MARCHIN ON

Előző fejezetből:

Minden az én hibám... - gondolta, miközben tovább próbálta fölidézni a dalt. - Nem kellett volna anyámra hallgatnom. Alexet kellett volna legalább egyszer meghallgatnom... Megállni, mikor Ő kérte, és nem engedni a csábításnak... Mire is mentem a nagy sikereimmel? Nincs senkim. És már nem is lesz... Nincs értelme élnem...

Tovább próbálkozott. Pengetett, de már nem tudta, hogyan jönnek a hangok, ujjaival dobolt egy kicsit a gitáron, de nem emlékezett, milyen ritmusban kellene csinálnia. Mélyet sóhajtott, majd még dobolt egy-kettőt, mielőtt végleg feladta volna.

Ta-tam.

- Hello...

Ismerős dallam szólalt föl a kopogás után. Once-ler hitetlenkedve emelte föl fejét, s kikerekedett szemekkel meredt maga elé, mint aki attól fél, megőrült. Csak képzelődik.

- Bejöhetek...?

A hang tovább erősködött. Félve, félszegen, de kitartóan szólongatott Once-ler felé, míg a férfi lassan, kételkedve abban, hogy épelméjű még, az ajtó irányába, hátra fordult. Mozdulatlan volt, akár egy kőszobor. Lélegzete elállt, sötét, égszínkék szemei pedig megteltek könnyel, ahogy megpillantották Őt.

Nem hitte el, hogy ez igaz lehet.

- Hazajöttem... - mosolyodott el Alex gyengéden. Ahogy a férfi megdöbbent, csillogó szemeibe nézett, lassan az ő éjsötét szemei is elhomályosultak.

Hazajöttem - visszhangzott a sötét szobában.

NEGYEDIK RÉSZ

Az első lépések

~1.~

Alex bizonytalanul torpant meg Melvinnel a Once-ler rezidenciától pár száz méterre. Csokoládébarna haja egészen csípőjéig hullámzott már, fufruja teljesen eltűnt, egyként omlott arcába, ha csak füle mögé nem tűrte. Ahogy most is tette egy mély, megfontolt sóhaj keretében.

- Hát itt vagyunk... újra... - motyogta, mire a vállán kapaszkodó Tökmag és Melvin is kissé félszegen összehúzta magát. Ők is féltek, akár csak Alex. - Hé, nem lesz semmi baj! Három év sok idő, azóta biztos változott valami! - Próbálta ezzel megnyugtatni őket, bár sokkal inkább magát akarta meggyőzni ezzel. Táskájába nyúlt, majd négy apró, törékeny magot vett elő. Halvány, reményteli mosollyal tette zsebre őket, majd ismét sóhajtott egyet s megpaskolva Melvin hátát elindultak.

Csönd volt. Zavartan zajnélküli élet fogadta őket, ami hamar gyanút keltett a lányban.

- Hol van mindenki? - Motyogta magának, ahogy körbenézett. - És a Lorax? Lorax! - Emelte fel a hangját, de már tudta is magában a választ. Három év sok idő, a sárgaság pedig hónapokat mondott. - Jaj ne... elkéstünk volna? - Nyögte, majd gyorsabb tempóra ösztönözte Melvint. Pár percen belül már a ház bejáratánál is voltak. Alex halkan megtorpant Melvinnel, fájdalmasan leevickélt róla, Tökmagot a hátára tette, ő pedig lassú, bicegő léptekkel az ajtó felé indult. Keze azonban megtorpant a kilincsen. Rég ért már hozzá, rég sikerült elszakadnia tőle s most félt ismét hozzá nyúlni. Felnézett az összezsugorodott épületre s jól megfigyelte. Kopott és megviselt volt, a festék több helyen pattogott, az ablakok pedig deszkákkal voltak elreteszelve.

Ez nem vall Once-lerre. Valami nincs rendben ebben a házban, és ha már a Lorax nincs itt, ki más fogja helyre hozni, mint Alex? Igen, meg kell próbálnia.

Elszántan bólintott magának, majd végül benyitott. Az ajtó nem volt bezárva, így könnyedén bejutott a házba. A dolog neheze inkább a sétálással volt, ami egyre rosszabbul ment szerencsétlen lánynak. Már-már be sem tudta hajlítani bal lábát, így meglehetősen lassan haladt. De a fájdalom ellenére egyetlen hang sem szűrődött ki torkán, nem csupán akaratereje miatt, de ugyanakkor félelme is csöndre intette. Nem tudta megmagyarázni félelmét, egyszerűen csak érezte, mintha egy hatalmas szikladarab nőtt volna a gyomrában.

Látni fogja Őt, de vajon hogyan? Beszélni fog vele, de vajon miről? Hogy miért ment el? Miért nem jött vissza hamarabb? És ő vajon mit kérdezhetne Tőle?

Mi van ha találkoznak és már nem lesz semmi mondanivalójuk egymásnak?

Ilyen félelmekkel kanyarodott balra végül a folyosókereszteződésben, és...

Once-ler ajtója nyitva volt. Teljesen nyitva...

Mit tegyen? Mit kellene tennie?

Néma léptekkel az ajtóba állt, s csak bámult. A férfi egy karosszékben ült, háttal az ajtónak, szembe a bedeszkázott ablaknak. A füstről ítélve dohányzott, a hangok alapján pedig gitár volt az ölében. Belepengetett olykor, de arcát inkább a kezébe temette.

Mit mondjon neki?

Hogy üdvözölje?

Soha nem volt még ennyire ideges.

Kezét végül lassan felemelte. Kopognia kell, ez volt az első számú szabály amit a kezdetekben megtanult. Addig nem léphet be Once-ler szobájába, míg a férfi engedélyt nem ad rá - emlékezett erre a megállapodásra. Így hát kopogott. Halkan, szinte egybeolvadón a férfi dobolásával.

Nem hallotta volna?

Kénytelen lesz megszólalni.

- Helló... - hangja elcsukló és csöndes volt, mint aki nem akarja megzavarni a másikat a komoly munkában.

A férfi felemelte rá a fejét, de nem fordult meg.

Tán haragszik rá? Persze, hisz sokáig volt távolt... de...

Meg kellett próbálnia.

- Bejöhetek? - Szólt ismét, félszegen, mire Once-ler hajlandó volt megfordulni. Arca nyúzott, ápolatlan volt, de sokkal inkább hitetlenkedő és annál is inkább kétségbeesett. Szemei csillogtak a könnytől, ami csak egy dologra engedte vezetni a lányt...

- Hazajöttem... - mondta nyugodt, simogató hangon. Egészen eddig nem is vette észre mennyire hiányzott neki ez a végtelen kék szempár, s az a bamba arc, amit most is vágott. Sokáig így néztek egymásra, némán, könnyes szemekkel, mikor aztán Once-ler lassan fölállt. Öléből lezuhant a gitár, de ezzel mit sem törődve lassan elindult Alex felé.

- T-Tényleg... te vagy az? - Hebegte halkan. Hangja mély és rekedt volt a rengeteg dohánytól.

Alex elmosolyodott, s megengedett magának egy kis régimódi cukkolást.

- Ki lenne más?

Ki se mondta, nyakára és derekára máris a férfi erőtlen karjai csavarodtak s szorosan magukhoz húzták a női testet. Once-ler nem szólt semmit. Nem is tudta, mit kellene mondania, hogyan kellene bocsánatot kérnie, egyszerűen csak próbálta kihasználni azt a kis időt, amit elvesztett barátjával tölthet.

Biztos volt benne, hogy nem fog mellette maradni.

Miért is tenné?

- Once-ler... jól vagy? - Kérdezte megszeppenve a lány. Idejét sem tudta már, mikor értek egymáshoz, nemhogy megölelték-e egymást az együtt töltött öt év alatt, így aztán rendesen meglepte a férfi ilyen megnyilvánulása.

Once-ler azonban nem válaszolt.

Mit mondhatna?

Mi a francot mondhatna, azok után, hogy hátba támadta Őt? Elüldözte s mégis visszatért hozzá...

Mégis hogyan mondhatná el, mennyire sajnálja?

Fejét erősen a lány vállába temette, súlyoktól elnehezült válla pedig apránként remegni kezdett, ahogy végül kitört belőle a zokogás.

Hogy mondhatná el?

Alex érezte, ahogy Once-ler próbálja elfojtani zokogó hangjait, s ahogy egyre erősebben szorítja magához.

Nehéz szó, ugye? - mosolyodott el magában. Tudta, miért hallgat annyira és miért nem képes mégis magába fojtani minden hangot Once-ler, hisz ugyanilyen okokból hallgatott ő is.

Pedig valamelyiküknek meg kell tennie az első lépést. Valamelyiküknek ki kell mondania azt, amivel már régóta tartoznak a másiknak.

Alex lassan elmosolyodott, s ahogy erőt vett magán, viszonozta az ölelő szorítást. Lehunyta szemét, majd engedte kiszökni ajkai közül.

- Megbocsátok.

