SH - Álarc

nos, ezzel szentelem föl ficblogom, az első Sherlock Holmes ficcemmel... több fejezetes lesz, remélem, be is fejezem majd Q_Q jah, és a filmbeli SH környezetében játszódik, nem BBC...

úgy a két film között játszódik a sztori.

Álarc
~1~
"A valódi nevét, kérem"

Hatalmas zsibongás hallatszódott ki a The Times szerkesztőségéből egy kora nyári reggelen. Kisebb-nagyobb beosztásúak egyaránt tolongtak a főnöki asztalnál, könyörögve a legfrissebb munkáért, mely a „nagy áttörést” jelentheti számukra a ranglétrán. Mindenki jobbnál jobb érvekkel ajánlgatta magát a munkára, ám a mindenható rájuk se hederített.
Ugyanilyen nyugalommal pakolgatott pár asztallal arrébb egy magas, vékony, törékeny alkatú fiatal férfi. Hosszú, vékony ujjai töredezett, festékes, tintás körmökben végződtek, melyeket láthatóan megviselt az idegesség fogainak munkája. Rövid, rendezetlen sötétbarna haját egy fekete bőrkalap védte, melyet sután ferdén viselt. Suhanc éveiben járhatott, arca még csak nem is pelyhedzett, mégis magabiztos önelégültséggel lépett ki az iroda ajtaján. Fél füllel még hallotta, ahogy társai méltatlan kijelentéseket tesznek rá, de nem különösebben érdekelte. Csupán azzal foglalkozott, hogy időben odaérjen a British Museum legújabb műtárgyának bemutatására.
Fogott egy lovas kocsit, majd egy megkönnyebbült sóhaj közepette helyet foglalt. A kocsis – mintha már régebb óta ismerte volna őt – beszélgetésbe elegyedett vele, ő pedig kisebb izgatottsággal válaszolt is.
- Szóval ismét maga kapta meg a legújabb nagy fogást, mister Timothy? Nagy teljesítmény, ha úgy vesszük, pár hónapja kezdte a Timesnál! Büszke lehet magára, uram!
- Büszke? – kérdezte keserű mosollyal – Ez csak egy újabb bizonyítási alkalom. Ha kicsit is rosszabbul teljesítek, oda a hírnevem! – halkan felnevetett, majd kinézett az ablakon s folytatta – Persze igen, sosem gondoltam volna, hogy a kis cikkem a híres detektívről végül ilyen hírnévhez juttat el. Jobban kellene vigyáznom! - tette hozzá elkomorodva, majd elhallgatott, s a kocsis sem kérdezett többet. Pár perc elteltével ugyanis a lovak megtorpantak, megérkeztek a múzeumhoz.
- Mondja, kérem, mire is megy itt most ez a felhajtás? - kérdezte a kocsis, ahogy a fiatalember kifizette.
- Egy igen értékes műtárgyat kaptunk Egyiptomtól kölcsön. Ennyi. Unalmas, de a nép zabálja! - vágta rá mosolyogva, majd udvariasan megemelte kalapját köszönésképp, és elindult a múzeum bejárata felé. Kicsit furcsa volt számára a kocsis, nem egészen így szokott viselkedni, de nem tartotta érdemlegesnek, hogy törődjön vele.
Köszönt az ajtóban álló őröknek, majd megkezdődött a tolakodás neheze. Míg utat tört a többi újságíró kínai nagyfalán, elő túrta mellénye zsebéből kis noteszét és ceruzáját, hogy mindent a lapokra véshessen, amit csak szeme és füle érzékel a helyszínről.

A tömeg elviselhetetlenül tolongott a hatalmas teremben, amit az emberek úgy töltöttek meg az utolsó négyzetméterig, mint halászok hálóját a mit sem sejtő állatok  egy termékeny úton. A levegő állott és feszült volt. Tekintetek ezrei meredtek a helyiség közepén elhelyezkedő üveg szekrényre, mely még egyelőre egy fehér lepellel együtt rejtette el a kíváncsi szemek elől az állítólagos kincset...

Elképesztő lelkesedéssel körmölt az apró lapokra, csupán néha-néha felpillantva, történt-e valami új, valami írásra méltó, mialatt ő az előbbi sorokat rendezi. Egyszer aztán tekintete fennakadt, törékeny ujjai megálltak egy betű alkotása közepén.

