SH - Álarc 3.

Álarc

~3~

"Nem veszítem el!"

A Thimes főszerkesztője lassú, monoton léptekkel indult el ágyából a konyha felé, hogy reggeli kávéját megfőzhesse. Még sötét, és nyirkos hajnal volt, csak néhány lovas kocsi zörgő kerekét lehetett hallani.

A férfi mindezekkel nem törődött, kelletlen ásítás közepette próbált valahogy a sötétben valami reggeli félét kotyvasztani, lehetőleg csöndben, hogy ne ébressze föl kedvesét. Az újság írás átka, hogy korán kell a szerkesztőségbe érkezni annak érdekében, hogy minden friss hírt közölni tudjanak. De már egészen hozzászokott ehhez, viszont most különösen dühös volt. Egyik - legjobb - alkalmazottja egyik pillanatról a másikra eltűnt, az évszázad talán legjobb sztorija az ajtón kopogtat, és nincs, aki megírja. Bezzeg a konkurens újság alig pár óra elteltével világgá kürtölte a Múzeumban történteket.

Halkan felmorgott eme gondolatra, majd lassan majszolni kezdte a tükörtojását. Miután végzett, és a kávétól is kellőképpen magához tért, elindult a fürdőbe, hogy rendbe szedje magát, és a borostáit. A nap már elkezdte monoton útját az égen, s a kocsi zajok is egyre erősödtek. A főszerkesztő lassú, óvatos mozdulatokkal húzta le borotvakését, majd a késre rakódott habot egy könnyed mozdulattal lerántotta. Azonban hiába koncentrált oly erősen, egyszer csak ejtett egy apró, vízszintes csíkszerű vágást az álla közelében. Szitkozódva felszisszent, majd eztán már nem is igazán törődött a vágásokkal, így többet is szerzett. Apró, szinte láthatatlan sebek voltak, nem érdekelte, sietnie kellett.

Mikor aztán már az arcát mosta, furcsa, zsibbadó érzést észlelt az ujjaiban, s egyéb, apróbb testrészeiben, feje pedig erősen zsongani kezdett. Nem törődött vele, a több napja elhúzódó alvászavarokra fogta s elindult kifelé a mosdóból. Ekkor azonban hirtelen a földre rogyott, akár egy marionett bábú. Kétségbeesetten próbált valahogy föltápászkodni, de mintha valamilyen mágneses erő taszította volna a padlóhoz - képtelen volt. Hangosan hörögni kezdett, mikor már a légzés is nehézkessé vált. A furcsa, ijesztő hangokra felesége is kitámolygott a hálóból, majd elsápadva felsikkantott férje vonagló teste láttán. Sikoltozva rohant ki a házból, egyre csak egy orvos után könyörögve. Férje azonban ez időre fájdalmas fulladás közepette kilehelte az életét.

Már javában ébren volt a nap, mikor a rendőrök megérkeztek a tragikus haláleset helyszínéhez. Az albérlet területét lezárták, egyedül a kopók és doktor Watson nyert engedélyt a belépéshez. Az orvos kissé kelletlenül vizsgálta a holttestet, nem örült annak, hogy hajnalban máris egy halotthoz hívják ki. Nem tehetett mást, hiszen az ő betege volt, az ő feladata ez is. Ahogy a férfit szemlélte, egyszer csak halk, majd egyre erősödő zsivajra lett figyelmes a bejárati ajtóban. A hangok alapján azonnal tudta, mi történik s egy hosszú, méltatlan sóhaj kíséretében fölállt, hogy üdvözölje barátját.

- Magát sehogy sem tudom lerázni? - incselkedett Watson, majd kezet fogott Holmesszal - Ez csak egy egyszerű szívroham, nincs magára szükség, Holmes.

- Ne vegye azt olyan biztosra... - felelte a nyomozó. Kissé megviselt volt az arca, látszott a szemein, hogy nem sokat aludhatott, csupán egy bitang erős kávé tartotta talpon. De látszólag nem törődött a fáradsággal, megrázta a fejét és már le is guggolt, hogy szemügyre vegye a testet.

- Egyáltalán hogy került ide? És hogyhogy a tegnapi ruháiban van? Aludt egyáltalán, Holmes? - faggatta az orvos, majd barátjával szemben ő is leguggolt.

- Mi ez a vallatás, barátom? - kuncogta halkan, majd közelebb hajolt a holtesthez, s az apró vágásokat figyelte meg a férfi arcán. Alig láthatóan kissé zöldes, sárgás színben elváltozott a vágások peremén a bőr. Holmesnak nem is kellett több, fölpattant s a tükrös kis szekrény felé indult a fürdőszobában.

- Az éjjel volt egy kis dolgom még a vendégünkkel, hála neki, ma be kell érnem egy órás alvással. Az ittlétemet pedig a hangos rendőr kocsiknak köszönheti, kedves Watson - magyarázta a nyomozó, majd kivette a szekrényből a borotvakést, megszaglászta, megvizsgálta. Eközben Watson fölállt a holttesttől s zsebre tett kézzel barátját nézte. Halványan elmosolyodott, majd hirtelen rosszalló pillantást vetett Holmes felé.

- Milyen dolga volt önnek... vele? - kérdezte tétován. Nem akarta kimondani a bújtatott lány nevét.

- Oh, csak nem féltékeny, Watson? - kuncogta Holmes, majd egy lemondó sóhaj közepette visszatette a kést a helyére.

- Féltékeny? Ugyan mire... - felelte kissé zavartan az orvos, majd megrázta a fejét - De hol van most? Csak nem hagyta magára?

- Mikor én elmentem, még az igazak álmát aludta...

- Bezzeg engem mindig kirázott az ágyból hajnalok hajnalán is, ha valami új ügy volt kilátásban... - morogta Watson, mire Holmes értetlen arckifejezéssel elindult feléje.

- Mert maga a partnerem, Jane pedig a vendégem - felelte természetesen, majd lepillantott a holttestre - Szóval ön szerint egyszerű szívroham?

- A felesége elmondása, és a vizsgálatok is ezt mutatják - bólintott az orvos.

- És nem tartja furcsának, hogy a Times főszerkesztője, akinek Jane legalább hat álcája is dolgozott, szívrohamot kap, holott egyáltalán nem is hajlamos rá?

- Mire akar kilyukadni, Holmes? - kérdezte Watson rosszat sejtve.

- Ez nem egy egyszerű haláleset, Kedves Watson. Ez egy üzenet Janenek Moriartytól - magyarázta Holmes és elindult az ajtó felé, Watson utána.

- Szóval gyilkosság történt... Nem kéne szólni...

- A rendőrségnek? Miért nem dobjuk föl mindjárt Jane-t is? - válaszolt Holmes, ahogy elnagyolt léptekkel kifelé sétált - Ha kiderül, hogy gyilkosság történt, azzal Jane is nyilvánosság elé kerülne, Moriartynak pedig nem is kell jobb alkalom ahhoz, hogy elkapja!

- Várjon, Holmes. Mégis mi bizonyítja, hogy Moriarty keze van a dologban? - kételkedett az orvos, mikor már kiértek az utcára. Holmes füttyentett egy kocsisnak, majd barátja felé fordult mosolyogva.

- Mindent a maga idejében, kedves barátom. Most viszont jobb, ha elmegyünk Jane ruháiért, majd haza. Attól tartok a lány hamarosan fölébred - felelte mosolyogva, majd beszálltak a kocsiba és elindultak Watson lakása felé. Ott az orvos egy kisebb bőröndbe pakolta a lánynak szánt ruhadarabokat, majd máris indultak a Baker utcába.

Eközben Jane lassan ébredezni kezdett, a munkája miatt elszokott attól hogy hatnál tovább aludjon, így meglehetősen furcsállotta a majdnem fél kilences ébredést. Hátát fájlalva vánszorgott ki a karosszékből, majd meglepetten pillantott a lehulló fekete zakóra. Holmesszé, semmi kétség. Jane szemeit dörgölve felvette a ruhát s kissé szemügyre vette. Megviselt darab volt, poros, szinte már foszló. Gyengéden az orrához emelte. Erős dohány szag, valamint enyhe, a pipadohánytól alig érezhető testszag némi kölnivel dúsítva. Mégsem lehetett volna büdösnek nevezni, sőt Janenek egészen tetszett ez az illatkombináció. Halványan elmosolyodott, majd Holmes ágya felé pillantott. Üres. Valószínűleg valami dolga akadt. Kissé méltatlankodva felsóhajtott a lány, hisz szívesen Holmesszal tartott volna, de ugyanakkor örült is, hogy most egyedül van. Nem is gondolkodott tovább, magára öltötte az öreg zakót, s mintha csak egy üzletben volna, nézegette, hogy áll magán. Ekkor azonban halk kopogást hallott, majd Missis Hudson lépett be a szobába. Jane azonnal zavartan hátat fordított, nehogy az asszony észrevegye mellbőségét és hiányosságát.