Once-ler a lány szavára képtelen volt tovább visszatartani hangját, s hangosan felkiáltott, ahogy a zokogás egyre erősebbé vált.

Mégis hogy képes erre...?

Azok után, amit tett vele...

Hogy képes megbocsájtani neki?

Úgy, hogy még csak ki sem mondta Alexnak...

De miért nem képes rá?

- Megbocsátok... - ismételte meg Alex s gyengéden meg is simogatta a férfi hátát. - Viszont... Leszállnál rólam egy percre? Rettentően fáj már a lábam...

Once-ler azonnal felkapta fejét, s mintha csak villám csapott volna belé, máris elengedte barátját, arcát hamar kesztyűjébe törölte, tekintetével pedig valami széket keresett, hogy arra ültesse Alexet. Végül egy magasított bárszékszerűséget húzott közelebb, amire a lány kisebb viszontagságok mellett fölült. Mikor a lány elhelyezkedett, Once-ler tanácstalanul meredt rá. Még mindig nem tudta, mit kellene mondania, vagy, hogy meddig fog ez tartani. Egyszer csak vett egy mély levegőt, de a szavak megtorpantak a torkában. Mérgében beletúrt hajába, szégyenében pedig elfordult a lánytól.

- Miért ilyen rohadt nehéz ez...? - Csúszott ki ajkai közül, mire Alex megengedett magának egy halk kuncogást.

- Ne haragudj, de örülök, hogy így láthatlak téged... - mondta mosolyogva, majd jó térdére könyökölve kissé előredőlt, ahogy a férfi hirtelenjében feléje fordult.

Igen, most eljött a kárörvendés ideje, és teljes mértékben meg is érdemli.

- Megtörtnek, tanácstalannak, számkivetettnek... gyengének... - sorolta lehunyt szemmel Alex, majd gyengéden fölpillantott barátjára. - Arra enged következtetni, hogy megbántad a történteket...

- Alex... nem is tudod, mennyire - nyögte ki végül fájdalmasan. - Én... nem ezt akartam... Nem akartam ilyenné válni... Nem akartam mindent elpusztítani...

- Tudom... - felelte Alex - De mégis megtetted.

- Tudom - nyögte ismét, majd az ablakhoz ment s kilesett a résen. - Nem múlt el úgy nap, hogy ne bántam volna mindent, amit tettem... Neked volt igazad... - hajtotta le lassan fejét, majd félve visszanézett a lányra. - Mindent megadnék azért, hogy olyan legyen, mint régen...

- És ki mondta, hogy ez nem lehetséges? - Mosolyodott el Alex, majd félszegen lepillantott a padlóra. Talán nem kellene elmondania neki, talán...

- Tudod... Sokszor megfordult a fejemben, hogy nem jövök vissza... - mondta végül. Fejét nem emelte föl, nem akart Once-ler szemébe nézni. - Féltem, hogy semmi változás nem fog várni, hogy ugyanúgy fogsz velem bánni...

- Alex, én nem... - indult meg feléje Once-ler, fejét fájdalmasan csóválva.

- De aztán eszembe jutott. Nem adhatom fel, nem állhatok meg... Hisz erről szól a dalunk is, nemde? - Nézett fel Once-ler szemébe, halvány mosoly keretében - Hogy bármi is történjék, együtt megyünk tovább...

Once-ler kelletlenül elmosolyodott. Nem emlékezett már a dalra, sem a szövegére... és talán ezt szégyellte a legjobban.

- De... azok után, amit mondtam... amit tettem... Hogy vagy képes megbocsátani nekem? - Once-ler tekintete kétségbeesett és tanácstalan volt. Nem érdemelte meg őt, és ezzel teljesen tisztában volt. - Hisz... azt mondtam, hogy mi nem... és... fel is pofoztalak... Hogy pofozhattalak föl? Jézusom, én... - zavartan hajába túrt, majd ismét a lány felé fordult. - Hogy tudsz nekem megbocsátani?

- Úgy, hogy a barátom vagy - vágta rá elmosolyodva Alex, ami nem kis megilletődést eredményezett a férfitól. - És egy barát attól barát, hogy mindig megbocsájt. Elfogadja a másikat, minden hibájával és sötét oldalával együtt.

- De...

- Nincsen de! Miért vagy ennyire az ellen, hogy visszajöttem, mondd!

- Mert nem érdemlem meg a barátságod! - Vágta rá fájdalmasan felkiáltva, majd hátrabotorkálva az ajtófélfának támaszkodott, lassan pedig lecsúszott a földre.

- Hátba támadtalak, bunkó voltam, még kezet is emeltem rád... egy szörnyeteg lett belőlem! Mégis hogy kérhetném, hogy maradj mellettem?

Alex ekkor pillantotta meg maga mögött a rajzot, amire egyáltalán nem volt büszke. Megtalálta? Látta azokat a képeket... a lelkét?

Tulajdonképpen miért is bocsát meg neki? Hisz még mindig előtte volt, mikor azon az éjszakán a földre került és megrugdosták... akkor miért is?

Hát persze.

Mert táncolni akar.

Ha fáj is a lába, ő táncolni akar. Úgy, mint régen.

Lassan felállt, majd a zokogó férfihoz bicegett. Az észrevette, mennyire nehezen megy már a lánynak a sétálás, s elképedve bámulta.

Mit tettem én veled?

- Tudod... A mese végén a szörnyetegből daliás herceg válik a Szépség mellett. Én ugyan nem vagyok Szépség, de... - magyarázta lassan Alex, majd a férfihoz érve megtorpant. Lehajolt hozzá, majd megragadta kezét. - Talán képes leszek megtörni az átkot! - Mosolygott a reményvesztett szempárba, majd lágyan homlokon csókolta barátját. Once-ler meglepődve bámult maga elé, majd fel a rég nem látott reménysugárra. - Gyere! Melvin és Tökmag már biztos tűkön ülve vár, hogy mi van velünk.

- Ők is itt vannak?

- Szerinted ki segített olyan hosszú utat megtennem? Nem az isteni jóakarat... - viccelődött Alex, amivel végre sikerült egy halványka mosolyt csalnia barátja arcára. Felsegítette, majd elindultak kifelé. Once-ler csak ekkor figyelt föl arra, mennyire vékony lett Alex, csontjai már-már kiálltak némely helyen.

- Alex... te... nagyon lefogytál...

A lány megtorpant, majd egy hamiska mosollyal visszafordult a férfihoz.

- Nem számoltam ki túl jól a költségeket visszafelé... Melvinnek pedig nagyobb szüksége volt az ételre, tekintve, hogy ő vitt engem. De jól vagyok! Gyere! - Terelte el a témát, ám alig lépett párat, fájó térdébe újabb kín nyílalt s kis híján összeesett.

- Segítek! - Szólt hirtelen Once-ler, s azonnal Alex mellé lépett, bal karját átvezette a saját nyakán, majd így indultak kifelé.

- Köszönöm! Elég nehéz feladattá vált a gyaloglás, mióta... - kezdte, ám mikor ráébredt, mióta is fáj ennyire a lába, inkább elhallgatott. Másra kellett fognia. - Megerőltettem a munkában...

- Munkában? - Értetlenkedett Once-ler, majd lenézett a lányra. Milyen különös, egészen eddig mintha egy magasak lettek volna…

- Hát, valahogy kénytelen voltam pénzt keresni az úton.

- De... nem értelek, miért utaztál? Nem lett volna egyszerűbb valahol megszállni, mint folyton utazgatni? - Értetlenkedett a férfi, közben pedig egyre jobb tempóban sikerült haladniuk, ahogy lépteik összeszoktak.

- Céllal indultam el, Once-ler.

- Milyen céllal?

Alex nem felelt. Előre nézett és elmosolyodott.

Mikor aztán kiértek Melvin azonnal a lány segítségére sietett, mielőtt elesett volna a küszöbön.

- Köszönöm, öreg pajtás! - Mosolyogta Alex, majd megsimogatta az állat nyakát. Once-ler a háttérben maradt s félve pillantott két régi barátjára. Megváltoztak, akárcsak Alex. Melvin szőre kissé megfakult és csomóssá vált, lábai remegtek alatta - öreg öszvér volt már, kész csoda, hogy ezt a kort megélte. Tökmag pedig már nem is volt annyira tökmag. Bár a többi medvéhez képest talán kisebb volt, de már nehezen fért volna el az ölében.

Félve tett feléjük pár lépést, mire megszeppenve hátrálni kezdtek. Az állatok nem felejtenek.

- Hé, ne csináljátok már - sóhajtotta Alex, majd Once-lerhez tolta Melvint. - Tessék szépen kibékülni!

- Nem vagy az anyám... - nyögte csalfa mosollyal Once-ler.

- Hála az égnek, hogy nem ő vagyok! - Vágta rá azonnal Alex. Ahogy föleszmélt, mit is mondott, zavartan összehúzta magát és próbált valahogy elnézést kérni. - Mármint...

