében. Még Tökmagot is majdnem föllökte egyszer. -
De hisz megígérte!
- Azok után, hogy egy nap két ígéretét is megszegte, te még bíztál
benne? - A Lorax ismét keserűen felnevetett.
- A barátom, persze, hogy megbíztam benne... - vágta rá rosszalló
tekintettel Alex, majd ölébe vette a kis szédelgő medvebocsot. Kopogott a szeme
az éhségtől, így aztán Alex elővett a zsebéből egy nagyobb kenyérdarabot a
félre tett reggelijéből.
- Most is bízok benne - folytatta határozottan. - Csak... elvakítja a
siker. Ez minden. Ha sikerül beszélnem a fejével, biztosan észhez tér!
A Lorax sóhajtott. Már két éve próbált Once-lerrel beszélni, de a
férfi sosem figyelt rá. Akármit tett, nem tudta megállítani. Egészen eddig
Alexszel sem tudott közös nevezőre jutni, azonban az egyre növekvő szmog,
vízszennyezés, favágás felnyitotta a lány szemét. És ennek örült. Nem csak mert
legalább egyikőjüknek sikerült felnyitnia a szemét. Nem. Alexre azóta jobban
hallgatott Once-ler, hogy betoppant az erdőbe, így aztán ő volt az utolsó
reménye.
- Hiszek neked... Rád még talán hallgat a makacs fejével...
- Ne aggódj, megoldom! Most viszont... - Alex elindult az egyik tönk
felé, amin a táskája hevert, majd fölkapta a vállára. Kicsit sántított bal
lábára, de nem vészesen. - Meglátogatom a többi állatot is. Ideje enniük.
A Lorax sóhajtott, majd fölzárkózott a lányhoz. Tulajdonképpen egészen
összebarátkozott vele az elmúlt borús hónapokban. Eddig azt hitte, csak egy
egyszerű ember, aki Once-lerhez hasonlóan homályosan látott az elmúlt időkben,
de aztán belátta, a lány tényleg csak segíteni akart.
Ahogy most is. Ki tudja, talán lelkiismeret furdalásból, vagy talán
csak Once-ler számláját akarta kiegyenlíteni, de az utóbbi időben minden ételt,
amit a férfi rezidenciáján kapott eltett, s később az állatoknak adta. Ő maga
csak egy csekélyke részét ette meg.
- Nem gondolod, hogy ennek rossz vége lesz? - Kérdezte végül a Lorax.
- Hisz máris vékonyabb vagy...
- Vékonyabb? Ugyan, képzelődsz! - Legyintett egyet a lány. - És
különben sem nézhetem tétlenül, ahogy mindenki éhezik...
- De... ne tedd tönkre magad az Égimeszelő hibái miatt... - kezdte
dorgálva a Lorax. - Nem te követted el őket, hanem ő.
- De megelőzhettem volna!
- Micsoda?
Alex megtorpant s a Lorax felé fordult. Hangja ideges valamint
kétségbeesett volt - bizonyára régóta lappangott benne ez a gondolat:
- Megállíthattam volna! Ha jobban vigyáztam volna rá, ha ott lettem
volna mellette, nem pedig az átkozott kilátón, megállíthattam volna! Akkor még
hallgatott rám... mondtam volna egy jobb ötletet, és most nem tartanánk itt!
- Nem a te hibád... - ejtette kis ajkai közül a Lorax, mire Alex
szinte nekiesett.
- Akkor miért érzem mégis hibásnak magam!? - Kiáltotta, de hamar
vissza is vett hangjából. - Ne haragudj - sóhajtotta, majd ismét megindult. -
Talán kevésbé lennék feszült, ha tudnék aludni, de hála azoknak a zajos favágó
micsodáknak, ez lehetetlen! - Mérgelődött szarkasztikusan. - Nem értem mi baja
származna annak az idiótának, ha legalább estére leállítaná a munkát...
- Neki se jó így... - felelte a Lorax. Alex erre értetlenkedve
pillantott rá, így aztán a sárgaság folytatta. - Ő sem tud aludni. Ha jól
láttam, valamilyen füldugót használ éjszaka.
Alex megtorpant egy pillanatra, majd hamar folytatta is útját.
Furcsa gondolatok kezdtek motoszkálni a fejében az előbb hallottak
után.
Talán, még nincs veszve semmi.
Talán.
Délutánra már igencsak besötétedett az égen gomolygó szmog felhőktől,
s úgy is nézett ki, hogy esni fog. Mintha a természet direkt rájátszott volna
Alex rossz előérzeteire. Valamilyen oknál fogva gombócot érzett a gyomrában a
gondolattól, hogy beszélnie kell Once-lerrel. Nem vallotta be magának, de már
egy ideje félt a férfival beszélni. Túlságosan ingadozó volt ugyanis a
kedélyállapota.
A lány ujjait tördelve sétált a barátja irodája elé, melynek ajtaja
bársonnyal borított volt, rajta pedig aranyozott betűkkel a tulajdonosa neve
állt. Azonban nem nyithatott be csak úgy, mivel Bret és Chet elállta az utat.
Ők voltak Once-ler testőrei.
- Once-lerhez jöttem... beszélgetni... - mondta zavartan a lány, majd
a két férfi arrébb lépett, hogy bekopoghasson. Így is tett. Furcsa érzés lett
úrrá rajta hirtelen. Eszébe jutott, hogy hajdanán semmi szüksége nem volt kopogásra,
hogy láthassa barátját. Most viszont nem hogy kopognia, de erre még engedélyt
is kell kérnie.
- Én vagyok az. Alex - mondta kisvártatva.
- Gyere! - Hallotta a férfi kuncogó hangját. Vett egy mély levegőt,
majd elmosolyodott és benyitott. Once-ler az irodai székében ült az asztalánál,
melyen újságok, iratok és különféle jelentések voltak szétszórva. Most azonban
Once-ler halk kuncogással az újságot bújta, papírmunkája az asztal végére
csúszott.
Irodája hatalmas volt. Összességében majdnem akkorra, mint régi kis
viskója. Falai hasonló színben pompáztak, mint régi konyhája, azzal az
eltéréssel, hogy három nagy, erkéllyel rendelkező ablakainál bíborvörös
függönyök lógtak.
Alex tekintete végül a férfira szegeződött, majd becsukta maga mögött
az ajtót. Az üzletember ekkor harsányan felkacagott s fölpattanva székéből
elindult Alex felé, kezében az újsággal.
- Ó, hello Babe! Ezek az újságírók cikkről cikkre fantáziadúsabbak!
Olvastad már a mai lapot?
- Umm... nem... - motyogta Alex, majd fáradtan felsóhajtott. - Mondd,
hogy nem hoztak össze ismét minket...
- Enyhén fogalmazol! Olvasd csak - majd ezzel a lány kezébe nyomta az
újságot, aki félhangosan olvasni kezdte a sorokat.
"A sikeres festő, Alex újabb megnyitón vett részt a híres thneed
megalkotójával, Once-lerrel és családjával. A lány már több családi eseményen
megjelent Once-ler oldalán az elmúlt időkben, így aztán felmerülhet a kérdés:
Alex talán már nem csak egy kívülálló, hanem a család egyik tagja?'
A szöveg mellett egy kép is megjelent az említett megnyitóról, ahol
Alex Once-lerrel és annak családjával együtt, kiöltözve áll az új thneed üzlet
ajtaja előtt. Mindezek mellett az "egyik" szó kiemelve szerepelt,
alatta pedig egy két jegygyűrű. Alex kikerekedett szemekkel olvasta az utolsó
mondatokat, majd hitetlenkedve Once-lernek adta a napilapot, aki még mindig
hangosan kuncogott a híren.
- Ezek megőrültek!?
- Heh, gyakorlatilag összeadtak minket! - Nevetett fel Once-ler, majd
fölhúzta kék napszemüvegét és letette az asztalra az újságot.
- De... ennyire nehéz elhinni, hogy csak barátok vagyunk!? Egyáltalán
minek mennék férjhez? Még csak 23 vagyok...
- Hé, most mondd, hogy nem örülnél, ha ilyen férjed lenne - hencegett
a férfi, ahogy kezét végighúzta mellkasán, majd háta mögött összekulcsolta
őket. Alex elvigyorodott.
- Persze, minden nő álma egy egoista idióta, nevetségesen nagy
cilinderrel...
- Pontosan! - Nevette Once-ler, s még ki is húzta magát egy
pillanatra. Elmosolyodott, majd úgy pillantott a lányra, mintha eddig mi sem
történt volna.
- És... minek köszönhetem a látogatásod?
Alex kínosan elmosolyodott, majd az egyik ablakhoz sétált. Tökéletes
rálátás nyílt onnan a favágó gépezetekre, amitől Alex azonnal el is fordult,
vissza Once-ler felé.
- Igazából... beszélni akartam veled...
- Ez nem kezdődik jól... - sóhajtotta a férfi, majd fölült az
asztalára. - Talán valami baj van, Babe?
- Ami azt illeti... igen... - sóhajtotta Alex, ujjait közben ismét
tördelni kezdte. Rég nem hozta föl ezt a témát kettőjük között, s félt, hogy
ezúttal sem fog sikerrel járni. - Tudod... már eltelt két év... és még mindig
nem tettél semmit az ügyben, hogy ne kelljen kivágni a fákat...
- Jaj ne, megint kezded? - Sóhajtotta lemondóan, ideges hangon a
férfi, s levette napszemüvegét. Bosszús szemei szinte szikrákat szórtak. -
Mondtam már, hogy rajta vagyok az ügyön!
- Ezt mondtad három hónapja, és még mindig semmi. - Felelte mérsékelt
hangon Alex.
- Nos, talán mert nincs rá időm! - mondta kioktatóan a férfi, s
lepattant az asztalról. - Bővítenem kell! Extra profitot szerezni!
- Bővíteni? Hova? - Alex hangja lassan felemelkedett, ahogy barátja is
egyre idegesebben beszélt hozzá. - Már így is hatalmas a gyárad, az irodád!
- És mi van, ha ez nekem nem elég!?
- Nem elég!? Once-ler, hallod egyáltalán miket beszélsz?
- Ugyanezt kérdezhetném tőled is - vágott vissza megvető pillantással
a férfi. - Nem úgy volt, hogy mindenben támogatsz, teljes erődből? Hol van most
a segítséged?
Alex szeme kikerekedett, kezei ökölbe szorultak a hirtelen jött
dühtől.
- Hogy hol van a segítségem!? Odakint, reggeltől estig a kivágott
csonkok között, ahogy próbálja helyre hozni a te megszegett ígéreted! -
Kiáltotta teli torokkal, s mérgében még az ablakon is kimutatott.
- Ne kiabálj velem - parancsolta szárazon a férfi.
- Igen, ez volt a második ígéreted, amit megszegtél...
- Megtennéd, hogy nem jössz folyton ezekkel az ostoba ígéretekkel? -
sóhajtotta kioktatóan a férfi, majd elindult a széke felé. - Olyan vagy, mint
Bajusz. Idegesítő és reménytelen.
- Én vagyok reménytelen? Te nem vagy képes kinyitni végre a szemed! -
Kezdte már-már kétségbeesetten Alex. Elragadták az érzelmek, nem tudott tiszta
fejjel beszélni vele, s mostanra már nagyon megbánta. Once-ler megtorpant, majd
megvetően pillantott a lányra. - Oncie - folytatta szinte kérlelve -, az erdő
fogy, rohamosan. A magok még annál is gyorsabban. Tudod milyen nehéz mostanában
találni, akárcsak egy keveset?
- Akkor hagyd abba - vágta rá szárazon Once-ler. Kezdte nagyon
idegesíteni a lány.
- Nem tehetem meg! Oncie, ha nem pótoljuk a fákat, a levegő tovább fog
romlani, az állatok pedig tovább éheznek, mert a fákkal együtt a gyümölcsök is
eltűnnek. Az egész körforgást fölforgatod, ha továbbra is ilyen ütemben írtod a
fákat...
- Akkor mégis mit tehetnék? - Kérdezte gúnyosan elvigyorodva. - Nem
állhatok le, azt remélem te is tudod.
- Tudom. De kicsit lassíthatnál a tempón... Muszáj még éjszaka is
működtetni azokat a masinákat?
- Babe - vigyorodott el Once-ler, majd nevetve elindult a lány felé.
-, a fogyasztók egyre több thneedet akarnak, nem lassíthatok le! Azzal az egész
gyár működése fölborulna!
- Akkor legalább állíts össze egy csapatot, ami segítene nekem a
magvak keresésében! - Felelte határozottan Alex. - Egyedül nincs erőm rá...
- Nos, akkor talán le kéne állnod vele - felelte Once-ler elvigyorodva,
ahogy lassan a lány fölé tornyosult. Ugyan csak pár centivel volt magasabb
Alexnél, a lány mégis eltörpülve érezte magát abban a pillanatban.
A férfi hangja azonban nem hogy gúnyos, de fenyegető is volt, amit
eleinte Alex nem tudott mire vélni. Aztán, ahogy belenézett a sötét szempárba
hirtelen megértette...
- Te... meg se próbáltad megoldani ezt a problémát... - jelentette ki
szörnyülködve. Once-ler elvigyorodva megvonta a vállát, majd lassan
körbesétálta Alexet.