- Nem lehet... - suttogta halkan, ahogy égszínkék szemei egy férfi mozgását kezdték el követni - Ő is itt van? - hangja elcsuklott, ahogy a fekete, hullámos hajú férfira pillantott, aki kisebb idegességet tükrözött kapkodó mozdulataiban. Hirtelen maga mögé fordult a tömegben, mikor meghallotta, hogy szólítják.
- Holmes!
Az újságíró szintén a hang irányába tekintett, s halvány mosollyal szemlélte, ahogy az a kettő egymásra talál.

- Holmes, mégis mi ütött magába!? - csattant föl a magas, világos barna hajú, bajszos úriember, ahogy végre utolérte barátját.
- Hogy érti, Watson? Tán baj, ha érdeklődöm Meret-Szeger kincse után? - felelte az értetlenkedést magára erőltetve a másik, mire Watson méltatlankodva felsóhajtott.
- Nem nevezném érdeklődésnek, hogy egyik percben még egy lovas kocsin ülünk, útban hazafelé, a másik pillanatban kiugrik, és eszét vesztve rohan a múzeumba...
- Hát... gondoltam nem árt egy kis művelődés... - válaszolt Holmes ártatlan arckifejezéssel, akárcsak egy gyerek, aki épp most tett rossz fát a tűzre. Watson már-már anyai szidalmazó tekintete azonban rákényszerítette az igazmondásra, így egy megadó sóhaj után erősen magához húzta az orvost, s füléhez hajolt, hogy más még véletlenül se halja, amit beszélnek.
- A lovas kocsi, ami mellett elmentünk és a múzeum felé tartott... a kerekeken egy vörös M betűt véltem felfedezni, a kapu mellett álló őrök ennek tetejében egytől egyik gyűrűt viselnek egy bizonyos betűvel díszítve...
- Csak nem...?
- De bizony, Moriarty kontárkodik valamiben, aminek van valamilyen köze Meret-Szeger kincséhez... - válaszolta gyanakvóan körbe pillantva. Próbált minden apró részletet megvilágítani éles látásával, kikövetkeztetni, mi fog történni, hogyan és mikor. Azonban a hatalmas tömeg, a jobbról, balról érkező tolakodás folyton folyvást kizökkentette. Csupán abban volt biztos, hogy Moriarty emberei egyre inkább elárasztották e termet. Némelyik őrnek, némelyik egyszerű kíváncsi embernek, és némelyik újságírónak álcázta magát, de mindegyikőjüket elárulta az aranyszínű gyűrű.
Ekkor azonban Sherlock szeme egy fiatal férfira tévedt. Koszos, festékes kezében jegyzetfüzetét és csonka ceruzáját markolta. Holmes egyből leolvasta a férfiról, hogy valami nincs rendben vele. A vékony ujjak, a szálkás testalkat és a gyönyörű, puha arc valahogy nem illettek bele a képbe. Ahogy egyik ujján lévő világosabb csík is rendellenességről árulkodott: gyűrűt viselt. De milyent? Ő is Moriarty embere?

Timothy összerezzent a többperces szemkontaktustól, majd megrázta fejét és visszarévedt a papírjai közé. Megköszörülte torkát, s kissé nehezen is kapott levegőt.
- Muszáj a szerepemben maradnom... - mormogta, ám alighogy a ceruza hegye megérintette a papírt, a Múzeumtulajdonos harsány hangja intette csöndre a kíváncsi tömeget. Timothy, és a többi ember kíváncsian meredt a jól öltözött, mégis ideges férfira.
- Hölgyeim és uraim! Kérem, nyugodjanak meg! Igen nemes nap köszöntött múzeumunkra...
Timothy szinte a papírra se figyelt, reflexszerűen írta ami a fejében volt, még pislogni is elfelejtett, ahogy a beszédre figyelt. Akárcsak egy robot.

