SH - Álarc 2.

Íme a második fejezet... huhh elszoktam az írástól és meglepett, hogy ez 13 lett o.O mindez egyetlen jelenet miatt xD fontos ismerni az Amazing Grace című dalt, de mindjárt be is linkelem, úgyis inkább a végefelé lesz jelentős...

az első fejezetet itt találod: http://jolicaworld.blogspot.com/2012/01/sh-alarc.html

Álarc

~2~

"Moriarty méregkeverője"

A lovak nagy nyerítéssel torpantak meg a Baker Street utcában, pontosan a 221/B lakás előtt. Watson készségesen kifizette a kocsist, eközben Holmes előreengedte Janet, majd ő is kimászott és bekísérte a lakásba megbízóját.

- Üdv az új otthonában, Miss Jane! - Mosolyogta boldogan Holmes, ahogy kinyitotta az ajtót.

- De nekem már van otthonom! - Vágta rá értetlenül a lány, ahogy belépett az ajtón. - Egy nyugodt, csöndes helyen, alacsony bérlettel...

- Ahol Moriarty emberei már minden bizonnyal várnak önre, hogy elkapják! - Vágott vissza Holmes, majd miután Watson is megérkezett, becsukta az ajtót. - Nem mehet vissza oda. Még csak a közelébe sem!

- De ott van minden holmim, ruhám, az iratok! - Méltatlankodott Jane, s Holmest követve elindult az emeletre, mögötte Watson lépdelt.

- Nos, azoktól máris búcsút vehet. Oh, és a munkájától is! Kár, pedig jól végezte, kedves Timothy! - Folytatta a detektív, majd befordult a szobájába, a többiek utána. Jane morgott valamit az orra alatt, közben Holmes váltott pár szót a házvezetőnővel, aki eztán engedelmesen elhagyta a szobát.

- Épphogy felértem a ranglétra magaslatára, erre ez a sátán keresztbe tesz nekem... - Morogta Jane, ahogy összekulcsolt karral, kérdés nélkül lehuppant Holmes egyik karosszékébe.

- Oh, foglaljon csak helyet nyugodtan - gúnyolódott Holmes, majd barátjának is intett, hogy üljön le, ő azonban állva maradt. - És szabadjon megjegyeznem, nem az írói karriere van a legnagyobb veszélyben, ha Moriartyról van szó!

- Egyáltalán honnan tud maga Moriartyról!? - Fakadt ki a lány, mire Holmes kissé fölháborodva felelt.

- Ez az én sorom! Inkább ön meséljen arról, hogyan keveredett Moriarty társaságába!

- Az... az hosszú történet... - szabadkozott Jane, ám Holmes egyszerűen odahúzott egy kis széket, helyet foglalt, majd rágyújtott egy pipára.

- Ráérünk - jelentette ki pöfékelés közben. Jane keservesen felsóhajtott, majd előre dőlt a karosszékben, térdeire könyökölve összekulcsolta maga előtt két tenyerét, és belekezdett.

- Nyolc éve már, hogy a szüleim, és az egész család belekeveredett... Egy egyszerű kölcsönnel kezdődött - Holmes fanyarul elmosolyodott -, és persze törlesztésként a professzor többet akart. Apám orvos, akárcsak maga, Watson, ám az üzlet kevésbé ment jól, az adóságok meg csak gyűltek, ezért volt szükségünk Moriarty segítségére. De... - egy pillanatra megtorpant, mikor Missis Hudson egy tálcán teát és apró süteményeket hozott be a szobába. Elpakolt pár haszontalan holmit az asztalról, ami nem kis felháborodást eredményezett Holmestól, majd lette a tálcát, és elhagyta a szobát.

- Szóval... - folytatta Jane, miután Holmes lenyugodott, s mindannyian kezükbe vettek egy-egy csésze teát - Apám, munkája miatt természetesen értett a vegyszerekhez, így a mérgekhez is, és a kölcsön eredménye az lett, hogy a Lawrence család lett Moriarty méregkeverője. Ennél fogva, engem is kiképeztek a feladatra. Bármikor összekotyvasztok egy hatásos és kimutathatatlan mérget. Két év után azonban meguntam, hogy olyan hibáért bűnhődjek, amit nem is én követtem el, így hát megszöktem hazulról...

- És cserbenhagyta a családot, igazán remek ötlet! - Vágta rá kioktatóan Holmes, mire Jane határozottan közbe vágott.

- Az a család nem a családom többé! Még csak meg sem próbáltak ellenállni Moriarty professzornak, kölcsönt kölcsön után halmoztak, és mindenért én feleltem!

- Egyáltalán hogy ismerkedett meg az apja és Moriarty? - Érdeklődött Watson.

- Apám annyira elkeseredett volt, hogy tanítani is próbált egyes egyetemeken, hogy meglegyen a betevőnk. Sajnálatos módon, ugyan azon az egyetemen tanított Moriarty is... - sóhajtotta a lány.

- Szóval már hat éve menekül... - állapította meg Holmes, amint az utolsó szuszt is kipöfékelte a pipájából.

- Igen. De ügyeltem arra, hogy hosszabb ideig egy álcámat se tartsam meg.

- Ezek szerint több személyisége is volt már? - Kérdezte Watson érdeklődve, mire Jane kicsit elgondolkodott, mintha magában számolt volna, majd válaszolt.