- Gazdag vagyok, a problémákat mások oldják meg helyettem.
- De... ennyire vak nem lehetsz... te is látod, hogy ez így nem
helyes! - Mutatott ismét kifelé Alex. Once-ler felsóhajtott és megtorpant,
hangja kezdett ismét fölerősödni.
- Helyes, nem helyes. Nézőpont kérdése! Te rönköket látsz - tárta ki
az egyik karját, majd a másikat is -, én dollárokat.
Alex összeszorult szívvel hallgatta végig a férfit. Nem hitte el, amit
hall tőle. Ő pedig csak folytatta.
- Tudod, már Darwin is kimondta, hogy az erősebb marad életben. Én e
szerint élek, és erősödöm. Ahogy a cégem is.
- De tönkre teszed a környezetet...
- Nem érdekel! - Vágta rá idegesen a férfi.
- Érdekelhetne! - Emelte fel a hangját még egyszer Alex. - Mert egy
nap majd arra ébredsz, hogy rajtad csattan az ostor, és annak már kevésbé fogsz
örülni!
- Elég volt már az ostobaságaidból! Kifelé! - Utasította, akárcsak egy
állatot.
- Nem fejeztem még be!
- De igen, kifelé! - Ismételte meg Once-ler, s ezúttal jobb karjával
az ajtó felé is mutatott.
- Nem, amíg meg nem hallgatsz - jelentette ki határozottan Alex.
Once-ler erre végképp felidegesedett. Hangja eltorzult, homlokára ráncok ültek
ki a haragtól, szemei pedig dühtől fortyogtak, ahogy hatalmas léptekkel,
felemelt kézzel megindult a lány felé.
- Ne kelljen még egyszer mondanom... - morogta, s már majdnem le is
csapott kezével a halálra rémült Alexre. Alig pár centiméterre torpant meg az
arcától, mikor valami oknál fogva fölocsúdott abból, amit tesz.
Alex behunyt szemmel várta az ütést, ám mikor az nem érkezett, félve
tekintett fel a férfira. Égszínkék tekintete összezavarodva meredt Alexre, mint
aki nem érti, hogy jutottak el idáig. Keze lassan lehullott, mint a kidőlt fák,
majd sarkon fordult s elindult az íróasztala felé.
- Kifelé - mondta szárazon, egyszerű hangon, Alex pedig halkan,
ellenkezés nélkül engedelmeskedett.
Csöndben, kifejezéstelen arccal lépett ki a szobából, köszönésképp
bólintott egyet-egyet a két fivérnek az ajtóban, majd elindult a saját kis
terme felé. Még annak idején teljesen hangszigetelté tették mindkettőt, hogy
egyikőjüket se zavarják munka közben, így aztán Alex nyugodt szívvel engedett utat
könnyeinek, mikor becsukta maga mögött az ajtót. Once-ler gyakran megbántotta
már, de Alex még sosem sírt emiatt. Gyakran kiáltozott vele, de még egyszer sem
akart kezet emelni rá. És ez ezúttal elszakította azt a bizonyos cérnát.
Miután eleget pityergett az ajtónak dőlve, letörölte könnyeit s
felnézett a festőtermének falaira. A látvány azonban elkeserítette. Once-ler
nem láthatta újonnan készített képeit - mivel mostanában nem tudott időt
szakítani arra, hogy ő látogassa meg Alexet -, de a lány témái hatalmas
változáson mentek keresztül.
A gyönyörű, élettel teli, lendületes vízeséseket felváltotta a szürke,
sötétzöld szennyvíz. Az életerős, reménnyel teli, égig érő truffula fák helyére
kivágott rönkök, sáros talaj és homok került. Még a felkelő nap is teljesen
megváltozott.
Ahogy a környezet változott a lány körül, úgy változtak meg a
festményei is. Nem volt más, ami témául szolgálhatott volna, arról nem is
beszélve, hogy ez a borús hely a lelki állapotára is kihatott.
Egyedül az a kép díszelgett büszkén az ajtóval szemközti falon, amit
nem volt hajlandó eladni azon a végzetes napon. Kicsit eltörpült a többi,
nagyobb kép között, de messze az volt a legszikrázóbb, legszínesebb és a
legfájdalmasabb mind közül.
Alex nagyot sóhajtott, majd elindult ahhoz az árválkodó képhez.
Akármikor nézett rá, mindig eszébe jutott a dal, amit annak idején megállás
nélkül énekeltek egymásnak. Még a thneed üzlet elején is szorítottak ídőt a
másikra s hogy szórakozzanak egy kicsit és elénekeljék a dalt.
Eszébe jutottak azok a napok, amikor még nem volt fontos a pénz,
rengeteg idejük volt és egy percig sem veszekedtek.
Azok az idők elmúltak. Lassan, alig észrevehetően közéjük furakodott a
kapzsiság, a büszkeség és a legmocskosabb dolog a világon: a pénz.
Once-ler alig pár év, pár hónap alatt elérte, hogy megutáltassa
Alexszel az egész várost. Ezt az egész helyet. Néha úgy érezte, legszívesebben
itt hagyna csapot papot és elszökne, mint anno otthonról. Nem sok dologban
különbözött a két hely egymástól.
De Alex tovább bízott. Bízva fordult Once-ler felé, abban reménykedve,
hogy a zöld, öntelt, kapzsi köntös mögött még ott rejtőzik az a férfi, akit egy
augusztusi napon megismert, s akit teljesen kifordított önmagából a pénzéhes
családja.
Alex ismét sóhajtott egyet, mikor már csak pár lépés választotta el
festményétől. Ekkor azonban villámlás fénye, majd az azt gyorsan követő
mennydörgés rázta föl gondolataiból.
- Ne - motyogta kétségbeesetten, ahogy az ablak felé fordult. Az eső
kíméletlenül szakadt a szmogos felhőkből. De Alex tudta jól, ez a szennyezett
eső a legkevésbé sem hiányzik az éppen csírázó magvaknak...
- A francba! - Nyögte, majd ezzel gyorsan sarkon fordult.
Eközben Once-ler az íróasztalánál teljesen belesüppedt a keskeny,
magas székbe. Lábait felpakolta az asztalra, ujjait összekulcsolta mellkasán,
szájában pedig egy szivar füstölgött lomhán. Ez egy újabb rossz szokása volt,
amit Alex előszeretettel dörgölt az orra alá, ha veszekedtek, ha nem. De nem
érdekelte, megnyugtatta és kielégítette. Neki ennyi éppen elég volt.
A férfi elsötétült tekintettel meredt maga elé, csak néha mozdult meg,
mikor hamuznia kellett. Olykor viszont annyira elmerült gondolataiban, hogy
megfeledkezett erről. Csak bámult a semmibe, közben pedig egyre csak kattogott
az agya.
Mi volt ez az előbbi? Hisz eddig soha nem folyamodott volna
olyasmihez, hogy megüssön egy nőt... pláne nem akkor, ha az illető a barátja.
Azonban míg egészen eddig egyen ragúként tekintett Alexre - mint két jó barát,
akik segítik egymást -, a pofont megelőző pillanatban mégis felsőbbrendűnek
érezte magát.
Miért? Mi változott meg?
Minden rendben lenne, ha nem akadékoskodna annyit - gondolta magában.
Ha úgy látná a dolgokat, ahogyan ő, ha értékelné azt a rengeteg munkát, amit a
thneed terjeszkedéséért tesz, minden rendben lenne.
- Miért nem képes örülni a sikeremnek, úgy, mint rég? - morogta, majd
elnyomta a szivart, s hamar rá is gyújtott egy másikra. E kérdés már többször
is megfordult fejében a thneed üzlet fellendülése óta. Valami megváltozott
kettőjük között, ezt ő is beismerte, csak azt nem tudta, micsoda.
Biztosra vette volna, hogy a Lorax tömte tele valami ostobasággal a
lány fejét.
Erre a gondolatra Once-ler dühösen felhorkantott, majd kitekintett az
ablakon.
De mégis... Majdnem felpofozta a barátját! Ez volt az utolsó dolog,
amit valaha akart tenni... Tisztán látta szemében a félelmet. Alex félt tőle...
Nem akart idáig jutni a vitában. Ő csak szeretne úgy szórakozni Vele,
mint régen, de hogy tehetné meg, ha Alex folyton azokkal az ostoba hegyi
beszédekkel jön, mint a Lorax?
De mi van, ha ezúttal túl messzire ment? Több vitájuk után is
fellángolt benne a félelem: mi van ha egyszer Alex megunja ezeket a vitákat és elmegy?
Mihez kezdene akkor?
Ez a kérdés ismét visszhangzani kezdett fejében. És mint mindig, most
sem talált választ.
Kérjen bocsánatot?
Minek? Nem tett semmi rosszat.
Akkor mégis mivel tudná maradásra bírni a lányt?
Ekkor aztán eszébe jutott valami, s mint egy égi jel, a messziségből
egy hatalmas mennydörgés szakította félbe a kopogó eső zaját. A férfi
felpattant, majd ragyogó vigyorral elindult az ajtó felé.
Alex pillanatok alatt sarkon fordult s rohant is kifelé szobájából.
Azonban ahogy elfordult a szobájától, a mellette lévő irodaajtó kicsapódott,
egyenesen Alex képébe. A lány méltatlankodva felkiáltott, egy pillanatra sem
leplezve fájdalmát, közben pedig orrát dörzsölgetve arrébb lépett párat. Már
épp leteremtette volna a galibát okozót, mikor aztán fölocsúdott, hogy Once-ler
áll előtte. Összerezzent, ahogy fölnézett rá, majd hamar le is sütötte szemeit.
Azok után, ami történt, kisebb félelem fogta el a férfi látványától.
Ő azonban széles mosollyal tekintett rá, s lelkesen beszélt hozzá.
- Alex! Pont téged kerestelek! - Kezdte, majd becsukta maga mögött az
ajtót. Úgy viselkedett, minta semmi sem történt volna az előbb. Mintha nem is
beszéltek volna egymással alig két perce. Mosolygott és kedvesen maga mellé
engedte a lányt, hogy egymás oldalán sétálhassanak a folyosón.
Alex nem tudta ezt mire vélni. Nem csak most, de minden vita után
Once-ler valahogy másképp viselkedett. A vitán kioktató, gúnyos, egoista és
félelmetes volt, aztán rá pár perc múlva, mintha kicserélték volna, ismét
kedves, barátságos. Alex nem egyszer elgondolkodott már azon, hogy talán a sok
munka, a lelkiismeret furdalás egyfajta skizofréniát okozott nála. Így aztán
jobbnak is találta, ha nem juttatja eszébe az előbb történteket. Különben sem
akart újabb veszekedést szítani emiatt. Egyszerűen csak belement a játékba.
- Igen? És miért kerestél? - Kérdezte végül, rosszul leplezett
idegességgel. Még csak meg sem jegyezte a férfi pöfékelését. Aggódott a
szennyezett eső miatt, de nem akart Once-ler előtt elrohanni, nehogy még
kérdőre vonja emiatt.
- Ugye nincs semmi terved estére? - Kérdezte ravasz mosollyal
Once-ler, mire Alex megrázta a fejét. - Helyes, ugyanis elmegyünk vacsorázni!
- Mi? Ketten? - Kuncogott fel a lány, majd kissé oldalba bökte
barátját - Ennyire azért ne add a paparazzi alá a lovat!
- Te talán nem szórakozol jól a sok ostobaságon, amit összeírnak?
- De, de én mégis szívesebben ennék vacsorára a te speciális
palacsintáidból - felelte kissé elkalandozva a lány. - Olyan régen főztünk már
együtt...
- Ugyan, a főzést már rég más csinálja helyettem. És ez így van jól,
én másra koncentrálok. Úgyhogy ma valami puccos helyen fogunk enni, ahogy
megérdemeljük- válaszolt Once-ler, majd kihúzta magát s meg is igazította
gallérját. Alex ezen kicsit elfintorodott, de próbált mosolyt erőltetni arcára.
- Wow, milyen fontos emberek lettünk hirtelen... - mondta végül
szarkasztikusan, amin Once-ler el is mosolyodott.
- De még mennyire! - Kuncogta, majd ahogy a folyosó végére értek,
kinyitotta a lány előtt az ajtót. - Szóval... Ne felejtsd el: este az enyém
vagy!
- Na pontosan az ilyen kijelentések miatt hiszik azt az emberek, hogy
együtt vagyunk - nevetett fel Alex. Once-ler elvigyorodott s széttárta karjait.
- Most miért? Én csak az igazat mondom - kuncogta, ám egy pillanatra
megtorpant, ahogy Alex elindult kifelé az ajtón. - Mellesleg hová is indulsz?
Alex arcáról hirtelenjében lefagyott a mosoly. Ki kell találnia
valamit, gyorsan.
- Én... én csak... Meglátogatom Melvint! - Nyögte ki végül felkiáltva.
- Eléggé elhanyagoltuk mostanában... szóval...
- Hát... rendben... Tégy, ahogy akarsz! - Felelte furcsálló
tekintettel Once-ler, majd játékosan meghajolt a lány előtt, jelezve, hogy
elmehet. - De aztán ne felejtsd el az estét!