- Jó reggelt, Mister Timothy. Szolgálhatok valamivel reggelire? - kérdezte a házvezetőnő kissé zavartan.

- I-Igen. Egy kis tea és pirítós igazán jól esne, köszönöm!

- Máris hozom - bólintott a nő s már készült is távozni, de Jane még utána szólt.

- Várjon! Nem tudja, merre lehet Mister Holmes?

- Korán reggel, úgy negyed hét körül kirohant a házból. Ki tudja hová ment az az eszement... - magyarázta méltatlankodva a nő, mire mindketten halkan felkuncogtak. Jane lassan a nyomozó hegedűje felé ment, közben Mrs. Hudson elhagyta a szobát. Jane játékosan végighúzta mutatóujját a húrokon s halkan dúdolni kezdte a hajnalban játszott dalt. Kissé elérzékenyült, ahogy mindezek után ismét orrához húzta a zakót. Igen. Nem túl drága, jó minőségű pipadohány és természeten Holmes egyedi illata. Halványan elmosolyodott. Utoljára még apja, gyógyszerszagos köpenyét szagolgatta, mikor még egészen kicsi volt, s a dolgok is rendben mentek. Azóta minden megváltozott, már nem ismeri el apjaként azt a férfit, akinek a nevelést köszönheti.

Ahogy így elmerült gondolataiban, szinte észre sem vette, ahogy szalad az idő, és hogy lassan ismét kinyílt mögötte az ajtó. A két férfi kezdetben élvezettel, széles vigyorral az arcukon nézte Jane-t, aki elmerülve gondolataiban, az Amazing grace-t dúdolgatva ringatózott az ablakban. Végül aztán Holmes kisebb kuncogás közepette megköszörülte a torkát, mire Jane az ijedségtől falfehéren pördült feléjük.

- Jó reggelt, Jane - köszöntötte még mindig kuncogva ahogy beljebb mentek Watsonnal.

- Nem illik így ráijeszteni az emberre... - morogta a lány zavartan elvörösödve, s kissé összehúzta magán az inget, látván Watson zavart arckifejezését.

- Ahogy nem illik engedély nélkül más ruháját viselni sem! - vágott vissza Holmes, mire Watson hirtelen felkacagott.

- Bagoly mondja verébnek! Hányszor volt, barátom, hogy csak úgy "kölcsön kérte" az én ruháimat, aztán mocskosan, szakadtan kaptam vissza!? - nevette az orvos, majd ezzel, Jane felé bólintva letette a ruhákkal teli bőröndöt.

- Az más...!

- Más!? Hisz, ha jól látom, most is az én ingemet adta Janenek, tintafoltosan! Holmes, mégis mit művelt azzal a szerencsétlen ruhadarabbal!? - faggatta kissé ingerülten az orvos, mire Holmes, mint egy megszeppent kisgyerek, csak pár szót tudott kinyögni.

- Kiöntöttem a tintát... az ing volt közelebb...

Watson sóhajtott, Jane pedig jóízűen elmosolyodott az egészen, majd odasétált a fiúkhoz.

- És azt szabad megtudnom, Mister Holmes, miért hagyott magamra már hajnalban? - incselkedett vigyorogva a lány, mire Holmes sértődötten a kezébe nyomta a mai reggeli újságot.

- Olvassa - parancsolta, majd utat tört az asztaláig, amin mint mindig, most is hatalmas rendetlenség állt, majd fogta a pipáját és rágyújtott. Jane kicsit elmosolyodott, ahogy megérezte az ismerős dohányszagot, ám ez a mosoly azonnal le is fagyott arcáról, mikor elolvasta a címlapon szereplő hírt.

- Ez... lehetetlen... Meghalt?

- Szívrohamnak könyvelték el, de nyilván ön is tudja, hogy valami egészen másról van szó... - magyarázta pöfékelve Holmes, míg Jane majdnem kiejtette reszkető ujjaiból az újságot.

- Moriarty... De hát... ez az ember szinte semmit sem jelentett számomra, akkor miért? És hogyan?

- Na erre én is kíváncsi lennék... - motyogta Watson, majd ő és Jane is Holmes felé fordult.

- Jaj ne mondja már Watson, hogy nem vette észre! - mérgelődött Holmes, majd beleült a karosszékbe, s míg kényelmesen elhelyezkedett, magyarázni kezdett - Ügyes kis gyilkosság meg kell hagyni... Arra gondolom felfigyelt barátom, hogy áldozatunkat borotválkozás után érte a szörnyű halál, s hogy pár vágást ejtett az arcán. Nyilvánvalóan, hisz ezt elég nehéz elkerülni. De! Ha közelebbről megfigyelte, Jane, talán a képen is látszik - intett a lány felé az újságban szereplő képre - a vágásnyomok el vannak színeződve. Kérdem én, miért? Nem hiszem, hogy a borotvahabnak vagy az arcszesznek ilyen hatása lenne... A színe alapján sokkal inkább... kígyóharapásra emlékeztet...

- Kígyóharapás!?

- Ugyan, Holmes. Mégis Hogy...?

- Nagyszerű kérdés, barátom! - pattant föl ültéből a férfi, majd két vendége felé indult - A kulcs eszköz a borotvakés! Nem látok rá más választ, minthogy valamilyen kígyóméreggel áztatott késre cserélték. A penge vékony kis mélyedésében vígan elél a folyadék, egészen addig, míg a borotválkozás tevékenysége el nem kezdődik. Nem is kellett több mint egy apró vágás, hogy a méreg a vérbe kerüljön, és mivel elég kis mennyiségről van szó, még ha erős is, meglehetősen hosszú idő után képes hatni. Így az áldozat mit sem sejtve elmossa a kést - eltüntetve a bizonyítékot. Ám ő maga meghal.

Jane megrökönyödve, kikerekedett szemekkel meredt Holmes-ra, aki ez időre már alig fél méterre állt tőle. Watson már mindent világosan értett, s ezt egy mély bólintással is jelezte.

- Holmesszal arra gondoltunk, ez talán egy üzenet lehet... Hogy... - próbálta tapintatosan elmagyarázni az orvos, de a lány hamar levonta a következtetést.

- Hát persze... - sóhajtotta keserű mosollyal, majd lehajtotta a fejét. Ekkor Missis Hudson lépett be a szobába a teával és pár szelet pirítóssal, amit aztán az asztalra tett, s mit sem törődve Holmes méltatlan szavaival, elhagyta a szobát. Jane szintén egy szó nélkül ballagott az asztalhoz, majd leült a karosszékbe, lábait összekulcsolta és lassan enni kezdett.

- Mindent elpusztít, aminek csak köze van hozzám, ugye? - kérdezte lemondó mosollyal. Valahol remélte, hogy Holmes majd megnyugtatja, ahogy azt előző nap is tette, ám csalódnia kellett.

- Igen. Talán mindenkit megöl, akihez csak egyik álcája is szólt. Megteheti ezt, egészen addig amíg meg nem tör, és megadja magát - magyarázta Holmes, Watson pedig rosszalló pillantással próbálta leállítani, azonban a férfi folytatta, látszólag még élvezte is - Vagy megadja magát és visszamegy hozzá, vagy ön is meghal, ez a két lehetőség áll fent.

- Szóval ez sakk-matt. Remek... - nevetett fel fanyarul Jane, mire Holmes hevesen megrázta a fejét és a lánnyal szemben álló másik székbe huppant.

- Nem, nem. Ez korántsem sakk-matt. Sakk esetleg, de matt semmiféleképpen sem - magyarázta, majd két tenyerét egymáshoz tapasztotta állánál, s elszánt tekintettel bámult maga elé - A játszma még tart, és megnyerem - motyogta, majd felocsúdva Janere pillantott. - Viszont jobban tenné, Jane kisasszony, ha lassan felöltözne. Önnek és Watsonnak külön feladatot adok, amíg én elintézek valamit.

- Miféle feladatot? - érdeklődött a lány ahogy felpattant a karosszékből.

- Azt majd elmondom, ha felöltözött. Kapkodja magát, nem érünk rá alkonyatig! - válaszolta a nyomozó, mire Jane méltatlankodva felsóhajtott, megragadta a Watsontól kapott táskát és bevonult a szobájába öltözni.

A két férfi türelmesen várt, míg ő kisebb-nagyobb hangot adott egy-egy ruhadarab tetszetését illetően. Alig húsz perces válogatás után végül egy sötétszürke ing és egy fekete nadrág mellett döntött, ám Holmes fekete zakóját továbbra is viselte. Nyakában fehér nyakkendő díszelgett, fejére pedig fekete kalapot tett.