Once-ler rekedt hangon felnevetett, jelezvén egyet ért a lánnyal, majd kezét kinyújtotta Melvin felé.

- Köszönöm, hogy vigyáztál Rá és visszahoztad hozzám. Egy életre hálás vagyok - mondta gyengéd mosollyal. Az állat erre prüszkölt egyet, majd fejét a férfi kezéhez nyomva engedte, hogy megsimogassa.

- És persze neked is! - Fordult Tökmaghoz és őt is megsimogatta. - Jó nagyra megnőttél, barátom.

Alex elmosolyodott a látványon, majd füle mögé söpörte haját. Árnyékaik megnyúltak a lemenő nap sugaraiban, a levegő egyre nyirkosabban fújt. Örült annak, hogy bár hosszú időbe telt, de felnyílt a férfi szeme, viszont tudta, hogy még nehéz út áll előttük: még rendbe kell hozniuk a dolgokat.

A szél azonban már túl hidegnek bizonyult, s nem hagyhatta szó nélkül.

- Bocsánat srácok, de nem folytathatnánk az idilli pillanatokat odabent? Kezdek megfagyni...

Once-ler felkapta a fejét, majd visszalépett a lányhoz.

- Igazad van, elég cudar idők járnak erre mostanában... - bólintotta, majd kissé tanácstalanul nézett az állatok felé.

- Nem lesz semmi baj. A ház mögött van egy kis bunker, ott jól meglesznek - válaszolt mosolyogva a lány, majd karját Melvin felé nyújtotta, aki engedelmesen melléje sétált.

- Nem, ott nincs bunker... - rázta meg a fejét Once-ler.

- De, van - vágta rá Alex, s Melvinre támaszkodva el is indult. - Mit gondolsz, annak idején hova tereltem a nehéz sorsú állatokat? - Csipkelődött, majd mikor megérkeztek a ház mögé, lehajolt, majd fölhúzott a földről egy régi, poros é szakadt ponyvát. Alatta egy csapó ajtó volt.

- Én ezt... ezt... észre sem vettem... - nyögte kissé elszégyellve magát Once-ler, majd összeszedte magát és segített kinyitni. A helység poros és dohos volt egy kicsit, de Melvin hamar rátalált régi helyére s egy nyerítést követően máris helyet foglalt.

- Pihenjétek csak magatokat. Igazán hosszú utat tettünk meg, szóval rátok fér - mondta nekik anyáskodva Alex, amire Once-ler fel is figyelt. Mintha csak két gyerekhez beszélt volna.

- Vacsorával nem tudok szolgálni, de ígérem helyette kétfogásos reggeli fog várni titeket! - folytatta a lány, Melvin pedig egy fáradt nyerítéssel nyugtázta.

- Ideje nekünk is lepihenni a meleg szobában. Megfagyok - didergett össze Alex, mikor visszatértek a házba. Once-ler kelletlenül lesütötte a szemét s megtorpant, mielőtt a lány a szobájába unszolhatta volna.

- Igazából... itt sem lesz melegebb... - kezdte a cipőjét bámulva. - Tudod a rengeteg per és a gyár leállása után a családom is egy rakat pénzt követelt... Nem maradt semmim... a számlákat sem tudtam fizetni... - vallotta be végül nincstelenségét, ami talán a bocsánat kérésnél is nehezebb volt számára. Hiszen a pénz miatt taszította el magától a lányt, a pénz hajtotta, hogy pusztítson, most pedig nincs semmije. Az, hogy még a családja is itt hagyta, már csak hab volt a tortán.

És ezt beismerni, kimondani még rosszabb volt.

Alex kedvét azonban nem tudta ezzel szegni.

- És ezt úgy oldottad meg, hogy minden ablakot bedeszkáztál, hogy még véletlen se kelljen annyi gyertyát használnod?

- Nem tudtam elviselni a kinti látványt... nem tehettem mást... - válaszolta lehajtott fejjel a férfi.

- Én már vagy nyolc éve élek vele együtt, mégsem futamodtam meg - vágott vissza anyáskodó szigorral. Once-ler jól tudta ezt, hisz látta a képeken a változást, ő viszont nem érezte elég erősnek magát, hogy szembe nézzen a pusztításával.

Alex sóhajtott, majd sarkon fordulva elindult a folyosón.

- Ne aggódj, majd holnap befizetem a számlákat.

- De... mégis hogyan? - Értetlenkedett a másik. Alex erre elmosolyodott, majd sokat sejtőn hátra pillantott.

- Tudod, anno 15%-ot kaptam a szolgálataimért, és én nem verem el úgy a pénzt, mint te - csipkelődött, majd intett a fejével, hogy kövesse.

Végül aztán a szobájában kötöttek ki, ahol Alex már kénytelen volt Once-ler segítségét kérni, hogy eltolják az ágyat. Ott újabb csapóajtó várt rájuk.

- Te mindenhova titkos ajtókat szereltél be? - Nevetett fel Once-ler.

- Látod, innen látszik, hogy nem nézted meg alaposan a terveket, amiket készítettem - vágott vissza a lány, mire a férfi arcáról azonnal lehűlt a mosoly, helyébe a régi, szinte már elfeledett durcás arckifejezés ült. Alex ezen jóízűen felnevetett, majd az ágyára tette az aktatáskáját, hogy a férfi is lássa a tartalmát. Kinyitotta, s elégedet tekintettel nézett fel barátjára, aki megrökönyödve bámult a rengeteg pénzre.

- Mégis... mennyit takarítottál meg?

- Pár milliárdot, nem tudom pontosan, de nem csak ez az egy táskám van itt elrejtve - felelte, majd visszarakta a pénzt a helyére. - Én nem tudtam mit kezdeni a rengeteg fizetéssel, így aztán félre raktam, ínségesebb időkre... Ha ügyesen gazdálkodunk, elég lesz a számlákra, a további rezsire és majd az újrakezdésre is.

- Újrakezdés? - Értetlenkedett Once-ler. Alex elmosolyodott, majd zsebébe nyúlt.

- Mondtam, hogy céllal indultam útnak. Nem csak miattad... de ezek miatt is... - mondta, majd ujjait szétnyílva megmutatta a markában pihenő négy truffula magot. Once-ler elképedve bámulta őket, mintha soha életében nem látott volna hozzájuk hasonlót.

- Ezeket... honnan...? Hogy?

- Hosszas földtúrás és kitartó keresgélés során... A lábam sokáig siratta, de határozottan megérte - magyarázta mosolyogva, majd gyengéden lepillantott a kicsikre. - Ha cserépbe tesszük őket és veszünk olyan keltető lámpát, talán pár hét alatt kihajtanak. Két év, és szép, életerős fák lesznek... Tudom, hogy kevés, de kitartó munkával elérhetjük, hogy minden olyan legyen, mint régen!

- De... hogyan? A levegő mocskos, a víz használhatatlan, a föld pedig...

- Hé - szakította félbe a lány, hosszú tincsei közül kileselkedve -, fogalmad sincs, mi mindent tanultam ez alatt a három év alatt. Higgy nekem, együtt meg tudjuk csinálni. - mosolyogta, ám ez időre már rettentően idegesítette a képébe lógó hajkorona. Kelletlenül vissza rakta zsebébe a magokat, közben pedig füle mögé tűrte haját.

- Viszont... mielőtt belecsapnánk a nagy lecsóba, lenne egy kérésem hozzád.

- Miféle kérés?

- Kérlek... könyörgök... - kezdte, s próbálta valahogy kezelhetővé tenni a rakoncátlan tincseket. - Vágd le a hajam!

- Hogy... mi?

- Nézd, már a derekamig ér! - Tört ki Alex, s előre vette csokoládé haját, hogy látassa a mennyiséget. - Sosem ért még idáig és rühellem! Csiklandoz, meg nehéz is! Arról nem is beszélve, hogy semmit sem látok tőle! Levágnám én magamnak, de hátul nem látom, hogyan kellene... szóval... megtennéd nekem?

- De... - hátrált egy kicsit a lánytól Once-ler, szemeit a padlóra sütötte. - Mi van ha elrontom?

- Ugyan, ezen nincs mit elrontani!

- Az üzlethez is így álltam hozzá - nézett fel a lányra szomorúan, mire az észbe kapott. Alex felsóhajtott, majd a férfi elé lépett.

- Once-ler... öt évig dolgoztam neked, a legkevesebb elismerés nélkül, több száz mérföldet megtettem, csak hogy magot találjak és rendbe hozzam a dolgokat. Nem kérek cserébe mást, csak vágd le a hajam - mosolyogta, majd kicsit felpipiskedett, hogy megcsókolja homlokát. Ekkor vette észre, hogy a lába miatt mennyire összeroskadt már.

Once-ler nem tudta mire vélni az újabb csókot, kényelmetlenül is érezte magát miatta.

- Ez meg mi? Nem szoktál csak úgy csókolgatni...

Alex nem felelt, helyette csak mosolygott.

- Csak vágd le a hajam, rendben?