- Nem fogom! - Alex elmosolyodott, majd ezzel el is rohant. Once-ler
elégedetten nézett utána, s tulajdonképpen nem is érdekelte, hová megy. Hisz
tudta, úgyis visszatér hozzá. Hisz ha annyi év után sikerült büszkévé tennie és
magához láncolnia a családját, akkor miért pont Alex hagyná el?
Ezekkel a gondolatokkal indult vissza irodájába.
Alex lélekszakadva rontott ki az épületből, miközben egy
ponyvaszerűséget igyekezett táskájába dugni. Az eső ez időre már rettentően
ömlött, a lány szinte nem is látott semmit. Melvin nyerítő hangja végül utat
mutatott neki, mire a lány megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Tudtam, hogy számíthatok rád! - Majd ezzel fölült a hátára, s az
öszvér egy nyerítéssel vágtába is fogott. Gyalog túl messze lett volna a
terület, ahol mostanában ültettek, így aztán hatalmas segítség volt Melvin, aki
pár perc alatt odavitte a lányt a domboldalra. Alex lepattant, majd csapzott
haját félresöpörve arcából megindult a földkupacok felé. Tudta jól, hogy az
összes magot nem mentheti meg, pláne hogy elszórtan vannak a földben, a ponyva
pedig nem volt elég széles, de meg kellett próbálnia.
Nagy nehezen kiráncigálta a táskájából, majd dacolva a széllel a
földre borította a ponyvát, hogy ha egy kicsit is, de megóvja a magvakat a
szennyezett esőtől. Nem értett hozzá túlságosan, de annyit mindenképp tapasztalt,
hogy a szmogos levegő óta az esőtől megbetegszenek a fák, kevésbé telített
színű a lombjuk, a fiatalabbak pedig még el is száradnak tőle.
Készült, így mikor feltámadt a szél, előkapott táskájából pár cöveket
és egy kalapácsot, majd a talajhoz erősítette az anyagdarabot.
Ugyanezt el kellett végeznie az "erdő" több részén is. A már
csírázott, kikelő félben lévő magok voltak a legnagyobb veszélyben, ám azoknál
már ott volt a ponyva, csak annyit kellett tennie Alexnek, hogy rájuk borítsa
azt. Nagyobb fáknál nehezebb dolga volt, de pár óra alatt sikerült védelem alá
hajtani mindet. Az eső persze továbbra is szakadt, teljesen átáztatva
szerencsétlen Alex ruháit. Mire azonban végzett, már egyáltalán nem érdekelte a
víz, nem mérgelődött átázott cipőjén, összekócolódott haján, sem pedig
bekoszolódott ruháin. Örült annak, hogy sikerült mindent elintéznie, s
reménykedett abban, hogy az eső hamarosan eláll és a fáknak nem lesz semmi
baja.
Felült Melvin hátára, majd indult visszafelé.
Ezúttal nem a gyár felé indult, hanem a "kis" otthonukba,
amit Once-ler a gyárral együtt megépítetett. Nem volt sokkal messzebb a kettő
egymástól, de épp elég messze, hogy Melvin teljesen kifáradva érjen oda. Alex
megsajnálta, hiszen nem csak a vad széllel szemben mentek, de szegény még nem
is evett. Azonban már nem volt semmi ehető a lány táskájában.
Szomorúan megsimogatta Melvin orrát.
- Sajnálom pajtás, de nem tudom megfizetni a segítséged...
Erre az állat fölkapta a fejét, majd arcon nyalta Alexet, mintha csak
azt mondaná: semmi baj.
- Jól van, jól van - nevette a lány, majd még egyszer megsimogatta. -
Amint tudok, hozok neked enni! - S ezzel megfordult és elindult befelé.
Megkönnyebbülten lépett be a meleg, széltől óvott rezidenciára. Haját
még egyszer félresöpörte arcából, ám mikor megpillantotta magával szemben
Once-ler anyját, legszívesebben visszament volna az esőbe.
- Hát te merre jártál? - Kérdezte azzal az idegesítően csilingelő
hangjával, s vetett egy pillantást Alex ázott ruháin. A lány némán nézett
feléje, kicsavarta a padlóra a haját, majd elindult a szobája felé.
- Sehol - jelentette ki egyszerűen, mire az asszony halkan
fölkuncogott. Csípőre tette kezét, s mint mindig, most azzal a lenéző modorával
beszélt Alexszel.
- Drágám, nem vagy abban a helyzetben, hogy így beszélj velem.
Alex erre megtorpant. Mint akit tarkón vágtak az előbbi szavak, úgy
fordult vissza a nőhöz.
- Miért is?
Once-ler anyja felkuncogott, majd összekulcsolta karjait.
- Te csak egy kivert kutya vagy, amit a család befogadott. Egyedül
azért élvezheted velünk a luxust, mert valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva
elcsavartad Oncie fejét...
- Hogy mit csináltam? - Kapta föl értetlenkedve a fejét Alex. Őszintén
meglepte a nő utolsó pár szava.
Az illető úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a lányt, s fenyegetően
folytatta.
- Ne feledd, hogy én vagyok Oncie anyja. Bármikor kirakhatlak innét,
ha kellően meggyőzöm a fiamat.
A nő hangja komoly és gyűlölettel teli volt, nem kevésbé Alex
tekintete. Fel tudta volna koncolni a nőt, vagy legalább fölpofozni, de abból
semmi jó nem sült volna ki. Kénytelen volt lenyelni minden szitokszót, minden
átkozódást, amit felé intézett.
Elmosolyodott, majd összekulcsolta karjait és a falnak dőlt.
- Ugyan... Nem kell előttem megjátszania, hogy annyira érdekli
Once-ler jóléte... Mindketten tudjuk, hogy csak a pénze miatt van mellette.
A nő erre sértődötten emelte fel orrát.
- Hogy merészeled...
- Azt hitte nem vettem észre? - Vágott közbe Alex. Ha már fizikailag
nem alkalmazhat erőszakot, megteszi azt a hatásosabb módszerrel: szavakkal.
Kioktató hangon folytatta, közben pedig tett pár lépést a nő felé.
- Ön csak kihasználja a fia figyelem és szeretetéhségét, arra buzdítja
hogy egyre nagyobb területeket pusztítson csupán a pénzért... Oh, és ezen kívül
nem csinál mást, csak titkárnősködik... Mennyit is követel tulajdonképpen a
nagy semmiért? Hatvan százalékot?
- Családtag vagyok. Jogom van ahhoz a pénzhez! - Vágott vissza a nő s
mérgében ő is közeledni kezdett a másikhoz. - De mi a helyzet veled?
Idetoppansz a semmiből és máris tizenöt százalékot kérsz!?
Alex ezen felnevetett.
- Kezdjük ott, hogy engem nem érdekel a pénzt. Hozzá sem nyúlok, azok
után, hogy tudom, mivel kerestük meg. Másrészt: én voltam az, aki segített
Once-lernek valóra váltani az álmát, én bíztattam, mikor haszontalannak érezte
magát, én törődtem vele, nem maga! Az alatt az egy hét alatt több szeretetet
adtam neki, mint maga összességében valaha adott!
- Nem beszélhetsz így velem! - Kiáltotta a nő, immáron szemtől szembe
Alexszel.
- Mert kidob? Legyen! - Kiáltott fel provokálón a lány. - Kidobhat
erről a szemétdombról, de ezzel még nem tudja megakadályozni, hogy felnyissam
Once-ler szemét!
Egy pillanat sem telt el, Alex máris erős pofont érzett bal orcáján. A
lendülettől még kissé meg is ingott egyensúlya, de viszonylag hamar fölocsúdott
a kellemetlen meglepetéstől s szúrós, gyilkos szemekkel nézett le az ideges
nőre. Legszívesebben azonnal viszonozta volna az ütést, de belső hangja nem
engedte, ezért ökölbe szorított kezekkel csak állta a másik tekintetét.
Once-ler ekkor fordult be a folyosóra, tekintete ideges és érthetetlen
volt. Valószínűleg messziről hallotta már a két nő veszekedését, s az vonzotta
ide őt. Alex háttal állt neki, így csak anyja dühödt arcát látta.
- Mi folyik itt? - Kérdezte végül kimért hangon. A másik kettő azonban
nem felelt, továbbra is egymással néztek farkasszemet, mintha az életük múlna
rajta.
- Halljam. Mi folyik itt!? - Kérdezte ismét, ezúttal szigorúbb hangon,
s közelebb is lépett Alexhez. A lány végül kelletlenül elfordul a nőszemélytől,
s félig Once-lerre pillantott, továbbra is gyilkos tekintettel.
- Semmi - dörmögte. Once-ler ekkor vette észre Alex arcán a hatalmas
vörös foltot, de ahelyett, hogy szóvá tette volna, csak egy dorgáló pillantást
vetett anyjára.
- És merre jártál? Teljesen eláztál... - folytatta Once-ler, ahogy
próbált valamilyen kontaktust létrehozni Alexszel, ám az még csak rá sem
nézett.
- Nem voltam sehol - dörmögte ismételten, majd megtorpant az ajtóban
és félresöpörte arcából a haját. - Lezuhanyozok, és mehetünk vacsorázni, ha úgy
neked is jó...
- P-Persze... - felelte tanácstalanul a férfi. Alex bólintott, majd
elhagyta a helyiséget. Miután Once-ler meggyőződött, hogy barátja elég messze
van, kissé bosszús tekintettel az anyja felé fordult.
- Anya, mi történt?
A nő kelletlenül elmosolyodott, majd összekulcsolta karjait.
- Semmi érdemleges, drágám. De... jobban meg kéne gondolnod, kivel
barátkozol.
- Ezt hogy értsem?
A nő halkan felkuncogott, majd lassan elindult a fia felé.
- Jaj Oncie, ne mondd, hogy nem vetted észre. Az az Alex csak
hátráltat téged, a firkálgatásaival meg hogy annyit költesz rá.
- De hát... szeretem... mint egy kis testvért... - felelte
tanácstalanul a férfi.
- Neked már vannak testvéreid - vágta rá a nő, felemelt orral. - Velük
és velem kellene törődnöd, nem pedig egy idegennel! - Majd ezzel kopogó magas
sarkúin elhagyta a folyosót.
Once-ler összezavarodottan nézett utána. Mire akart ezzel célozni?
Vegye semmibe Alexet? De hisz... az egészet azért csinálja, hogy ne veszítse el
őt...
Vagyis, azért is.
Szerette volna, ha az anyja büszke rá, ugyanakkor Alexet is boldoggá
akarta tenni.
Abban viszont igazat adott anyjának, hogy a lány mostanában igencsak
visszahúzza a munkában, hála a szónoklatainak, amiket nagy valószínűséggel a
Loraxtól tanult.
Ezen kicsit fölmordult magában, majd a szivaros doboza után kezdett
kutatni zsebében.
Mit kellene tennie?
Kitől kellene elvennie a másik érdekében?
Felsóhajtott, majd miután rágyújtott, ő is elindult a vacsorához
készülődni.
Egy előkelő, a felső tízezer számára való étterembe érkeztek meg
estére, ahová Once-ler előre foglaltatott asztalt, így várakozás nélkül helyet
foglalhattak. A vörös bársonyterítőn megcsillanó gyertyafény úgy táncolt az
asztalon, mintha külön műsorszám lett volna.
Alex zavartan lépett a székhez, borostyán zöld estélyi ruhájában. Nem
csak a helyhez nem szokott hozzá, de az öltözék is rendkívül zavarta. Once-ler
azonban megkérte, hogy legalább a nyilvánosság előtt viseljen női ruhát, s hogy
ezt az óhaját megerősítse, ő maga vásárolt be a lánynak. Innen a zöld szín.
Ő maga a szokásos szerelésében volt, így aztán a nézők számára
ismételten úgy néztek ki, mint az álompár. Igen, nézők, ugyanis ahogy ez a
kettő belépett az étterembe, tekintetek százai meredtek rájuk és figyelték őket
- amitől Alex még inkább zavarban érezte magát.
Mikor aztán Once-ler észrevette, hogy a lány leülni készül, hamar
odalépett hozzá és egy nyájas mosollyal kihúzta neki a széket. Alex ezt egy
fanyar mosollyal nyugtázta, szemeit pedig unottan megforgatta. Nyilvánvaló
volt, hogy most is lesi őket valahonnan egy fotós, s hogy Once-ler emiatt hajaz
a felhajtásra. Leült, vele szemben pedig a férfi. A pincér pillanatok alatt
kihozta az étlapokat, valamint egy üveg bort, ami állítólag a ház ajándéka
volt.
- Gondoltad volna két évvel ez előtt, hogy ilyen helyen fogunk
vacsorázni? - Kérdezte Once-ler, miután elment a pincér, majd előbb Alexnek,
aztán magának töltött a vörösborból.
- Ne vedd a szívedre - kezdte elmosolyodva a lány -, de nekem az a kis
viskó is megfelelt... És le merném fogadni, hogy a te palacsintáid sokkal
finomabbak, mint ahogyan itt főznek...
Once-ler ezen elnevette magát, majd hátradőlt a székében.
- Kérlek, ne hízelegj!
