MARCHIN ON

Zenei ajánlás:

Coldplay - Scientist

Shanon Labrie - Calls me home

Ákos - Ne keress engem

Linkin Park - Castle of Glass

Limp Bizkit - Behind blue eyes   

Harmadik rész

Visszhangzó szó

~1~

Az út, amelybe Alex belevágott azonban nem volt olyan gördülékeny és lendületes, mint ahogy azt a lány remélte. Sűrűn meg kellett állniuk, nem csak a magok miatt, de Melvin tűrőképessége miatt is. Éhes volt, legyengült és hamar kifáradt. Alex nem akarta megerőltetni sem őt, sem pedig Tökmagot, így aztán amikor csak tudtak, pihenőt tartottak. Legalábbis az állatok - Alex ilyenkor is minden követ megmozgatott, hogy magot leljen.

A Truffula "erdőből" két hétig tartott kikecmeregni. A lejtők és dombok sem könnyítették meg a három muskétás dolgát, pláne ha még a vihar is besegített a természetnek. Két hét, semmi mag. Sejtette, hogy nem fog olyan egyszerűen menni, de valahol mégis remélte, hogy ilyen korra már legalább egy vagy kettő a zsebében lesz.

Alex ismerte még messziről az utat. Az utat, ahonnan anno még Once-lerhez keveredett, így most is inkább arrafelé ment, nem pedig egy ismeretlen ösvényen. Így viszont tudta, a legközelebbi város csak három-négy hétre van, addig is kénytelenek táborozni. Faágak hiányában a rönköket gyújtotta meg s azokat körbeülve pihentek.

Gyakran nézett vissza arra az útra, ahonnan jöttek és gondolkodott. Mit csinálhat vajon most Once-ler? Észrevette már, hogy nincs ott? Érdekli egyáltalán?

És mi van a fákkal? Vannak még? Megy még a gyár?

Minél tovább bámult visszafelé, annál inkább szeretett volna visszafordulni. Mintha ezt két barátja meg is érezte volna, ilyenkor mindig valamivel elvonták a figyelmét, hogy ne vágyjon vissza.

Eltelt a négy hét, s lassan megérkeztek az első kisvárosba. Szomorú módon hasonló helyzet uralkodott ott is, mint Thneedville-ben. Minden egyes ember nyakán ott csavarodott az az átkozott ruhadarab, mindenhol oriás plakátok hirdették az új változásokat és persze a sajtó ugyanúgy kiszúrta magának Alexet. Nem volt csoda, hisz minden újság, minden bulvárműsor attól zengett, hogy a lány egy monoklival a szeme alatt látták az egyik thneedville-i üzletben.

Végül Alex úgy döntött, nem vesz ki szobát azon a helyen. Nem akarta még ennél is jobban magára vonni a figyelmet, másrészt meg az így megspórolt pénz tökéletes lesz az ételre. Így is többet kell Melvinre költenie, ha tartani akarja a tempót.

Nem töltött sok időt a városban, csak élelmiszert és elegendő vizet vett, majd egy-két éjszaka után indultak is tovább.

Indulás előtt azonban halk dallamot vélt hallani valahonnan. Egy régi rádió játszotta, csodával határos módon a pletykák helyett. Halk altadó dalnak tűnt, érződött rajta minden törődés, minden szeretet, amit csak az éneklő a hallgató iránt érzett.

Alexnek hamar megtetszett, azonban mire útnak indult, a dalszöveget már elfelejtette, így csak dúdolni tudta. Melvin és Tökmag így is élvezte, s egész jól megvoltak az elkövetkező napokban, hetekben.

Viszont ahogy egyre hosszabbá vált utazásuk, s napról napra mag nélkül aludtak el, Alex reménye kezdett halványulni.

- Két hónap, és még mindig semmi... mennyit mehettünk? Ötven mérföldet? - Fordult Alex Melvinhez egyik táborozásuk során. Az öszvér tanácstalanul rázta a fejét, melynek tetején Tökmag nézett Alexre nagy szemekkel.

- Azt reméltem, ilyen korra már legalább egyet találunk, de... ezek egyszerűen felszívódtak! - Folytatta kétségbeesetten a lány, mire gyomra éhesen morogni kezdett. Nem is kellett sok idő, Melvin is jelezte, hogy éhezik. Alex ezen kicsit elmosolyodott, viszont táskájában már csak egy alma árválkodott. Sóhajtott, majd Melvinnek adta.

- Legközelebb jobban be kell osztani az ételt. Messze lesz még a következő város... - sóhajtotta, majd Melvin hátának dőlt, hogy kicsit kipihenje magát. Az idő nem volt kegyes hozzájuk, egyre hidegebb szelek fújtak, Alexen meg csupán az a sötétszürke nadrág, fehér ing és zöld mellény volt, amit még Once-ler csináltatott neki.

Remegve összehúzta magát, mire aztán az öszvér hozzábújt, felfogva a üvítő, őszi szelet.

- Köszönöm, pajtás - mosolyodott el Alex, majd megsimogatta az állat nyakát, magához vette Tökmagot, hogy ő se fázzon, majd lassan elaludtak.

***********

A Lorax tanácstalanul sóhajtott egyet Once-ler irodájának egyik erkélyén, a korláton ülve. Tudta, hogy hamarosan eljön ez a nap, de remélte, hogy majd csak akkor, mikor Alex visszaérkezett. Így nem csak az állatokat kell elküldenie, de Once-lerrel is beszélnie kellett. Nem is kellett sokat ücsörögnie. Hamarosan meghallotta a férfi határozott lépteit, majd egy megkönnyebbült sóhajt, ahogy az irodai székébe huppan.