Mielőtt bármit is mondhatott volna, Alex a férfi szobájába vezette Once-lert, kezébe adott egy ollót, majd leült a bárszékre. Once-ler bizonytalanul fogta az ollót, vállai csüggedten hajoltak lefelé.

- Alex... én ezt nem tudom megtenni.

- Miért nem? - Sóhajtotta már-már idegesen. - Csak egy hajvágás, Once-ler. Ne legyél már ennyire gyáva!

- De mi van ha túl rövidre vágom, vagy rosszul? És ha kiszúrom a szemed? Ha megcsúszik a kezem és a füledbe vágok? Mi lesz, ha kárt teszek benned? Én... nem tudom ezt megtenni... - sóhajtotta végül lemondóan. Lemondott magáról és arról, hogy valaha képes lesz ismét jól csinálni valamit, s ez elszomorította Alexot. Igen, szerette volna, ha megbánja tetteit, de azt véletlen sem kívánta, hogy ennyire szétessen barátja.

Lassan megfordult, hogy Once-ler szemébe nézhessen, ujjaival pedig dobolni kezdett a széken. Once-lernek kísértetiesen ismerős volt az ütem, de nem tudta miért. A lány mosolyogott, majd arcába fésülte megnőtt fufruját, megragadta Once-ler ollós kezét s a homlokához nyomta.

- Vágd le a fufrum. Ennél lejjebb nem adok - suttogta gyengéden, majd lassan elengedte Once-ler kezét. A férfi kellemetlenül felsóhajtott, ahogy próbált erőt venni magán, majd végül belevágott a hajkoronába. Nem volt olyan nehéz, mint gondolta, a lány ritmikus dobolása pedig külön segítette megnyugodni.

Azonban minél inkább belemélyedt a munkába, annál inkább volt ideje közelről szemügyre venni Alex lesoványodott arcát. S ahogy egyre rövidebbé vált fufruja, Once-ler hamar észrevett egy apró, mégis mély sebhelyet Alex egyik szemöldökén. Gondolkodott, hogy szóvá tegye-e, de jobbnak gondolta, ha egyelőre nem teszi meg.

Főleg, hogy rémálmában is az a sebhely kísértette.

Mikor aztán végzett, Alex kezébe nyomott egy tükröt.

- Látod, mondtam, hogy menni fog! - Nézett mosolyogva a férfi felé Alex, mire Once-ler zavartan bólintott.

- Ez a legkevesebb, amit tehettem... - sóhajtotta, ahogy összesöpörte a hajszálakat, majd lassan elővette gyufáját s elindult meggyújtani a gyertyáit. Mindenhol voltak. Az asztalon egy kupac, éjjeli asztalon pár, valamint a szekrények tetején.

- Igen, valóban megérte bereteszelni az ablakokat, hogy aztán egy hajszáltól függjön, felgyullad-e a ház vagy sem... - folytatta a csipkelődést Alex, mire Once-ler kellemetlenül felsóhajtott.

- Miért van az, hogy én nem lehetek szemtelen veled, de te nem tudod megállni?

- Nem is tudom, mondjuk, mert én voltam az, aki annyi viszontagság után mégis oly egyszerűen megbocsátott? - Vágott vissza a lány kissé rájátszott felháborodással.

- Meddig fogod ezt az orrom alá dörgölni? - nyögte fáradtan Once-ler.

- Amíg nem egyenlíted ki a számlát.

- Tehát életem végéig - vonta le a következtetést Once-ler, ahogy az utolsó gyertyáknál tartott. Alex szélesen elvigyorodott s bólintott egyet.

- Pontosan!

Once-ler ezen halványan elmosolyodott, borostás arcán táncot lejtett a lomha gyertyafény. Idejét sem tudta már, mikor húzódtak mosolyra ajkai, s mikor érezte ennyire nyugodtnak magát.

- Nos - ásított egyet Alex, majd felállt a székből. - Azt hiszem jobb lesz, ha lepihenek. Holnap majd elmesélek mindent - s már indult is ki az ajtón.

- Várj! - pördült meg gyorsan a férfi. - Nem maradnál még egy kicsit?

- Once-ler, fáradt vagyok és szeretnék végre ágyban aludni... - sóhajtotta Alex.

- De... - hebegte a férfi, aztán gyorsan felkapta a fejét - Nincs fűtés a házban, tudod, sem pedig villany... csak ez a pár gyertyám van, az is csak ebben a szobában...

Alex próbálta elfojtani csalódottságát, így egy darabig csak bámult az ágy szélén ülő férfira, majd megadón sóhajtott egyet, ahogy lehajtotta fejét.

- Szóval... akkor itt kell aludnom veled?

- Régen nem volt ellene kifogásod...

- Igen, mert akkoriban még bírta a hátam a földön fekvést... - vágott vissza kelletlenül Alex, majd lassan elindult az ajtó melletti franciaágy felé.

- Heh, ezen az ágyon mindketten elférünk - mosolyodott el a férfi, majd zakója belső zsebéből elővett egy szivart és rágyújtott.

- Persze, persze. De ha egy újjal is hozzám érsz... - emelte föl mutatóujját fenyegően, mire Once-ler zavartan széttárta karjait.

- Miért tennék olyat?

Alex pontosan tudta, miért tenné meg, hisz annak idején a folyosón is majdnem...

- Jó, de én alszom belül! - vágta rá végül a lány s már el is terült hason fekve az ágy belülre eső részén. Once-ler kissé ijedt tekintettel fordult feléje s kezébe vette a szivart.

- M-Máris lefekszel? Nem mesélsz hát, hogy merre jártál, hogy szerezted meg a magokat? Biztos hosszú és izgalmas út...

- Igen, hónapokig megállás nélkül egy öszvér hátán utazgatni valóban élvezetes és hosszú volt, de... Once-ler, fáradt vagyok. Nem érne rá holnap? - Sóhajtotta Alex. Once-ler elkeseredve sütötte a padlóra tekintetét, majd szájába vette a szivart és a karosszékhez sétált.

- Rendben... megértem... - majd ezzel visszaült a székbe, s mintha mi sem történt volna, bámult kifelé. Alex nem tudta ezt elviselni, így végül beadta a derekát.

- Jól van - sóhajtotta, majd fölült az ágyon. - Ha ennyire nem akarsz még aludni, legyen, fent maradok veled - kezdte, majd mielőtt a férfi odakaphatta volna tekintetét, folytatta. - De! Csak akkor, ha abba hagyod a pöfékelést.

Once-ler zavartan vette ki ajkai közül a megkezdett szivart.

- Ha jól emlékszem elmondtam már párszor a múltban, mennyire káros ez az egészségedre - folytatta Alex, majd felhúzta térdeit, hátát pedig a falnak támasztotta.

- De... erről nem olyan egyszerű leszokni... - felelte félszegen a férfi.

- Ezért nem kellett volna eleve rászoknod - folytatta kioktató hangon a lány. - Tudod ezzel nem csak a saját, de a környezetben élők egészségét is veszélyezteted.

- Rosszabb vagy, mint a propaganda plakátok... - nevetett fel Once-ler.

- Csak nem szeretnék tíz évvel korábban elpatkolni a kelleténél - vágott vissza Alex. - Nah, elnyomod azt a vackot, vagy feküdjek le aludni?

- Tudod, drága mulatság a dohányzás... - mosolyodott el a férfi, közben pedig engedelmesen elnyomta a szivart. Valójában nem különösebben érdekelte a dohány ára, sokkal jobban örült annak, hogy nem kell lefeküdnie. Lassan felállt, majd a karosszékből átült az ágy sarkára.

- Igen? Akkor miért erre költöd az utolsó fityingeid? - Folytatta a csipkelődést Alex.

- Khm, szóval miket is tanultál a hosszú út során? - Váltott hirtelen témát Once-ler, amin a lány halkan fel is kuncogott.

- Hasznos dolgokat, amiket majd felhasználhatunk a fák tenyésztéséhez.

- És... hogyan is gondoltad ezt? - Érdeklődött kissé cinikusan a férfi. - A levegő pocsék, a szmog eltakarja a napot, az eső pedig csak árt a növényzetnek...

- Nos... A négy magot először is cserépben növesztenénk, virágfölddel, sok humusszal. Valószínűleg sérültek, vagy gyengébbek a kelleténél, így különösen oda kell rá figyelnünk - magyarázta, majd kinyújtotta lábait. Úgy tűnt, már ez is fájdalmat okozott neki. - Aztán... ugye vennénk keltetőt. Általában kisállatokhoz szokás venni, de szerintem erre is megfelelő lesz. Míg ki nem fejlődnek, addig a kinti földet kell ismét termékennyé tennünk...

- És azt hogy? - Érdeklődött Once-ler, most már valóban és komolyan.