- Nos milyen? Tizennyolcadik álcám, Kevin Regnald, aki...

- Az az én zakóm - jelentette ki Holmes, Watson már előre kuncogott.

- Igen, és?

- Adja vissza! Watson adott elég ruhát önnek, az enyémet kérem vissza! - erősködött a nyomozó.

- Dehogy adom, ez sokkal kényelmesebb, mint amiket Mister Watson hozott!

- De... - próbált ellenkezni Holmes, majd végső elkeseredésében Watson felé fordult. - Watson, szóljon rá!

- Én!? Mégis miért? Ön is pontosan így viselkedett velem pár hónapja, legalább tanul az esetből - nevette az orvos, mire Jane is győzelemittasan elnevette magát.

- Árulás - dörmögte sértődötten Holmes, majd lassan föltápászkodott a karosszékből. - Ha már ilyen jó csapatot alkotnak, nem fog nehézséget okozni egy kis vallatás egy fogadóban - magyarázta, majd Watson kezébe nyomott egy papírt, rajta az úti cél címével.

- De hisz ez a külvárosban van...

- Pontosan! Viszont Jane - fordult hirtelen a lány felé Holmes -, jobban teszi, ha Watsonon tartja a szemét. Ugyanis a bár össze van kötve egy kaszinóval, barátunk pedig hiába szeret fogadni, játszani nem tud.

- Áhhá - kuncogta a lány, majd ő is szemügyre vette a papírt - És mi is a feladatunk pontosabban?

- A bár tulajdonosa, Jim tud egy s mást az egyiptomi mitológiáról, és tartozik nekem, szóval köteles beszélni Meret-Szeger dobozáról. Az az érzésem, hogy nem csak zenélésre képes - magyarázta Holmes, majd lassan ő is készülődni kezdett.

- És ön hová megy, ha szabad megtudnom? - kérdezte rosszat sejtve Watson.

- Mégis mit gondol hová? - kérdezett vissza játékosan a nyomozó, majd indulásra készen eltette a pipáját - Kedves Moriarty barátunkhoz az egyetemre.

- Micsoda!? - kapta fel a fejét Jane, Watson csak keserűen felsóhajtott - Mindannyian veszélyben vagyunk, ön meg csak úgy elsétál az ellenséghez!?

- Figyeljen, attól hogy megrögzött ellenségem, még tisztelem, figyelem a munkásságait... Utóbbit mondjuk csak azért, hogy nehogy hátba támadjon, de... nem kell aggódni! - felelte mosolyogva, majd a lányra kacsintott és elindult kifelé a szobából.

- De... Én ezt képtelen vagyok megérteni. Tea délelőttöt tart az ellenségével... - mérgelődött Jane, majd ő és a kuncogó Watson követték Holmest.

- Ő már csak ilyen, jobb, ha megszokja! - javasolta Watson, de Jane folytatta.

- Ez az ember biztosan elmebeteg. Jobban tenné, ha megvizsgálná!

- Ó, még ha hagyná magát! Csökönyös, akár egy gyerek! - nevette Watson.

- Na ezzel nem vitatkozom - nevetett Jane is, Holmes azonban már kezdte unni, így jól rácsapta a kettőre a bejárati ajtót. Erre Jane összeszedte magát, és gyorsan a férfi után indult.

- Várjon, Holmes! - kiáltotta, majd a kezébe nyomott egy aranyozott pecsétgyűrűt. - Ezt vigye vissza a tulajdonosának. Nekem már nincs rá szükségem.

- Biztos benne? - kérdezte halvány, csalfa mosollyal Holmes.

- Vegye úgy, hogy ez a válaszom Moriarty üzenetére. Nem hátrálok meg - jelentette ki elszántan Jane, mire Holmes büszkén elmosolyodott, majd megpaskolta a lány fejét.

- Helyes válasz! - mondta - Vigyázzanak magukra! - folytatta, majd sarkon fordult s sebes léptekkel tovább állt.

Jane egy kis ideig megrökönyödve nézett utána.

- Utoljára... apám simogatta meg a fejem, mikor még kicsi voltam... - motyogta Watsonnak, aki erre csak elmosolyodott, s gyengéden megrázta a lány vállát.

- Induljunk mi is. Hosszú nap elé nézünk! - mondta. Jane bólintott, majd intettek egy kocsisnak, hogy minél hamarabb a bárnál lehessenek.

Egy lepukkant, füstös, zajos bár elé érkeztek, a papírlapon szereplő cím többszörös ellenőrzése után tudták csak elhinni, hogy valóban itt lesz dolga a két jómadárnak. Watson felsóhajtott, majd előre ment, hogy kinyissa az ajtót Jane-nek, ám a lány rosszalló pillantására belépett maga elsőként.

- Még leleplezi az álcámat... - motyogta méltatlankodva, de pajkosan Jane, mikor Watson mellé lépett.

- Ami már teljesen fölösleges. Moriarty pontosan tudja, kicsoda ön, fölösleges már férfinak kiadnia magát - erősködött Watson, közben próbált utat törni a lecsúszott középréteg masszáján át a keresett személy irodájáig. Több-kevesebb sikerrel.

- A női ruhák kényelmetlenek, ha pedig nem kötöm le magam fáslival, egy identitászavaros nőnek tűnnék...

- Miért, nem az? - csipkelődött Watson, mire máris megérezhette Jane vékony, de erős tenyerét a tarkóján. Watsont továbbra is rázta a nevetés, Jane pedig kissé sértődötten pufogott mellette és próbált valamivel visszavágni.

- Nekem olyan ne beszéljen, aki rabja a szerencsejátéknak...

- Nem vagyok a rabja, csak szeretek egyszer-kétszer fogadni. Ez olyasvalami, amit a nők úgysem érthetnek meg - próbált hárítani a férfi, Jane azonban nem engedett.

- Nem hím soviniszta egy kicsit? - folytatta Jane, majd a rulett asztalnál megtorpant. - Egyszerűen csak nem tudom felfogni, hogy képesek a férfiak több ezer fontot is bukni egy egyszerű játékban...

- Jane, ez egy igen komplikált, felelősségteljes játék. Gondosan meg kell választani, melyik számra és színre fogad... De dolgunk van, irány Jimhez! - magyarázta Watson.

- Komplikált? De hisz egyértelmű, hogy a fekete tizenhetes lesz az! - mondta, már-már önmagából kikelve Jane ahogy a rulett felé pillantott, épp akkor, mikor a golyó a fekete tizenhetesnél megállt. Watson hitetlenkedve meredt hol a golyóra, hol Janere.

- Ez hogy csinálta?

Jane elégedetten vigyorgott, majd lassan az asztalhoz ment, hogy szerezzen pár zsetont. Watson kelletlenül, de követte.

- Válaszoljon!

Jane továbbra sem szólt semmit, feltett kezdésnek pár fontot a piros és páros számokra.

- Jane, mit művel, nem állhatunk le játszani! - erősködött Watson. A kerék elindult.

- Ugyan, én nem játszok. Csupán szemléltetem, hogy nincs igaza. Sőt, azt is bemutatom, hogy ezt, mi nők, sokkal jobban végezzük!

- Mit? A pénzszórást? - hitetlenkedett az orvos, ám pillanatokon belül megállt a golyó, méghozzá a piros harminckettes. Jane nyert. Watson ismét hitetlen pillantásokat vetett a lányra.

- Hogy előbbi, és most is felmerülő kérdését megválaszoljam, a módszerem egyszerű hiten alapul: női megérzés - magyarázta Jane, mire Watson továbbra is a fejét rázta.

- Ez csupán szerencse. Most pedig hagyja abba, és menjünk a dolgunkra!

Jane elvigyorodott, majd újabb tétet tett. Watson kelletlenül meredt a lányra, ám mikor az ismét nyert, kezdett kissé bizonytalanná válni, így hát leült mellé.

- Talán mégis csak maradhatunk egy kicsit...

- És mi lesz Jimmel? - kérdezte csipkelődve a lány, mire Watson kuncogva legyintett.

- Megvár. Inkább arról meséljen, mit súg ezúttal a női megérzése, kedves Kevin!

- Oh, nem egyértelmű? Ismét piros, de nyilvánvalóan egy és tizenkettő közé fog esni! - kuncogott Jane is s már bele is merültek a játszmába.

Eközben Holmes is elérte a célt, megérkezett az egyetemre, ahol ellensége az óráit tartotta. Hiába tudta róla, hogy megrögzött gazember, a kapcsolatai túl jók voltak ahhoz, hogy bárminél is nyakon csípjék. Így amíg emberek tömegei haltak meg az ő parancsára, jómaga nyugodtan végezhette a dolgát. És ettől Holmesnak felfordult a gyomra.