Van értelme egyáltalán ennek az egésznek?

Hiszen... vége mindennek...

- Na és hogy vagy? - Szegezte felé a kérdést, mire a férfi meglepetten fordult a hang irányába. Once-ler összehúzta szemöldökét a sárgaság láttán, s felháborodott kérdéssel felelt.

- Mit keresel te itt?

A Lorax nem felelt, Once-ler felé fordult a korláton, s újabb kérdéseket tett fel, mintha bármennyi esély lett volna rá, hogy feleletet is kap.

- Boldog vagy? Kitöltötted a benned lévő űrt? - Kisebb szünetet tartott, majd fájón összeráncolt tekintettel folytatta - Vagy még mindig nem elég?

Once-ler lassan fölállt az íróasztalától, s az erkélyhez indult. Hosszú napja volt és kimerült, a legkevésbé sem hiányzott most neki a Lorax kioktató szövege.

- Nézd, ha van valami gondod azzal, amit teszek, akkor miért nem vetetted be a híres-neves varázserődet, hogy megállíts? - Érdeklődött gúnyolódva a férfi. A Lorax ezen mélyet sóhajtott, majd felnézett a sötétkék szempárra.

- Megmondtam. Ez nem így működik.

- Ja elfelejtettem - kezdte ismét a gúnyolódást, majd haragos tekintettel a Loraxhoz fordult -, szélhámos vagy! Úgyhogy szépen tűnj el innen, most! - Utasította, mint annak idején Alexet is, jobb karjával pedig erőteljesen az erkélyről levezető lépcsőre mutatott.

- Miért? - Kérdezte a Lorax, ahogy leugrott a korlátról s úgy döntött, belemegy egy kicsit a gúnyba. - Nem volt elég Alexet elüldöznöd? Vagy kényelmetlen ez neked? Emlékeztetlek az ígéreteidre? Arra, hogy ki voltál?

- Tudod mit!? - Csattant föl idegesen Once-ler, majd a sárgaság mellé lépve lassan elindult lefelé a lépcsőn, ezzel magával sodorva a fák őrét. - Befoghatnád végre a bajszodat! Tiszta a lelkiismeretem: nem tettem semmi törvénytelent. Jogom van ehhez, és tovább akarok bővíteni és bővíteni és még több thneedet csinálok a fákból! - Üvöltötte a végén, mikor már odáig jutottak, hogy a Lorax tehetetlenül hátraesett a poros, ocsmány földön. - És ebben semmi sem gátolhat meg!

Ebben a pillanatban, az irónia határtalan világában fölmordult keservesen egy képezet. Once-ler és a Lorax automatikusan a hang irányába fordultak s láttak, ahogy az üzletember egyik gépezete egy mozdulattal elnyesi Alex egyik kínnal felnevelt fáját. Úgy hullott beteg lombjával a földre, mint hajdanán a lány a padlóra. Árván, reményvesztetten.

- Hát ennyi... - sóhajtotta lemondó, szomorú hangon a Lorax. - A legutolsó... Így talán leállsz.

Once-ler elképedten bámult az utolsó fa tetemére, majd lassan kiegyenesedett és körbenézett.

Sűrűn járt idekint, sűrűn látta már ezt az üszkös, poros tájat, de egészen eddig nem tűnt fel neki milyen sötét, milyen rettentően magányos és kétségbeesett látvány ez.

Ezt kellett Alexnek is elviselnie?

És... Mi lesz tovább?

A gyár dinamikája hamar megszűnt, ahogy elfogytak a fák. Once-ler próbálta valahogy tartani a frontot, valami új megoldást találni, de minél több nap telt el munka nélkül, a munkások annál türelmetlenebbek voltak.

Eltelt egy hét, és még mindig nem tartott sehol, csak újabb és újabb pert kapott a vállára. Gyakran, mikor irodája vagy szobája felé ment, megtorpant egy kicsit Alex szobája előtt. Kopogni akart, tanácsot kérni, hogy mit tegyen? Alex biztosan előállna valami jó ötlettel, ami kihúzná a csávából, megoldást találna a fákra, a gyár működésére, a perekre!

De valahányszor elment ajtója előtt, Once-ler mindig csukva találta azt, és rettegett bekopogni. Rettegett beszélni vele, rettegett a szemébe nézni, hiszen tudta, hatalmas bocsánat kéréssel tartozik neki, és tudta, soha nem lesz bátorsága ezt megtenni, azok után, amit művelt vele.

**************

Alex több hónap alatt sem talált semmit, hiába szakadt már meg a háta a folytonos kutatástól. A pénz, amit magával hozott rohamosan fogyni kezdett, mikor már nyolc hónapja volt úton. Így aztán Alex kénytelen volt a biztonság kedvéért munkába állni, mikor végre egy városba keveredtek. Általában állatgondozást vállalt el, abban volt jártass, de az sem volt ritka, hogy férfinak kiadva magát építkezésen vett részt. Ezt persze a lába egyáltalán nem bírta, de amíg az erejéből futotta, dolgozott.

Így történt, hogy egy kis, folyó melletti városkába keveredett. Szerencséje volt, talált egy nagyobb farmot, ahol épp szükség volt egy munkásra. Azonnal jelentkezett s csak annyit kért, hogy Melvint és Tökmagot itt hagyhassa, ők is hadd kapjanak némi ellátást.

- Te egy medvével utazol? - Kérdezte elképedve a farmer fia. Fiatal, magas férfi volt, kék kantáros nadrágot viselt, alatta pedig fehér pólót. Kócos, sötétszőke tincsei rakoncátlanul lógtak élénkzöld szemeibe. Rég látott már Alex ilyen ragyogó zöld színt.