- Tartsa nyitva a szemét, Watson. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan nagy összeütközés lesz itt. - súgta barátja fülébe Holmes, ám ekkor kénytelen volt mélyen felsóhajtani, hogy némi levegőhöz jusson.
- Túl sokan vagyunk ebben a teremben... alig lehet levegőt kapni... - fejtette ki Watson, ahogy ő is arra a cselekvésre kényszerült, mint a detektív. A férfi azonban megrázta a fejét.
- Nem... Nem ez az oka... - vágta rá azonnal, s szemét ismét körbetáncoltatta. - Moriarty emberei készülnek valamire... - állapította meg, ahogy az őrök minden ajtót bezártak, az ablakokat pedig becsukták.

Holmes ismét levegő után kapkodott.

- Szén-dioxid... - köhécselte, mire Watson rávágta a választ.
- Szárazjég!
Holmes bólintott, majd egy zsebkendőt nyomott barátja és a saját szája elé. Ekkora már a közönség nagy része erősen köhögni és méltatlankodni kezdett. Holmes a szeme sarkából látta, ahogy a gyűrűsök lassan az ajtókhoz vonulnak, az árnyékban maradva, és egy álarcot húznak szájukra.
- Ebben a hőségben nagyon könnyen olvad, talán már csak perceink vannak hátra... – magyarázta, ahogy próbált rátalálni az említett szárazjégre. Watson máris segítségére sietett.
 - Már mikor beléptünk éreztem, hogy valami nem stimmel... Nem csak a levegő, de ez a zártság... - Holmes nem tudta befejezni mondatát, újból levegőért kellett kapnia.
Eközben Timothy is szédelegni kezdett, s nem tudta eldönteni, hogy az oxigén hiánytól, vagy más egyébtől látja párologni, gőzölögni az alattuk álló padlót. Ekkor azonban lezuhant a földre, s fájdalmasan megtapasztalta, a kő bizony jéghideg. Erre az időre már kisebb pánik tört ki az embereken, mindenki az ajtókat rohamozta meg, ám azokat rendíthetetlenül védték az őrök. Holmes megpillantotta a földön fekvő férfit, ahogy az tapogatja a köveket, s ekkor ráébredt ő is, mekkora is a baj.

Timothy felpattant, majd gondolkodás nélkül hatalmasat ütött a mellette álló őr képébe, végül az eddig őrizett ablakot is kitörte.