- Kicsit nehezebben, de... ha jól felássuk a földet, ellátjuk humusszal, vagy... hát, trágyával, akkor idővel, hosszú idővel lehet rá esély, hogy ismét termőföld váljék belőle. Ha ez megtörtént, csak ki kell ültetnünk a cserépből a fákat. Persze oda kell majd figyelnünk rájuk: az eső pár évig még nem érheti őket, a szmogra valószínűleg érzékenyek lesznek, de kellő odafigyeléssel és védelemmel végül biztosan gyümölcsözni fognak! - magyarázta egyre lelkesebben Alex, ahogy lassan látta maga előtt a sikereket. - A gyümölcs annyi, mint újabb magok! Azokat ugyanígy keltetővel felneveljük, majd kiültetjük a fákat és így tovább. Persze nem egyszerű munka, de kitartással szerintem bő tíz-húsz év múlva, ha nem is az egész erdőt, de egy kicsinyke részét vissza tudjuk állítani.

Once-ler elmosolyodott, ahogy a lányt hallgatta azzal a reményteli hangjával beszélni, belül pedig ismét elátkozta magát, amiért nem Alexre és az ő ragyogó ötleteire hallgatott.

- De... - rázta meg hirtelen fejét, ahogy visszaszállt a valóságba. - Biztos vagy benne, hogy sikerülni fog?

- Oncie, évekig dolgoztam a truffula magok ültetésén, nem csak a Lorax, de Sam is teletömte a fejem mindenféle földművelési praktikával. Nem lesz itt gond - felelte széles vigyorral Alex, ám mikor látta a férfi elképedt arcát, elhallgatott. - Valami rosszat mondtam?

- N-nem... csak... - hebegte, majd gyengéden elmosolyodott. Égszínkék szemei csillogtak a táncoló gyertyafényben. - Olyan régen hívtál már így. Egészen eddig nem is éreztem, mennyire hiányzott.

Alex gyengéden elmosolyodott. Észre sem vette, hogy elszokott a becézéstől. Talán az akkori félelmek tették, talán a férfi titulusa, de most hirtelen minden megváltozott. Már nem félt.

- Meséljek Samről? Tőle tanultam a legtöbbet és a magassága alapján kedveltétek volna egymást.

- Mesélj. Ki ne hagyj bármit is! - Nevette, majd kicsit közelebb húzódott a lányhoz, hogy jobban lássa a sötétségben. Alex pedig beszélni kezdett. Hangja ugyan álmos volt, de ugyanakkor izgatott is. Valójában sosem gondolta volna, hogy Once-lert majd érdekelni fogja utazása, így kissé izgult, mit fog szólni a végén.

De a férfi nem szólt közbe. Figyelmesen hallgatta barátját, bólogatott, jelezve, hogy érdekli a sztori s csak néha szakította félbe, mikor felkacagott egyes részleteken. Nem is sejtette eddig, mennyire hiányzott már neki ez a nevetés.

Alex is felnevetett olykor, máskor viszont komoly, kissé hebegő volt, mikor nem tudta eldönteni, el kellene mondania valamit, vagy inkább tartsa meg magának. Mikor Samről mesélt, Once-ler arca is komolyabbá, már-már csüggedté vált. A lány olyan lelkesedéssel beszélt róla, hogy kezdte lassan zavarban érezni magát.

- Kedves ember lehet... - motyogta végül. Észre sem vette, s már egész közel volt Alexhez. A hallgatás közben valahogy egyre közelebb és közelebb húzódott hozzá.

- Igen! - Vágta rá Alex boldogan - És akkora, mint egy kétajtós szekrény... Egymaga el tudta volna intézni a munkát, nem is értem engem miért vettek föl!

Once-ler elmosolyodott, majd török ülésben még közelebb ült a lányhoz. A gyertyák alig-alig pislákoltak már, így csak nagy vonalakban látták a másikat. De nem is volt ezzel semmi gond. Nem kellett ahhoz fény, hogy lássák a másikat.

- És... hogyhogy nem maradtál ott? Azt mondtad, jól érezted magad ott...

- Once-ler - fordult feléje a lány. - Vissza kellett jönnöm ide. Nekem itt van az otthonom.

- De... azok után...? - Motyogta félszegen, lesütött szemekkel Once-ler, mire Alex felkuncogott és egészen a férfi képébe hajolt.

- Hé, hé. Ez nem rólad szól. Szögezzünk le valamit. Én a magok miatt jöttem vissza és mert megígértem a Loraxnak. Az, hogy időközben észhez tértél és beláttad bűneid, csak könnyít a helyzeten - magyarázta, majd halvány, keserű mosollyal hátrált a férfitól, egészen az ágy széléig. – Megbocsátottam, mert tudom, hogy vakon viselkedtél, de ez nem mentség mindenre amit tettél. Vehetjük úgy, hogy kibékültünk, de... - Alex megtorpant, mire Once-ler elkeseredett tekintettel nézett feléje. Alex sóhajtott egy nagyot, ahogy barátja szemébe nézett, s kissé összehúzta magát a lehűlt levegőtől. - Adnod kell egy kis időt. Látom rajtad, hogy bánod a múltat, de... egyik napról a másikra nem tudom elfeledni a történteket. Érted?

Once-ler lassan bólintot egyet.

- Segítek mindenben, hogy a fákat visszahozzuk, de... - ismét nagyon sóhajtott, majd lesütötte szemét, karjaival pedig lassan dörzsölgetni kezdte vállát. - Időre van szükségem.

- Értem - sóhajtotta csüggedten Once-ler. Nem tudta hibáztatni, csak saját magát. Tudta jól, hogy egy nap alatt nem fog minden rendbe jönni, bármennyire is szeretett volna ismét úgy nevetni vele, mint oly sok évvel ez előtt. Így is kész csoda, hogy egyáltalán ilyen jól képesek beszélgetni egymással.

Once-ler lassan térdre állt és megszabadult piszkos kesztyűjétől, öltönyfelsőjét  levetette, majd a lányra terítette.

- Tessék. Nem szeretném, ha megfáznál.

- Köszönöm - mosolyodott el Alex, ahogy felpillantott barátjára. Elég fáradtnak érezte már magát, de próbált még egy kicsit kitartani. - És... Hogy telt a te három éved? Ha szabad ilyet kérdeznem... Mi történt, míg távol voltam?

Once-ler kellemetlenül sóhajtott. Tudta, hogy ez csak egy baráti érdeklődés, ő viszont úgy érezte magát, mintha vallatáson lenne. Hiszen azzal, hogy elmeséli mi történt, be is kell ismernie magának, amitől mindeddig ódzkodott.

Lassan az ágy támlájához húzódott, majd annak döntve hátát végül elkezdte.

- Mint látod... eltűnt az összes fa... sikerült nagy takarítás végeznem a természeten, heh... - keserű vigyor ült száján, közben pedig végig kerülni próbálta Alex tekintetét. A lány végül, mikor belebújt a zöld öltönybe csatlakozott a férfihez és odakúszott hozzá.

- Máskor inkább a szobádban rakj rendet, mint a természetben. Jó? - Cukkolta Alex, majd ahogy melléje ült, kedvesen megfogta kezét s felnézett rá. - Mi történt a Loraxszal? És a családoddal? Miután úgy manipuláltak, az ember azt hinné, a minimum az, hogy itt maradnak...

- Heh... igen... ők voltak az elsők, akik itt hagytak. Persze a vagyonom nagy részét magukkal vitték... - próbált viccelődve hozzáállni, de mosolyán visszatükröződött a keserűség. Alex erre megszorította kezét.

- Ha ez megvigasztal: az a pénz rég semmivé lesz, mire mi meggazdagszunk a környezetvédelemből!

- Abból meg lehet gazdagodni? - Nézett rá cinikusan a férfi.

- Álmodozni szabad - nevetett fel Alex, amin végül a férfi is elmosolyodott. Jó kedve azonban hamar lankadni kezdett, mikor folytatta a mesélést.

- A Lorax... kicsivel később ment el... Előtte még elküldött innen mindenkit, minden állatot... Teljesen tönkretettem az élőhelyüket, szóval... nem is csodálkozom. - sóhajtotta leszegett tekintettel. - A Lorax is csak egy követ hagyott itt egy felirattal: hacsak... Bár tudnám, mit akart ezzel...

Alex erre felkapta a fejét s az ablak felé tekintett. Hacsak? Valamiért ismerős volt neki... elmosolyodott, ahogy sejteni kezdte a jelentését.

- Majd egyszer megérted - mosolyogta, majd kissé lejjebb kúszott, ahogy egy mélyet ásított. Once-ler kezét lassan elengedte s erősen összehúzta magán az öltönyfelsőt. - Holnap első dolgom lesz a városba menni és befizetni a számlákat...

- Ami a várost illeti... - sóhajtott Once-ler, továbbra is lefelé nézve. - Ne lepődj meg, ha falakba ütközöl... szó szerint. Jobbnak éreztem, ha építettek oda egy falat, nehogy... tudod... lássák, hogy mi történt. Jobb ez így nekik... - folytatta, de választ nem kapott. Sejtette, hogy nem lesz odáig érte, de azért némi feleletet várt volna.