- Már régóta összebarátkoztunk, mintha csak az öcsém lenne... szóval nem értem mi vele a gond - felelte mosolyogva Alex. A férfi ezen elmosolyodott, majd mielőtt bevezette volna Alexet a farmra, bemutatkozott.

- Sam vagyok, örülök a találkozásnak - nyújtotta jobb kezét a lány felé. Alex elmosolyodott az unisex néven, majd kezet rázott a fiúval.

- Alex és úgyszintén!

- Ó, csak nem téged is ilyen névvel sújtottak a szülők? - Csipkelődött vigyorogva Sam. Alex ezen elnevette magát (rég nem nevetett, ezt érezte is ajkain), majd hevesen bólogatni kezdett.

- Fiút akartak, én jöttem. De ez nem volt akadály.

Sam elmosolyodott, majd lassan kizárta az istállót.

- De biztos, hogy bírni fogod? Elég sok állatunk van és...

- Hé, értek én az állatok nyelvén! - Vágta rá nevetve Alex, majd kezébe vette Tökmagot. - Elvégre nem mindenkinek van medve öccse!

Sam ezen újfent elmosolyodott, majd kinyitotta az istálló ajtaját. Ahogy indultak befelé, a férfi minden állatot bemutatott és elmondta, melyiknek milyen és mennyi gondozás kell.

- Itt van rögtön Pehely és Csillag, Pehely kanca, Csillag pedig csődör - mutatott jobbra egy hófehér és egy éjfekete lóra. - Testvérek, de azért... figyelj rájuk - fojtott el egy halk kuncogást a férfi, majd folytatta. - Egy nap kétszer adj nekik enni, és legalább ötször le kell csutakolni őket.

- Értettem - mosolyogta Alex, majd játékosan meghajolt előttük s melléjük terelte Melvint.

- Erre vannak a marhák - mutatott az istállóból kifelé az udvarra Sam. - Reggel és este meg kellene fejni őket. Abba majd besegítek, mert eléggé virgoncok olykor.

Sam végül teljesen körbevezette Alexet a farmon. A lány figyelmesen hallgatta végig az instrukciókat, végig bólogatott és mosolygott. Rég került már olyan helyre, ahol nem lekezelően bántak vele csak azért mert nő és ilyesmi munkákat akar.

Egyszer azonban észrevett a farm egy messzi pontján valami ismerőset. Egy kivágott rönköt. Olyan sokáig nézte szomorú szemeivel, hogy Sam végül szóvá tette.

- Igen, ezt a fát is elvitték... - sóhajtotta, mire Alex értetlenül felkapta a fejét.

- Hogy érted, hogy ezt is?

- Úgy, ahogy mondom - sóhajtotta, Sam majd leült egy kisebb dombra, ahonnan az egész birtokot be lehetett látni. Invitálta Alexet is maga mellé, de a lány lába miatt inkább nem kockáztatta meg, hogy ott is marad. - Egy nap - kezdte a magyarázkodást Sam -, a semmiből munkások jelentek meg egy határozattal, hogy minden pompamacs fát el kell vinniük, nem lehet ellenkeznünk sem. Így történt, hogy a város össze fája, még a miénk is eltűnt.

- Oh értem... Nem gondoltam volna, hogy Once-ler idáig merészkedett... - sóhajtotta lehajtott fejjel Alex. Határozat? Most komolyan? Miféle ocsmány kapitalista ember vált belőle?

- Ezt úgy mondod, mintha olyan jól ismerted volna... - fordult feléje Sam. Alex erre gyorsan megrázta a fejét és kínosan felnevetett. Sam eddig nem jött rá, ki is ő valójában (valószínűleg idáig már nem terjedt el a híre), így aztán próbálta így is hagyni a dolgokat.

Sam elmosolyodott, majd a rönk felé tekintett.

- Igazán szerettem azt a fát. Még gyerek voltam, mikor apámmal ültettük, és rengetegszer felmáztam rá... Sok emlék kötött hozzá...

- És nem tudtad valahogy megakadályozni, hogy kivágják?

- Viccelsz? - Csattant föl Sam. - Csak úgy betörtek és elnyesték! Aztán meg lobogtatták az orrunk előtt a papírt, hogy nekik ehhez joguk van, törődjünk bele!

- Ez Once-lerre vall... - motyogta egy sóhajt követve Alex. Sam ekkor felpattant s eltökélten nézett maga elé.

- Na de sok munkák van még. Inkább azokkal foglalkozzunk!

Így aztán hozzá is fogtak a munkálatoknak. Sokat és sokáig kellett Alexnek dolgoznia, de jutalma nem maradt el: együtt ehetett a családdal, már-már családtagként bántak vele, Melvin és Tökmag pedig teljes ellátásban részesült. Észre sem vette, s már egészen beilleszkedett a környezetbe, már rutinszerűen kelt föl és ette meg az állatokat, mintha mindig is erre született volna. Kissé mocskos, de örömteli munka volt ez. Összebarátkozott mindenkivel, Sam apjával, anyjával - afféle tipikus jó szülők voltak, erős, határozott apa és a megértő, mosolygós anya. Az állatok közül pedig Csillag lett a kedvence. Hollófekete szőre és éjszínkék szeme egészen magával ragadta. Játékos, ficánkoló csődör volt, olykor szívesen ugrálta körbe az öreg, zsémbes Melvint, aki egy idő után ezt megszokta, és ő is belement a játékba.

Alex imádta ezt nézni munka közben, vagy szünetben. Nem csak mert az állatok pajkossága földobta a kedvét, de Csillag valamiért emlékeztette őt régi barátjára, és arra, hogy miért is van úton. Kellett, hogy valami eszébe jutassa, ugyanis egy év elteltével még mindig egy helyben rostokolt, etetett, csutakolt, istállót takarított.