- Megteszi azt más... - sóhajtotta halkan a lány, s szerencséjére a
másik nem hallotta meg, hanem folytatta tovább. Széles vigyor keretében a
magasba emelte poharát.
- Nos, akkor igyunk rám és a majdnem félmillió eladott thneedre!
Alex ezen halványan elfintorodott, de aztán hamar próbált mosolyt
erőltetni az arcára. Megragadta poharát, majd koccintott a férfival.
- Egészségedre!
Míg az ételt várták próbáltak valamilyen beszélgetésféleséget
fenntartani egymás között, de ez nehezebbnek bizonyult. Úgy tűnt, az üzletnél
többről már nem tudtak egymásnak mit mondani. Alex nem akarta felhozni az erdő
témáját, hisz tudta, azzal csak újabb vitát szítana, ahhoz meg semmi kedve nem
volt. Így hát csak egy erőltetett mosollyal Once-lert hallgatta, aki viszont
hihetetlen lelkesedéssel mesélt az elért sikereiről. Az újabb és újabb
thneedüzlet dicsőségéről, a gyár elképesztő bővüléséről, valamint arról a csúcs
szuper hírről is beszámolt, hogy a cégét alig két éven belül más országokba is
kiterjesztheti.
Egy valami azonban nem változott: Once-ler égszínkék, elsötétült
tekintete most is megerősítést várt Alextől, hogy amit csinál, az jó. Amit csak
fel tudott sorolni, az felsorolta, hogy Alexet büszkévé tegye vele, ám a nagy
lelkesedésben mégis elsiklott afelett, mennyire kényelmetlenül is érzi magát
Alex az egyoldalú beszélgetés során.
- El tudod ezt hinni, Alex? - Folytatta lelkesen, majd kortyolt egyet
a borból. - Más országoknak is kell a thneed!
- Igen... valóban szép teljesítmény... - felelte Alex kínos mosollyal,
ám ekkor, épp időben, meghozták nekik a rendelt vacsorát.
- Ugye? - Kuncogott Once-ler, mikor már elment a a pincér. - A vártnál
is nagyobb sikert értünk el, nem csodálatos?
- De... - sóhajtotta Alex, majd a rántott sajtjának esett. - De honnan
lesz rá elég fád?
Szinte észre sem vette, mi szaladt ki a száján, csak mikor
fölpillantott Once-ler dühössé vált tekintetére.
- Ezt meg hogy értsem?
A lány gyorsan lenyelte az első falatot, s próbált valamit gyorsan
kitalálni, vagy legalábbis elterelni a témát.
- Úgy értem... ehhez tovább kell terjeszkedned, nem? Keletet nem
tanácsolnám, túl dombos és nehezebb beszerezni az anyagot...
Once-ler elégedetten elmosolyodott, majd ő is nekiállt enni.
- Köszi a tippet, Babe, de minden területet ki kell használnom.
Beszerzem a thneednek valót, ha hegyet is kell másznom! - Felelte viccelődve,
Alex viszont nem tudott nevetni. Csöndben, feszülten evett tovább. Nem akart
veszekedni, nem akart jelenetet rendezni, de már szinte a nyelvén volt a vita.
Így hát, hogy véletlen se mondjon semmit, addig tömte magát, ameddig csak
bírta.
Once-ler azonban nem állt le, továbbra is azt ecsetelte, merrefelé
kell majd a fairtó gépezeteit küldenie, és hogy milyen szerencsétlen, hogy már
egyre messzebbre kénytelen vezényelni őket, és ezért persze több benzint kell
fizetnie.
Alex már-már görcsösen kapaszkodott az étkészletbe. Érezte, ahogy a
düh egyre jobban elönti a vérét, mint valamilyen eszeveszett vírus. Még Bretet
sem akarta ennyire felképelni, mint most barátját.
De leginkább magára volt dühös, amiért az előbb pont azokat a szavakat
mondta. Pont ő ad javaslatot Once-lernek, hogy merre pusztítsa a fákat? És
ennek a baromnak még van képe ilyeneket beszélni a szemébe, holott pár órával
ez előtt pont emiatt vesztek össze? Azonban ez még nem volt minden. S a
következő pillanat jobban lesújtotta a lányt, mint összességében az elmúlt két
év.
- Umm... viszont... a sok jó hír mellett lenne itt egy kis probléma...
- kezdte kínos vigyorral a férfi. Alex már sejtette, hogy ebből nem fog jól
kijönni.
- Probléma?
- Igen... - motyogta, s erősen kerülve Alex átható, fekete szemeit
folytatta. - Azt a tizenöt százalékot le kell csökkentenünk nyolcra... - Alex
azonnal fölkapta a fejét. - Tudod... többet kell beruháznom, ha egy másik
országba terjeszkedek, és...
- Egy fenét - vágott közbe határozott, száraz hangon a lány. Once-ler
szinte félve pillantott a lányra. Sejtette, hogy nem lesz odáig érte, de meg
kellett tennie. A családjáért.
- Anyádra hallgattál... - folytatta Alex. Szúrós szemeivel fel tudta
volna nyársalni az előtte ledermedt férfit. - Arra a nőre, aki majd' 23 évig le
se szart téged.
- Nem beszélhetsz így az anyámról - vágta rá határozott tekintettel
Once-ler. A szikrák ismét pattogni látszottak a kék és fekete tekintet között.
- Érdekes, ő is ezt mondta mielőtt fölpofozott - felelt enyhe gúnnyal
a lány, s állta a másikkal való farkasszemet. Milyen érdekes, máma már
harmadjára. Új rekord - gondolta magában fanyarul.
Once-ler már épp folytatta volna tovább a vacsorát - mintha ezzel le
is zárta volna a témát, Alex azonban nem hagyta annyiban.
- Nem veszed észre, hogy csak kihasznál téged? Ellenem akar fordítani,
a legjobb barátod ellen!
- Ó igen? És mióta hátráltatja egy legjobb barát a másikat? - Ment
bele végül a vitába Once-ler. Egyelőre még egész normál hangon beszélgettek, de
már többen őket bámulták az étteremben.
- Hátráltatlak!? Oncie, épp próbálom fölnyitni a szemed, hogy
észrevedd mit teszel!
- Nem teszek semmi törvénytelent, mondtam már!
- Nem arról van szó, hogy törvénytelen, fogd már föl! - Alex kezdte
lassan fölemelni hangját mérgében. Kezei ökölbe szorultak. - Persze, jogod van
fákat írtani, jogod van ebből piszkosul meggazdagodni, sőt, ahhoz is van
törvényileg jogod, hogy így hátbavágj egy barátot, de ez nem jog kérdése! Ez
gerinc kérdése!
Once-ler hirtelen a lányra szegezte tekintetét. Tekintete Már-már
villámokat tudott volna szórni. Mérgében ököllel az asztalra csapott, amire már
mindenki odafordult hozzájuk.
- Mondd, miért nem tudod befogni végre? Mit akarsz még!? Fizetem a
kiállításaidat, megveszem azonnal a piacra dobott festékeket, rajz eszközöket,
a csúcsok csúcsát hódítom, csak azért, hogy boldog legyél, te meg ilyeneket
vágsz a fejemhez!?
- De... nekem nem ezek kellenek, Oncie - felelte már-már könnybe
lábadt szemekkel Alex. Meg akarta fogni Once-ler kezét, ám a férfi szúrós
tekintettel hamar magához húzta. - Nem kell nekem a pénz, a rivaldafény. Nem
kellenek festékek se vásznak sem. Én a barátomat akarom visszakapni, hát nem
érted? - A sós folyadék lassan kibuggyant az éjfekete szempárból, s úgy
zuhantak le a terítőre, mint annak idején erdőben a forrás.
- Hát itt vagyok! Nem mentem sehová! - Felelte flegmán a férfi.
Egyáltalán nem így tervezte az estét. Csak egy egyszerű vacsorát akart, egy jó
beszélgetéssel. Erre magában egyre inkább igazat adott anyjának.
- Dehogynem, Oncie. Elmentél, valahová a sötétbe, és nem hagyod, hogy
kirángassalak onnan. - Felelte Alex, majd még egyszer egy kicsit fölemelte a
hangját. - A szó szoros értelmében magad alatt vágod a fát, és még csak észre
sem veszed!
A férfi ekkor nagy zajjal hátra tolta a székét, majd felállt. Mély és
megvető pillantást vetett a lányra. Ez a tekintet más volt, mint a régi, boldog
szempár, sőt, még a délutáninál különbözött. Nem volt se nem ijesztő, se nem
öntelt, egyszerűen csak lekicsinylő.
- Nem hallgatom ezt tovább - mondta, majd ezzel sarkon fordult, és kiviharzott.
Alex utána akart kiáltani, de hiába nyúlt feléje, hiába nyitotta ki száját, nem
volt hangja. Egy suttogásnyi sem. Minden, amit érzett, egy hatalmas kődarab
volt torkában, amitől még levegőhöz is alig jutott. Kezét szája elé emelte, úgy
érezte, rossz lesz. Könnyei patakokban folytak, tekintete elhomályosult, gyomra
pedig elképesztő fájdalommal lüktetni kezdett. Észre sem vette, és máris ezer
vaku villant körülötte, a többi vendég pedig azonnal sugdolózni kezdtek.
Nem vette észre, de nem is érdekelte. Az a sötétkék szempár beleégett
az emlékezetébe - s akármennyire elvették a látását a könnyek -, most is ott
volt előtte.
~2.~
S eltelt három év, ezúttal teljes csöndben a két barát között. Csak
néha váltottak pár szót, mikor összefutottak a folyosón, vagy Once-ler
kénytelen volt felfogadni Alex grafikusi munkáját, de máskülönben nem keresték
egymás társaságát a balul elsült vacsora óta.
A pletykalapok persze azonnal nagy dobra verték az egész jelenetet,
igen csak fejtörést okozva így a híres üzletembernek - újabb ok, hogy a férfi
haragudjon Alexre. Once-ler ezek után elzárkózott a lánytól, nem engedte be az
irodájába, távol tartotta magától, akárcsak a Loraxot. Nem volt hajlandó többé
akár csak egy szavát is meghallgatni. Egyedül akkor kereste, mikor kellett tőle
valami, vagy ki kellett fizetnie a szolgálatait, amit mindezek ellenére
továbbra is hűségesen végzett. Bár a férfi sem tudta pontosan, miért haragudott
meg ennyire barátjára, de abban biztos volt, hogy csalódott benne, s úgy
döntött, amíg nem kér tőle bocsánatot, addig ugyanúgy félresöpri az útjából,
mint a sárga Loraxot. Nem hagyhatta, hogy bármi is hátráltassa őt a munkában,
ami egyre kifizetődőbbé vált.
Once-lerrel ellentétben Alex a három év minden percét végigszenvedte.
A vacsora után hiába próbált beszélni a férfival, vagy nem volt rá elég
bátorsága, vagy be sem engedték az irodába. Egyedül akkor váltott vele pár
szót, mikor megbízást kapott vagy fizetést. De azok a szavak is olyan szárazak
és ridegek voltak, mintha soha nem is lettek volna barátok.
Volt, hogy rávette magát és erőszakkal berontott Once-ler irodájába,
hogy ő márpedig akkor is beszélni fog vele, de az eredménye mindig az a
lekicsinylő tekintet és fizetéscsökkentés volt. Mintha Once-ler ezzel akarta
volna elnémítani a lányt, aki már-már élő lelkiismeretévé vált az
üzletembernek. Azonban a férfi nem tudta, hogy Alexet csöppet sem érdekli a
pénz. Hiába is fenyegeti annak megvonásával.
Alex továbbra is reménytelenül dolgozott a magok elültetésén, habár a
harmadik évre alig pár darabot talált naponta, mígnem már egyet sem.
Ekkor csattant el az a bizonyos első pofon is Once-ler és Alex között.
A lány hirtelen felindulásból ugyanis pont egy tárgyalás kellős közepén vonta
felelősségre Once-lert, aki már végképp nem bírta a másik szövegelését s
erőszakkal hallgatatta el. Persze ezekről is tudósítottak a pletykalapok:
válságban az álompár?
Az a pofon volt a következő mérföldkő a két barát közötti távolságon,
ami rohamosabban nőt, mint a kiirtott fák száma. Alex egyre ritkábban tett
próbálkozást a férfi észhez térítésére, inkább arra összpontosított, hogy
helyre hozza valamiképp azt, amit ő tönkre tett. Ételt vett az állatoknak -
kénytelen volt saját zsebből ennie, mivel Once-ler, ahogy ő fogalmazott: nem
finanszírozza tovább az ételét -, egyre messzebb körutakra ment Melvinnel, hogy
magvakat találjon, és próbált valamilyen megoldást találni a szennyezetté vált
vízre is. De Once-lerrel egyre ritkábban találkozott.
- Miért nem mész inkább el? - Kérdezte egyszer a Lorax, ahogy Alex egy
hosszú, magkeresés körút után a szobájában a bal lábát fáslizta lábszártól
térdig. - Téged semmi sem köt ide. Egész egyszerűen elmehetnél, talán jobban is
lennél...
Alex ezen elmosolyodott, majd kicsit szorított a kötésen. Sötét,
csokoládébarna haja ismét nőtt az elmúlt élvekben s nagy hullámokkal borult
egészen a háta közepéig. Fufruja is hosszúnak bizonyult, így azt füle mögé
tűrte. Régi, szürke ruhái voltak rajta, melyek kissé kopottak voltak az eddig
megszokott zöld fényűzéssel szemben.