- Sajnálom Alex... igazán borzalmas ember... - mondta végül, ahogy a lány felé tekintett, ám ekkor látta csak, hogy az már javában alszik.

- Ilyen gyorsan elaludt? - Motyogta magának elképedve, de sokkal inkább kétségbeesve. Próbálta kezével kicsit megbökdösni, de a lány nem reagált rá. Once-ler felsóhajtott, majd előkotorta takaróját és Alexre terítette. Bár ő is fázott, úgy gondolta, Alexnak nagyobb szüksége van rá.

Ő különben sem fog aludni egy szemhunyásnyit sem. Mint minden éjszaka.

Hajnali órák lehettek. Nem tudni... az idő egybefolyva telik, ha az ember a végtelenségig hibáztatja magát és csak bámul a semmibe.

De hajnal lehetett. A nap még nem jött fel, de a reggeli csípős szél már befurakodott az apró résekbe, mikor Alex Once-ler keserves kiáltására riadt föl. Pár gyertya még kitartóan égett, így Alex a pislákoló fényben jól láthatta a férfi fájdalomtól eltorzult arcát. Kezeivel hevesen kapálózott, lábaival rugdalózott, mintha valakivel dulakodna.

- Once-ler... ébredj... - próbálta valahogy felrázni őt Alex. Megijedt, ahogy barátja egyre több keserű nyögést hallatott s még a könnye is kicsordult.

Mi a francról álmodhat?

- Once-ler... Once-ler, az istenért is kelj már föl! - Kiáltotta reményvesztetten s jól meg is rázta a férfit a vállainál, mire az rémülten nyitotta ki könnyes szemét. Gyorsan pattant föl fektéből, mintha még valamit el akart volna érni, de túl késő volt már. Sokáig csak kikerekedett pupillákkal meredt a szemközti falra, meg se hallva Alex aggódó kérdéseit.

- Már megint ez az álom... mindig ez az álom...

- Álom? Miféle álom? - húzódott közelebb Alex, de Once-ler elfordult tőle. Arcát kezeibe temette.

- Egy rémálom... már vagy azóta kísért, hogy kivágtam az utolsó fát...

- Meséld el... talán az segítene... - próbált valahogy segíteni a lány.

- Nem... az segítene a legkevésbé, ha tudnád...

- De hát... miért? Once-ler... - nyelt egyet, majd a férfi mellé ült az ágy szélére. - Oncie, engedd, hogy segítsek...

- Nem! - Vágta rá idegesen - Miért akarsz folyton segíteni nekem? - Nyögte, majd felállt és idegesen járkálni kezdett. Nem csak az álma zaklatta fel, de a vallatás is kényelmetlenül érintette.

- Ez... ez az álom embertelen... nem akarom, hogy tudj róla...

- Csak nem... velem és a Loraxszal álmodtál? - Érdeklődött félszegen Alex, mire Once-ler végül megadta magát. Erősen hajába túrt és fejét szorongatva zokogni kezdett.

- Addig-addig vertelek, míg bele nem rokkantál... De... az nem is én voltam... egy smaragdzöld pokolfajzat, akit... akárhogy próbáltam, képtelen voltam megállítani... - megállt, majd felnézett Alex zavart tekintetére. - Azt se tudtam meg akadályozni, hogy a környezetet tönkretegye... Nem tudtam tenni semmit, csak nézni, ahogy mindent elpusztít, téged pedig halálra ütlegel...

Alex megdöbbenten hallgatta végig zaklatott barátját. Valóban nem emlékszik arra az estére? Talán az alkohol miatt... De... Mit kellene most mondania? Árulja el, hogy ez mind megtörtént? Hogy az a zöld ördög ő maga volt?

Nem. Alex elmosolyodott.

Az nem ő volt.

- Oncie, csak álmodtál. Te sosem emeltél kezet rám, hisz a barátod vagyok - felelte végül. A férfi zaklatottan pillantott rá, majd fájdalmasan elfordult tőle.

- De... megütöttelek. Mikor te csak figyelmeztetni akartál, hogy ez nem mehet tovább. Ahelyett, hogy hallgattam volna rád, felpofoztalak.

- Oncie, ne emészd már magad a múlton, úgy semmit sem tudsz helyrehozni...

- De mégis mit tehetnék? - Csattant föl - Tegyek úgy, mintha nem tettem volna semmit? Mégis hogy? Akármerre nézek, csak a hibáim jönnek velem szembe! Az udvaron az a kő, a rönkök... Idebent ezt a nyomasztó zöld szín... akármelyik szobába megyek, mindegyik ocsmányul árasztja azt a pénzéhes dollárszínt, ami egyre csak a hibáimat sorolja! - Zokogta össze-vissza botorkálva a szobában, mint valami megveszekedett hót kóros. - Már rég véget kellett volna vetnem ennek... A saját nyakamat kellett volna vagdosnom, nem a fákat!

- Elég legyen! - üvöltötte hirtelenjében Alex, mire Once-ler azonnal feléje pördült. A lány fájdalmas tekintettel szidni kezdte barátját, bal lába remegett a fájdalomtól. - Mit gondolsz mi változott volna, ha csak úgy feladod!? Meneküléssel nem oldasz meg semmit te idióta! És... mit csináltam volna, ha megjövök és... és nem talállak?

- Nem igazán számítottam rá, hogy valaha visszatérsz... talán jobb lett volna, ha nem is jössz... - folytatta lehajtott fejjel. - Hisz nem csak a magokkal kell bajlódnod, de most nekem sem veszed semmi hasznom...

- Állj már le, az istenért - sóhajtotta Alex, majd az ágy belső részére húzódott. - Gyere csak vissza, gyere.

- Alex... nem hiszem, hogy vissza tudnék aludni... Különben sincs kedvem, újra...

- Csak gyere már ide! - Vágta rá nyomatékosabban. - Van egy dalom a számodra, ami biztosan meg fog nyugtatni.

- Egy dal? Alex, én... - sóhajtott egyet, majd végül beadta a derekát. Fáradt volt, rettentően fáradt, és az eddigi tapasztalatai alapján jobbnak vélte, ha hallgat barátjára. Így aztán leült az ágy szélére.

- Feküdj el - parancsolta a lány.

- De... Alex...

- Once-ler, hallgass már rám - kezdte dorgálóan Alex. - Már itt vagyok, nem lesz semmi baj. Erre koncentrálj, rendben? Rám, ne pedig a vétkeidre. Most pedig feküdj szépen le, és hallgasd meg a dalom - folytatta kedvesen, mire a férfi halvány mosoly keretében engedelmeskedett. Nem hitt benne, hogy képes lesz ismét elaludni, de úgy gondolta, az a legkevesebb, ha hallgat a lányra.

- Sokat hallottam ezt a farmon munka közben, teljesen belemászott a fejembe, és... gyakran jutottál eszembe róla... - mesélte Alex, mire Once-ler meglepetten pillantott fel rá. A lány elmosolyodott, majd a fekvő barátja mellé ült, jobb térdét felhúzta, kezét összekulcsolta rajta. - Remélem tetszeni fog - folytatta kissé zavartan, majd lehunyta a szemét s lassan dúdolni kezdett. Once-ler oldalra fordulva figyelte barátját, jobb karja feje alatt pihent, bal 

pedig az oldalán. Kíváncsi volt, vajon milyen dalról juthatott mindig eszébe...

  

Alex gyengéden dúdolt, mígnem lassan felnyitotta éjfekete szemeit és énekelni kezdett. Kissé halk, rekedt hangon.

- I remember tears streaming down your face when I said, "I'll never let you go." When all those shadows almost killed your light...

Once-ler döbbenten kapta föl tekintetét, mikor meghallotta a dalszöveget. Ahogy Alex halkan, szomorú, mégis óvó dallamal énekelt egyre jobban magukra ismert a sorok között s egyre jobban összeszorult a szíve. Alex végzett a refrénnel, s ő mondani akart valamit, de a lány csöndre intette dúdolás közben.

Csak hallgasd - mondta szemeivel, s folytatta. Once-ler végül visszahajtotta fejét, szemét lehunyta, s próbált engedelmesen elaludni.

De nem ment.

A következő refrénnél ismét elsírta magát.

- Just close your eyes, the sun is going down.

Azonban ezek a könnyek mástól csillogtak. Fájdalmasak voltak ugyan, de örömtelik is.

- You'll be alright! No one can hurt you now.

Mert Once-ler rájött valamire.

- Come morning light. You and I'll be safe and sound...

Már nincs egyedül.

Éppen ezért nem is engedheti el magát. Már nem csak magáért felel, hanem valaki másért is. Erősnek kell lennie. Erősnek, hogy a továbbiakban viszonozni tudja a törődést és a védelmet, amit barátjától kapott.

Ezekkel a gondolatokkal Once-ler végül mély álomba merült, miközben Alex továbbra is dúdolt s az utolsó refrént is elénekelte. Időközben a nap is felcammogott, lassan bíbor színre festette a sötétszürke fellegeket.

De valamiért már kevésbé volt fájdalmas és baljóslatú.