Eleinte azzal hitegette magát, hogy hasznos dolgokat tanul a farmon, ezért jobb, ha marad még egy kicsit.

Ebben igaza is volt. Sam rengeteg praktikát, okos húzást tanított a lánynak, már rögtön az első hónapban. Alex csapvízből akart inni és inni vinni az állatoknak, mikor aztán Sam hamar elzárta a csapot, s kissé dorgálón megszidta a lányt.

- Ezekben az ínséges időkben, mikor már az eső sem a régi, jobb ha elfelejted a csapvizet, ha nem akarsz egy jó gyomorrontást kapni.

- Akkor mégis honnan vegyek vizet? - Értetlenkedett Alex. Sam óhajtott egyet, majd kivezette őt az udvar egyik távol eső részére. Kopár és üres volt, egyedül egy ócskán összeeszkábált kút árválkodott egyedül.

- Kút?

Sam ravasz mosollyal bólintott.

- És nem is a sekélyebb fajtából. Ha elég mélyre ás az ember, még találhat magának tiszta vizet. Hiába tettük tönkre, a természet még nem mondott le rólunk! - Mosolyogta, majd kissé megveregette Alex vállát s elindult a saját dolgára.

De nem ez volt az egyetlen, amit megtanult a munka során. Sam beavatta őt az állattartás apróbb rejtélyeibe, abba, hogyan kell gyorsan és egyszerűen lecsutakolni a lovakat, hogyan kell kitrágyázni úgy az istállókat hogy az ember ne piszkolja össze magát, valamint megmutatta, hogyan kell újra megművelhetővé tenni a földet.

Csak hosszas ásásra és némi humuszra - jelen esetben trágyára - volt szükség. Igen, ezek mind hasznos tudást jelentettek, de az idő elteltével Alex egyre kevesebbet gondolt Once-lerre és a küldetésére. Jól érezte magát a farmon Sammel, a család is kedves volt vele és az állatok is sokat szórakoztatták.

Azt a zenét is sűrűn hallotta, amit anno a rádió játszott indulása előtt. Annyiszor szólt munka közben vagy estefelé, hogy a végén már meg is jegyezte a szövegét. Volt, hogy ezt énekelte Csillagnak, mikor rakoncátlan volt és nem akart pihenni.

Azonban ha Once-ler lassan kilépett az elméjéből, a dal, amit közösen írtak továbbra is ott lobogott szívében s mikor igazán jól érezte magát munka közben, rá is zendített. Sam is észrevette, s egyszer, mikor a szénát pakolták hatalmas vasvillákkal egy szekérre, szóvá is tette.

- No, mi ez a szép dal, amit megállás nélkül énekelsz?

Alex keze megtorpant munka közben. Észre sem vette, hogy énekelt, most pedig nem tudta, mit kellene felelnie. Mélyen felsóhajtott, majd felpakolta a szalmát.

- Egy régi jó barátommal írtuk...

- Együtt írtátok? - Kapta föl meglepetten a fejét Sam, haját pedig félresöpörte arcából, nem kis koszt kenve bőrére így. - Az remek! De miért érzem úgy, hogy te kevésbé örülsz ennek?

Alex ismételten felsóhajtott. Sok idő telt el azóta, hogy utoljára Róla morfondírozott volna, ugyanis valahányszor eszébe jutott, elszomorodott. És megunta már a keserű ízt, melyet öt évig ízlelt mellette.

- Összezörrentünk. Elég rendesen... - magyarázta, majd fölszúrt egy újabb szalmakupacot a vasvillára. - Nem hiszem, hogy valaha is ki fogunk békülni... - sóhajtotta, majd készült a szekérre dobni a kupacot, mire aztán ironikus módon, lábába nyilalt a fájdalom, s kis híján ismét összecsuklott a földön. Sam hamar elkapta, s kivette kezéből a vasvillát.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha most lepihensz - mosolyogta, majd leültette egy nagyobb kőre a lányt.

- De hát... ezért kapom a fizetést...

- Lehet, de nem tudnál tovább dolgozni, ha közben megerőlteted a lábad. Ez volt már a mai nap a harmadik, hogy majdnem elestél! - Ellenkezett Sam.

- Igen, egyre gyakoribb... - sóhajtotta Alex. Úgy érezte, ez valamiféle emlékeztető a testétől, hogy vissza kell még térnie régi "otthonába".

Sam dolgozott tovább, egy ideig csöndben, majd folytatta a kérdeződködést.

- És... Ezért indultál útnak akkor? Hogy hátrahagyd őt?

Alex úgy rezzent össze, mintha csak villám csapott volna belé. Nem ment már egyszer át ezen a beszélgetésen... csak mással?

- V-Voltaképen igen... Magokat kell találnom...

- Magokat? - Sam felnevetett. - Mégis mire mennél velük?

- Nem tudom... - sóhajtotta Alex. - De muszáj találnom párat... nélkülük nem mehetek haza...

- Haza? Azt hittem, itt maradsz velünk... - értetlenkedett Sam, ahogy az utolsó kupacot is felrakta a szekérre. Alex lehorgasztotta fejét, kezét összekulcsolta s kissé ajkaiba harapott.

Igen, ő is kezdte úgy hinni, hogy maradni fog. Hátra hagyja fájdalmas múltját, mint annak idején a családját, s él boldogan Sammel, aki valószínűleg sokkal jobban bánna vele öt évvel később is, mint régi barátja.