- Nem is rossz ötlet! - motyogta Holmes, majd követte a példát és Watsonnal együtt az őröknek estek. A füst, a szén-dioxid ez időre ködszerűen árasztotta el a termet, még a kitört ablakok ellenére is egyre jobban sűrűsödött. Timothy imbolyogva próbált egy-két céltalan pofont mérni az előtte álló maszkos, erős testalkatú férfira, azonban addigra már minden ereje elhagyta a levegőhiány miatt. A kigyúrt, több láb magas férfi erre elvigyorodott, majd erősen az ifjú gyomrába húzott egyet. Timothy megtántorodott, s hörögve zuhant a földre. Nem kapott levegőt sem az ütés, sem a gáz miatt. Már épp elhagyta volna a józan esze, mikor még halványan látta, hogy a kalapos, bajuszos férfi feléje rohan. Az előbb elcsent maszkját Timothyra helyezte, majd könnyű szerrel kivédte a monstrum csapásait, sétapálcáját az illető torkához szorította, és addig onnan el sem vette, míg bármiféle mozgást produkált. Miután a férfi élettelenül a földre hullott, Watson elvette tőle a maszkot, és Timothyhoz fordult.
- Minden rendben? - a fiú bólintott. - Jobb volna, ha elmenekülne innen. Ezt már mi elintézzük! - folytatta, majd Timothy mutogatásából ítélve jobbnak látta, ha hátra csap. Épp időben állította meg pálcájával az újságírónak öltözött gazembert, akinek a kezében egy tőr lapult.
- Azért ha nem bánja, besegítenék! - jelentette ki a fiú, s máris gyomorszájon rúgta az ellenfelet, aki erre csak éppen hogy megtántorodott.
- Watson... el kellene egy kis segítség... - hallatszódott a terem másik végéből egy elfojtott férfi nyögés, amit minden valószínűséggel Holmes hallatott. A doktor aggódva kapta feléje tekintetét és ijedten pislogott, mikor meglátta, ahogy barátját arcával befelé falhoz szorítva fojtogatják.
- Menjen csak, Watson, ezt én elintézem! - mondta határozottan Timothy, mire az orvos gondolkozás nélkül barátja segítségére sietett. Timothy hosszassan farkas szemet nézett ellenfelével, megfigyelte a tőrt, annak alig pár centis élét, s halványan elmosolyodva már zsebre is tette a győzelmet.
- Nos, a fegyvertávolságot szemügyre véve, már győztem is... - kuncogta, majd hirtelen csizmájához hajolt, s hogy elkerülje ellenfele csapását, egy hátra bukfenc kíséretében kihúzott onnan egy körülbelül tíz centiméter élű tőrt, amivel hamar a férfi felé rohant. Jobb könyökével tüdején csapta, ballal kiütötte kezéből a kicsinyke tőrt, majd egy könnyed mozdulattal elvágta a torkát. Alighogy ezzel végzett, egy másik őr erős karjaival hátulról a nyakába csimpaszkodott és erősen szorítani kezdte. Timothy hiába próbálta magáról lerázni, ismételten győzedelmeskedni látszott a levegőhiány. Végső elkeseredettségében - mint a lovak - erősen hátra rúgott, ágyékon találva így a férfit, aki ettől szinte szobormerevvé válva esett össze. Timothy erre pimaszul elvigyorodott a maszk alatt, megigazította gallérját, majd Holmes és Watson felé pillantott. A két férfi még mindig ügyetlen csatát vívott a megmaradt négy őrrel, hol az egyik volt nagyobb slamasztikában, hol a másik. Timothy erre csak felsóhajtott, majd eltökélt léptekkel elindult feléjük.