Alex gyengéden elmosolyodott, mikor lepillantott az alvó férfira. Remélte, hogy ez a dal majd beválik és boldog volt, hogy sikerült.

- Nem lesz semmi gond, Oncie. Ha együtt be tudtuk indítani az üzletet, akkor ez is menni fog - suttogta, majd a férfi homlokához hajolt - Jó éjszakát! - S ezzel egy csókot nyomott a homlokára. Mikor azonban el akart tőle hajolni, egy pillanatra még elmerült alvó tekintetében, abban a szokatlan nyugalomban. Minden apró részletet ismert már az arcán, annyi portrét festett róla, de még sosem figyelte meg így. Változott, semmi kétség. Szemei karikásak, arca sápadt volt és csontosabb, a borostától pedig sokkal idősebbnek tűnt.

Mikor annak idején megismerte, csak húsz körül volt, most már közel a harminchoz... Megváltozott... sokkal érettebbnek és férfiasabbnak tűnt... És sokkal... vonzóbbnak.

Alex ijedten kapta fel fejét, mikor észrevette, merre kalandoznak gondolatai és hogy ajkaik is mennyire közel kerültek az elmúlt percekben. A lány zavartan kapkodta tekintetét, majd végül megragadta az ágy szélére keveredett takarót, Once-lerre terítette, ő maga pedig kimászott az ágyból.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha elindulok befizetni a számlákat... igen... - motyogta magának, majd mielőtt csöndesen kilépett volna a szobából, még gyorsan körbenézett.

- Talán festékből is bevásárolok... - tette hozzá mosolyogva, majd ezzel magára hagyta a békésen alvó Once-lert.

~2.~

Once-ler rég nem aludt már ilyen mélyen és ilyen hosszan. Már javában délelőtt lehetett, mikor fáradtan, kótyagos fejjel kinyitotta szemeit. Azonban mikor a fal felé fordult, megrökönyödve látta, hogy Alex nincs mellette.

- Á... Álmodtam volna? - Kapott kétségbeesetten a fejéhez s próbálta visszapörgetni a tegnap eseményeit. Nem, biztos volt benne, hogy megölelte Alexet, mikor visszatért, segítette őt a sétában és...

- Egy pillanat... - Once-ler észrevette, hogy nincs rajta az öltönyfelsője. Igen, mert odaadta...

Ekkor hatalmas csörömpölés szólt valahonnan a konyha felől.

Once-ler azonnal az ajtó felé kapta fejét, majd kisebb habozás után elindult a zaj felé.

Nem, nem csak álmodott. Hiszen még a fülében csengett Alex megnyugtató dala és még érezte homlokán a csókját!

És érdekes módon, már kevésbé volt olyan hideg a lakásban...

Nem kellett sok, hogy igazáról megbizonyosodjon, ugyanis a lány a konyhában sertepertélve igyekezett rendet rakni az után a rendetlenség után, amit hagyott a sütés közben. Még mindig a zöld öltönyfelső volt rajta. Once-ler pár percig némán figyelte őt az ajtóban, tekintetét végigvezette a konyhán és meglepetten vette észre, hogy a lány mindkettőjüknek megterített egy-egy adag palacsintával.

- Menj már vissza, de buta lábos! - Dünnyögte Alex, ahogy az edényeket próbálta visszagyömöszölni a rossz helyükre. Egyszer aztán megpördült, s így felfigyelt az ajtóban szobrozó Once-lerrel.

- Ó, jó reggelt, Once-ler! B-Bocsánat, nem akartalak fölébreszteni... - szabadkozott Alex, mire a férfi átgázolt a konyhán, hogy aztán szorosan megfoghassa barátja kezét.

- Ne csinálj ilyet többé, jó!? - Hadarta határozottan. Alex erre értetlenül pislogott így Once-ler lehajtott fejjel folytatta. - Ne hagyj többé így magamra... már azt hittem, hogy...

- Hogy megint elmentem? - Pillantott fel a férfira Alex. Úgy nézett fel rá, mintha valami igazán sértőt mondott volna. - Once-ler, amíg nem adsz rá okot, addig veled maradok, rendben?

A férfi felsóhajtott. Hiába szánta Alex megnyugtatónak, dorgálónak a mondottakat, Once-ler számára csak újabb kételyeket szültek a szavak: mi van, ha ismét valami rosszat mond, vagy tesz? Hisz Alex még mindig tart tőle... Próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne - ezt észre vette Once-ler -, de az apró gesztusai, szavai, a megszólítása teljesen másról árulkodtak.

Hiába beszéltek tegnap este, Alex még mindig a teljes nevén szólította, és ez messze más volt attól a csilingelő, kedves és barátságos dallamnál, amit a "Oncie-ban" hallott mindig, mikor Alex hívta így...

- Gyere, együnk inkább! Csináltam palacsintát! - mosolyodott el a lány, majd az asztal felé vezette a férfit.

- Ó, és most a konyha is megúszta... - próbált viccelődni Once-ler.

- Képzeld, nagyon is sokat fejlődtem az elmúlt években! - Vágott vissza a lány, majd leült az asztal egyik végébe, ahol csak pár darab palacsinta volt a tányérra készítve.

- Hát, a legjobbtól tanultál... - vigyorodott el Once-ler, majd leült Alexszel szemben, és mindketten hozzá láttak a reggelinek.

- Látom, valaki még mindig odáig van magáért... - kuncogta gúnyosan Alex, jóízűen majszolva az ételt.

Once-ler erre felkapta a fejét. Félt, hogy ismét sikerült valami rosszat mondania. Nem felelt, csak messze révedő tekintettel figyelte, ahogy a csont sovány nő lassan fogyasztja azt a két-három palacsintát, amivel Once-ler felfogása szerint képtelenség jól lakni. Lepillantott saját, megrakott tányérjára, majd egy szó nélkül felszúrt két palacsintát a villájára és átrakta Alex tányérjára.

- De... az a tied... - motyogta értetlenül a lány.

- Neked nagyobb szükséged van rá... Rossz rád nézni, olyan sovány vagy...

- De...

- Nincs de! Egyél csak! - Folytatta nemleges választ nem tűrve a férfi, és még egy palacsintát átadott barátjának.

- Ennyit meg sem bírok enni... - motyogta Alex.

- Akkor beléd tömöm - felelte határozottan a férfi.

- Hé... Nem vagy az apám... - dörmögte Alex, ahogy elkezdte magába gyömöszölni a falatokat.

- Még jó... - vágta rá Once-ler, amire aztán Alex felnevetett. Eszébe jutott, hogy előző nap ugyanezt játszották el, csak fordítva. A férfi azonban nem értette a másik feltörő kacagását, de jól esett hallania, így aztán ő is elmosolyodott.

- Voltam a városban - mondta végül, mikor abbahagyta a nevetés Alex. - Szép kis falat építettél, meg kell hagyni... - Once-ler mosolya lehűlt, s figyelmesen hallgatta a lányt. - A városlakóknak fogalmuk sincs arról, mi van idekint... Föl se ismertek! Max a velünk egy idősek tudnak róla... azok tüntetnek is rendesen az új üzletember, O'hare ellen... Pénzért adja a levegőt, el tudod ezt hinni?

Sajnos el tudta hinni. Ismerte azt a fickót, hiszen még neki dolgozott, mikor jól ment a sora... Aztán ahogy a thneed üzlet lehanyatlott, O'hare kihasználta azt a mocskot, amit ő teremtett... Még egy ok, amiért utálta magát.

- Viszont kifizettem a számlákat, vettem keltetőt és festéket is - folytatta Alex, miután hiába várt választ a megtorpant Once-lertől.

- Hogy tudtál ennyi mindent elintézni? - Kapta föl a fejét a férfi. - Hisz a lábad...

- Ó, ha farmon dolgozik az ember, hozzá szokik a korán keléshez és a munkához... Melvin pedig segített, ne aggódj! - Felelte mosolyogva Alex, s nagy nehezen leküldött még egy falat palacsintát. Felállt, majd a konyha egyik sarkához bicegett.

- És... gondoltam újrafesthetnénk a szobádat, hogy ne kísértsen az a zöld szín, amire tegnap panaszkodtál... - magyarázta, majd a sarokból fölemelt egy-egy vödör fekete és sötétkék festéket.

- Nos... én nem igazán értek a festéshez, de... a fekete szín tudtommal nem az az a szín, ami feldobja az embert... - csipkelődött Once-ler, Alex eközben pedig az asztalra tette a két vödröt.

- Nem akármilyen szobát terveztem én neked, Once-ler! - Kezdte mosolyogva - Ha jól emlékszem, van még nálam sárga, fehér, meg egyéb világos szín... Óriási lesz - kuncogott a végén, ami már végképp felkeltette Oncie kíváncsiságát.

- Mégis... mi jár abban az okos fejedben?