- Ne csábíts... Fogalmad sincs arról, hányszor megfordult már a
fejemből, hogy itt hagyom ezt a dollároktól bűzlő szemétdombot... - sóhajtotta
Alex, majd mikor végzett a kötözéssel, visszahajtotta lábára a nadrágszárat,
majd óvatosan lábra állt. - De nem mehetek... Once-lernek szüksége lesz rám, ha
egyszer fölébred...
- Fölébred? - Kacagott föl keserűen a sárgaság. - Te még hiszel ebben?
- Mi más tehetnék? - Csattant föl Alex, majd lassan, óvatosan
letérdelt az ágya mellé, szembe a Loraxszal. - Hinnem kell benne, hiszen...
csak ő maradt nekem...
- És a családod? - Értetlenkedett a fák őre.
- Lorax... - sóhajtotta Alex, majd arrébb tolta az ágyát. - Majd' 15
éve szöktem el otthonról... azt se tudják, hogy élek vagy sem. Ahogy én sem
tudok róluk semmit.
- Ezért inkább itt maradsz a pokolban?
Alex halvány mosoly keretében a Loraxra pillantott, ahogy végzett az
ágy elmozdításával.
- Nem szeretnék ismét egyedül lenni. Igen. De különben sem
hagyhatnálak itt tiszta lelkiismerettel... Segítenem kell helyre hozni a
dolgokat.
A Lorax ezen elmosolyodott, majd csípőre tett kézzel közelebb lépett a
lányhoz.
- Mennyivel könnyebb dolgom lett volna, ha annak idején állsz így a
fákhoz, nem pedig csak most...
- Akkor még nem gondoltam volna, hogy idáig fajulhatnak a dolgok! -
Vágott vissza kissé sértődötten a lány, majd az eltolt ágy felé fordult.
Gyengéden tapogatni kezdte a padlót, majd miután megtalálta amit keresett,
elhúzott egy titkos ajtót a földön. A Lorax érdeklődve lépett oda, sose látta
még, hogy ilyesmit csinált volna a lány, így aztán rá is kérdezett:
- Ez meg micsoda?
- Ez? - Mosolyodott el Alex, majd egy nagyobb aktatáskát vett elő a
titkos helyiségből. - Ez az én megtakarított pénzem! - Majd ezzel ki is
nyitotta a táskát, feltárva annak többmilliós tartalmát. Még a Lorax szeme is
kikerekedett a látványon.
- Ezt meg... hogyan?
- Eleve a kezdetektől alig költekeztem, tudod, nem szoktam hozzá én
ennyi pénzhez, aztán nem is tudtam vele mit kezdeni. Így elraktam szépen -
magyarázta. - De a vacsorás eset után... - sóhajtotta lemondóan. Lába ismét
fájni kezdett, így kénytelen volt oldalra kinyújtani őket. - Sejteni kezdtem,
hogy nem lesz jó vége ennek az egésznek.
- Ezért félretettél minden centet? Mennyi van eddig? - Érdeklődött a
Lorax.
- Nem tudom, nyolc vagy tíz milliárd... Nem csak ezt az egy táskát
rejtettem el - felelte kínos mosoly keretében a lány, majd pár dollárt kivett
az aktatáskából.
- De hisz ez rengeteg pénz! Hova gyűjtögetet?
A lány vállat vont.
- Nem tudok vele mit kezdeni. Számomra értéktelen... De úgy érzem jobb
helyen van nálam, mint Once-lernél vagy a családjánál.
- Ebben igazad van - sóhajtotta egy bólintást kísérve a Lorax.
Ekkor azonban a kilincs megmozdult Alex ajtóján s kisebb dörömbölést
rázta fel a szoba tulajdonosát. Az ajtó azonban zárva volt, így Once-ler
kénytelen volt felszólalni.
- Beengednél? - Hangja lekezelő és egoista volt. Alex ijedten kapta
föl erre fejét. Még szerencse, hogy bezártam - gondolta hirtelenjében, majd
gyorsan pakolászni kezdett. A táskát becsukta, visszarakta helyére, a kivett
pénzt zsebébe dugta, majd kisebb-nagyobb fájdalmakkal visszahúzta az ágyat a
helyére.
- Egy pillanat! - Kiáltotta vissza munka közben.
- Nem érek rá várni, Babe.
- Öltözködöm, egy pillanat! - Vágott vissza mérgelődve a lány, majd
folytonos fájdalmak mellett felállt és az ajtóhoz biceget.
- Igen? - Nyitotta ki az ajtót végül, mire a férfi egy szó nélkül
berontott a szobába. Azonban mikor megpillantotta az ágyon ücsörgő Loraxot,
hitetlenkedve, már-már szidalmazva tekintett Alexre.
- Ő meg mit keres itt?
- A barátom, beszélgetek vele - válaszolt Alex, a legtermészetesebb
hangon.
- Nem találkozhatsz vele! Miatta lettél ilyen... ilyen! - Próbált
valamilyen frappáns visszavágást Alex képébe nyomni, de mérgében csak
végigmutatott a lányon. Ezen a kis sárgaság föl is nevetett.
- Csak nem zavar, hogy bennem jobban megbízik? - Vetette oda. Once-ler
erre idegesen fölkapta a fejét s mutatóujjával fenyegetően elindult a másik
felé.
- Te csak fogd be a bajszod!
Alex fölsóhajtott, majd a kettő közé evickélt.
- Szóval - kezdte erős hangsúllyal -, miért is jöttél ide?
Once-ler megtorpant, majd visszavette magára a lekezelő álarcot,
megigazította gallérját, s felemelt tekintettel válaszolt.
- Szükségem volna pár portréra. Kettőre, háromra. Holnapra kellenének.
- Mi? És csak most szólsz? - Bukott ki a lány ajkaiból. - Ahhoz, hogy
holnapra végezzek, máris hozzá kellene látnom...
- És mi akadályoz meg ebben?
- Hát hogy más dolgom van - magyarázta idegesen a lány. Once-ler
kérdően tekintett vissza rá.
- És mégis mi? Bájcsevej azzal, aki mindent megtenne a bukásom
érdekében?
Alex tekintete elsötétült, ahogy észrevette az újabb lekicsinylő,
gúnyolódó tónust. Legszívesebben rávágta volna, hogy továbbra is az ő idióta
hibáit próbálja elsimítani, de tudta, kordában kell tartania érzelmeit. Hiszen
még mindig fájt az arca a Tőle kapott pofontól.
- Mikor kezdjük? - Sóhajtotta végül, s a tény, hogy ezen Once-ler
pimaszul el is vigyorodott, csak még inkább felidegesítette.
- Kettőkor - felelte, s elindult kifelé. - És ne késs! - Majd ezzel
elhagyta a szobát, be se csukva maga után az ajtót. Alex megvárta, hogy
elhalkuljanak a lépések, majd engedve dühének, becsapta az ajtót.
- Mintha direkt keresztbe akarna tenni nekem!
- Mi lesz így az állatetetéssel? - Érdeklődött a Lorax. Alex a
karórájára pillantott, fejében pedig próbálta megoldani a problémát.
- Fél egy... Melvinnel a város oda-vissza egy óra, az etetés
szintén... - gondolkodott hangosan, majd a sárgaságra pillantott. - Ha
bevásárolok, megtennéd, hogy elintézed az etetést helyettem?
- Persze - bólintott a bajszos. - Amennyi erőt az Égimeszelő kárának
pótlására fordítasz, ennyit igazán megtehetek!
- Igazán köszönöm! - Mosolyogta, majd sűrű, dús haját megragadta é
egészen a feje tetejére tűzte, majd szekrényéből előkereste Once-ler régi, szürke
kalapját és felhúzta.
- Nem is tudom, mire mennék, ha nem segítenél nekem... Valószínűleg
már megőrültem volna ettől a helytől... - folytatta, közben pedig a tükör előtt
cicomázta magát.
- Az a szerencséd, hogy észhez tértél. Most már te is belátod, hogy a
fákra szükség van. Olyan ez, mint egy kártyavár, az Égimeszelő meg alaposan
megrángatta... Megérted, miért néztem rossz szemmel, hogy támogatni kezdted...
- magyarázta a Lorax.
- Persze, csak... Honnan gondoltam volna, hogy inkább az anyjára
hallgat, mint rám? - Felelte hitetlenkedve, továbbra is a tükör felé fordulva a
lány.
- Hát... mégis csak a családja... - válaszolta a Lorax, majd
felsóhajtott. - De van egy olyan érzésem, hogy hamarosan úgyis rádöbben, hogy
csak kihasználják... Tudod... alig maradt pár fa, az üzlet le fog állni a
közeljövőben...
Alex erre egy pillanatra megtorpant a tükör előtt és elgondolkodott.
Elfogynak a fák?
Leáll az üzlet?
Nem tudta, hogyan kellene ezt kezelnie.
Végül aztán elvigyorodott és megfordult.
- Nos, szerinted felismernek így? - kérdezte, majd végigmutatott
magán. A régi szerelést kibővítette egy fekete mellénnyel valamint egy fekete
csokornyakkendővel, sminkkel pedig ügyesen arcára varázsolt egy kis, vékonyka,
pelyhező bajuszt is. Ezt látván a Lorax elnevette magát.
- Azzal a kis egérfarokkal aztán biztos nem ismer fel a paparazzi!
Alex ezen elmosolyodott, majd ismét az órájára pillantott. Tíz percet
már így is elvacakolt az álcázással, így aztán gyorsan fölkapta táskáját,
lecsekkolta a kivett pénzt, majd elköszönt barátjától s elindult a városba.
Szerencsésen megtette az utat a várostól oda és vissza is, azonban
visszafelé már nem tudott Melvin hátára felülni - hiszen ő vitte a két zsák
élelmiszert -, s mire megérkezett, lába kegyetlenül fájni kezdett. Gyorsan
átkötötte egy vastagabb fáslival, hátha az nagyobb tartást ad, de még így is
sántítva jutott el Once-ler szobájába. A férfi már türelmetlenül várta, pedig
még tíz perccel hamarabb is érkezett. Jobbnak gondolta, ha nem mentegetőzik,
egyszerűen tűrte a szúrós tekintetet, felállította a festőállványt és
előkészítette a többi eszközt is. Mindeközben Once-ler is a portréhoz készült,
próbálta a legjobb - legidegesítőbb - arcát elővenni. Leült, egészen közel a
festőhöz, kissé oldalra - Alexnek balra - fordult, ujjaival gallérjába
kapaszkodott, fejével pedig a lány felé fordult, széles, - szerinte - szexi
mosollyal.
Alex már kezébe is vette a ceruzát, hogy az alapokat felvázolja, majd
a férfire pillantott.
- Karokat lejjebb...
- Azt majd eldöntöm magam - vágott vissza Once-ler. Alex
elvigyorodott, majd ismét fölpillantott a vászonból.
- Megfesthetek egy csirkét, vagy egy sikeres üzletembert. Válassz -
gúnyolódott, mire a másik egy megadó morgás kíséretében engedelmeskedett. Alex
próbálta elfojtani kuncogását, így hamar elbújt a vászon mögé, s igyekezett a
lehető legobjektívebb módon kezelni a műalkotása alanyát. A tény, hogy egyedül
vannak egy - hatalmas - szobában, és hogy minden apró részletet meg kell
vizsgálnia elveszett barátján, felidézte Alex szívében a régi időket, amikor
még nem volt ennyire feszült kettőjük között a levegő.
Mély levegőt vett, s próbálta ezeket a gondolatokat kizárni fejéből,
és csakis a festésre koncentrálni. De még így sem tudta figyelmen kívül hagyni
a hatalmas változást Once-ler reménnyel, álmokkal teli égkék szemében. Az az
égbolt, amit hajdanán felfedezett bennük elsötétült, fénytelenné vált. Ahogy a
mosoly is. Hamis és üres volt.
- Kicsit emeld fel az állad - mondta szárazon, a férfi pedig
engedelmeskedett. Objektívnek kell lennie. Nem hagyhatja, hogy elragadják az
érzelmei, pláne nem Once-ler előtt.
Az idő teltével egyre ritkábban nézett a férfira, s egyre többet
időzött a vásznon. Ismerte már vonásról vonásra, dombokról dombokra a másik
arcát, így lassan teljes erővel csak a festésre összpontosíthatott. Csak néha
szakította félbe munkáját, hogy lábát kicsit megtornáztassa, de máskülönben
annyira belemerült a színek keverésébe, vonalak egyszeri és határozott
meghúzásába, hogy fel sem tűnt neki, mikor halkan dúdolgatni kezdte azt a dalt.
Once-ler valahol a tudatalattijában meghallotta ezt, s halkan ő is dúdolgatni
kezdett, ahogy maga elé bambult a semmibe. Egyszer aztán föleszmélt, s
tekintete dühös ráncokba rándult.