- Férfiak... - motyogta. Mikor aztán odaért, határozott mozdulattal az egyik támadó hátába döfte a tőrét, aki így fájdalmas sikoly közepette eresztette el Watson hátracsavart karját. Azonban hatalmas haragra gerjedt, s erős jobb horgot készült Timothy arcába nyomni, mire a fiú gyorsan leguggolt, s kirúgta a férfi lábait maga alól. Az meglepetten esett hanyatt, aminek következtében a hátában maradt kés mélyebbre fúródott, elérve a fontosabb belső szerveket is. A férfi hörgött még párat, majd megadta magát a halálnak. Watson elismerő, és hálálkodó bólintást intézett Timothy felé, ám ekkor egy másik férfi a saját sétapálcájával próbálta megfojtani őt. Timothy nem is késlekedett, kihúzta a tőrt az élettelen testből, majd indult is segíteni Watsonon, ám ekkor a harmadik előugrott a semmiből, s egy erős mozdulattal kicsavarta a vékony ujjakból a fegyvert. Timothy készen állva, ökölbe szorítva kezeit meredt vissza a magas Góliátra, s kénytelennek érezte, hogy tegyen pár lépést hátrafelé, ám a fal hamar útját állta.
- Innen nincs kiút, kisfiú! - vihogta a szörnyeteg, majd csapásra emelte hatalmas kezeit. Ekkor két, rémisztő puskadörej robbant, majd a Timothyra támadó monstrum, s Watson ellenfele is egyaránt a földre esett.
- A legjobb időzítés... - nyögte az orvos, ahogy visszavette botját, és torkát dörzsölgette. Timothynak még kellett egy kis idő, hogy felocsúdjon, majd mikor már belátta, elmúlt a veszély, levetette az álarcot.
- Mégis mi az ördög volt ez!?
- Ez? Egy merénylet Meret-Szeger zenedobozának az ellopására... - fejtette ki Sherlock, ahogy az üvegszekrényre, és az ott nyugvó dobozkára pillantott.
- Egy zenedobozért ekkora felhajtást csinálni!? Mégis mi lehet ebben olyan fontos? - kérdezte hitetlenkedve a fiú, Holmes eközben közelebb ment a műtárgyhoz.
- Egy egész ország fordulna ellenünk, ha ezen csak egy karcolás is esne! - magyarázta Holmes, s már hallotta is, ahogy a rendőrség eszeveszetten rohan a múzeum felé. Timothy elismerően bólintott Holmes állítására, ám ekkor megpillantott valamit az egyik ellenfelük ujján. Leguggolt mellé, s szemügyre vette az aranyozott gyűrűt. Szemei azonnal kikerekedtek, mikor meglátta a gyűrűbe vésett, nemes M alakú betűt. Remegő kezéből kiesett az élettelen kéz, s hitetlenkedve nézett végig a holt társaságon. Mindegyiken ilyen gyűrű volt.
- Ám sokkal inkább érdekel az, hogy kegyed kicsoda... - zökkentette ki az újságírót Holmes, majd hátul összekulcsolt kezekkel mélyen a szemébe nézett.
- Azt hitte nem veszem észre? A nőies ujjak, a kecses, karcsú alak és a sima arc... Ebben a korban már legalább egy kis pihének lennie kellene magán... - magyarázta ahogy saját arcán demonstrálta a borostát. - A sűrű szempilláról és vörös ajkakról nem is beszélve... Ön egy hölgy!
Watson hitetlenkedve fordult Timothy felé, s szó mi szó, valóban több nőies vonás megfigyelhető volt rajta.
- U-ugyan már. Badarságokat beszél! E-Egyszerűen nőies az alkatom, megesik az ilyen! - ellenkezett Timothy, tekintetét össze-vissza kapkodta, hol a gyűrűkre, hol Sherlock szúrós tekintetére.
- Valóban? Akkor mivel magyarázza a kitüremkedést a mellkasán, ami nyilvánvalóan a harc során elcsúszott fásli eredménye, valamint a hirtelen rettegő hangnemet? Ha tényleg oktalan a felvetésem, nem menekülő utat kutatna a tekintetével, hölgyem!
Az utolsó csepp is a pohárba hullt. Timothy nem gondolkodott, a legközelebbi, kitört ablakhoz rohant, s kiugrott. Holmesnak se kellett több, azonnal utána eredt.
- Watson, maga itt marad! Beszéljen a rendőrökkel! - parancsolt rá barátjára, majd ő is távozott az ablakon. Az orvos halkan felmorgott méltatlankodásában, de szót fogadott.