- Pontosan tizenhat - a fiúk álla szinte egyszerre koppant a megilletődéstől. - Mindegyiket csak pár hónapig játszottam, majd kitaláltam egy újat. Volt, amelyiket meguntam, volt, amit a nők miatt vetettem el...

- Nők!? - Értetlenkedett Holmes.

- Nehogy azt higgye, nem buktak a francia akcentusomra! - Kuncogta Jane egy huncut kacsintás kíséretében - Bár nem volt egyszerű megjátszani a franciát, de meglehetősen élveztem! De túlságosan szerették a lányok, így le kellett váltanom szegény Gérald urat Arthurra...

- Ez hihetetlen... - morogta Watson, ahogy hátradőlt a székében. Holmes egyetértően bólintott, szinte már tudta is, mit fog barátja mondani. - A tizenhat álarc mögött maradt egyáltalán valami magából!?

- Miért van úgy felháborodva? Nem jó kedvemből kényszerültem álarc mögé rejtőzni... - vágott vissza a lány.

- Nekem úgy tűnik, nagyon is élvezi! - Folytatta Watson, Jane pedig kellemetlenül elmosolyodott.

- Jó. Tény, hogy okoz némi örömöt a színjáték, de mindez csak azért van, hogy azt tehessem, amit igazán szeretnék!

- A festést? - kérdezte hirtelen Holmes.

- Honnan tudja, hogy festek?

- Ugyan már, messziről virítanak a festékfoltok az ujjairól. Bár nem lehetnek túl gyönyörű képek. Ha jól látom, csak fekete szín áll rendelkezésére... - fejtette ki a nyomozó.

- Drága mulattság ez a hobbi... - felelte Jane - De nem erre gondoltam. Holmes, én csak írni akarok, ez minden vágyam. A tizenhat álcám mind az újságírást szolgálta, más-más személyiséggel, más-más stílussal...

- Tizenhat különböző írói stílus? Ez lehetetlen! - Hitetlenkedett Watson.

- Ó, higgye el, igenis lehetséges, csak piszok nehéz! - Vágta rá büszkén Jane, majd visszafordult a detektívhez. - Én nem akarok mást, mint írni, Moriartytól pedig végleg megszabadulni!

- Ez mind szép és jó... - motyogta Holmes, majd felállt a székéből és lassan az ablakhoz sétált- Csakhogy ettől a férfitól nem olyan egyszerű megszabadulni, ahogyan azt maga gondolja!

- Hogyhogy ilyen jól ismeri a professzort, Holmes? - Érdeklődött gyanakvóan Jane. Holmes gúnyosan felnevetett, majd a kezébe vette a hozzá legközelebb eső üveget, s nem törődve annak tartalmával, nagyokat kortyolt belőle.

- Még kérdi...? - nyelt egy nagyot, majd megfordult. - A legnagyobb ellenségem.

- Oh, és én emiatt lennék olyan nagy biztonságban magánál? - Gúnyolódott Jane.

- Miért, talán máshol nagyobb biztonságban lenne? Egy hotelben, ami akár Moriarty tulajdonában is lehet?

- Azért nem kell túldramatizálni, Holmes - szólalt meg halvány mosollyal Watson. - Más álruhával, más személyiséggel könnyedén kisakkozhatja Moriarty embereit.

- Pontosan! - vágta rá Jane, de Holmes nem tágított.

- És mire megy vele, Watson? Minden lépésében rettegjen!? Biztonságosabb, ha nálam marad!

- Ugyan már Holmes, nem egy kisgyerek, hogy ne tudjon magára vigyázni!

- Elnézést, de ne beszéljenek rólam úgy, mint holmi háziállatról! Ha ennyire gond, hogy az életükbe furakodom, egy szó, és már itt se vagyok! - Hadarta sértődötten Jane, s már fel is pattant ültéből.

- Ó dehogy zavar. Mondtam már, biztonságosabb, ha itt marad! - Erősködött Sherlock nyájasan elmosolyodva, amin Watson csak halkan kuncogott, majd ő is fölállt.

- Nos, ez esetben Jane nyugodtan elfoglalhatja az én szobámat - mondta az orvos. Holmes erre zavartan elvigyorodott s próbálta valahogy Watson útját állni, aki máris elindult a szoba felé.

- É-Én ezt nem tartom túl jó ötletnek... Az a szoba túl sötét egy hölgynek, és az ágy is kényelmetlen. Jobb lesz, ha a kanapén ágyazunk meg neki... - hadarta zavartan, mire Jane felmordult mögöttük.

- Ennyire nem kell vendégszeretőnek lenni!

Watson ekkor benyitott egykori szobájába. Nem érte különösebb meglepetés, hogy barátja teljesen átalakította azt azalatt a pár hónap alatt, hogy elköltözött. Az ágyon könyvek, újságok porosodtak, a falon mindenféle újságcikkek lógtak szögre akasztva, az asztal pedig vegyszerektől roskadozó volt.

- Hát... otthonos szobája van, Mister Watson... - Próbált udvarias megjegyzést tenni, és figyelmen kívül hagyni a rendetlenséget Jane. Watson mélyen felsóhajtott.

- Ez már nem az én szobám. Három hónappal ez előtt elköltöztem...

- Mondtam. Jobb, ha máshol alszik kegyed, ezt a szobát ugyanis már elfoglaltam - magyarázkodott zavartan Holmes, de Watson nem tágított.