- Hagyd abba - morogta, ami azonnal felrázta a lányt. Az ugyanis csak
ekkor lett figyelmes arra, hogy egészen eddig dudorászott. Elhallgatott, s
máris visszatért a festéshez. Ekkor azonban hirtelen éles fájdalom nyilallt
Alex bal térdébe, ami miatt kissé össze is csuklott. Gyorsan odakapott, s
próbálta gyengéden kimasszírozni lábából a fájdalmat.
- Tartsunk egy kis szünetet... - nyögte.
- Szünetet? Babe, már két órám így is ráment erre a portréra, és még
kettő hátra van. Nincs időnk szünetre - válaszolt széttárt karokkal Once-ler,
halkan kuncogva, mintha valami vicceset mondott volna a lány.
Alex elfojtott egy fájdalmas fintort, s próbálta úgy megoldani a
problémáját, hogy csak a jobb lábára állt. Azonban húsz perc múlva az is
elfáradt a megterheléstől, így kénytelen volt tűrni a fájdalmat.
Tovább festett. Nem is emlékezett már arra, mikor volt olyan, hogy
ilyen sokat kellett egy helyben ácsorognia. Sétánál még úgy ahogy tűrte a
fájdalmat, és ott nem is terhelte le hosszú ideig fájó lábát, azonban álldogálásnál
percről percre rosszabbodott a helyzet.
Ajkaiba harapva próbálta elfojtani fájdalmát, s igyekezett teljesen
elbújni a vászon mögé, apró nyögései azonban szemet szúrtak végül Once-lernek.
Nem mintha annyira érdekelte volna, de mivel feltűnően lassabban ment a munka,
végül rákérdezett.
- Minden rendben?
Alex fájdalmasan bólintott. Ekkorra azonban nem tudta tovább
irányítani testét, lába egész egyszerűen összecsuklott alatta, ő pedig egyből a
földre zuhant. Once-lerhez hasonlóan ő is tanácstalanul nézett maga elé.
A férfi reflexszerűen pattant föl a székből, s hitetlen, kikerekedett
szemekkel meredt a lányra. Olyan hirtelen esett össze, mintha szabályosan
kivágták volna alóla a bokáját.
Ilyen érzés lehet a fáknak is? - Rohant át az agyán, majd hamar meg is
rázta a fejét. Hezitált. Nem tudta, mit kellene cselekednie: segítse föl, vagy
szidalmazza meg, amiért zuhanás közben elrontott egy vonalat a képen.
Tanácstalanul tett pár lépést a szoborrá rémült lányhoz, s próbált határozott
maszkot viselni.
- Állj föl - akarta parancsolja, hangja mégis megremegett.
- Sajnálom uram, de a lábam fölmondta a szolgálatot! - Kiáltotta
idegesen a lány. Fogalma sem volt, mi történhetett vele. Egyik pillanatban még
állt rajta, most pedig meg se bírta mozdítani lábát. Elzsibbadt és nem
engedelmeskedett.
Once-ler fölsóhajtott, s szánakozva tekintett le Alexre.
- Egészen biztos, hogy nem megy?
- Vak vagy? Meg se moccan, csak cseszettül fáj! - Kiáltotta ismételten
Alex, ahogy sokszori próbálkozás után sem volt képes fölkászálódni a földről. A
férfi ismét mélyet sóhajtott - mint akinek abszolút nincs ínyére a dolog, majd
hirtelen ölébe kapta a lányt.
Ekkor tűnt fel neki először, mennyire lesoványodott és könnyebbé vált.
Diétázna? De hát hova?
Alex meglepetten, kikerekedett szemekkel bámult rá. Ha nem vele
történik meg, el sem hiszi, hogy Once-ler képes még jót cselekedni
embertársaival. Vele.
Nem tette szóvá. Úgy érezte, Once-lernek is fura, elszokott szituáció
ez, és jobb, ha némán tűri, hogy a férfi elvigye a szobájába. Ott leültette az
ágyra, majd az éjjeliszekrényen lévő vezetékes telefonhoz lépett. Alex
figyelemmel kísérte, ahogy tárcsázik, de hamar vissza kellett fordulnia
lábához, hogy valahogy enyhítse a baját.
- Doki? Én vagyok az - mondta végül Once-ler száraz hangon a
telefonba. - Sürgősen ki kellene jönnie. Nem, nem várhat.... Tudja jól, hogy
így is túlfizetem... Rendben.... Helyes... Siessen - fejezte be monoton,
színtelen hanggal, majd kifejezéstelen arccal Alex felé fordult. - Fél óra -
majd ezzel sarkon fordult és otthagyta a lányt.
Az említett 30 perc lassan és fájdalmasan telt, többek között magányosan.
Once-ler valószínűleg a papírmunkához tért vissza hirtelen jött kényszeres
szabadidejében, a Lorax pedig még mindig az állatokkal volt. Alex kénytelen
volt összeszorított fogakkal várni, hogy az istenverte orvos megérkezzen végre.
Egy viszont meglepte. A percek haladtával Once-ler kétszer is ránézett a
lányra. Bár Alex nem látta, el volt foglalva a káromkodás színes
szóhasználatával, valamint térde és lábszára masszírozásával. Azt viszont tisztán
hallotta, mikor a férfi az ajtajához lépett, ácsorgott egy kicsit, majd
visszament a dolgára.
- Tudom, hogy valahol ott vagy bent, Oncie - nyögte, mikor az illető
másodjára is eljátszotta a néma testőrt. - Csak rohadt vastag rajtad az
önelégült, kapzsi álarc! - Fejezte be, a fájdalomtól újból följajdulva.
A bizonyos, alacsony, fehér köpenyes orvos 25 perc alatt kiért a
városból a Once-ler rezidenciára. Alex problémájánál fogva Once-ler vezette a
lány szobájába, ahol aztán a falnak dőlt és összekulcsolt karokkal végignézte a
vizsgálatot.
- Jó ég, ez elég csúnyán feldagadt. Mit csinált vele? - Kérdezte
elképedve az orvos, mikor levette a lány lábáról a kötést. Halványbarna bőre
térdénél lilás, zöldes, citromsárga színekben éktelenkedett, térdkalácsa a
jobbtól kissé ferdén állt, lábszára pedig térdéhez igazodva feldagadt.
- Elestem... - válaszolt félénken Alex. Valamiért zavarta Once-ler
figyelő tekintete. Félve fölpillantott rá, ahogy folytatta, majd vissza a
doktorra. - Úgy öt éve... legalábbis úgy gondolom, az az oka.
- És közvetlen az esés után megerőltette valamivel? - Kérdezte az
orvos, ahogy tovább tapogatta a lány elcsúszott térdkalácsát.
- Kertészkedtem... - nyögte összeszorított fogakkal, enyhe gúnnyal.
- Térdelve?
- Hogyan máshogy? - Értetlenkedett kisebb pimasz hanggal, mire az
orvos felsóhajtott és kihúzta magát.
- Így már érthető... Erősen károsodott a térdkalácsa abban az esésben,
valószínűleg porcleválás is történt. Jobban oda kellett volna figyelnie rá -
magyarázta, majd táskájából újabb fáslit és két vékonyabb falécet vett elő.
Alex vetett egy félszeg pillantást Once-ler felé, ám annak sötét,
kifejezéstelen tekintete elriasztotta.
- Egyelőre sínbe kötöm a lábát, de beutalom jövő hétre a kórházba
röntgenre - magyarázta továbbra is az alacsony doktor, s már el is kezdte a
lány lábának kötözését. Once-ler csak az utolsó szavakra kapta föl a fejét.
- Jövő hét, doki!? Ezt nem mondhatja komolyan! Nekem itt jelentős
dolgom van és szükségem van Alex erejére! - Kezdte fölháborodtan s tett is
néhány lépést az ágy felé.
- Sajnálom, de tele van a kórház tüdőbetegekkel, nem tudják hamarabb
fogadni... és ha azt szeretnénk, hogy Alex kisasszony lába ne váljon
használhatatlanná, mindenképpen pihentetnie kell - felelte az orvos, majd
elővett egy cetlit, és arra kezdett írni. - De felírhatok neki egy gyógyszert.
Ettől függetlenül menjen el a korházba jövő héten, de ez addig is segíteni fog!
- Mondta, majd átadta a receptet Alexnak. A lány bólintott, majd Once-lerre
pillantott, aki dühös tekintettel viszonozta, s kikísérte az orvost.
Alex ölbe tett kézzel bámult az ujjaival szorongatott orvosi receptre.
Hogy jutott el idáig? Hogy a kénköves ménkűbe jutott el az önfeledt táncolástól
a röghöz kötésig?
Hirtelen úgy érezte magát, mint egy karóhoz láncolt eb.
Hirtelen Once-ler lépteit vélte hallani az ajtóban, s egy magas árnyék
ezt meg is erősítette.
- Készülj. A sofőr majd bevisz a városba a gyógyszerért - jelentette
ki szárazon, közben pedig a kesztyűjét igazította jobb kezén. Alex lassan
felemelte a fejét.
- A limuzinnal?
- Mivel mással?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne fölhívni magunkra a figyelmet... -
felelte félszegen a lány, mire Once-ler dühösen fölpillantott kesztyűiből.
- Ahelyett, hogy a szádat járatod inkább kapkod magad! Így is fújhatom
azt a három portrét a te ostobaságod miatt!
- Pardon? - Alex lassan fölállt s hitetlenkedve pislantott barátjára,
ám hamar rájött, jobb lett volna, ha csöndben marad.
Újabb viharfelhők gyülekeztek.
- Mondd, direkt csinálod, hogy ahol tudsz, hátráltatsz?
- Hátráltatlak? Szerinted direkt estem hasra!?
- Talán nem kellett volna utána "kertészkedned" -
gúnyolódott Once-ler, Alex pedig automatikusan belesodorta magát a szörnyű
játékba, amiből már most tudta, nem kerülhet ki győztesen.
- Talán segítened kellett volna, vagy - lépett közelebb a férfihoz, s
megnyomta a hangsúlyt - nem is kellett volna elkezdened a fák kivágását!
- Remek, megint itt tartunk! - Tárta szét karjait Once-ler, szemeit
pedig idegesen forgatta, majd hirtelen Alexhez fordult. - Nemhogy megköszönnéd,
amit most érted teszek!
- Már megbocsáss - Alex ironikus hangon felnevetett -, de nem ez lenne
a minimum? Tudod, barátok vagyunk...
- Nem - vágta rá szárazon a férfi s összekulcsolta kezét a háta
mögött. - Munkatársak.
Alex értetlenül, majd hitetlenkedve meredt a férfira. Valóban azt
mondta volna? Szemei összeszűkültek a fájdalomtól, keze ökölbe szorult és
megremegett a hirtelen jött haragtól.
Hogy mondhatott ilyesmit?
Mindazok után, amit tett... hogy?
Észre sem vette, s egyik kezét fenyegetően felemelte, készülve hogy
lecsap a férfi arcára. Once-ler azonban kifejezéstelen arccal bámult a másikra,
tudván, képtelen megtenni.
És nem is tette meg. Alex végül hagyta maga mellé hullani karját,
aztán kisebb kínok között kisétált az ajtón. Nem akarta, hogy Once-ler meglássa
a könnyeit.
Az út csöndes volt. Csak a csöndes, monotonná vált esőcseppek kopogása
hallatszódott, amit olykor-olykor megtört az ablaktörlő ritmikus zaja.
Esik.
Egyre többet esik.
Alex üres tekintettel bámult ki az ablakon egész úton. Még a paparazzi
villámlásszerű vakufénye sem rázta föl, egyszerűen csak megvette a gyógyszert,
és már indult is vissza. Már sötétedett, mikor a limuzin megfordult a patika
előtt, az eső pedig továbbra is szüttyögött.
Egyszer csak egy hatalmas, kissé megtépázott reklámplakát jött
Alexszel szembe. A kép, amit még annak idején ő maga festet, hogy jobb kedvre
derítse barátját és hogy segítsen neki megvalósítania álmát.
Míg nem hagyták el a plakátot, Alex alaposan megnézte azt a távolból,
s azon gondolkodott, vajon megérte? Megérte vesződnie azzal a képpel?
Megérte megnyitnia a szívét?
El kellett volna mennem - gondolta, mikor elsuhant mellettük a plakát
-, akkor, mikor még nem kötött ide az a valami, ami már nem ereszt...
Már javában zuhogott, mikor hazaért a Once-ler rezidenciára. A sötét
szmog felhők szürke, füstös árnyalatot vetítettek az égre, melyen most egy
csillag sem ragyogott.
Ezt kívánta volna akkor?
Hírnevet?
Dicsőséget?
Isteni hatalmat?
Alex keserűen lehajtotta a fejét, majd bicegve elindult befelé.
Föl kellett volna pofoznia.
Akkor talán észhez tért volna.
Elvigyorodott. Igen, már nagyon rég kijárt volna az a pofon, s mikor
megtehette volna, egész egyszerűen nem volt rá képes...
De miért?
Hisz Once-lernek olyan egyszerűen ment...
Felsóhajtott s ahogy megigazította kopott, szakadt táskáját a vállán,
rátért arra a folyosó kereszteződésére, amin a család és az ő szobája is volt.
Halk női kacarászást hallott, orrát pedig megcsapta a szivar sűrű bűze.
Értetlenkedve és rosszat sejtő pillantással fordult balra, a hang irányába és
Once-ler szobája felé.