Eközben Timothy már utcákkal arrébb rohant fejét vesztve, kétségbeesetten. Sejtette, hogy eljön ez a pillanat egyszer, de mindig remélte, hogy mégis megússza. Fél szemmel hátra pillantott, de Holmes még mindig kitartóan üldözte.
- Álljon meg! Állj! - kiabálta eltökélten, mire az újságíró még inkább megrémült, s próbálta lábait egyre szaporábban szedni. Véletlenszerűen rohant be egyes sikátorokba, gondolkodás nélkül rohant, s imádkozott, hogy sikerüljön végre leráznia a kitartó detektívet. Ami csak útjába került, kilökte az út közepére, hogy üldözőjét lelassítsa. Az a néhány nyögés háta mögül arra engedte következtetni, hogy már fellélegezhet, így a következő sarokra fordulva megállt, s próbálta valahogy kifújni magát.
- Francba... fújtak a Timothy álcának... Találhatok ki egy újat... - sóhajtotta szemét lehunyva, ám ekkor léptekre lett figyelmes. Azonnal felkapta fejét, s reflexszerűen Holmes felé csapott a tőrrel, ám a férfi -- mintha előre látta volna mozdulatait -- minden próbálkozást hárított, majd kicsavarta kezéből a tőrt, és a falhoz szorítva mozgás képtelenné tette.
- És most szépen avasson be, kicsoda ön, és miért adta ki magát újságírónak? Mit keresett a múzeumban? - faggatózott Holmes. A másik szemében kisebb reményszikra csillant föl.
- Szóval... fogalma sincs arról, ki vagyok?
- Ha lenne, nem kérdeztem volna rá. - felelte kissé kioktatón a detektív, mire az álruhás halványan elmosolyodott.
- Egy egyszerű újságíró, higgyen nekem!
- Már miért higgyek? Úgy futott előlem, mint a mérgezett egér! Ráadásul álruhában van!
- Nos az elsőt megválaszoljam: ki ne menekülne, ha üldözik? - vágott vissza, mire Holmes kisebb bólintással beismerte - Aztán... maga szerint a mai világba mire megy egy női újságíró? A ranglétra legalján, ha meg tud kapaszkodni! Én pedig az írásnak élek, és ha ehhez férfiként kell élnem, hát akkor úgy élek, ennyi az egész!
- Jó, de... - erősködött a férfi, mint egy gyerek, majd egy megadó sóhaj következtében elengedte a lányt - De a kérdés továbbra is áll: Ki a fene vagy te?
- John Timothy! - felelte vidáman, s már nyújtotta is kezét.
- A valódi nevét, kérem. - méltatlankodott Holmes.
- Értelmét vesztené az álnév, ha elárulnám az igazit! - kuncogta pimaszul, majd megigazította magán a mellényt, a fáslit, s indult is kifelé a sikátorból, Holmes követte, enyhe gúnyos vigyorral.
- Valóban. De ha nem árulja el, majd én elárulom a Timesnál.
- Azt nem teheti! - torpant meg hirtelen a lány, kétségbeesett pillantást vetve Holmesra.
- Pedig megteszem! - felelte elvigyorodva. A lány egy ideig elbizonytalanodott, majd megrázta a fejét és tovább ment.
- Akkor tegye! - vágta rá hisztérikusan - Akkor sem mondhatom el a nevem! Engem megölne, ön meg bajba keveredne! - folytatta, s egyre nagyobb léptekkel sietett a Times felé. A Múzeumhoz már egészen közel voltak.
- Ugyan már, csak egy névre vagyok kíváncsi! - erősködött a férfi, mire a nő végső elkeseredésében egy lovas kocsinak intett. Eközben a távolból Watson sziluettje bontakozott ki a tömegből.
- Nem tehetem, fogja már föl! - vágta rá Timothy, majd mikor megállt előtte a kocsi, megemelte kalapját, hogy elköszönjön. - Örültem a szerencsének, mister Holmes. - És ezzel beszállt a kocsiba, amiben már ült egy férfi, a fekete ruhája és a sötét sarok azonban elrejtette arcát.
Sherlock még utoljára a kocsi ablakába markolt.
- Kérem, Timothy... Az a világosság, az ujján... egykoron gyűrűt viselt, de a csík vastagságából ítélve nem eljegyzési, sokkal inkább pecsétgyűrűről van szó, talán hasonló, amit a múzeumban látott a vendégeinken. Valamiért ön mégis már rég eldobta, csak arra nem tudok rájönni, miért? - fejtette ki hirtelen megfigyeléseit Holmes, úgy hadarva, hogy szinte még a lány is alig fogta fel. Ám mikor felocsúdott, oda se hederített a férfira, a kocsishoz fordult. Bemondta a kívánt címet, mire a lovak nekiindultak.