Ez a gondolat nem ment ki a fejéből estére sem. Már besötétedett, mikor a marhákat az istállóba terelte, Pehelyt és Csillagot pedig lecsutakolta.

Mindent megadott volna azért, ha csak pár szót is tudott volna váltani a Loraxszal. Ha tanácsot kérhetett volna tőle, hogy mit tegyen: maradjon, vagy menjen tovább? Ha tovább megy, képes lesz-e kibírni az út viszontagságait?

Ha viszont marad... azzal megszegné az ígéretét, amit mindenkinek tett indulás előtt.

- Fogalmam sincs, mit tegyek, Melvin... - sóhajtotta, ahogy az öreg öszvért is elkezdte csutakolni. - Lassan két éve vagyok itt, két éve hagytam magam mögött a múltat, de... Nem tudok nem visszanézni! - Magyarázta, közben pedig Tökmag a vállára ült, Csillag pedig lassan odasétált Melvin mellé. A csődör annyira megkedvelte a jövevényt, hogy már mellette is aludt éjszakánként.

- Ha nem fájna a lábam és néha napján a szemem, talán már rég el is felejtettem volna Őt... - sóhajtotta, majd leült egy lefordított vödörre. Tanácstalan volt. Szeretett volna kimenni és feltekinteni az égre, segítséget kérni a csillagoktól, mint annak idején. De nem voltak már csillagok, sem pedig ragyogó Hold. Csak a sötét, fekete szmog.

Felsóhajtott, majd letekintett fájó lábára. Ismételten lüktetett térdében a kín, s hiába masszírozta, nem változtatott semmin. Nem tudja már eltűntetni ezt a fájdalmas, soha. Elesett, megerőltette, és most itt tart: alig tud járni.

Talán ez volt a baj Once-lerrel is - gondolta. Talán ha nem erőlteti annyira a férfire az akaratát, ha nem megy bele a vitákba, vagy máshogy reagál, most nem félne visszamenni hozzá.

Igen! Ez volt az oka!

Félt visszafordulni, félt visszamenni és szembesülni azzal, semmi sem változott. Vagy ami még rosszabb: mi van ha Once-ler észre sem vette, hogy elment? Ha úgy tér vissza, hogy a férfi továbbra is a pénzt hajhássza és Alex minden erőfeszítése hiábavalónak tűnik majd?

Mi lesz ha...?

Csillag ekkor játékosan odatolta képét a lány szomorú arcába, majd gyengéden noszogatni kezdte, mintha vigasztalni akarta volna.

- Hé, hé. Csillag, elég lesz - mosolyodott el keserűen a lány, majd engedett az állat unszolásának s átölelte a nyakánál. Megsimogatta, majd a csődör égszínkék szemébe nézett. Úgy nézett vissza rá, mintha pontosan tudta volna, mit érez, s azt mondaná: semmi baj. Nyugodj meg. Minden rendben lesz.

Alex felsóhajtott, majd homlokát az állat orrának nyomta.

- Miért emlékeztetsz ennyire rá? Arra az énjére, mikor még minden rendben volt? - Nyögte, mire az állat értetlenül nyerített egyet.

- No, Csillag nem hajlandó válaszolni? - Toppant be a semmiből Sam. Alex kissé ijedten kapta föl fejét a hang irányába, majd hamisan elmosolyodott a férfira nézve.

- Általában a csillagoktól kérek tanácsot, ha bajban vagyok. De az égen hiába keresem őket, így maradt... ő... - válaszolt, majd megsimogatta a ló fejét. Sam ezen elmosolyodott, majd lerakta a vödör vizet, amit hozott s Alexhez sétált.

- Mért gondolom úgy, hogy a délutáni beszélgetés miatt vagy így letörve?

Alex kelletlenül elmosolyodott, majd felnézett a férfira.

- Megfogtál.

Sam elmosolyodott, majd Alex mellé húzott egy sámlit s leült mellé.

- Ennyire fontosak neked azok a magok?

Alex sóhajtott, s a férfira nézett. Szeretett volna mondani valamit, de nem jött hang a torkán, így csak leszegezte fejét a földre. Ekkor az éjfekete négylábú ismét erősen nógatni kezdte fejével Alexet, próbálta valahogy felvidítani, ám ezzel sokkal inkább csak idegesítette. A lány próbálta valahogy elhessegetni magától az állatot, de az csak nem adta föl, végül már idegesen rá kellett szólnia.

- Oncie, hagyd abba!

Azonnal felkapta a fejét, amint ajkai közül kiszaladtak a szavak. Valóban azt a nevet mondta? Vagy csak képzelődött?

Sam azonban elmosolyodott.

- Azt hiszem tudom már hol kell keresnünk a gond forrását.

Alex kelletlenül elmosolyodott, majd fölemelte fejét, hogy megsimogassa Csillagot.

- Az a barát... fontos volt neked, ugye? - Kérdezte Sam. Alex mélyen bólintott, ahogy Sam felé fordult.

- Nem is tudod mennyire...

- Akkor miért mentél el tőle?

- Mert... - gondolkodott Alex, majd ismét leszegezte fejét. - Megváltozott. Rossz irányba...

- És ezért te magad mögött hagytad?

- Nem tehettem mást! - Csattant föl Alex. - Sokáig próbáltam kitartani mellette, de... már nem bírtam tovább a kegyetlenségeit...

- És a magok mit változtatnának ezen?

- Nem tudom... - sóhajtotta Alex s térdét dörzsölgetve maga elé bámult. Mikor még elindult, tudta, miért kell visszatérnie, de az idő múlásával ez az egyre értelmetlenebbé és nevetségesebbé vált.