A férfi épp ekkor tessékelt be egy szőke és egy vörös hajú, magas,
vékony, telt idomokkal megáldott "hölgyet" az ajtón. Vigyora szélesre
húzódott, ahogy végignézett rajtuk, majd mikor becsukni készült az ajtót,
tekintete találkozott egy pillanatra Alex döbbent arcával. Nem reagált semmit,
egyszerűen becsukta maga után az ajtót.
Alex kikerekedett szemekkel fordult jobbra, s igyekezett a lehető
leggyorsabban eljutni a saját szobájába. Kénytelen volt ismét magához szegezni
a kérdést: hogy jutottak el idáig?
Amint belépett kis kuckójába, táskája azonnal a földre hullott, Alex
pedig ösztönszerűen a festőállványához lépett. Rajzolnia kellett. Túl sok volt
egy napra a felgyülemlett fájdalom és stressz. Ki kellett adnia magából.
Megragadta pasztellkrétáit - alig voltak már pár centisek - és
rajzolt. Nem törődött fájó lábával - nem érezte a kínt, valami más elnyomta -,
ajkaiba harapva, egyik kezével a vászonba kapaszkodva húzta bal kezével a
vonalakat, oly erősen, hogy szinte sírt a kréta. Míg alkotott, feje teljesen
tiszta volt, hisz minden haragját, bánatát, baját a kezében szorongatta.
Megelevenítette. Még a rettentő hangos nyögések sem jutottak el füléig,
teljesen elvakította az alkotás.
Egyszer aztán megtorpant. Lihegett, mintha maratoni távot futott volna
le. Az ég villámlott egyet, hirtelen fénnyel elárasztva a sötét szobát. Alex
ekkor szembesült azzal, min is dolgozott eddig. Ösztönszerűen rajzolt,
reflexeire hagyatkozva, így mikor Once-ler szúrós, megvető tekintetével találta
szembe magát, szemei megteltek könnyel, fájdalmában pedig elhajította a
kaviccsá vált fekete krétát.
A kép hátterében kivágott csonkok hevertek a szürkeségben, a férfi
határozott, önelégült arcát pedig esőcseppek rácsozták be. Szemei sötéten izzottak,
mint valami feketére festett villanykörte. Ajkai felszakadtak két oldalt a
széles, rémisztő vigyortól, ám a vér, mely kibuggyant fekete volt, szennyezve
némi zölddel. Egyedül a férfi ujjai takarták el némiképp a látványt, ahogy
hívogatón nyúltak a befogadó felé.
Alex egyre hátrébb és hátrébb lépett a borzalmas rajztól, mígnem
megbotlott ágyában, s a lepedőre huppant.
- Miért vagyok még mindig itt? - Buggyant ki szájából a kérdés, melyen
mindeddig törte magát. - Mi tart vissza? - Kételkedő, kétségbeesett hangja
egyenesen az előtte álló képhez szólt. - Megérdemelné, hogy magára hagyjam...
Azok után, amit tett... Megérdemelné... - morogta tovább. Agyában azonban hamar
újabb kérdések fogalmazódtak meg.
Észrevenné vajon?
Hiányozna neki?
- Ugyan, kit áltatok? - Keserű vigyorral felsóhajtott, majd fejét
lassan lehajtotta. - Akkor... miért nem tudok mégis elmenni innét?
Hosszú és magányos éjszakák következtek. Hiába látogatta meg olykor a
Lorax, Alex teljesen egyedül érezte magát. Nem is ment ki a szobájából, csak ha
már a végszükséglet úgy kívánta, vagy takarmányt kellett vennie az állatoknak.
Egyre többet költött az állatokra, tekintve, hogy egyre éhesebbekké váltak,
ahogy a környék majd' száz kilométeres körzetében eltűntek a fák.
De ezeket a kis kiruccanásokat leszámítva Alex inkább a szobájában
vagy a festőtermében gubbasztott. Nem festett, nem rajzolt, senki sem tudta mit
csinált ott egész nap, ajtója mindig zárva volt, Once-ler pedig csak akkor
kereste fel, ha kérni akart tőle valamit.
Egyetlen vigasza a gyógyszer volt, mely napról napra egyre jobban
hatott. Legalábbis a folytonos ácsorgás festés közben - Once-ler később
megcsináltatta vele a portrékat - már nem okozott problémát. Sétálás közben
voltak fájdalmai, de még azokat is könnyebben tűrte.
Ellenben Once-ler tovább folytatta a bővítést. Új módszereket is
kipróbált, például színezni a thneed-et - így született meg a kék, zöld, szürke
és fekete thneed. Olykor még jótékonykodott is, ha úgy tartotta kedve, de
anyjára is sokat költött: amit csak a nő kért, igyekezett megszerezni. Más
szóval: élvezte az életet. Még az sem zavarta, hogy egyre rosszabb a levegő és
sötétebb az ég. Bár lassan jöttek a Zöldek is, így Once-lernek nem csak a
továbbra is kitartó Loraxszal kellet szembenéznie, hanem pár perrel is.
"Szerencsére" ravasz ügyvédei mindig kihúzták a bajból, így
lelkiismeret furdalás nélkül mehetett továbbra is a partikra, ünnepélyekre
amelyekre meghívták.
Hívták Alexet is, de a lány vagy nem tudott róla, vagy
visszautasította.
Egyszer aztán újabb mérföldkő hullott arra a bizonyos távolságra.
Alex szokásosan a szobájában tevékenykedett. Egy bizonyos festményen
dolgozott, amit nemrégiben rendeltek tőle, mikor hangos, dübörgő zajra kapta
föl a fejét. A folyosóról jött a zaj, némi ismerős férfi hörgéssel.
Már megint.
Alex sóhajtott és próbálta kizárni fejéből a zajokat festés közben.
Manapság egyre többször állít haza a férfi részegen, így Alex már meg
sem lepődött a beszűrődő ének hallatán, miszerint hogy' lehetne Once-ler a
rossz? Alex már csak fintorgott ezen.
Egyszer azonban hatalmas dobbantás hallatszódott az ajtón.
- Alex... Engedj be - kiáltotta nyájasan, megnyújtva a lány nevét. A
megszólított furcsálló tekintettel nézett az ajtó felé. Mégis mit akarhat tőle
ilyenkor? Ráadásul részegen...
- Egyáltalán... hogy képzeled, hogy bezárod az ajtót? - Folytatta
Once-ler. - Én vagyok itt a főnök... oda megyek, ahová akarok!
Ekkor Alex kinyitotta az ajtót. Tekintete kissé bosszúsan meredt a
részeg, önelégült vigyorra.
- Részeg vagy, Once-ler. Jobban tennéd, ha lefeküdnél.
- Ja, persze... - böffentette a férfi, ám ekkor egyensúlya kissé
megingott, így Alex kénytelen volt elkapni. Míg a lány próbálta valahogy két
lábra állítani a másikat, az folytatta a magyarázást. - Hé... asszem jobb ha
tudod... ma adtam el az egy milliomodik thneedet... Nem gondoltad, hogy eddig
eljutok, mi? - Gúnyolódott.
- Jah... azért jöttél, hogy ezt elmondd?- kérdezte fusztráltan Alex,
majd a férfi bal karját megragadta, és válla fölött átemelve támogatni kezdte a
szobája felé.
- Jah... - sóhajtotta önelégült vigyorral Once-ler. Alex kénytelen
volt kissé elfordítani tőle a fejét, a tömény dohány és alkohol szag ugyanis
majd' felforgatta a gyomrát.
- Fasza vagyok, mi? - Folytatta a férfi. - Én vagyok a világon
legnagyobb! Meg kéne ünnepelni, nem?
- Attól tartok, te már eleget ünnepeltél... - sóhajtotta Alex. Igazán
nem volt ínyére a dolog, de tudta, hogy segítenie kell...
De miért is?
- Ó, nem, még nem... - böffentette a férfi, s gúnyos kuncogásba
kezdett. - Együtt... kéne banzájt csapnunk... T'od, mint régen!
- Igen... persze... De jobb lenne, ha most inkább lefeküdnél! Mielőtt
iderókázol nekem... - válaszolta kelletlenül a lány, mire Once-ler kuncogása
félbeszakadt. Kótyagos tekintete hirtelen mintha kijózanodott volna, s Aexre
meredt.
- Hé... te ne parancsolgass nekem!
- Csak tényeket közlök - válaszolt Alex, aki előre nézett így nem
vehette észre a másik megvető képét. Nem is telt el két másodperc, a férfi
hirtelen kibújt Alex fogásából, erősen a falhoz lökte őt, egyik kezével a lány
feje mellé csapott, másikkal pedig a karját szorította.
- Te nem parancsolgatsz Nekem! - Ismételte el a férfi. Alex a váratlan
fordulatból fölocsúdva próbált valahogy kitörni a szorításból, de Once-ler
kitartóan fogta. Tekintetét próbálta kerülni, hiszen tudta, ez ismét az a
lekezelő, rémisztő pillantás.
- Eressz, Once-ler. Részeg vagy, nem tudod miket beszélsz! - Próbált
ellenkezni, ám minél jobban erőlködött, a férfi annál erősebben szorította
csuklóját, lassan pedig a lány képébe hajolt, így az kénytelen volt szemeibe
nézni. Arra a borús, elsötétült égre.
- Azt mondtam, szórakozni akarok - lehelte a lány arcába. - És amit Én
akarok, azt meg is kapom - folytatta, s hogy nyomatékosítsa ezt, erőteljesen
Alex csuklójára markolt.
Alex megrémült. Sosem látta még ilyennek Once-lert, sosem érezte még
ennyire fenyegetőnek... sosem érezte még ennyire kiszolgáltatottnak magát
előtte.
Hová tűnt az én barátom?
Alighogy az a néhány gondolat átfutott agyán, érezte, ahogy a férfi
lélegzete egyre közeledik ajkaihoz, s a kék tekintet apránként fölfalja minden
erejét.
Mit tettél a barátommal?
Kapzsiság... Mit tettél a barátommal!?
Alex hirtelenjében összeszorította ajkait, utolsó erejét összekaparva
szabad kezével lekevert egy csattanós pofont Once-lernek, aki kissé el is dőlt
az ütés erejétől.
- Ez nem te vagy, Once-ler. Ébredj már föl az istenért is! - Kiáltotta
elcsukló hangon. Erősnek mutatta magát, de nyilvánvaló volt, hogy retteg. Nem
is tartott sokáig a magabiztossága... Once-ler továbbra is szorongatta
csuklóját.
A férfi lassan megtapintotta szabad kezével a pofon helyét, majd
kimért mozdulatokkal Alex felé fordult. Az a tekintet rettentőbb volt mindegyik
eddiginél.
Ki vagy te?
- Hogy merészeltél megütni engem? - Once-ler hangja sötét és mély
volt. Alex egyáltalán nem ismert rá. Félt. - Hogy merészeltél megütni Engem!? -
Ordította eltorzult arccal a férfi, majd ezzel lekevert egy hatalmasat Alexnek.
Ahogy a lány ettől összecsuklott, Once-ler megszorította csuklóját, majd nagy lendülettel
a folyosó másik falának vágta őt.
- A főnököd vagyok, bazdmeg, neked itt kuss a neved! - Folytatta a
részeg ordibálást, s ezzel öklével egy újabb ütést mért Alex arcára, melytől a
lány jobb szemöldökéből ki is buggyant némi vér. A festő próbált karjaival
valahogy védekezni, ám amint maga elé vonta azokat, egy erős rúgást érzett
gyomrában. Azonnal a földre rogyott, de a "móresre tanításnak" még
nem volt vége. A férfi addig-addig rugdosta a földön, amíg elegendő dühöt ki
nem adott magából.
Isten tudja, mire volt dühös.
A pofonra?
Arra, hogy "Alex hátráltatja"?
Hogy egyre több perbe fogják?
Ki tudja. Csak káromkodott és rúgott, mintha valami zsák lenne előtte,
Alex pedig egy szó nélkül tűrte. Azonban, mikor bal térdét érte egy ütés,
összeszorított ajkai felpattantak s kiszökött közülük egy fájdalmas sikoly.
Talán ez rázta fel végül Once-lert abból, amit tett. Megtorpant,
ideges, dühös tekintetét pedig a másikéra szegezte. Alex nem nézett fel rá,
letapasztott pillákkal szorongatta fájó térdét és próbálta valahogy elviselni a
fájdalmat. Csak akkor nyitotta ki szemét, mikor hallotta a férfit elsétálni.
Az ajtó hatalmasat roppant, ahogy Once-ler becsapta maga után. A
tömérdek alkohol mennyiség mellékhatása ezzel újabb, végső fázisba lépett.
Once-ler az ajtónak támaszkodott, s üressé vált szemekkel meredt maga elé.
Észre sem vette, s tekintetén már barázdákat vájtak a könnyek. Ajkai mozogtak,
de nem mondtak semmit. Lassan lecsúszott a földre, majd ahogy leült, térdeire
támasztotta karjait, s halkan hangot adott ajkainak. Ugyanazt hajtogatta,
megállás nélkül, mint a beakadt lemez:
- Mi történt velem?
A másnap csendben jött el. A két colos sokáig nem is találkozott
egymással, lévén, hogy Alex ezúttal sem hagyta el a szobáját hosszú ideig.