Mikor belépett Moriarty irodájába, a férfi éppen egy fiatal diákkal beszélgetett, aki látszólag teljesen oda volt a professzor munkásságáért. Holmes egy erős, leplezetlen fintort vágott a diák szavai hallatán, majd azt ajtófélfának támaszkodva megvárta a beszélgetés végét. Kiengedte a fiút, mikor az végzett a mondandójával, ő pedig belépett a szobába.

- Mi lehet szívmelengetőbb látvány egy lelkes diáknál, nemde? - köszöntötte enyhe iróniával.

- Talán egy olyan bravúros elme látványa, mint ön, Mister Holmes - válaszolt nyájasan a professzor, majd a dohányzóasztal és az amelletti szék felé intett - Egy csésze teát?

- Nem, köszönöm - rázta meg a fejét a nyomozó, majd tett néhány lépést Moriarty felé. - A jelenlegi helyzetet felvázolván, nem tartom okosnak bármilyen étel, ital elfogadását öntől.

- Oh, hát ennyire tart tőlem? - vigyorodott el a férfi, csalódottságot színlelve.

- A reggeli üzenete óta, úgy vélem, jobb az óvatosság! - magyarázta Holmes, közben lopva a terem berendezését figyelte. Nem talált semmit, ami kapcsolódna az ügyéhez. Ez kissé idegesítette.

- Milyen üzenetről beszél, Mister Holmes? - értetlenkedett a professzor, ám ördögi vigyora elárulta gondolatait.

- Tudta, hogy a fekete mámba mérge már kis mennyiségben is alig tizenöt perc alatt öl? Az áldozat egész egyszerűen megfullad - váltott hirtelen témát a nyomozó, majd bármiféle engedélykérés nélkül elindult körbejárni a termet. Moriarty kezdetben nem értette a gyors témaváltást, s értetlen pillantásokat vetett a nyomozóra.

- Valóban, ez rendkívül érdekes, de szabad megérdeklődnöm, hogy kapcsolódik ez ide?

- Nyilvánvalóan ön is olvasta a reggeli újságot - fordult hirtelen ellensége felé Holmes, közben apró pillantást vetett az előtte álló asztalon lévő meghívót, nem messze tőle a vendéglistát tartalmazó papírt. - A Times főszerkesztőjét szívroham vitte el...

- Milyen kár... - vigyorogta Moriarty, s röpke farkasszemet nézett Holmesszal. A nyomozó végül megunta, és Moriartyhoz lépett.

- Nem köntörfalazok tovább. Tudom, hogy az ön keze van az ügyben, ahogy a zenedoboz eltűnésében is...

- Áh, szóval nem sikerült becsapnom azzal a hamisítvánnyal... - kuncogta a másik.

- Viccel? Annak még csak köze sincs az aranyhoz, csak valami okos trükkel megoldották hogy a súlya és a színe megegyezzen - felelte szinte fölháborodva Holmes, majd ismét komoly arckifejezéssel meredt a férfira. - Csupán azt nem értem, miért van pont most szüksége Janere? Végig megfigyelésben tartotta, tudott minden lépéséről... Gondolom az emberei azt is elmondták, hogy az én megbízottammá vált.

- Miss Lawrence is az embereim közé tartozik, ha akarja, ha nem - felelte Moriarty kissé elkomorodott arccal. - Ha nem működik együtt velem, el kell távolítanom.

- Azt nem hagyom - vágta rá Holmes azonnal, elszántan, majd lassan elmosolyodott. - Felkért, hogy védjem meg. És én szeretem rendesen elvégezni a munkámat. Szóval hagyja őt békén, ha csak nem akar bajba kerülni!

- Csak nem fenyegetni próbál, Mister Holmes? - kacagott fel harsányan Moriarty, majd erősen megrázta a fejét - Nincs abban a helyzetben. Bármelyik pillanatban megölhetem önt, akár most is. - vigyorogta, majd lopva az ablak felé pillantott, a szemközti épület tetejére.

- Ó, csak nem egy mesterlövész? - fintorgott gúnyosan és egyben legyőzötten Holmes. - Milyen alantos... De miért is vártam mást? – sóhajtotta.

- Számítottam önre, Mister Holmes. Jobban tenné, ha ön, Watson és Jane is számítanának rám! – magyarázta vigyorogva Moriarty, mire Holmes csak egy erős fintort vágott. Ám ekkor szeme a dohányzóasztal melletti székekre tévedt, amelyekek egyike majd' beleroskadt a rajta fekvő filozófiai témájú könyvektől. Kicsit furcsállotta is, hogy egy matematikai zseni ilyenekkel foglalkozik, de most inkább szemet hunyt felette.

- Ó, majdnem elfelejtettem! - sóhajtotta Holmes, majd elővette zsebéből Jane gyűrűjét, és letette az asztalra - Ezt Jane küldi önnek, válaszul az előbb említett üzenetre. Már nem az ön embere, Moriarty. Ha akarja, ha nem - mondta Holmes erős gyúnnyal s elindult az ajtó felé. Moriarty leplezett dühvel meredt a gyűrűre, majd ördögien elvigyorodva ellenfeléhez fordult.

- Jobban tenné, ha nem kerülne ennyire közel hozzá... - javasolta, mire Holmes értetlenül feléje fordult - Csak a keresztnevén szólítja, ami arra enged következtetni, hogy megkedvelte a kisasszonyt - folytatta, Holmes pedig próbált kifejezéstelen arcot erőltetni magára, s figyelte, mit hoz ki ebből Moriarty.

- Fájni fog, mikor elveszíti...

- Nem veszítem el - vágta rá ridegen és elszántan Holmes, majd köszönés nélkül elhagyta a szobát. Dühös volt, amiért jóformán a semmiért jött el, és megalázottnak is érezte magát, amiért nem talált semmi nyomot, amivel sarokba szoríthatta volna Moriartyt. A meghívó egy konferenciára, és az a néhány könyv nem árul el semmit arról, miért kell neki Jane most, és miért kellett neki a zenedoboz. Abban az egyben bízatott Holmes, hogy Jane és Watson valami használható információval tér vissza a bárból.

Azonban mikor hazaért, két barátja még sehol sem volt, kicsit furcsállotta is, jáelmélkedni - gondolta.

A meghívó nyílvánvalóan egy könyv sikeres bemutatójára rendezett konferenciára szól, ahogy azt a rengeteg szerzőtől való könyv is mutatta a széken. De mirefő kért vendéglistát? Keresett valakit? De kit?

És mindez vajon fontos a nyomozásban? Valószínűleg csak egy egyszerű konferencia lesz, ami nem meglepő, hisz Moriarty nem csak tanító, de szerző is. Tehát fölösleges ezen agyalnia, az azonban nem hagyta nyugodni, kit kereshetett a vendéglistán a professzor? Ha ő kutat valaki után, az csak rosszat jelenthet.

Ahogy ezeken kattogot az agya a karosszékben ülve, észre sem vette, hogy tekintete akaratlanul is Jane szobája felé tévedt.

"Fájni fog, mikor elveszíti"

Tudta, hogy ha Moriartyval áll szemben, ennek nagy az esélye. Watsont is régóta féltette ettől az embertől, de sosem gondolta volna, hogy lesz még egy ember, akiért képes harcba szállni, ráadásul nő. Sosem jött ki igazán velük, Jane stílusa azonban egyenesen lenyűgözte. Nem csak azért, mert többféle módban tudott írni, arra egy rafináltabb író is képes. Azért kedvelte Janet, mert képes volt nemet mondani egy olyan embernek, akinek egy legyintésébe kerül őt megölnie. Kimondta, amit gondolt, és nem titkolt semmit. Olyan volt, akár egy nyitott könyv. Azonban mégis tele volt furcsaságokkal, titkokkal. Mintha az a könyv valami ősi, megfejthetetlen szöveget rejtett volna. Remek kihívás Holmes számára. Kicsit talán magára, régi, gyermeki énjére is emlékeztette. Amikor még nem volt elveszve a bűntények, a megoldásra váró ügyek és esetek kavargó, végtelen masszájában.

Egyszer csak hangos nevetésre és trappolásra lett figyelmes a földszintről. Megjöttek. Épp idejében, már majdnem delet ütött az óra, Holmes pedig már nagyon megéhezett. Türelmesen várta a kettő betoppanását, akik szinte észre sem vették őt, mikor kacagva beléptek a szobába. Mindkettőjük kalapta telis-tele volt pénzzel, zsebeik szintén duzzadt volt. Holmes már ebből a látványból leszürte, hamarosan ki fog kelni a sodrából.

- Ön az én szerencse csillagom! Hamarabb kellett volna találkoznunk! - nevette Watson, Jane pedig vigyorogva meghajolt.

- Köszönöm, kedves Watson. És valóban, Fortuna sanyarú volt hozzánk, hogy csak most hozott össze minket. Öröm magával minden perc.

- Ó, ne szidalmazza gyönyörű Fortunát! Hisz neki köszönhetjük mindezt!

- Nem - rázta meg a fejét Jane, majd kuncogva magára mutogatott - Nekem köszönhetjük mindezt. Fortunának ehhez semmi köze!

Holmes egy darabig csöndben nézte a két jómadár összemelegedését, majd mikor megunta, fölállt a székből és zsebre tett kézzel elindult feléjük.

- Ahogy látom, jól szórakoztak...

- Ó, de még mennyire! - vágta rá örömteli vigyorral Jane, Watson pedig folytatta.

- Ez a lány kész főnyeremény, Holmes! Szinte mindig nyertünk! Akárhányszor fogadtunk... Mintha előre látta volna a nyerő számokat!

- Hé, én mindig nyertem, akkor vesztettünk egyedül, először és utoljára, mikor hagytam, hogy rábeszélj egy másik módszerre! - vágott vissza Jane, s a kettő között máris kialakult egy kisebb vita a nők és férfiak gondolkodásáról. Holmes ekkor dobott el minden eddigi megállapítást Jane-ről, és legszívesebben inkább kioktatta volna.

- Jane... - kezdte, s próbált valahogy uralkodni érzelmein - Arra kértem, hogy tartsa távol Watsont a játékoktól... Erre ön leállt vele játszani!?

A lány kicsit megszeppent, kétségbeesetten mutatta Holmes felé a pénzzel teli kalapot.

- D-De nézze mennyit nyertünk! Majdnem annyi, mint egy átlag ember havi fizetése!

- Nem ez a lényeg... - sóhajtotta Holmes, majd végül megadta magát a lány kutya szemeinek, és enyhébb hangon folytatta - És mit mondott Jim a zenedobozról?

Jane és Watson hirtelen elhallgatott. Úgy néztek egymásra, mint két kisgyerek, akik rossz fát tettek a tűzre, és most valamelyiküknek el kell vinnie a balhét. Watson már beszédre nyitotta volna a száját, mire Jane megelőzte.

- Igaza volt, Watson... Valamit elfelejtettünk...

Holmes arca pár pillanatra eltorzult a dühtől. Hirtelen el is fordult tőlük, ne lássák vérvörös képét. Próbált némileg lenyugodni, de hangja elárulta, hogy mennyire mérges rájuk.

- Szóval egész délelőtt csak játszottak!?

- Holmes, nyugodjon meg. Máris visszamegyünk, és… - kezdte Watson, barátja azonban hamar elhallgatatta.

- És mi lesz az ebéddel? Ha jól sejtem ma is Marynél van ebédje. Így is késésben van…

Watson az órájára pillantott, s szitkozódva állapította meg, valóban tíz perces késésben van. Tanácstalanul Janre pillantott. Tudta, hogy Holmes most mindkettőjükre meglehetősen dühös, és emiatt jobban szerette volna, ha ő beszél vele, nem pedig a lány, aki jóformán még nem is ismeri a nyomozó furcsa, néha oktalan dühkitöréseit.

Jane azonban mosolyogva bólintott, jelezve, hogy nyugodtan elmehet. Watson erre hálásan elmosolyodott, majd elköszönt Holmestól és Janetől.

- Délután visszamegyünk…

- Délután Mary szüleivel teázom.

- Akkor este. Hat megfelel?

- Inkább nyolc. Hatkor még vendégségben leszek – felelte Watson. Halotta, ahogy Holmes kelletlenül morog valamit az orra alatt, de nem vette zokon. Tulajdonképpen furcsállta, amiért nem követelőzik, hogy márpedig mondjon le a Maryvel töltött időről, és tartson vele. Talán megértette végre, hogy egyszerűen nem tehet így, bár valószínűbb, hogy csak talált magának valaki mást, akire támaszkodhat.

Watson erre a gondolatra kicsit elmosolyodott, majd újból elköszönt, és egyben távozott is. Jane egy ideig csöndben figyelte Holmest, nem tudta, mit mondhatna, mivel engesztelhetné ki.

- Nézze… sajnálom, hogy eljátszottuk az időt…

- Már nem számít… - sóhajtotta Holmes, majd hirtelen megfordult és kisétált a szobából. Jane megszeppenve nézett utána. Hallotta, ahogy Holmes Misis Hudsonnal beszél, némi harapnivalót kért ebédre. Az asszony kicsit méltatlankodott, amiért Holmes későn szólt, de a nyomozó nyugodt, kimért hangja végül meggyőzte.

- M-Minden rendben, Holmes? – kérdezte zavartan Jane, mikor az említett visszatért a szobába és épp egy pipára gyújtott rá. – Miért nem megyünk inkább egy vendéglőbe? M-Meghívlak! – folytatta kétségbeesetten a lány, de Holmes nem válaszolt. Már éppen egy újabb bocsánatkérésre nyitotta volna a száját, mikor Holmes végül megszólalt.

- Egy ideig jobb lesz, ha itthoni ételeket fogyasztunk, és nem árt, ha odafigyelünk, mi jut a szervezetünkbe – magyarázta, majd leült a karosszékbe, Jannel szemben, és egy kis pohárkába némi whiskyt öntött. A lány nem értette Holmes szavait, de pár percen belül az ideges lábdobolásból és az elszánt tekintetből lassan leszűrte, miért ilyen zaklatott barátja.

- Értem, szóval nem úgy sült el a Moriartyval való beszélgetés, mint ahogy azt ön eltervezte…

- Semmire se jutottam, időpocsékolás és fölösleges szócséplés volt odamennem! – morogta, ahogy egy nagyot kortyolt poharából. Jane fanyarul elmosolyodott.

- Figyelmeztettem, hogy ez rossz ötlet – mondta, majd leült Holmes mellé – Legalább a gyűrűmet visszavitte…

Holmes tekintete pár pillanatra megakadt a lány mosolygó arcán. Próbálta megfejteni, miért mosolyog Jane annak ellenére, hogy minden bizonnyal ő is pontosan jól tudja, ezek után Moriarty sokkal intenzívebben fogja őt zaklatni. Mégis vidám volt.

- Jane, ugye tudja, hogy sikerült rendesen magunkra haragítanom Moriarty professzort? Hamarosan hatalmas felfordulás lesz itt… - mondta végül, mikor már végképp képtelen volt megfejteni a nyitott könyvet. Jane szélesen elmosolyodott, és mélyen bólintott egyet.

- Hogyne tudnám.

- Akkor meg min vigyorog!?

- Tudja… - kezdte a lány, majd Holmesra pillantva folytatta – Bár valóban csúnya dolog volt a kérése ellenére eljátszani a délelőttöt Watsonnal, mégis… Elképesztően jól éreztem magam. Hosszú idő óta először, önfeledten, anélkül, hogy valaki másnak adtam volna ki magam…

Holmes figyelmesen, ám értetlenül hallgatta Jane monológját. Világos, szinte már világító kék szemei olyan fénnyel csillogtak, mint téli estén a hótakarón visszaköszönő holdfény. Holmes értetlen pislogása végül azt súgta a lánynak, hogy térjen a tárgyra.

- Úgy értem… Már nagyon rég nem bízhattam meg senkiben sem. Nagyon rég nem mutathattam meg az igazi arcom. Hat éve egy maszk, egy álarc alatt éltem, és végre ennek vége! Végre vannak barátaim, és ha ez azzal jár, hogy élet-halál harcot kell vívnom egy elmebeteg, arrogáns őrülttel… Állok elébe!

Holmes erre hangosan felnevetett, majd megcsóválta a fejét.

- Vigyázzon, miket beszél, könnyen valóra válhat... - kuncogta, majd nagyot kortyolt a wiskyjéből. - Különben sem vagyunk barátok, csupán vigyázok önre.

Jane tekintete erre kissé elszomorodott. Holmes nem értette miért. Mit hibázott megint? Folyton ez történik. Képtelen kezelni az embereket. Bezzeg Watson mindig kioktatta a helyes viselkedésről... Bárcsak most is irányt adna neki.

- Értem... Szóval csak munkatársak vagyunk? - kérdezte lesütött szemmel a lány, közben Holmes zakójának ujjával játszadozott, ami egy kicsit hosszú volt az ő alkatához.

- Persze, nem egyértelmű? - kérdezett vissza meglepődve Holmes, mire a lány, egy hamis mosollyal felemelte a fejét, és feléje fordult.

- Akkor gondolom, mihelyst ennek vége, elválnak útjaink, Mister Holmes...

A férfi lélegzete erre elakadt, nem számított arra, hogy itt fognak kikötni, hogy Jane erre akart utalni.

- Dehogyis! - mondta végül, mikor felocsúdott, s az utolsó kortyot is felhörpintette a pohárból - Watson is a munkatársam, mégsem váltak el az útjaink egyik ügy végén sem...

- Watson megházasodik, Holmes. Nem lesz ideje magával dolgozni...

- Akkor sem veszítem el! - vágta rá már-már ingerülten a nyomozó, majd határozottan, kissé gyerekesen folytatta - Ahogy magát sem.

Akár egy gyerek - gondolta elmosolyodva Jane, majd a továbbiakban csöndben, mosolyogva ült Holmes mellett, és falatozott Mrs. Hudson süteményeiből.

Mint egy gyerek, aki nem akarja, hogy elvegyék tőle a játékát - gondolta ismét.

Később aztán - a megbeszéltek szerint - nyolckor várakoztak Watsonra, hogy ismét próbát tegyenek Jim kikérdezésére. Holmes és Jane a jelképes ebéd óta nem sokat szólt egymáshoz. Jane nem érezte fontosnak mindezek után, hogy bármit is mondjon - tudta jól, mi rejtőzik Holmes gyerekes leple alatt. Munkatárs, ugye? Az ő szótárában valószínűleg így szerepel a barát szó.

Holmes azonban azért nem beszélt, mert fogalma sem volt, mit mondjon. Jane érzelmileg, gondolkodásmódra is teljesen olyan volt, mint Watson... csak nőként... Ami még több bonyolultságot adott a főzetnek, hiszen a nők a Föld talán legtitokzatosabb lényei.

Fogalma sem volt arról, miért nem beszél vele: dühös rá, csalódott, vagy csak fáradt? Nem tudta, de jobbnak vélte, ha addig nem tesz semmit, míg Watson, az ő irányadója az emberi lényekhez meg nem érkezik.

Végül aztán a várva várt személy is eléjük toppant egy lovas kocsiból. Kicsit még zavarban érezte magát a délelőtti eset miatt, így kissé leszegett fejjel köszöntötte két barátját.

- Nos, örült Mary a hozománynak? - kérdezte elmosolyodva Jane. Hosszú idő óta most szólalt meg először. Holmes csak most vette észre, milyen szépen is cseng a lány hangja.

- Viccel? Azonnal leharapta volna a fejem, ha megtudja, hogy játszottam. Még Holmesnál is rosszabb, ha dühös rám... - felelte felkacagva az orvos, mire Jane megértően megpaskolta a vállát.

- Igen, igen. Ezek a nők... Nem értik meg a férfiak szükségleteit...

- De hisz maga is nő... - felelte értetlenül Watson. Jane elvigyorodott.

- Az ötödik álca után megtanultam, hogyan cseverésszek el a férfiakkal, kedves Watson!

Holmes kissé irigykedve nézte Jane és Watson önfeledt beszélgetését. Kényelmetlenül érezte magát, amiért ő képtelen így csevegni, nem csak Janenel, az egész emberiséggel sem. Végül, mikor már végképp kényelmetlen lett a hallgatása, elindult a bár ajtaja felé.

- Nos, elindulunk végre, vagy csak pletykálni jöttünk ide?

- Elnézést - vágta rá hűségesen Watson, Jane azonban nevetve ellenkezett.

- Ugyan, Holmes. Ne legyen ennyire munkamániás, mert a végén még besavanyszik...

- Hogy mit csinálok? - értetlenkedett Holmes az ajtóban. Jane, utána Watson, odalépett hozzá.

- Besavanyodik. Ne mindig a bűnügyekkel foglalkozzon! Az egészségének is megárt, ha nem kapcsolódik ki olykor-olykor! - magyarázta vigyorogva a lány, ám Holmes továbbra sem értette.

- De hisz nekem ez a munkám, az életem. A kikapcsolódástól csak leépül az agyam, azt meg nem viselném el! - felelte határozottan, mire Jane megrázta a fejét.

- Sok dolgom lesz még magával, annyi szent... - sóhajtotta, majd belépett az ajtón. Holmes értetlenül pislogott hol utána, hol pedig Watsonra, mintha tőle várna választ. Ám ő csak mosolygott, és megvárta, hogy barátja menjen be előbb.

Mikor Watson és Jane is megérkezett az ismerős terepre, az emberek szinte örömködve éjjenezni kezdtek.

- Nézzék, visszatértek! A két mázlista fenegyerek!

- Nem fosztották már ki eléggé a kasszát, uraim? - kacagta egy másik, mire a két jómadár zavartan összenézett és halkan felkuncogtak.

- Nyugalom, nem kell féltenie a vagyonát - kezdte Jane - Viszont az ön helyében, inkább piros páros számra fogadnék! - mihelyst a lány ezt kimondta, mindenki a bárban, aki csak rulettezett, erre fogadott. Holmes eleinte megvető pillantással kísérte végig Jane értelmetlen akcióját, ám amikor a férfiak egy hangként ujjongtak a piros tizenkettesért, kicsit megingott a hite.

- Állítsa le magát, Jane, a végén még önre fogják, hogy csal - súgta oda hozzá, majd megtorpant, és Watson és Jane felé fordult.

- Watson, ön velem tart, Jane, önre eddig volt szükségem, Jimhez ketten megyünk.

- Micsoda!? Akkor nekem mi értelme volt eljönnöm ide? - kérdezte fölháborodva a lány. Holmes kissé dadogott a válasszal.

- M-Mert csak. Otthon nem biztonságos, és...

- És!? Mintha ebben a füstös kis bárban biztonságosabb lenne!

- Kérem, fejezzék be! - próbálta őket leállítani Watson, de a két csökönyös gyerek nem hagyta annyiban.

- El kellett jönnie, és kész! De most, hogy Watson itt van...

- Szóval innen fúj a szél! - vágta rá keserűen Jane.

- Honnan!?

- Tényleg csak egy pótlék vagyok... - fújtatta, akárcsak egy vadmacska, majd ezzel sarkon fordult, és elindult a bárpult felé. Holmes kétségbeesetten nézett feléje, majd hirtelen Watson felé fordult, aki viszont méltatlankodva a fejét csóválta.

- Ezt azért nem kellett volna...

- Mit? Én csak... Tudja ön is, milyen természetű Jim. Emlékszik rá, nem?

- De. Csak ezt igazán Jane tudtára is adhatta volna, hogy tőle félti, nem pedig azért hozta el ide, hogy addig se legyen ön egyedül - oktatta ki a nyomozót Watson, majd elindult az említett Jim felé.

- Meg se tudtam szólalni, olyan gyorsan megvádolt! - mentegetőzött Holmes, s követte barátját, aki továbbra is a fejét csóválta. Míg ők Jim szobáját keresték, Jane kissé csalódottan leült a pulthoz. Kicsit bánta, amit Holmes fejéhez vágott, de megelégelte, hogy jobbára csak azért "tartja" maga mellett őt a férfi, hogy ne legyen egyedül.

Bár ahogy jobban átgondolta, ráébredt, hogy ő ezt nem is bánja. Hisz jól érzi magát vele, megbízhat benne, nem kell titkolnia önmagát előtte... És nem utolsó sorban Jane sem akar egyedül maradni... akkor meg nem mindegy!?

- Fenébe... - morogta, mire a csapos odaszólt neki, s hogy addig se unatkozzon, kért magának egy pohár wiskyt. Most legalább nem szól bele az a begyöpösödött munkamániás, hogy mennyit igyak - gondolta keserűen.

Eközben Holmes és Watson benyitott a bár tulajdonosának, Jimnek az irodájába. Ott egy alacsony, kopaszodó, ötvenes éveiben járható férfi éppen egy fiatal, erkölcstelen nő öl táncát élvezte egy pohár brandy mellett.

- Elnézést a zavarásért, kedves Jim - szólalt meg Holmes kimért, mégis gúnyos hangon, majd becsukta maga mögött az ajtót. Jim erre hangosan felmorgott, s értetlenül, dühösen a két férfi felé pillantott. Persze az öl táncot nem szakította félbe.

- Maga az!? Már kifizettem a múltkorit. Menjen el, különben sem érek rá!

Holmes erre nem szólt semmit, csupán odalépett Jim székéhez. Egy egyszerű, fából fabrikált eszköz volt. Elég volt Holmesnak egy pillantás is ahhoz, hogy megtalálja a gyengepontját, majd oda rúgjon.

Jim hatalmas puffanás kíséretében esett hanyatt a földre, még föl sem eszmélt, a lány már ki is rohant a teremből félelmében. Nem csoda, Holmes ritka gyűlölettel tekintett le a porban fekvőre.

- Én úgy látom, hogy már végzett - jelentette ki egyszerűen. Watson csak sóhajtott. Valóban jó döntés volt Jane-t kint hagyni. A Holmes talán nem is Jimtől akarta a lányt megvédeni, hanem az ő saját, szeszélyes, veszélyes és rideg viselkedésétől.

- Mit akarnak!? - kérdezte végül Jim, ahogy sikerült feltápászkodnia.

- Meret-Szeger zenedobozáról beszéljen, kérem. Miért volt fontos az egyiptomi mitológiában, milyen a belső szerkezete, mindent mondjon el, amit tud! - magyarázta Holmes. Jim egy ideig megvetően tekintett a férfira, s gondolkodott, mit is mondjon, végül megvonta a vállát és meghúzta az eddig asztalán álló brandys üveget.

- Fogalmam sincs, miről beszél...

- Ó dehogyis! - rázta meg a fejét Holmes, majd szúrós, sötétbarna szemeit mélyen Jim tekintetébe ágyazta. Ha nem ismerte volna, talán Watson maga is megijedt volna a látványtól - Csakhogy ön egy erkölcstelen, senkiházi, aki a lustasága miatt nem volt képes mást adni az életnek, minthogy alapítson egy roskadozó lebujt a magához hasonló nincsteleneknek! Csupán az unatkozásomnak és a bűnügyek utáni vágyamnak köszönheti, hogy akkor bebizonyítottam, hogy kivételes módon ártatlan...

- Ha ennyire gyűlöl, takarodjon csak vissza a puccos lakásába, tegye az előkelő dolgait és hagyjon engem békén! - morogta Jim, majd újabbat kortyolt... volna az italból, ám Holmes hamar egy ügyes mozdulattal kicsavarta kezéből, így az ő markába került az üveg.

- Ugye tisztában van azzal, hogy csak egy szavamba kerül, és máris fölakasztják? - tette föl a kimért, érzelemmentes kérdést Holmes, mire Watson fölsóhajtott. Hirtelen ötlet hasított elméjébe, s úgy gondolta, megér egy próbát - jobb, mint továbbra is csak csöndben figyelni, ahogy azok ketten lassan egymásnak esnek.

- Jim, ha jól tudom, ön is mélységes rabja a szerencsejátéknak... - kezdte, ahogy lassan odalépett hozzájuk.

- Watson, ez most nem tartozik ide - oktatta ki az orvost Holmes. Watson azonban folytatta, s egy maréknyi fontot vett elő zsebéből, amit még délelőtt nyert Janenel.

- Kockázzunk egy kicsit. Valahányszor hetest dobok, ön köteles válaszolni, viszont valahányszor vesztek, fizetek önnek!

- Megőrült, Watson!? Ennyire agyára ment a délelőtti szórakozás Janenel!? - mordult barátjára azonnal Holmes, de Watson töreten nyugalommal nézett továbbra is Jim megfáradt, rosszalló szemeibe. Az elvigyorodott, majd Watson kezébe nyomott két, kissé megkopott fakockát.

- Rendben van, barátom. Ez máris jobban tetszik!

Watson erre elmosolyodott, Holmes azonban a fejét fogta és magában azon morgott, hogy került ő ilyen emberek társaságába. Azonban mikor a két kocka elhagyta Watson kezét, az erős pörgés után az egyik négyest, a másik hármast mutatott.

Holmes és Jim egyaránt hitetlen meglepődöttséggel meredtek a két kockára.

- Jane megtanított, hogyan kell hetest dobni - magyarázta halkan, Holmes felé súgva Watson.

- De ez nem csalás!?

- Dehogy! Csupán egy csuklómozdulat... Nyolcvan százalékban be is válik... - magyarázta, majd Jim felé fordult.

- Szóval, Jim... - kezdte, majd Holmesra pillantott, jelezve, hogy átadta neki a szót.

- Nos... akkor árulja el, kérem, miért olyan jelentős az egyiptológiában Meret-Szeger zenedoboza? - kérdezte győzelemittas mosollyal Holmes, közben gyengéden megcirógatta Watson vállát. Mint mindig, most is ő húzta ki a csávából.

Jim fintorogva felmordult, de mivel abban reménykedett, az orvos következő dobása helytelen lesz, végül kelletlenül ugyan, de válaszolt.

- Az a zenedoboz egy vicc, már csak a neve miatt is. Meret-Szeger, a neve jelentése miatt úgy is ismert volt az egyiptomi mitológiába, mint "ő, aki szereti a csendet". Tehát az a zenedoboz valójában nem is játszik semmit, nincs benne semmi. A csönd, az van benne, az istennő számára pedig ez volt a zene, innen jött a dobozka neve is - magyarázta, majd intet Watsonnak, hogy újat dobjon. A férfi így is tett, ujjaival kissé megcsavarta a kockákat, csuklóját pedig kifordította, ahogy a kockákat elhajította.

Ötös és kettes.

Holmes elvigyorodott, s mit sem törődve Jim morgolódásaival, ismét kérdezett.

- Szóval nem zenedoboz... De akkor mégis micsoda? Mire használták? Mi volt a funkciója?

- Hé! Ez már több mint egy kérdés! - háborodott föl Jim, de Holmes lekicsinylő, kissé félelmetes mosolya végül csöndre ítélte, és inkább válaszolt - Meret-Szeger személyes dolgait tartotta ott. Ékszereit, esetekben kígyómérget.

Erre Holmes szélesen elvigyorodott, bár volt valami, amit még nem igazán értett, így rá is kérdezett.

- De hát hogy fért el egy tenyérnyi nagyságú dobozkába annyi minden?

- Előbb dobjon egy hetest! - erősködött Jim, mire Holmes ismét csak elvigyorodott. Mintha csak azt mondaná: ugyan már! Ezt a csatát már megnyertem, adja fel!

És Jim így is tett egy nagy sóhaj következtében. Odakint közben egyre nagyobb lett a zaj, így a férfinak kicsit közelebb kellett mennie a kettő másikhoz, hogy megértsék, mit mondd.

- A doboz aprónak tűnik, és az arany burkolat is megtéveszthet, de valójában a falai vékonyak, tehát nagy a belső tere.

Holmes ismét győzelemittasan elmosolyodott. Watson már tudta is miért: bizonyára rájött, miért olyan fontos az ügyben ez az aprócska doboz. A kocsmazaj azonban egyre csak erősödött, Watson pedig kezdett aggódni Jane miatt, így kicsit megpaskolva Holmes vállát jelezte, hogy menniük kellene.

- Magának ezzel kellene foglalkoznia, nem pedig egy lepukkant kocsmával! - vigyorogta Holmes, majd elindult az ajtó felé.

- Kösz a tippet... - morogta Jim, majd újból magához vette a brandys üveget, s karosszékébe ülve ismét inni kezdett. Mindeközben egyre hangosabb kiáltozásnak lehettek fültanúi, így már Holmes is siettetni akarta a kijutást, nehogy a végén még valami kocsmai verekedésbe keveredjenek Watsonnal és Janenel. Azonban nagy meglepetés érte mindkettőjüket, mikor meglátták a rulett asztalnál Jane-t, kezében egy korsó sör maradványaival - épp e pillanatban csapta az asztalhoz.

- Még hogy én csaltam!? Tudja kit ócsároljon, maga paraszt! - köpködte a szavait Jane, aki feltehetőleg nem csak azt az egy korsó sört juttatta a szervezetébe.

Az asztal többi körülölelője azonnal háborogni kezdett, a lány mellett ülő férfi föl is pattant mérgében, Jane követte.

- Vigyázzon a szájára, suhanc! Hiszen még a seggén van a tojáshéj! - kiáltotta a szintén részeges, s hogy nyomatékosítsa magát, erősen meg is lökte Jane-t, aki így a másik asztalhoz esett.

- Hé! Nézzen a lába elé!

Holmes és Watson szörnyűködve egy ideig tétlenül nézték a műsort, s Watson már szólt volna, ám alighogy egy hang elhagyta a száját, Holmes dühös, céltudatos léptekkel Janehez ment. Épp időben, hogy lefogja verekedésre emelt öklét.

- Elég legyen! Állítsa le magát, nem ezért jöttünk ide! - mordult rá kioktatóan Holmes, mire a lány gúnyosan, szinte szemrehányóan válaszolt.

- Maga és Watson jött ide "másért". Engem csak magával hozott, mint valami állatot...

Holmes erre nem reagált semmit. Rászorított Jane csuklójára, majd sarkon fordult, intett Watsonnak, és elindult a kijárat felé. Jane persze ellenkezett, és minden erejével azon volt, hogy kitörjön Holmes erős ujjai közül, ám azok úgy körbefonták csontjait, mint a világ legerősebb bilincse.

- Eresszen már el! Nem édes mindegy hol és mit csinálok!? Úgyis rövidesen meghalok! Legalább addig hadd érezzem jól magam! - kiáltozott Jane, de Holmes ügyes sem vetett rá, egészen addig, míg ki nem értek a bárból. Watson azonnal egy kocsis után füttyentett.

- Mégis mennyit ivott, Jane!?

- A hatodik wiskynél abba hagytam a számolást... - morogta, akárcsak egy gyerek - Elengedne végre!?

- Még mit nem, a végén még visszarohan! - vágta rá Holmes, majd ujjait lecsúsztatta a lány tenyeréhez, és erősen megragadták azt, nyomatékosítva Holmes akaratát. - És hogy tudott annyit inni? Nem lehettünk bent többet húsz percnél!

- Unatkoztam... Zsibbad az ujjam, eresszen! - ismételte meg, hangja azonban egyre lehangoltabbá vált. Holmes méltatlankodva fölsóhajtott, de továbbra sem engedte el Jane kezét. A kocsi ekkor megállt előttük. Watson mászott be először, majd Holmes és Jane. Holmes és Jane egymás mellé ültek, Watson velük szemben.

- A Baker street 221/B-hez! - mondta Watson a kocsisnak.

- Nem kellene inkább Maryhez sietnie? - kérdezte Holmes. Jane eközben csöndben behúzódott a sarokba. Ujjai fáradtan erjedtek el Holmes kezében. Milyen erős - gondolta lehunyt szemmel.

- Jelen helyzetben jobb, ha hazakísérem önöket. - felelte halványan elmosolyodva Watson. Holmes kissé zavartan pislogott, majd ő is elmosolyodott.

- Köszönöm.

Majd hosszas csönd következett. Csak a lovak ritmikus dobolása hallatszódott az éjszakai csöndben. Jane lehunyt szemmel ült a falnak dőlve, talán el is aludt. Ezt gondolván Watson végül megszólalt.

- Gondolom már rájött a zenedoboz titkára...

- Természetesen! - vágta rá azonnal Holmes, s a kíváncsi tekintet láttán folytatta - Nem meglepő, ha azt mondom, Moriartynak külföldön is vannak emberei. Ez a férfi már egész Európát körbehálózta... A zenedobozzal nyilvánvalóan átcsempészett valamit, mondjuk kígyómérget. A határnál nem vehették észre, hisz ki merészelni azt feltételezni, hogy Egyiptom ezzel akar Anglia ellen lenni? Azonnal botrány lenne, így a dobozt átengedik. Az, hogy pont egy hatásos kígyómérget rejtett, már csak furcsa iróniája az egésznek...

- De miért pont méreg? Kit akarhat csöndes, lassú halállal súlytani a gyors golyó helyett? - értetlenkedett Watson, ám Holmes lecsitította.

- Olyan személy lehet, aki valamilyen kapcsolatban áll vele, ezért nem volna jó, ha megölik, hisz akkor kiderül, hogy közük volt egymáshoz - magyarázta kissé közelebb hajolva Watsonhoz, halkan, nehogy felkeltse Janet - A ma reggeli gyilkosság nem csak egy üzenet volt, de teszt is. Egy teszt, hogy a média minek fogja föl a méreg gyilkolását. Szívroham, nem is kell ennél jobb, Watson. Nem is kell jobb egy természetes halálnál!

- És van már valami ötlete, ki lesz az illető, akin használni akarja a mérget?

- Szégyellem, de fogalmam sincs. - vallotta be a nyomozó, s közben, talán ő maga sem vette észre, de gyengéden megszorította Jane kezét. A két férfi nem figyelt fel rá, de erre Jane fáradtan mozgolódni kezdett. - Viszont mostantól mi sem vagyunk biztonságban. A doboz méretét nézve, bőven jut az átcsempészet méregből nekünk is. Watson - kezdte komolyan, s mélyen a férfi szemébe nézett -, vigyázzon, és jól gondolja meg hol eszik, vagy iszik!

- Ne aggódjon, Holmes - mosolyogta Watson, ám ekkor megállt a kocsi. Megérkeztek. Janet nem is kellett ébreszteni, mikor megtorpantak, azonnal életre keltek ujjai, és erősen Holmesba kapaszkodtak.

- Segítek - jelentette ki Holmes. Leszállt a kocsiról, majd ahogy Jane kúszott utána, megragadta őt. A lány úgy rogyott Holmes karjaiba, mint valami élettelen rongybaba. Fejét öntudatlanul, fáradtan, talán még álmában a nyomozó vállába fúrta, és halkan szuszogott.

- Uh, ön aztán nem panaszkodhat súlyhiányra... - nyögte a férfi, mikor nyakába zúdult az egész ember.

- Ön meg bűzlik a dohányszagtól... - morogta félálomban Jane.

- Ön pedig az alkoholtól... - vágta rá Holmes, mire Jane engedelmesen elhallgatott. A férfi intett egyet fejével Watson felé. Az orvos mosolyogva visszaköszönt, majd ő is hazaindult.

Nehézkesen, de végül Holmesnak sikerült felcipelnie a lányt a szobájába. Gyengéden lefektette az ágyba, majd lassan ráhúzta a takarót.

- Csak a gond van magával. Ránk zúdít egy méregkeverőt, férfinek képzeli magát, most meg berúg... Mintha hirtelen a küszöböm elé pottyant volna egy gyerek - méltatlankodott vigyorogva a nyomozó. Jane zavartan nézett maga elé, szemöldökét kissé bosszúsan összehúzta.

- S-Sajnálom... - motyogta. Hangja megremegett a sötétben. Egy kósza hangjegy volt az éjszaka monoton, csönd áztatta kottáján.

Holmes nem felelt semmit, csak elmosolyodott. Jane kissé félve pillantott fel rá, pont úgy, mint délben. Egy hasznavehetetlen kölyöknek érezte magát.

- Egy kiadós alvás jót fog tenni önnek! Jó éjt! - mondta Holmes, majd készült elhagyni a szobát.

Ebben a pillanatban újabb hangjegy törte meg a kotta egyhangú sémáját. Ez alkalommal azonban sírva könyörgött az éjszakának:

- Maradjon!

Jane maga sem eszmélt föl, miket beszél. Úgy buggyant föl belőle a szó, mintha fulladástól rettegve levegő után kapkodott volna. Megrökönyödve nézett Holmesra, s észre sem vette, ahogy könnyei utat vágtak arcán.

- Kérem... ne hagyjon magamra... nem akarok... nem akarok egyedül lenni... Nem akarok többé egyedül lenni... - folytatta lassan, ahogy a légzés is működni szokott.

Holmes némán figyelte a holdfényben megcsillanó könnycseppeket, majd kilépett az ajtón, Jane pedig abban a pillanatban zokogni kezdett. Könnyei úgy hullottak a paplanra, mint tavaszi eső a szomjazó földre. Maga sem értette miért, de rátört a rettegés.

Pár perccel később azonban lépteket hallott a szobában. Azonnal felkapta a fejét.

Holmes pofátlan nyugalommal, immár hálóingjébe átöltözve lépdelt az ágyhoz közeli kis karosszékhez, majd kényelmesen helyet foglalt.

- Csak nem gondolta, hogy ma is az utcai ruhámban alszom? - kérdezte halkan nevetve. Jane hitetlenkedve bámult rá, mire Holmes csak szélesebbre húzta vigyorát. - Én sem szeretek egyedül aludni...

Jane lassan elmosolyodott, majd megadta a záróakkordot.

- Köszönöm... - suttogta, majd lassan visszafeküdt, és Holmesszal szemben elhelyezkedett. Egy ideig némán nézték egymást: egyikük sem akarta tekintetével magára hagyni a másikat, így csak nézték egymást.

Egyszer aztán Holmes fáradtan föladta, és lehunyta szemét. Valószínűleg akkor már ő maga sem tudta, mit csinál, egyszerűen csak engedett a fáradságnak.

Jane torka erre keserűen elszorult. Könnyei újból elöntötték szemeit.

Az alatt a pár pillanat alatt, mikor egy kicsit elbóbiskoltam a kocsiban, álmodtam valamit. Robbanások robaja közt, egy lángokkal ölelt kis szobában kuporogtam a sarokban, kezemben egyetlen egy fegyverrel, melybe két egyszerű betű volt vésve: S.H.

A lángok az egész szobát körbenyaldosták, a hőség teljesen beborított, mint egy takaró. A plafon omladozott a robbanásoktól, akárcsak a falak, de én nem menekültem, nem sikítottam, nem féltem. Teljes hittel, áhítattal azt a fegyvert szorongattam, mintha az segített volna bármiben is.

Nevettem. Valamiért boldog voltam, mikor a lángok elérték a bőröm, és kegyetlen erővel zabálni kezdték rólam a húst.

Nevettem, mert tudtam, hogy Ők ezzel megmenekülnek.

És nem voltam egyedül. Az a fegyver végig ott volt velem.