- Úgy gondoltam... ha találnék magokat, elültetném Nála, akkor nem csak ezt a kilátástalan helyzeten javítanék, hanem a saját kapcsolatunkon is, de... már nem vagyok olyan biztos ebben.

Sam elmosolyodott, majd fölállt, megragadta a vödör vizet és a lovak itatójába öntötte.

- Tudod, ahogy én látom a dolgokat, egyes kapcsolatok, barátságok, családtagok, szerelmek, olyanok, mint a testrészek - magyarázta, Alex pedig figyelmesen hallgatta. - Van, hogy beütöd, és kegyetlenül fáj, de idővel elmúlik. Ilyen lehet néhány veszekedés is. De olykor... az ember úgy megüti magát, kezét, lábát - itt erős hangsúlyt nyomott -, hogy az évek múlva is rettenetesen fáj. Gyógyítgathatod, kereshetsz rá fájdalomcsillapítót, de attól még fájni fog, ugye?

Alex bólintott. Kezdte érteni a hasonlatot.

- Nos, ilyenkor két dolgot tehetsz: megszabadulsz a fájdalomtól, és levágod. De ha így is teszel, akkor sem leszel képes úgy élni, mint régen: nem tudsz úgy sétálni, vagy fogni dolgokat, mint annak idején. A hiány ott marad. Vagy megteheted azt is, hogy megtanulsz élni a fájdalommal, kevésbé erőlteted meg magad, jobban vigyázol a karodra, lábadra, és nem kell egy hiánnyal a szívedben élned... Érted? Néhány kapcsolat is ilyen...

Alex bólintott. Értette... hogy ne értette volna, ha a fájdalom napról napra emlékeztette rá, mit hagyott hátra.

- Nézd - lépett eléje Sam, kezét ökölbe szorítva csípőjére tette. -, nem mintha nem örülnék annak, hogy idetévedtél, sőt! Olyan vagy nekem, mint egy kistestvér. De ha ez a Once-ler tényleg ennyire fontos neked, akkor sose leszel itt boldog. Nélküle. Ha minden áron magot akarsz keresni, menj innen észak-nyugatnak! - Folytatta lelkesen, majd felegítette a lányt ültéből. - Alig pár hétre lehet, ha Melvinnel mész. A szomszéd farm lesz az, hajdanán rengeteg truffula fát tenyésztettek, tudod, a gyümölcse miatt. Ha ott nem lelsz magot, akkor valószínűleg sehol máshol sem.

Alex értetlenül meredt az egy fejjel magasabb férfira, aki úgy mosolygott borostyán zöld szemével, mintha csak azért jött volna ide, hogy Alexet felvidítsa. Nem értette, miért segít neki?

- Miért? - Kérdezte végül. - Miért segítesz nekem? Ráadásul abban, hogy elmenjek... Azt hittem, azt akarod...

- Boldog lennék, ha maradnál - vágta rá hamar a férfi - De te akkor lennél boldog, ha visszamehetnél Hozzá, ugye?

Alex lehajtotta a fejét. Maga sem tudta a választ.

- De mi van, ha visszamegyek és semmi sem változik? Ha ugyanolyan kegyetlen lesz?

- Mióta is utaztál? - Kérdezett vissza Sam.

- Egy éve... nem emlékszem pontosan... - felelt kelletlenül a lány.

- És ilyen messzire elmentél, csak azért, hogy magot találj és hogy változtass a dolgokon, ugye?

- Igen...

- Nos, nem gondolod, hogy ha már ekkora utat megtettél, nem kellene befejezned? Ide bármikor visszajöhetsz, ha mégsem jártál sikerrel. - Magyarázta mosolyogva, majd az álmos Tökmagot levette Melvin hátáról és Alex kezébe nyomta. - Alex, én kitartó lánynak ismertelek meg... Mármint, fél lábon ugrálva végzed a munkát, amit még én is csak nehezen tudok megoldani! Nehogy már egy férfi fogjon ki rajtad! - Játékosan vállon ütötte a lány, aki erre egy kicsit elmosolyodott. - Arról nem is beszélve, hogy már két év eltelt azóta, hogy elmentél... nem gondolod, hogy azóta változott?

- Tudnak a férfiak jó irányba is változni? - Csipkelődött Alex, végre mosollyal az ajkain.

- Hát, én sem voltam ilyen beszédes, mielőtt megérkeztél!

Alex ezen elnevette magát, majd lassan elindultak kifelé az istállóból.

- Ha már itt tartunk... mióta vagy te ilyen bölcs filozófus a kapcsolatokról? - Érdeklődött vigyorogva Alex.

- Ó, ha sokáig dolgozol egyedül az állatokkal, előbb-utóbb jobb filozófussá válsz, mint Kant vagy Hemingway!

Alex ezen ismét felnevetett, majd magához szorította Tökmagot, ahogy kiértek a szabadba. Sötét volt, koromfekete volt az éjszaka, egyedül Sam lámpása adott némi fényt mutatóul, merre menjenek. Ezen a lány ismét elmosolyodott.

Igen, eddig bizonytalan volt a dolgában. De Sam felnyitotta a szemét.

- Köszönök mindent, Sam - mondta végül. - Azt hiszem ez lesz az utolsó éjszakám itt, holnap megyek tovább az utamon...

- Holnap? Máris? - Kérdezte kissé csalódottan a férfi. - Ennyire sürgős?

Alex bólintott.

- Már így is sokat voltam távol... szükségük van rám odahaza... - Gondolt hirtelen a Loraxra és a többieknek tett ígéretre. Majd eszébe jutott Ő. - És... rájöttem, hogy nem tudnék táncolni a fájó lábam nélkül... Hiába fáj, akkor is szeretek táncolni.

- Értem... - sóhajtotta Sam, majd hirtelen megölelte a lányt, aki erre csak egy meglepődött arckifejezéssel tudott reagálni. - Reméltem, hogy tovább tudsz maradni, de ha ennyire nem várhat, jobb, ha minél hamarabb elindulsz...

- Majd... visszafelé benézek még pár napra, jó? - Nyögte kicsit zavartan a lány, mire az ölelés csak még szorosabbá vált, majd Sam végül elengedte.

- Menj csak, ne aggódj miattam... - mosolyogta, majd kissé komolyabb hangon folytatta. - Viszont... meg tennél nekem valamit?

- Persze! - Bólintotta a lány.

- Ha találsz magokat... és esetleg lenne egy fölösleged... azt beadnád nekem? Tudod... a régi fa helyére...

- Ez a legkevesebb, amit tehetek - felelte mosolyogva, ám még ki se mondta, máris egy gyengéd csókot érzett homlokán. Értetlenül nézett a szélesen vigyorgó férfira, aki ezzel indult is volna tovább, ha Alex, meg nem állítja.

- Ez meg mi volt? Miért...

- Ó, nem akartalak zavarba hozni... - felelte kissé zavarttá vált mosollyal a férfi, majd kínosan tarkóját vakarva folytatta - Tudod, gyerekkorom óta így közöljük egymással a megbecsülésünket és tiszteletünket a családban... Szólhattam volna...

Alex elmosolyodott, majd játékosan egy hatalmasat csapott Sam hátára, aki ezt szinte meg sem érezte.

- Semmi baj! Igazán tetszik ez a szokás... azt hiszem... megjegyzem magamnak! - mondta, majd ezzel elindultak a ház felé.

Most már biztos volt benne, hogy vissza kell mennie. Igen, jó volt itt, sok újat tanult, de még elintézetlen dolga van Once-ler mellett. Látnia kell még egyszer, hogy tudja, megéri-e fájó lábbal táncolni, vagy jobb, ha soha többé nem sétál.

***************

Once-ler karosszékébe roskadva bámult maga elé a bedeszkázott, elreteszelt ablak előtt. Egyik kezében egy félig elégett szivar füstölgött, másikban egy üveg wishkyt szorongatott, ölében pedig régi, rozoga gitárja pihent. Hamutól és portól volt piszkos, néha-néha mégis pengetett egyet rajta, ahogy sötét, kék szemeivel a padlót kémlelte. Haja kócos, gubancos volt, arca pedig borostás és megviselt, látszott rajta, hogy már rég elhagyta magát.

Olyan gyorsan történt minden... Az utolsó fa kivágásával az idő mintha hirtelen erőre kapott volna és mindent elvett tőle, amit eddig magától érthetőnek és sajátjának hitt.

Először a gyárat vesztette el... A sok per, amit a nyakába akasztottak a levegőszennyezés és az ez okozta betegségek miatt hamar elvették a vagyonának egy jelentős részét. A munkásokat nem tudta tovább fizetni, sőt még tartozott is nekik, így az elbocsátások mellett újabb összegektől kellett megválnia.

Eztán jött a családja. Még most is előtte van anyja kiábrándult, lenéző tekintete, ahogy elhajt a lakókocsival. Még az orra alá is dörgölte, hogy már nem ő a "kedvenc" gyereke.

Olyan gyorsan jött a Pál fordulat, hogy még észbe se kapott, már elvitték a maradék garasait is. Nem volt se pénze, se családja.

Alexnak volt igaza - gondolta, majd mélyet szívott a régi, rossz szivarból. Tekintete elszomorodott, ahogy eszébe jutott a lány és annak észrevétlen távozása az életéből.

- Nézzétek én nem akarok bajt... - nyögte, mikor anno megpillantotta maga mögött az állatok seregét. Szemük kopogott az éhségtől, a fáradságtól alig tudott némelyikük járni, így a többiek segítették, hátára vették a kisebbeket, vagy más módszerekkel igyekezték támogatni egymást.

A Lorax egy kövekből összerakott kis emelvényen állt, tekintete szomorú és lemondó volt. Késő, már túl késő. Nem tudja megvárni Alexet, el kell küldenie az állatokat, hisz már nem volt se takarmány, se más étel, az életkörülmények meg egyre rosszabbak voltak. Nem tehetett mást.

- Velük nem lesz bajod. Velük már nem... - sóhajtotta, majd előre terelte barátait, ahogy lemondóan folytatta - Hála neked, a favágásnak, füstölésnek, trutyizásnak, már nem tudnak itt élni. Hát elküldöm őket... mind. Remélhetőleg majd találnak valami jobb helyet valahol... - sóhajtotta. Once-ler elképedve nézett végig a kilométer hosszú sorra, amit a vándorló állatok alkottak. Hát... tényleg mindenkit elküld? De akkor merre van Tökmag? Vagy Melvin? Maradnak? Nem... sokkal valószínűbb, hogy már sokkal hamarabb útra keltek...

A férfi szomorúan hajtotta le fejét, majd tanácstalanul a Loraxhoz fordult s levette fejéről a hatalmas, súlyos kalapot. Akart volna mondani valamit, magyarázkodni, segítséget kérni, vagy csak mentegetőzni, de a Lorax elkeseredő tekintettel megrázta a fejét, így nem jött hang a torkán.

Mit is mondhatna? Ezek után, mit kellett volna mondania?

- Alexnak volt igaza... - motyogta újból, dohánytól rekedt hangon, majd kortyolt egy nagyot az italából. El akarta felejteni. Nem akart gondolni rá, de valahányszor kipillantott az ablakon, azon a vékony résen a deszkák között, a kő, amit a Lorax hagyott neki egy felirattal mindig emlékeztette rá, hogy mit tett.

És még csak észre sem vette a lány eltűnését.

Először a gyárban kereste, gondolván, biztosan dolgozik. Azonban hiába vett magán erőt, hiába kopogott be az ajtón, nem volt ott senki sem. Félve nyitott ajtót végül, s megrökönyödve kellett látnia, mennyire megváltozott Alex művészete. Az a rengeteg sötét, szürke festmény szinte sikoltott a fájdalomtól és a pusztítástól, amit Once-ler okozott.

Ekkor még nem sejtett semmit, csak szomorúan tudomásul vette: több kell itt egy bocsánat kérésnél, hogy visszanyerje Alex bizalmát. Azonban, ahogy a lemenő nap fényében hazafelé sétált, valami elkezdett motoszkálni a fejében: a Lorax mindenkit elküldött. Mindenkit. Mi van, ha...?

- Hamarabb észre kellett volna vennem... - nyögte fájdalmasan. Fogait összeszorította, szájában a szivarral, arcát pedig kesztyűs kezébe temette. - Hogy nem vettem észre?

Két év telt el, de máig tisztán emlékszik a fájdalmas fölismerésre, mikor otthon is az üres szobába kellett benyitnia. Nem volt ott más, mint néhány üres takarmányos zsák és pár sötét, kínnal teli festmény. Az ajtó fala pasztellkrétákkal volt teledobálva, az íróasztalon pedig rendetlenség uralkodott.

Üres volt.

Teljesen üres.

Alex hajdani illata is eltűnt már, egyedül a festékek szaga keveredett össze az élelmiszer bűzével.

A férfi fájdalmasan felsóhajtott. Mit is várt tulajdonképpen? Hogy mindazok után, amit tett, majd visszamehet Hozzá? Minden olyan lehet, mint régen?

Hogyan is lehetne minden olyan, mint akkor?

Elvesztette. Kezében volt a legfontosabb érdem, amit valaha remélhetett, és elvesztette. Elüldözte.

- Hogy lehettem ekkora tuskó? - Futott ki ajkain, majd nagy sóhaj keretében elindult befelé a szobába. Lejátszódott szeme előtt minden, ami itt történt. Az első pillanatok, mikor még boldogan költözködtek be, boldogan mutatta Alexnak a kilátást és az új ruhákat, amiket mind neki vett. Ahogy lassan közéjük furakodott valami és viharfelhők költöztek fejük fölé, ahogy eldurvult a helyzet és csak úgy Alexra csapta az ajtót.

Amikor a lány majdnem felpofozta...

- Kijárt volna, azt hiszem... - sóhajtotta fanyar mosollyal, ám ekkor észrevett valamit a lány rendetlen asztalán. Egy papír volt, mely összegyűrve, megtépázva hevert az egyik sarokban. Látszólag fekete és zöld pasztellel volt színezve, tehát egy rajz lehetett. Furcsállotta szomorú sorsát, hiszen ismeretei szerint Alex soha nem bánna így egyik alkotásával sem, ezért aztán kezébe vette. Ám mikor kihajtogatta s saját, eltorzult, rémisztő tekintetével találkozott, lélegzete elakadt, szemei megteltek könnyel, egyensúlya pedig azonnal elhagyta. Összeroskadva végül engedett a vállát nyomó keserűségnek és zokogni kezdett.

A rajz most is ott hevert Once-ler asztalán, emlékeztetvén őt, milyennek is bizonyult Alex előtt. Milyen kegyetlen és embertelen volt valójában.

A férfi letette az italos üveget, majd magához vette a régi jó gitárját. Még mindig úgy szólt, mint annak idején, de már nem tudott boldog dalokat. Mind elfelejtette. Már arra a dalra sem emlékezett, amit Alexszel írt. Hogy is kezdődött? Dobolt a gitáron, nem? De hogyan? És milyen hangok követték utána?

Nem tudta. Az elmúlt évek magánya elfeledtette vele a menetelős dallamot.

Minden az én hibám... - gondolta, miközben tovább próbálta fölidézni a dalt. - Nem kellett volna anyámra hallgatnom. Alexet kellett volna legalább egyszer meghallgatnom... Megállni, mikor Ő kérte, és nem engedni a csábításnak... Mire is mentem a nagy sikereimmel? Nincs senkim. És már nem is lesz... Nincs értelme élnem...

Tovább próbálkozott. Pengetett, de már nem tudta, hogyan jönnek a hangok, ujjaival dobolt egy kicsit a gitáron, de nem emlékezett, milyen ritmusban kellene csinálnia. Mélyet sóhajtott, majd még dobolt egy-kettőt, mielőtt végleg feladta volna.

Ta-tam.

- Heló...

Ismerős dallam szólalt föl a kopogás után. Once-ler hitetlenkedve emelte föl fejét, s kikerekedett szemekkel meredt maga elé, mint aki attól fél, megőrült. Csak képzelődik.

- Bejöhetek...?

A hang tovább erősködött. Félve, félszegen, de kitartóan szólongatott Once-ler felé, míg a férfi lassan, kételkedve abban, hogy épelméjű még, az ajtó irányába, hátra fordult. Mozdulatlan volt, akár egy kőszobor. Lélegzete elállt, sötét, égszínkék szemei pedig megteltek könnyel, ahogy megpillantották Őt.

Nem hitte el, hogy ez igaz lehet.

- Hazajöttem... - mosolyodott el Alex gyengéden. Ahogy a férfi megdöbbent, csillogó szemeibe nézett, lassan az ő éjsötét szemei is elhomályosultak.

Hazajöttem - visszhangzott a sötét szobában.