- Ugyan már, Holmes! Mégis csak külön légtérre van szüksége, nem küldheti a kanapéra!

- És már megint úgy kezelnek, mint egy házi kedvencet! - Csattant fölt Jane, majd belépett a szobába és körülnézett. - Nekem ez a szoba tökéletesen megfelel! Majd... majd a szagokat is megszokom, csak arra feleljenek, ha nem mehetek haza a személyes dolgaimért, sem a pénzemért... Honnan lesznek váltó ruháim? Nem lehetek örökké ezekben, főleg most, hogy új álcára van szükségem!

- Való igaz... - töprengett Holmes, majd megveregetve barátja hátát folytatta. - Majd Watson kölcsön ad párat!

- Jó, hogy tájékoztat eme készséges cselekedetemről! - Méltatlankodott mérgesen az orvos, majd sóhajtott egyet és Jane felé fordult. - Majd holnap áthozok pár tiszta ruhát, Mary is biztosan megérti majd...

- Mary? - Értetlenkedett Jane, majd tiltakozva megrázta a fejét - Watson uram, ezalatt a hat év alatt én és a női ruha két külön fogalommá váltunk! Köszönöm, de akkor inkább csavargónak állok!

Watson kelletlenül felsóhajtott s megadta magát a női parancsszónak.

- Rendben, akkor majd a saját ruháimból kap egy-kettőt. Így megfelel?

- Tökéletesen! - Vigyorogta győzelemittasan Jane.

- Rendben. Akkor ezennel én távozom is - jelentette ki az orvos, majd sarkon fordult és elindult kifelé. - Miért is reméltem, hogy eltölthetek Önnel, Holmes egy nyugodt délelőttöt anélkül, hogy ne kelljen átöltöznöm, mielőtt találkozom a menyasszonyommal - méltatlankodott, ahogy a verekedéstől tönkrement öltözetére pillantott.

- Most miért engem hibáztat!? - Csattant föl sértődötten az említet és Watson után eredt. - Talán én kértem meg Moriarty embereit, hogy randalírozzanak a múzeumban?

- Nem, de egyszer az életben igazán nyugton maradhatott volna a kocsiban - vágott vissza Watson, majd biccentett egyet és elköszönt - További jót!

Jane mindezt összekulcsolt karokkal, halvány mosoly keretében nézte végig, s miután az orvos elment, gúnyosan megszólalt.

- Mint egy friss házaspár...

- Micsoda? - Értetlenkedett Holmes.

- Vagy legalábbis, mint két gyerek. Úgy tudnak civakodni minden apróságon - kuncogta, mire csak egy méltatlan morgást kapott feleletül. - Viszont van itt még egy apróság... - folytatta - Semmilyen váltóruhám nincsen, se hálóing... miben fogok aludni?

Holmes kissé zavarba jött, majd tett pár fordulatot, elrohant a kanapéhoz, felkapott onnan egy régi, tintafoltos inget, majd Jane kezébe dobta.

- Az pont jó lesz.

- De hisz ez nem is a tiéd... - mondta Jane, ahogy az ing méretét nézte.

- Persze, Watsoné - vágta rá elmosolyodva Holmes - De amiről nem tud, az nem fáj!

Jane felnevetet, majd bevitte az inget újdonsult szobájába.

- De ami azt illeti, mi sem késlekedhetünk! - Szólalt meg Holmes a zsebórájára pillantva.

- Miért is? - Értetlenkedett Jane, közben ruhájáról és hajáról próbálta lesöpörni a ráülepedett port.

- Lestrade felügyelő szolgálatában dolgozik egy őr, aki minden nap, pontban délben a Royal vendéglőben ebédel a feleségével... Szinte mindent kikotyog a nőnek...

- És mi kihallgatjuk a reggeli esetről? - Vágott közbe a lány, Holmes eközben kisebb simításokat végzett magán, hogy megfelelő állapotba kerüljön.

- Nem csak, hogy kihallgatjuk, de eszünk is egy jót. Gondolom nem csak én éheztem meg a rohangálásban - felelte a férfi, majd fejére helyezte a kalapját.

- Nem lenne egyszerűbb magát a felügyelőt kikérdezni?

Holmes keserűen felnevetett.

- Nem vagyok túl jó viszonyban a rendőrséggel. Egy csapat idióta egy helyen, semmi több - fejtette ki véleményét Holmes, majd az ajtó felé intett. - Nos, akkor velem tart?

- Egy perc! - Jelentette ki Jane. Pillanatok alatt megszabadult mellényétől, ingjét megigazította, majd rövidke haját hátul összefogta egy szalaggal, elől megmaradt fufruját egy kevéske nyállal és egy jól irányzott mozdulattal hátra fésülte, majd az asztalról felszedett egy kissé gyűrött csokornyakkendőt, és magára öltötte. Mikor végzett az átalakulással, tett némi fordulatot Holmes előtt, hogy kikérje a véleményét.

- Ezúttal kit köszönthetek, Jane? - Érdeklődött halvány mosoly keretében a férfi.

- William Scott, amerikai író. Pár hónapja érkezett csak Angliába, nem ismeri a környéket, de minden vágya, hogy itt, Londonban érjen el kirobbanó sikert! - Magyarázta enyhe amerikai akcentussal a lány, majd felkapott egy sétapálcát, amit nagy valószínűséggel még Watson hagyott itt az előbb, s elindult az ajtó felé.