Ezúttal ennek oka is volt.
- Ezt már nem tűrheted szó nélkül. A barátja vagy, nem egy boxzsák! -
Kezdte felháborodva a Lorax. Alex az íróasztalánál ült, a sárgaság pedig az
asztalon állt és úgy próbálta egy kis jéggel csillapítani a fájdalmat a lány
jobb szeménél.
- Csak munkatársak vagyunk... - felelte keserű vigyorral Alex, s míg a
fák őre a szemét kúrálta, ő jéghideg borogatással igyekezte lábát gyúgyítani.
Még mindig zsibbadt és szúrt a kíntól.
- Még ha csak azok lennétek sincs joga így bánni embertársával! -
Vágta rá dühösen a Lorax, majd kivett még egy jégkockát és Alex szemöldökére
nyomta. - Csak kerüljön a kezem közé, megráncigálom azt a hosszú nyakát!
Alex halkan felnevetett, ahogy elképzelte a jelenetet, majd
felsóhajtott.
- Részeg volt, Lorax...
- Az nem mentség arra, amit tett! - Vágta ismét a fák őre. - Arra amit
az Égimeszelő tesz, egyáltalán nincs mentség! Lassan ott tartok, hogy el kell
küldenem mindenkit a sok trutyizása és füstölése miatt! Szegény halacskák már
többet vannak a szárazföldön, mint a vízben! Érzed az iróniát!?
Alex meglepetten kapta föl a fejét az előbbi szavakra, majd elvette a
kis sárgaságtól a jégkockát.
- Mindenkit elküldesz? De hát... adok én nekik enni, és a folyónál is
fölállítottam egy szűrőrendszert...
- De ez már nem elég, Alex - felelt nagyot sóhajtva a másik. - Az
Égimeszelő hamarosan végez az utolsó fákkal is, maximum egy hónap, és nem lesz
több fa... Akkor pedig kénytelen leszek elküldeni az állatokat... jobb hely
érdekében...
- Micsoda? - Kapta föl hirtelen a lány a fejét. - Nem lesz több fa?
A Lorax a fejét csóválta.
- És a magok? Azok, amiket egy hete ültettünk?
- Nem keltek ki... Hisz... alig süt át a nap ezen az átkozott füstön,
az eső pedig szennyezet... Amik pedig kihajtottak, elszáradtak.
- De... akkor sürgősen találnunk kell még magokat!
- Alex... mégis mit változtatna az a pár mag ezen a borzalmon? -
Kérdezte lemondó hangon a sárgaság.
- Nem tudom... talán semmit. De akkor sem adhatjuk fel! - Erősködött
Alex, majd elvette szeméről a jégdarabot. - Hacsak valaki nem tesz az ügyért,
komám, akkor semmi sem fog megjavulni... de nem ám... nem érted?
A Lorax figyelmesen végighallgatta barátját, majd sóhajtva bólintott
egyet.
- Igen, ez így van... de mit akarsz tenni? Legalább száz kilométerre
innen nincs egyetlen fa amely hagyhatott némi magot maga után... És ha szerzel
is, attól még ugyanúgy kérdés, hogy ki kel, vagy sem...
- Lorax, mióta lettél ennyire pesszimista? - Mosolyodott el Alex, majd
elfojtva egy fájdalmas nyögést felállt és az ágyához bicegett. - Útra indulok,
talán még ma. Nem tarthat sokáig... talán egy-két hónap múlva vissza is térnék
pár maggal... - magyarázta, majd eltolta az ágyát. - Veszek valami mesterséges
keltetőt... tudod, ami olyan jótékony hatású fénnyel bír... elültetem cserépbe
a magokat, és minden rendben lesz! - Mosolyodott el, majd kisebb-nagyobb
gonddal, nyögéssel legugolt, hogy elővegye megtakarított pénzét.
- És mi lesz a lábaddal? - Vetette oda a kérdést a Lorax. - Alig bírsz
járni, hogy tudnál akkor mérföldeket gyalogolni?
- Lorax, bízz bennem egy kicsit kérlek! - Csattant föl Alex. - Nézd,
én is látom hogy reménytelen a helyzet, de nem ülhetek ölbe tett kézzel és nem
várhatom tétlenül a véget! Próbálkoznom kell! - Idegesen a padló felé nyúlt,
majd elővette aktatáskáját. A Lorax erre mélyet sóhajtott, leugrott az
asztalról, majd Alexhez sétált.
- Rendben. Bízom benned. De tudod... nem kell visszajönnöd ide -
magyarázta, majd gyengéden megsimogatta a térdelő lány hátát. - Ha találtál
magot, Nem kell itt elültetned. Nem kötelező visszajönnöd... Hozzá.
Alex erre lemondóan rátekintett. Nem leplezhette a Lorax előtt
indulási vágyának okát.
- Hát rájöttél...
- A tegnapiak után nem volt nehéz kitalálni, miért akarsz
hirtelenjében úgy elmenni - válaszolta kissé kioktatón a Lorax, mire Alex
megadón sóhajtott egyet.
- Nehéz bevallanom... de... félek. Félek ettől az embertől. Ő... már
nem az én barátom. Elragadta valami, és én képtelen voltam megmenteni... Így...
a szemébe se tudok nézni...
- Alex, nem a te hibád... - próbálta vigasztalni a Lorax. - Már ember
már régen nyúlcipőt húzott volna az Égimeszelő viselkedése miatt. Te
kitartottál mellette... De mindennek határa van, tudod? Amit már művel, az
megbocsájthatatlan...
- Tudom! - Nyögte Alex keservesen. - De akkor sem tudom csak úgy itt
hagyni! Ő volt az egyetlen, akinek megnyíltam egész életemben, Lorax! - Fordult
feléje, fájdalmas tekintettel. - Szeretem... - lehajtotta fejét - Az egyetlen
barátom... Vissza kell jönnöm hozzá... Tudod, próbálkozni... - felemelte fejét,
s erőltetett egy lágy mosolyt arcára. - Megszerzem a magokat és teszek még egy
próbát. Addig is... vigyáznál rá?
A Lorax sokáig csak bámult az elfakult szempárba, majd ő is
elmosolyodott és bólintott.
- Szigorú szeretetben lesz része.
Alex ezen elnevette magát.
- Azért ne fojtogasd meg, jó?
- Csak ha tisztelettudó lesz velem!
- Ó, akkor készíthetjük a sírját - nevetett fel ismét a lány, majd az
aktatáska felé fordult. Kivett egy maréknyi pénzt, majd a Loraxhoz fordult. -
Veszek egy hóra elegendő takarmányt, jó? Arra az esetre, ha távollétemben
valami baj lenne... tudod, az állatok...
- Tudom tudom... - bólogatott a Lorax.
Alex ezzel útnak is indult. Megigazította vállán a táskáját, majd
bezárt az ajtót. Ekkor azonban ismerős hangra kapta föl a fejét.
- Alex... - szólt mögüle fájdalmasan Once-ler. A férfi a halántékát
dörzsölgette, tartása hanyag, haja kócos szemei pedig karikásak voltak. - Alex,
várj... - szólt ismét halk, rekedtes hangon. A lány kissé összerezzent. Mégis
mit akarhat? Talán bocsánatot kérni? Nem. Azt már régóta nem kért.
Felsóhajtott, majd lehajtott fejjel megfordult s elindult Once-ler
felé.
- I-igen?
- Hogy... állnak a portrék? - Kérdezte szemeit dörzsölve. Ezt
kihasználva Alex felpillantott rá egy percre. Vajon... tényleg nem emlékszik az
estére? Vagy csak ugyanazt műveli, mint mindig? Akárhogy is, mikor lepillantott
a lányra, Alex azonnal elkapta a tekintetét.
- Még száradniuk kell. De holnapra már elviheted őket.
- Remek. Kösz. Mehetsz - felelte tőmondatokban, majd a lány bólintott,
s igyekezett minél hamarabb eltűnni a folyosókereszteződésben. Once-ler
kisvártatva utána kapta a tekintetét. Valami nem volt rendben Alexszel, ezt még
ő is észrevette. De az, hogy mi lehetett az, már nem tudta. Megvonta vállát,
majd mielőtt felbüfögött volna egy kis gyomorsavat, szája elé emelte a kezét.
- Egymillió thneed ide vagy oda... nem iszom többet - jelentette ki,
majd elcsoszogott a fürdőszobába.
Alex álruha és smink nélkül indult a városba. Sofőrrel, ugyanis sehol
sem találta Melvint. Talán ő már kereket is oldott? Ki tudja, de különben sem
tudta volna vele elszállítani azt a rengeteg élelmet, amit venni szándékozott.
Viszont volt egy probléma, ugyanis amint kilépett a limuzinból, az emberek
azonnal megvert arcára bámultak, a bokrokból vakuk villogtak, és halk sugdolózást
szólt mindenhonnan. Alex igyekezet ügyet se vetni rá - főleg, hogy úgy is menni
készül -, de mikor egy váratlan újságíró elkapta és mindenáron riportot akart
készítetni vele, kissé idegessé vált.
- Szálljon már le rólam! Semmi köze ahhoz, hogy mi történt velem! -
Kiáltotta frusztráltan, majd ezzel becsapta a limuzin ajtaját.
A gyár felé vette az utat. Ott lepakoltatott mindent az irodájába,
közben pedig összeszedett pár hasznos dolgot az útra. Legfőképp kis noteszát
rakta ismét zsebre, majd elindult kifelé. Az ajtóban még megtorpant, majd
hátranézett még utoljára. Mindegyik képről a szürke szmog, a trutyis víz és
fájdalom sikított, egyedül az a napfelkeltés tájkép pislákolt apró fényével a
fal közepén.
- Helyre hozom ezt - mondta határozottan, majd becsukta az ajtót.
Mindent összepakolt. Plédet, az alváshoz, a gyógyszerét, egy
váltóruhát, némi élelmet, valamint pénzt. Nem tudta pontosan mennyit kellene
kivennie, így aztán két vaskosabb köteget markolt fölt. Körülbelül ötszáz
dollár lehetett, elég sok helyet el is foglalt a táskájában. Szobájától is
kellőképpen elbúcsúzott, körbenézett, majd egy sóhajt követően elindult.
Hosszú, nehéz út volt a rezidenciáról kifelé. Nem csak a lába miatt,
de a kezdetben hozott döntései miatt is. Megígérte magának, hogy sosem hagyja
magára Once-lert, hogy teljes erejéből támogatja. De ez az erő sem végtelen.
Elérte a határait. És talán ez volt a legfájdalmasabb felfedezés Alex számára,
hogy már képtelen segíteni barátját, mert elfáradt.
Ezekkel a gondolatokkal ment végig a folyosón, köszönt el az inastól,
mintha csak a városba menne vissza, becsukta az ajtót, majd egy pillanatra
magtorpant. Most még visszamehet. Most még dönthet úgy, hogy mégis marad.
De ha egyszer elindul, mag nélkül nincs visszatérés.
- Milyen nosztalgikus... ismét megszököm otthonról... - sóhajtotta
lehajtott fejjel, majd hirtelen kihúzta magát, és felnézett a szürke, sötét
égre. - De ezúttal haza is jövök!
Majd ezzel elindult. Lassú, fájdalmas léptekkel.
Már javában maga mögött hagyta a vörös színben pompázó Once-ler
rezidenciát, mikor hangos nyerítésre lett figyelmes. Értetlenül megpördült,
mikor aztán Melvin vágtatott oda hozzá, hátán a Loraxszal és a kis Tökmaggal.
- Valami baj van, Lorax? - Értetlenkedett a lány. A sárgaság
elmosolyodott, majd leugrott az öszvérről.
- Van itt valaki, aki szívesen segítene neked - mondta, mire Melvin
helyeselve rányerített. - Így nem kell a lábad miatt aggódod, és gyorsabban is
haladsz - folytatta mosolyogva a Lorax.
- De... nem probléma? Órák hosszat a hátadon ügetni... - motyogta
kicsit zavartan Alex. Melvin szinte kacagó hangot hallatott, majd kissé meg is
rázta a hátát, jelezvén, hogy nem probléma. Alex elmosolyodott, majd a Lorax
felé fordult.
- Köszönöm!
- Aztán sok sikert! - Bíztatta a Lorax s Tökmaghoz fordult. - Gyerünk!
A kis medve azonban a fejét rázta Melvinen.
- No, te is menni akarsz?
- Tökmag, veszélyes lehet! - Próbálta lebeszélni Alex. - Gondold meg
jól, hogy tényleg jönni szeretnél...
Alex még be se fejezte, a kis mackó már rá is ugrott a lányra, majd
felmászott kedvenc helyére: a bal vállára. Alex elmosolyodott. Most döbbent rá,
hogy mindvégig abban a hitben él, egyedül próbálja Once-lert észhez téríteni,
hogy neki kell egyedül helyrehozni ezt, holott csak kérnie kellett volna a
segítséget.
Sosem volt egyedül.
Megsimogatta Tökmag fejét, majd ráült Melvin hátára. Még utoljára
ránézett a Loraxra, majd egy elszánt mosoly keretében, szó nélkül útra indult.
Tartsatok ki. Hamarosan jövök a magokkal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése