Sing me to sleep

Hűvös szél fütyült végig a betonépületek között, magányos visszhangot hagyva az éjszakában. Az ezüstös fény úgy szökött be minden ablakon, ahogy az álmok férkőznek az emberek fejébe. Aludt a város. Éjfél rég elmúlt már, ám a hajnal is messze volt… Az éjszakának azon időszaka érkezett el, mikor már minden emberi zaj elhalt, minden nyugtalanság szertefoszlott a sötétségben s még nem kellett félni az új hajnal eljövetelétől.

Nicholas D. Wolfwood azonban messze nem érezte ezt a nyugalmat, pláne nem az alvás fogalmát. Az ablakban ácsorogva, a félfának támaszkodva szívott egy cigarettát, melynek füstje lomhán kunkorodva hullámzott kifelé. A férfi pár órája ébredt föl, s azóta képtelen volt visszaaludni. Ilyenkor már tudta, nem is fog többet aludni, így aztán próbált kevésbé hangoskodni és valahogy eltölteni ezt az istenverte estét. Nem ez volt az első alkalom, hogy össz-vissz két-három órát aludt… Egyszerűen megtagadta a teste, az elméje az alvást. Bezzeg az az idióta Vash csak úgy húzza a lóbőrt, néha még hangokat is hallat!

Erre a gondolatra vetett egy röpke pillantást a tőle nem messze lévő ágyra, amelyen a férfi feküdt takarókba burkolózva, mint egy nagy gyerek. Még a feje se látszódott ki. Ezen Wolfwood el is mosolyodott, magában le is idiótázta barátját, majd megfordult, s az ablakpárkányra támaszkodva kihajolt az ablakon. Tulajdonképpen nem is voltak ellenére az ilyen esték… Pihenni egy kicsit, aztán hallgatni Vash szuszogását, motyogását… valahogy megnyugodott ettől, még ha nem is annyira, hogy tudjon aludni.

Maga elé meredve szívott mélyeket a cigarettából, majd lassan kifújta a füstöt. Unalmában még játszott is egy kicsit, hogy tud-e karikákat fújni, de hamar begurult az ügyetlenségén, így inkább elnyomta a cigit. Ekkor aztán a halk motyogás egyre hangosabb és zaklatottabbá vált Vash felől. A pap először kissé sután a fejéhez kapott: Talán túl hangos voltam? Felébresztettem? De ahogy közelebb ment, hamar rájött, hogy másról van szó. A szőke erősen a takaróiba markolva, összegörnyedve remegett, szemeit összeszorítva pedig egyre csak könyörgött.

Rémálom… - Állapította meg keserű sóhajjal Wolfwood, mikor már ott tornyosult Vash felett. Ugyan már sűrűn rázta fel őt a rémálmaiból, még mindig elkomorodott, mikor ilyennek látta. Leült hát az ágy szélére, majd kezdetben gyengéden, majd egyre erősebben rázni kezdte Vash vállát.

- Tongari… Tongari ébredj… - próbálgatta, de a férfi túl mélyen aludt, nem hallhatta meg. Egyre csak azt könyörögte, hogy valaki állítson le valamit, és hogy ő nem akar bántani senkit… Wolfwoodnak fogalma sem volt, mégis miről álmodhat, de már kezdte aggasztani, hogy sehogy sem képes fölébreszteni őt… Hát végig kell néznie, ahogy szenved?

- Elég! Hagyd abba, a város…

- Ébredj már föl, az istenért! – Kiáltotta végül kétségbeesetten a pap, mire Vash szemei szinte azonnal felpattantak. Ám nem Wolfwood hangjától… az álom egész egyszerűen a végéhez ért… a borzalmas, holtakkal teli végéhez…

Hiába eszmélt föl, hogy álmodott, a fájdalom annyira elöntötte, hogy hamar le is hunyta szemeit s hangos zokogásba tört ki. Wolfwood értetlenül ült mellette… Sok rémálomból keltette már fel, s azok után általában csak sóhajtott egyet, majd visszaaludt… Miben volt hát akkor ez az álom annyira más?

- T-Tongari… hé… - reménytelen volt elsütni a közhelyes „csak egy álom volt” dumát, hisz ekkorra már sejtette, ennél sokkal komolyabb dologról van szó. És ő nem tud semmit sem tenni, hogy lenyugtassa Vasht. Ezt utálta a legjobban az egészben. Ott ülni tétován, míg az egyetlen személy, akiben valaha bízni tudott ott szenved mellette. Sosem volt jó a vigasztalásban… Hagyja magára? Próbáljon beszélni vele? De mit mondhatna? Nem úgy tűnt, hogy Vasht egyáltalán bármi érdekelné most…

Végül eszébe jutott egy dolog. Pontosabban egy dal… Sűrűn hallotta már Vashtól, mikor a sivatagban caflattak, vagy este nézték az égboltot, vagy valamin nagyon elmélázott. Wolfwood nem tudta pontosan, mit jelenthet Vash számára, de azt sejtette, hogy fontos. Sóhajtott egyet, majd tett egy próbát. Nem sok reményt fűzött hozzá, pláne az ő cigarettától rekedtes, mély hangjával, de valamit cselekednie kellett.

- So...   hitotsu-me no yoru ni… izuko kara koishi ga sekai ni ochiru…

Kicsit tétován és lassabban énekelte, mint ahogyan azt kellett volna, de nem volt teljesen biztos a szövegben, egyedül a dallamban. Azt is kicsit hamisnak vélte a saját ajkai közül. Vashtól azonban még mindig nem érkezett semmi reakció…

- So...    futatsu-me no yoru ni… koishi no ko ga te wo tori warutsu wo kaku...

Ahogy lassan, szinte megfontoltan ejtette ki a szavakat, észrevette, hogy Vash zokogása némiképp csillapodott, s a remegése is abbamaradt. Aztán szőke lassan, bizonytalanul összefonta ujjait a másik férfi kezével…

- Sound life… - Folytatta Wolfwood, immáron lehunyt szemmel, Vash kezét szorosan megfogva. A szobát eztán megtöltötte a halk, rekedtes dallam Wolfwood ajkai közül. Vash minden eddigi zajt kizárt tudatából s egyedül a pap hangjára koncentrált… Órákig el tudta volna hallgatni. Minden gondja szinte köddé vált, ahogy ott fogta a férfi kezét és hallgatta kedvenc énekét. Persze sok embertől hallotta már, akik ismerték ezt a régi dalt, de mindig is volt egy bizonyos kedvence.

Azonban ez a mostani lágy, andalító hang lekörözni látszott még azt az éneket is…

Wolfwood egészen addig énekelt, míg Vash vissza nem tudott aludni. Ám ő nem feküdt vissza azon az éjszakán. Végig ott ült Vash mellett, ölében a kezével és figyelte, nem-e jön egy újabb rémálom. Persze reggel, mikor a szőke felébredt, letagadta, hogy bármi is történt volna, sőt ki is kérte magának, hogy ő márpedig nem zokogott. Wolfwood erre csak felsóhajtott és inkább valami reggeli után nézett. Talán jobb is, ha nem erőlteti annyira az emlékezést – bár kételkedett benne, hogy egyáltalán igazat mond-e a barátja.

Azonban…

Vash azon a napon többször is elénekelte kedvenc dalát. Valahogy… nem ment ki a fejéből.