- Valóban, nagyon jól csinálja. Ha kevésbé nyomná rá a hangsúlyt, talán még el is hinném, hogy amerikai - kuncogta a detektív s követte a lányt.

- Egy pillanat! Hiszen nekem nincs is pénzem... - torpant meg az ajtónál Jane.

- Akkor vegye meghívásnak! - Mosolyogta Holmes, majd kinyitotta az ajtót a hölgynek.

- Megvéd a legnagyobb félelmemtől és még ebédre is meghív? Mennyibe fog fájni nekem ez a megbízás? - Kérdezte kuncogva, ahogy elhagyta a szobát, majd egy kocsi után kiáltott.

- Ne szokjon hozzá, csupán figyelembe vettem, hogy most mindent maga után kellett hagynia. A végösszeget meg majd még megbeszéljük, Mister Scott! - Válaszolt mosolyogva Holmes. Helyet foglaltak a kocsiban, ami máris elindult az étterem felé.

Mikor megérkeztek, Jane-nek azonnal tátva marad szája a hihetetlen látványtól. Az épület már kívülről sugározta a pompát és az illedelmet, s ahogy beléptek, újabb lenyűgöző látvány köszöntötte őket.

- Holmes, ha előre szól, hogy ilyen puccos helyre megyünk, William Scott nem csak egy rongyos inget és nyakkendőt viselne! - Súgta oda a férfinek kétségbeesetten.

- Ugyan, William Scott tökéletesen néz ki! - Felelte a nyomozó, majd elindult a megfelelő asztal felé - Higgye el, voltam már borzalmasabb öltözetben is!

- Ez most igazán megnyugtatott... - gúnyolódott a lány, s mikor megérkeztek a helyükre, leült Holmesszal szemben.

- Remek, van még nyolc percünk - jelentette ki Holmes, ahogy zsebórájára pillantott. Alighogy kimondta, egy pincér máris készségesen odalépett az asztalukhoz, átnyújtotta az étlapot és távozott.

- Jézusom! Itt minden ennyire drága!? - Fakadt ki a lány, ahogy kezébe vette az étlapot. - Nekem nem kell ötfogásos ebéd, megelégszek egy kis hallal és krumplival!

- Ugyan már, a vendégem! - Kacagta Holmes, ám ekkor megpillantotta a rendőrtisztet, így próbálta az étlappal eltakarni az arcát. - Itt az idő.

Jane nem tudta megállni, hogy ne forduljon hátra. A tiszt egy látszólag jelentéktelen embernek tűnt, fess, és fiatal, valószínűleg még tapasztalatlan is, így hát nem csoda, hogy Holmes könnyedén ki tudta mind idáig hallgatni. A férfi és felesége azonban több asztallal arrébb foglaltak helyet.

- Világosítson fel, kérem, így hogy fogunk bármit is hallani a beszélgetésből? - Fordult vissza kételkedve Jane. Ekkora már a pincér is visszatért, felvette a rendelésüket, az asztalra tett egy üveg, felbontott vörösbort, majd magára hagyta Janet és Holmest.

- Ha a nyakukra ülünk, nyilvánvalóak a szándékaink, arról nem is beszélve, hogy én így is mindent kiválóan megértek. Ez a hely tökéletesen jó! - Magyarázta Holmes, majd töltött a borból Jane-nek és magának is.

- Mit csinál!? Ne ilyen sokat, elég lesz! - Morogta a lány, ahogy megpillantotta a teli borospoharat, Holmes pedig jóízűen felnevetett a látványon.

- Ó, talán csak nincs gondja az alkohollal?

- Maradjunk annyiban, hogy még nem volt alkalmunk összebarátkozni! - Morogta, de Holmes nevetését így sem tudta megállítani. - Nekem olyan ne nevessen, aki arcszeszt vedel... - folytatta, mire a férfi kissé meglepően pislogott.

- Parancsol?

- Ugyan, láttam, hogy üvegben, amit még otthon az asztalról elvett és úgy meghúzott, valójában arcszesz van!

- Kitűnő megfigyelés! Talán még hasznomra lesz, kedves Scott! - vigyorogta a nyomozó, majd jobbjára pislantott - De most inkább drága rendőrtisztünkre szenteljük a figyelmünket!

- Lehetetlen ilyen távolságról, ebben a zajos teremben bármit is kihallani a beszélgetésükből! - Ellenkezett Jane és megigazította magán a csokornyakkendőt.

- Ellopták a zenedobozt...

- Micsoda!? - Kapta föl meglepetten a fejét Jane, majd értetlenül pislogott - De hisz megvédtük! Még most is érzem a monstrumok ütéseit a gyomromban...

- Ha csak a fulladás lett volna a cél, egyszerű színtelen gázt használtak volna, nem pedig szárazjeget, ami ekkora mennyiségben hatalmas füstöt hagy maga után. És arra is felhívnám a figyelmét, hogy az összecsapás elején még a szekrényen volt a fehér lepel, mire végeztünk, a lepel hiányzott - magyarázta hadarva, Jane alig tudta követni.

- De hisz láttam, ott volt a helyén!

- Az már egy hamisítvány volt. Mialatt mi verekedtünk a füstben, Moriarty egyik embere nyilván kicserélte. Ez jó hír, e szerint Moriarty nem akar botrányt szítani a két ország között. Egyelőre... - folytatta gúnyos mosoly kíséretében, majd nagyot kortyolt a borból.

- És ezt mind hallotta a rendőrtiszttől? - kérdezte izgatottan Jane, mire Holmes szélesen elvigyorodott.

- Dehogy. Már ott a helyszínen tudtam, hogy valami nem stimmel. Ez a tiszt csak arról panaszkodik, hogy korán behívták, a nagy semmiért, ugyanis fogalmuk sincs, hogyan került szárazjég a padló alá...

- Némelyik lap elmozdítható volt, gondolom a múzeum alkalmazottjai között is voltak emberek Moriartytól és azok csempészték be még hajnalban. Mi ebben a nehéz? - Értetlenkedett Jane és ő is ivott a borból.

- Mint mondtam, a rendőrség idióták gyülekezete! - Vigyorodott el Holmes. Ebben a pillanatban a pincér visszatért az asztalukhoz, kezében egy tálcával, majd először Holmes, majd Jane elé tett egy-egy edényt. Levette a fedelüket, majd jó étvágyat kívánt és elment.

- Ó, Istenem. Ez mennyei! - sóhajtotta csillogó szemekkel Jane, ahogy megpillantotta az ízletes sült húst a tányérján.

- Hát még az íze! - kuncogta a férfi, majd vetett még egy pillantást a rendőr felé, hogy folytathassa a megfigyelést. - El akarják titkolni a dolgot Egyiptom előtt... Merész vállalkozás...

- Holmes, nem tudná az étkezés erejéig szüneteltetni a hallgatózást? Elveszi az étvágyamat, ha Moriartyra emlékeztet... - Szólt Jane, majd máris megkóstolt egy falatot a húsból.

- Ha már itt tartunk, egész nyugodt ahhoz képest, hogy nemrégiben lelepleződött az álcája!

- Mit ne mondjak, Ön mellett igazán biztonságban érzem magam - jelentette ki elmosolyodva Jane, majd újabbat kortyolt a borból.

- Ezt jó hallani! - Mosolyodott el a nyomozó s apró pillantást vetett Jane majdnem üres poharára. - Nem lesz kicsit sok a borból?

- Azt majd én eldöntöm! - Vágott vissza a lány, majd kiitta az utolsó kortyot is a pohárból, s már nyúlt is az üvegért, hogy töltsön magának. Sherlock azonban elvette előle.

- Még mit nem! Ebédelni hívtam meg, nem lerészegedni!

- Ugyan már, még egy pohár nem fog megártani! - erősködött Jane s próbálta valahogy elérni az italt, ám az túl messze volt tőle.

- Tudja, minden alkoholista ezzel a sorral kezdi... - oktatta ki a lányt Holmes, majd eltette az üveget az asztal legtávolabbi pontjára s jóízűen folytatta az étkezést. - Inkább az ebéddel törődjön. Ha ezzel végeztünk, meglátogatjuk kedves Watsont!

- Mister Watsont? De hát miért? - kérdezte végül Jane, mikor belátta, hogy megfosztották az italtól - Ahogy elnéztem, ő már mással van elfoglalva...

- Egy fenét! Ha elmondom neki a részleteket, egy-kettőre velem tart majd. Elvégre, mi lehet ennél izgalmasabb? - kuncogott Holmes s kortyolt egyet a borból.

- Áh, ééértem... - sóhajtott fel Jane, és folytatta az étkezést. Holmes azonban megtorpant, s faggatóan, ridegen pillantott a lányra.

- Ez mi volt?

Jane nem válaszolt, csak megvonta a vállát, mintha nem értené, miről van szó.

- Ez az "ééértem". Mégis mire véljem?

- Tudja azt nagyon jól! - kuncogta Jane, mire Holmes fintorogva visszatért az ebédjéhez. - Maga egyszerűen csak magányos Watson nélkül. Ezért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy magánál maradjak, s nyilván ez az ebédmeghívás is ennek köszönhető. Bizonyára üres a ház, mióta Mister Watson elköltözött...

- Ez ostobaság... - ellenkezett a nyomozó halk, durcás morgással, amin Jane csak elmosolyodott. - Megvagyok én egyedül is, nincs szükségem Watsonra!

- Persze. Hogyne - mosolyogta Jane s az elkövetkező percekben némán falatozták az ebédjüket.

Mikor aztán végeztek, a megbeszéltek szerint elindultak Doktor Watson rendelője felé. Mivel Holmes úgy gondolta, nincs messze a rendelő, gyalog mentek.

- Tudja, mi foglalkoztat már egy ideje? - Szólalt meg Jane a hosszú csönd után. - Miért olyan fontos Moriartynak az a zenedoboz? Mikor a múzeumban rákérdeztem, azt mondta, egész Egyiptom ellenünk lenne, ha kitudódna, hogy valami baja esett a doboznak. Moriarty viszont a jelek szerint nem akarja, vagy legalább is késlelteti a hír kitudódását, nem akar háborút. De akkor miért?

- Nekem is van egy kérdésem - hadarta Holmes - Miért pont most lett fontos Moriarty professzor számára?

- Ezt hogy érti?

- Ennyire vak? - torpant meg hirtelen Holmes, majd a lány értetlen arcát elnézve mélyen felsóhajtott s folytatta az útját - Önt már régóta megfigyelésben tartja Moriarty. Az a lovas kocsi, amivel rendszeresen utazott a Times irodájától szintén a professzorhoz tartozik...

- Várjon, honnan veszi mindezt?

- Az alapján, ahogy elbeszélgetett a kocsissal, jól ismerik egymást, tehát, többször is utazott már vele. A kocsi fekete volt, a kerekeken pedig vörös M díszelgett, érti már? - Magyarázta kissé türelmetlenül Holmes. Jane hirtelen nem is tudta eldönteni mit érez igazán: félelmet, ledöbbenést, tiszteletet?

- És maga mindezt honnan látta? - Kételkedett a lány.

- Én mindent látok! - Vigyorogta Holmes, mire Jane enyhén elfintorodott.

- Persze. De akkor ezek szerint hiába rejtőzködtem? Bármelyik percben rám támadhattak volna? - Kérdezte a lány. Minden eddigi törekvése oktalanná és nevetségessé vált. - Akkor miért most jelentkezett Moriarty?

- Ezt kérdezem én is! - Fakadt ki Holmes, ám ekkor már megpillantotta a rendelőt, s szaporábbra vette lépteit - Tudja-e, miről híres Meret-Szeger?

- Nem. Nem vagyok jártas az egyiptomi mitológiában...

- Kobra-istennő. Tehát mindenképpen köze van a mérgekhez.

- És úgy gondolja, ezért lennék én fontos, pont most? - Kérdezte Jane. Sherlock ekkor megtorpant. Megérkeztek.

- Nyilvánvalóan! Az ellopott kincs és ön között a méreg az egyetlen összefüggés, valószínűleg ez lesz a megoldás kulcsa is - jelentette ki Holmes, majd kinyitotta az ajtót a hölgynek. Jane kicsit feszélyezve érezte magát, ahogy belépett az ajtón. Úgy érezte, minden felelősség hirtelen a nyakába borult, Moriarty pedig minden mozdulatát lesi. Mint valami vadállat a prédáját. Furcsa érzés tört rá, amint körbenézett a rendelőben. Ujjai kissé viszketni kezdtek, de valami azt súgta, nem szabad velük foglalkoznia.

- Holmes, mit keresnek itt? - Csattant föl Watson, mikor megpillantotta a két jómadarat. Épp egy idős úr náthájára írta fel a szükséges pirulákat. Végignézett Jane-en, majd udvariasan rákérdezett az álcájára.

- És önben kit tisztelhetek?

- Oh, milyen udvariatlan tőlem! William Scott vagyok, örvendek! - Köszöntötte, majd kezet ráztak. Ismét rátört Janere az a furcsa érzés, de hogy kiverje fejéből, inkább átadta a sétabotot Watsonnak. - Ezt még Mister Holmesnál felejtette, ha nem tévedek! - És átadta. Újra az a furcsa érzés.

- Miért jöttek? - kérdezte az orvos, s közben rá se nézett a két jövevényre. Írta tovább a receptet.

- Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyük... - fejtette ki Holmes, közben pedig végighúzta ujját az asztalon, mintha a port nézte volna meg - Igen érdekes ügybe csöppentünk Mister Scottnak köszönhetően...

- Felejtse el - jelentette ki szárazon Watson, majd a kész cetlit a betegnek adta - Abból vegyen be naponta kettőt étkezés előtt, és minden rendben lesz.

- Köszönöm - bólintott az öreg, majd elindult az ajtó felé, azonban Sherlock félúton megállította, s egy zsebkendőt nyomott a kezébe.

- Ne felejtsen el rendszeresen kezet mosni sem! - Mosolyogta Holmes s elengedte az öreget.

- Ez meg mi volt? - Kérdezte felháborodva Watson ahogy a férfihoz lépett.

- Tán máris kijött a gyakorlatból, vagy egyszerűen túl ostoba észrevenni az enyhe mandula illatot? - Oktatta ki Sherlock az orvost, mire Jane a fejére csapott és halkan felkiáltott.

- Mandula, hát persze! Amióta beléptünk, nem tudtam eldönteni, mégis milyen szag ez!

- Micsoda? Cián az én rendelőmben, de mégis hogyan? - Értetlenkedett Watson. Idegességében már épp szájához akart nyúlni, ám ekkor Jane rákiáltott.

- Watson, ne! - Odaugrott mellé, és lefogta a kezét - A kezünkön van a méreg, senki se nyúljon a szája közelébe!

- Ahogy mondja, Jane... - motyogta Holmes, miközben a kilincset vette szemügyre - Nem csak az orvosi asztal, de a kilincs is be van kenve valamilyen balzsammal - magyarázta, majd megszagolta ujjait -, amiben cián van. Ugye nem volt még sok vendége, Watson?

- Nem, egyedül ez az egy betegem volt eddig - válaszolt Watson, majd egy-egy kendőt adott Jane-nek és Holmesnak, majd a saját kezét is alaposan megtörölte.

- Szerencséje. Valaki nem csak megölni, de be is akarja mártani önt, kedves Watson... - magyarázta Holmes, majd a kezét és a kilincset is letörölte.

- Betörtek hozzám, méreggel kenték be a rendelőm, de mégis miért? - méltatlankodott Watson, majd a biztonság kedvéért körbejárta a helyiséget, hátha újabb rendellenes dologra akad.