Holmes csak ekkor vette észre a kerekeken díszelgő daliás M betűt.

- Minden rendben, Holmes? - kérdezte Watson, ahogy a helyszínre érkezett.
- Mindent elmondott a rendőrségnek?
- Igen, uram!
- Remek! - jelentette ki, majd egy kocsis után fütyült - Akkor most kövessük azt a kocsit! Van egy olyan érzésem, hogy Timothy nem abba akart beszállni!

Eközben az említett álruhás teremtés idegesen körmeit kezdte rágni, s próbálta kiverni fejéből mindazt, amit az előbb mondtak neki. Ekkor azonban megpillantotta, hogy nincs egyedül, így gyorsan elvette kezét a szája elől.
- Elnézést uram, nem láttam, hogy itt van. Nehéz ettől a fránya szokástól megszabadulnom.
- Ó semmi baj! Engem sokkal inkább érdekel Holmes úr feltett kérdése: miért is nem viseli azt a gyűrűt?
Timothy azonnal összerezzent az ismerős hang hallatán, s rettegve pillantott a férfi irányába, aki kicsit előre hajolt, így végre kivehető volt rémisztő rideg szeme, könyörtelen vonásai. A lány nagyot nyelt, majd gondolkodás nélkül az ajtó után kapott, ám alighogy megérintette a fát, erős ütést érzett tenyerén.
- Ejnye, hova siet, miss Lawrence? Oly rég volt alkalmunk egy kis csevejre! - vigyorgott a férfi, ahogy visszahúzta magához a sétabotját, s nyájasan a lányra mosolygott.
- Én inkább elhalasztanám egy másik időpontra, mondjuk soha napján? - sziszegte az újságíró, megvető pillantást intézve a férfi felé. Óvatlan volt. Mindig is ügyelt arra, hogy egyedül utazzon, ám most annyira el volt foglalva Holmesszal, hogy elkerülte a figyelmét az, akitől valójában menekül mind idáig.
- Ó, de hisz az oly messze van, Lawrence! - sóhajtotta a férfi, majd arca elkomorodott, vigyora lehűlt ajkairól - Meglehetősen sok éve már, hogy eltűnt a szemem elől...
- Hat, pontosabban hat éve, uram. - vágott közbe keserűen elmosolyodva a lány, mire a másik dühösen felmordult.
- Ne tegyen úgy, mintha csak egy teadélutánon volna!
- Higgye el, annál borzalmasabban érzem magam! - vágta rá gúnyos hangnemben, leplezve idegességét. A férfi halkan felkuncogott, majd folytatta a méltatlankodást.
- Tudja jól ön is, hogy előlem nem menekülhet el. A sorsa az, hogy az embereim közé tartozzon!
- Ön pedig tudja jól, hogy nem hagyom magam! Nem fogok a szüleim baklövése miatt én szenvedni! - jelentette ki határozottan az újságíró, szinte ő maga is elfelejtette, mennyire retteg.
- Azt majd én eldöntöm, kedves! - felelte a férfi, majd a lánynak szegezett egy kisebb, aranyozott pisztolyt. A lány ijedten meredt a fegyverre - Vagy nekem dolgozik miss Lawrence, vagy senkinek! Nem engedhetem, hogy csak úgy szabadon járkáljon föl s alá, olyan információkkal, melyek akár a vesztemet is hozhatják! - erősködött a férfi, ám ekkor hangos puskadörej törte meg a feszült, rémületes csöndet. De nem az aranyozott fegyver hangja volt ez, valaki a kocsira lőtt.
A férfi és az újságíró is megosztott hitetlenkedéssel pillantott hátra felé, ám a lány nem habozott sokáig, kihasználva a másik figyelmetlenségét, tétlenkedés nélkül kiugrott a lovas kocsiból.
- Nem leszek a bábod, Moriarty! - vetette oda még ugrás előtt, majd karjait arca elé helyezte és ugrott. Pördült párat a földön, de igyekezte minél hamarabb fékezni magát, hogy futásnak indulhasson. Alighogy föltápászkodott, az eddig mögöttük robogó lovas kocsi megtorpant előtte, ajtaja sietősen csapódott ki.
- Jöjjön! - kiáltotta onnan Holmes. A lány nem tétovázott, bemászott a kocsiba.
- Mégis hogyan...?
- Hadd találjam ki, egykoron Moriartynak dolgozott, de már szeretné abbahagyni, ő viszont nem. Eltaláltam? - hadarta ismét a detektív, mire a lány csak nagyokat pislogott.
- Szokjon hozzá, előtte semmi sem titok! - felelte Watson a kérdő pillantás láttán.
- Nem kis bajba keveredett hölgyem. Sejtettem, hogy nem csupán írói karriere miatt félti annyira a kilétét. - folytatta Holmes. - Moriarty nem tágít, addig nem hagyja békén magát, míg meg nem győzi...
A férfi csak folytatta, észre sem vette a másik rettegő pillantását. Végül az újságíró erőt vett magán, megragadta Holmes gallérját, s könyörögve nézett fel rá.
- Ön profi, ugye?
- Nos... álszerénység volna tőlem azt mondani, hogy nem... - felelte kissé zavarban és értetlenül.
- Akkor könyörgöm, védjen meg ettől az őrülttől!
Holmes továbbra is értetlenül nézett vissza az oly közelre lévő lányra, míg Watson csak az eseményeket nézve halványan elmosolyodott.
- Tudja, Timothy, ahhoz hogy megbízásokat elfogadhassak, valódi, és nem álnévre van szükségem! - felelte végül Holmes enyhe arroganciával a hangjában, ám szája sarkában már megjelent egy huncut, vidám mosoly.
- Jane. Jane Lawrence... - felelte megadó sóhajjal, majd Holmes lassan lehámozta magáról a lány ujjait, és elmosolyodott.
- Nos, miss Jane, biztosíthatom benne, hogy kegyednek semmi baja nem fog esni!
Holmes elnevette magát, majd ezt követően Watson készségesen a kocsishoz szólt.
- A Baker street 221/B elé, kérem!
S ezzel a két kuncogó férfi kocsija tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, míg Jane csak remélni tudta, hogy ebből az őrületes hajszából lehetőleg élve kerül ki.