- Méreg... Moriarty... - motyogta megrökönyödve Jane, Holmes pedig bólintott s már kezdte is ecsetelni Watsonnak az étteremben hallottakat, s mindazt, amire eddig jutottak. Jane mindeközben üres tekintettel meredt maga elé s csak néha-néha pillantott fel hol Holmesra és Watsonra, hol pedig a mérgezett tárgyakra. Hirtelen ujjára tekintett, amelyiken hat éve azt a bizonyos gyűrűt is viselte. Moriarty valószínűleg nagyon jól tudja, hogy most Sherlock Holmes és John Watson vigyáz rá. Nyilvánvaló, hogy ez az egész cián ügy egy üzenet a professzortól Jane számára: ha nem jössz vissza, ők bűnhődnek.

Nem tehet mást. Más emberek életét nem kockáztathatja a saját boldogságáért.

- Felejtse el a megbízást, Mister Holmes - jelentette ki egyszerűen. Nem is nézett a nyomozó szemébe, sebesen megpördült, s már indult volna az ajtóhoz, ám a férfi megragadta a karját és maradásra késztette.

- Jane, maradjon! Moriarty emberei...

- Megölik magukat, ha nem megyek vissza a professzorhoz! - Vágta rá idegesen a lány és próbált valahogy kitörni Sherlock szorításából, eredménytelenül.

- Öngyilkos akar lenni!? - Mordult vissza a férfi.

- Az is jobb, minthogy miattam ártatlanok haljanak meg! - vágta rá sziszegve Jane, mire Watson kissé zavartan odalépett hozzájuk.

- Nem az ön hibája, Jane kisasszony. Nem ez az első alkalom, hogy Moriarty rajtam keresztül akar manipulálni valakit... - magyarázta az orvos, majd kisebb gúnyos mosolyt intézett Holmes felé.

- Most miért néz így rám? Nem tehetek arról, hogy ön az egyetlen gyengepontom! - Felelte gyermekien fölháborodva az illető, mire Watson mosolya zavarttá vált, így az orvos el is fordult a férfitól.

- Persze, nem ön tehet róla...

- Jane, egyedül képtelen szembeszállni a professzorral, ha pedig magára hagyom, attól tartok Moriarty terve, legyen az bármi, teljesülni fog. Azt ön sem akarhatja! - Magyarázta Holmes, majd lassan elengedte Jane kezét. A lány összezavarodott. Nem akarta új barátait bajba keverni, de Moriarty kezére sem akart játszani.

- Mit tegyek, Holmes? - Kérdezte, de hangja helyett sokkal inkább rettegő szemei beszéltek. Holmes erre elmosolyodott, s inkább a kék szempárnak válaszolt.

- Mint mondtam, Jane, nálam biztonságban van!

Jane halványan elmosolyodott, majd Watsonra pillantott.

- De akkor is... Minden rendben lesz?

- Miattam ne aggódjon, kisasszony. Elővigyázatos leszek... - válaszolt mosolyogva az orvos.

- Ezek szerint velünk tart, kedves Watson? - Kérdezte rosszul leplezett izgatottsággal Holmes. Watson felnevetet, majd gyengéden megveregette barátja vállát.

- Ön sajátmagára sem képes vigyázni, nem hogy másra! Szükségük van rám - mosolyogta, majd elindult egy rongyot keresni, hogy letörölje az asztalt. Holmes eközben játékosan Jane felé kacsintott, mondván, hogy ő előre tudta Watson beleegyezését. Azon már föl se háborodott, hogy mit is mondott.

- Viszont ma este még nélkülözniük kell - folytatta az orvos, mikor visszatért a ronggyal.

- Micsoda? De hát mégis miért? - Mérgelődött Holmes.

- Maryvel vacsorázom - válaszolta egyszerűen Watson.

- Csak aztán nehogy mérgezett legyen az étel - fintorogta Holmes. Megigazította magán a ruhát, Jane nyakkendőjével is babrált egyet, majd elindult az ajtó felé. Jane udvariasan biccentet egyet köszönésképp, majd elmosolyodott.

- Köszönjük, Mister Watson!

- Elég lesz a Watson is! - mosolygott az orvos. Jane bólintott, majd követte Holmest.

Késő éjszaka volt már, mikor Jane halk hegedűszóra ébredt. Először nem tudta mire vélni a hangot, így nem is törődött vele, ám a dallam egyre szomorúbbá, lágyabbá vált, így végül kíváncsisága mégis kihúzta az ágyból. Megigazította magán az inget, mely több helyen tintafoltos volt - Biztosan leöntötte Holmes, és szégyelli visszaadni Watsonnak - gondolta hirtelen Jane, majd lassan, csöndesen elindult Holmes szobája felé, ahonnan a gyönyörű zene is szólt. A nagy sötétségben nehezen látott, egyedül a holfény mutatott neki némi irányt a férfihoz, aki az ablaknál állva, hullámzó testtel a hegedűt nyűtte. Valószínűleg még le sem feküdhetett, hisz utcai ruháit viselte. A hang hirtelenjében elnémult. Holmes nem fordult a lány felé, talán zavarba jött.

- Nem illik meglesni másokat, Jane kisasszony...

- Ahogy nem illik hajnali káromkor hegedülni sem - felelte gyengéden a lány, majd összekulcsolta karjait.

- Watson sosem panaszkodott... - sóhajtotta Holmes, majd letette a közeli asztalra a hegedűt s inkább rágyújtott egy pipára.

- Csakhogy én nem vagyok Watson, bármennyire is hiányzik a társasága - vágott vissza Jane, de hangja nem mutatott semmilyen felháborodást, csupán nyugalmat. Fölösleges volt bármit is mondania, hisz az előbbi játék mindent elmondott a férfi érzelmeiről.

- Nekem nem hiányzik Watson... - morogta, majd mélyet szívott a pipából s kissé végigmérte a lányt. - Jó látni, hogy a következtetéseim valóban jók voltak, és ön tényleg nő.

Jane némán elmosolyodott, majd összébb húzta az ingjét és tett néhány lépést Holmes felé.

- Persze... - halkan kuncogott, majd kinézett az ablakon. Mosolya pillanatokon belül lehűlt arcáról. - Biztos, hogy minden rendben lesz vele?

- Watsonnal? Persze! Mi baja esne? - értetlenkedett Holmes, majd gyengéden megsimogatta a lány vállát - Én tanítottam a részletek felismerésére, ne féltse!

- Ó, így már mindent értek... - kuncogta a lány, de ez a kuncogás is hamar elszállt.

- Fölöslegesen törtem magam az álcáimmal... Fölöslegesen menekültem hat éven keresztül...

- Ugyan, Moriarty-t nehéz kisakkozni. Kegyed pedig kétségbe esett volt... Bár meg kell valljam, csupán egy dolog leplezhette le - magyarázta Holmes, majd pár lépést hátrált az ablaktól. Jane értetlenül fordult utána.

- Mégis micsoda?

- Nos, önben hatalmas tehetség szunnyad az írás terén. Tizenhatféleképpen írt három napilapban is, senki sem tudta megmondani, hogy egy emberről van szó. Majdnem én sem. Csak hogy volt egy dolog, egy kis apróság, ami mind a tizenhat stílusban egyaránt virított... - pöfékelte halkan a nyomozó.

- Micsoda!? - türelmetlenkedett a lány. Holmes mosolyogva Jane felé fordult, majd kifújta az utolsó füstöt is a pipából.

- Az írás utáni szenvedély. Az írás élvezete. Ez buktatta le önt, Jane. Az írás utáni hatalmas szeretete - magyarázta Holmes s eltette a pipáját. Jane keserűen elmosolyodott, majd a hegedűre pillantott. A húrokon lágy táncot járt a holdfény.

- Játsszon nekem valamit, Holmes... - suttogta szomorú arccal. - Valami szépet.

Holmes engedelmesen elindult feléje. Némán lépett az asztalhoz, majd felvette a hegedűt. Egy pillanatra Janere és elkeseredett arcára nézett, majd felsóhajtott.

- Ez a minimum, ha már felébresztett! - csattant fel hirtelen mosolyogva a lány, mintha mi sem történt volna. Holmes értetlenül pislogott rá, majd készült a játékra, ám idő előtt megtorpant.

- Úgy nem megy, ha bámulnak!

- Oh, a kis szégyellős! - kuncogta Jane, majd fogta magát, és elindult az asztal melletti karosszék felé. Holmes értetlenül fordult utána. Fél füllel mintha valami köszönömöt hallott volna.

Jane hátat fordítva helyezkedett el a karosszékben, lábait felhúzta. Mikor Holmes látta, hogy vendége elhelyezkedett, kicsit még gondolkodott, mit is játsszon, ami most illene ehhez a meghitt, nyugalmas éjszakára. Végül aztán lágyan ringatózni kezdett, s megszólalt a hegedű. Halk, ezüstös csillogással töltötte meg a szobát. Jane elmosolyodott.

- Amazing grace... - suttogta, majd elvett az asztalról egy papírlapot, egy tompa ceruzát, s a homályos, sötét színek között lassan rajzolni kezdett. Észre sem vette, hogy halkan dúdolva végigkísérte Sherlock játékát.

Holmes pedig csak játszott. Sosem értett az emberek nyelvén, de tudta, mikor mit éreznek. Most is pontosan tudta, mi járhat Jane fejében, de fogalma sem volt, hogyan segíthetne rajta, így hát ezt az egy kérését szinte hajnalig teljesítette.

Már pirkadt, mikor hegedűje elfáradt. A felkelő nap gyöngéden simogatta a tájat. Holmes némán bámult ki az ablakán, hegedűje a kezében lógott. Akárhogy akarta leplezni, hiányzott neki Watson közelsége s rettenetesen aggódott érte. Kicsit bűntudata volt, hisz valóban úgy tekintett Jane társaságára, mint valami pótlékra. Erre a gondolatra a lány felé nézett, s lassú léptekkel elindult felé.

Ahogy sejtette, aludt. Kezéből majdnem kicsúszott a papírlap és ceruza. Holmes kezébe vette a papírlapot, hogy közelebbről is szemügyre vegye a rajzot.

Magát látta viszont, ahogy a Hold - szinte reflektorfényszerű - színében szenvedéllyel hegedül.

Elmosolyodott, majd mikor meglátta, hogy egy fontos adatokkal teli lap hátuljára készült a rajz, kissé elfintorodott. De nem volt ideges. Visszatette a lapot az asztalra, majd levetette zakóját és gyengéden betakarta vele a lányt.

Fülében egészen addig ott csengett a halk dúdolás, míg ő is végül álomra hajtotta a fejét.