- Kedves, hogy így bókolsz - kuncogta Alex, majd visszaült a férfival szemben és vigyorogva válaszolt - A szobádba varázsolom az egész univerzumot! Mert... - pillantott a festékekre, mintha már lelki szemei előtt látná a végeredményt - Mi lehet megnyugtatóbb, mint a csillagos ég a ragyogó Holddal?

Once-ler elmosolyodva bólintott. Valóban, ez egy nagyszerű ötletnek bizonyult, hiszen... vagy azóta nem látta a csillagokat, hogy Alexszel nézegették őket annak idején...

A thneed üzlet idején nem volt rá ideje, aztán... már a csillagok bújtak el előle.

- Ez csodásan hangzik - felelte végül, majd lehunyta szemeit. - De lenne két kikötésem.

- M-Micsoda? - Pislogott értetlenül Alex.

- Egy: segítek neked a festésben. Egyedül nem hagylak ilyen fárasztó munkát végezni a beteg lábaddal! Kettő... - szemeit kinyitotta, s mélyen Alex tekintetébe nézett. - Festünk hullócsillagokat is.

Alex erre elmosolyodott, majd mélyet bólintott.

- Hullócsillagok nélkül nem is égbolt az égbolt! - felelte, majd ezzel megragadta az üres tányérokat és a mosogató felé bicegett.

- Látod, tudtam, hogy megbírod te azt enni - vetette oda vigyorogva Once-ler.

- Még jó, hogy meg tudtam enni! Megfenyegettél, hogy belém tömöd! - Vágott vissza Alex, s már hozzá is látott volna a mosogatáshoz, mire Once-ler hirtelen mögéje állt és kivette a kezéből a tányért.

- Ezt bízd csak rám, te pihenj inkább.

- Once-ler, szeretnélek emlékeztetni arra, hogy valamivel kénytelen voltam pénzt keresni az úton és az a valami a munka volt - felelt gúnyolódva a lány.

- Az lehet, de én mégis azt szeretném, ha pihentetnéd a lábad... - mondta, föl se pillantva a mosogatóból Once-ler, mire Alex kelletlenül felsóhajtott és elindult kifelé.

- Akkor keresek valamit a deszkák ellen...

- Micsoda? - Kapta föl a fejét Oncie.

- Hát, gondoltam, ha teljes újrakezdést akarsz, jobb, ha az egész házat rendbe hozzuk, ahhoz meg... le kell dönteni a gátakat, amit a külvilág felé építettél... - válaszolt Alex kicsit félszegen. Biztos volt benne, hogy Once-lernek nagyon nehéz szembesülnie a kinti világgal s így a tettével, de azt is biztosra tudta, hogy nem élhetnek örökké egy bedeszkázott házban.

És ezzel Once-ler is teljesen tisztában volt.

Fölsóhajtott, majd visszafordult a mosatlanhoz.

- A szobámban találsz egy fejszét... - felelte. Alex elindult, ám egy pillanatra megtorpant az ajtóban és visszatekintett Once-lerre.

- Minek van a szobádban egy fejsze?

- Az... az még... az első fejsze, amit itt használtam... - motyogta. Alex felsóhajtott, majd elindult a férfi szobája felé. Lassan tudta csak maga mögé gyűrni az utat, de a fájdalom kezdett valamennyire enyhülni, ahogy egyre több időt töltött régi barátjával.

Mikor aztán megtalálta a fejszét - nem kellett sokat keresnie, ott volt az asztalon a rajza mellett -, megragadta, és elindult a hatalmas szoba egyetlen, monumentális ablakához. Meglendítette a baltát, ám mielőtt lesújthatott volna, Once-ler a háta mögött megszorította a nyelét.

- Te meg mit csinálsz?

- Leszedném a deszkákat... - válaszolt értetlenül a lány.

- Te nem szedsz le semmit, ezt bízd rám! - Erősködött Once-ler, majd férre is tolta az ablakból a lányt, aki erre kelletlenül csípőre tette a kezét.

- Once-ler, a lábam beteg, nem a karom. Ne kezelj úgy, mint egy nyolcvanévest!

- De... nem akarom hogy bajod essen...

- Mégis mi bajom lenne, Once-ler? Nem engedsz mosogatni, nem engedsz segíteni ebben az egészben, akkor mégis mit csináljak? Üljek egész nap és csak nézzek, mint egy rongybaba? - Folytatta idegesen a lány, majd haját füle mögé tűrve összekulcsolta karjait.

Once-ler felsóhajtott, majd lehajtotta fejét. Alex ráhibázott. Legszívesebben egy üvegkalitkába zárta volna őt, ahol nem eshet semmi baja, ő pedig egész nap figyelheti... De... azt ugye nem teheti meg.

- Jól van, visszafogom magam, de... Ezt az egyet hadd csináljam egyedül - bökött a fejszével az ablakra, majd felemelte a fejét. - Mégis csak... itt gondoltam el... azokat a szörnyű terveket...

Alex aprón bólintott egyet, majd pár lépést hátrált az ablaktól. Míg a férfi gondolataiba mélyedve szorongatta a fejszét, s felkészült arra, hogy szembenézzen a külvilággal, addig Alex a szobát vizslatta. Tegnap nem volt rá elég ideje.

Rendetlenség uralkodott mindenütt: az asztalon régi számlák, tervek, talán még felmondó levelek is hevertek, a szoba sarkaiban szennyes ruhák gyülekeztek, a padlón összeolvadt viaszfolyó, mely a rossz minőségű gyertyákból keletkezett, üres wiskey-s, vodkás üvegek gurultak néhol, máshol pedig a szivarhamu éktelenkedett. Ahogy Alex elrettenve nézelődött, hirtelen erős reccsenő hang ütötte meg fülét, amitől ijedten összerezzent, tekintetét pedig Once-ler felé fordította. A férfi végül erőt vett magán, és pár erőteljes, határozott mozdulattal lebontotta a deszkákat.

- El... El is felejtettem, hogy keletre néz a szobám... - sóhajtotta, ahogy a délelőtti Nap sugarait megpillantotta a felhők mögül.

- Igen, az enyém pedig nyugatra... - felelte Alex, s közelebb lépett a férfihoz. - Azért terveztük így, hogy mi--

- Mindig lássuk a napfelkeltét és a napnyugtát... Mint annak idején... - fejezte be felsóhajtva a férfi, s halkan, szinte csak magának még feltette az örök kérdést: - Hogy jutottunk el idáig?

Alex mondani akart valamit. Valamit, amivel kicsit biztatni tudta volna barátját, ám alighogy kinyitotta száját, Once-ler megszorította markában a fejszét, hátára vetette, majd elindult kifelé.

- Elintézem a többit is, addig te...

- Kitakarítom a szobát - vágta rá Alex, nemleges választ meg nem tűrve. - Addig úgysem tudunk hozzálátni a festésnek, amíg itt nem lesz rend...

- Jogos... - sóhajtotta Once-ler, majd még utoljára intve felemelte mutatóujját. - De a bútorok rendezésével megvársz!

- Bútorok? Nem is látok bútorokat a sok szeméttől! - Csipkelődött Alex, de a férfi rosszalló pillantására visszafogta magát. - Ne aggódj, csak összeszedem a szemetet, rendezem az irataid és végzek egy nagy mosást. A többivel megvárlak, így megfelel?

- Az iratokat...? - Once-ler kínosan felnevetett. - Vagy azóta gyülekeznek és porosodnak az asztalon, hogy... el kellett adnom a gyáram...

- Nos, akkor épp itt az ideje, hogy rendbe tegye őket valaki... - mosolyodott el Alex, majd elindult az asztal felé. - A helyedben én inkább a szennyes miatt aggódnék... mire én mindezt kimosom, te jó ég...

- Hehh, kicsit elhagytam magam, miután egyedül maradtam... - felelte kínos mosollyal Once-ler, ahogy a tarkóját vakarta. Kezdett zavarba jönni, ahogy a szoba rendetlensége és az ő hanyagsága került előtérbe. Úgy érezte magát, mint egy tinédzser kisfiú, akihez a legrosszabbkor állított be barátnője...

Erre a gondolatra akaratlanul is fölkapta a fejét.

- Hát akkor ideje összeszedned magad! - Vágta rá Alex, a károkat mérlegelve, majd lassan visszafordult barátjához. - Férfi vagy. Ez az jelenti, hogy felelősséget vállalsz a tetteidért, nem pedig... minden rendben? - Torpant meg, mikor megpillantotta Once-ler elmerült, fátyolos tekintetét.

- Persze! - Vágta rá hirtelen, mikor felocsúdott, majd kisebb kínos vigyorral sarkon fordult. - Aztán vigyázz a kabátomra!

- Előbb neked kellett volna vigyázni rá - vágott vissza a lány, majd jobban szemügyre vette az este ráadott kabátot. - Bűzlik az alkoholtól és a dohányszagtól... Itt alul ki is égetted!

- Mint mondtam, kissé elengedtem magam, miután elmentél... - felelte enyhén ingerülten Once-ler.

- Az előtt is egyedül voltál, hogy találkoztunk, és akkor sem voltál ennyire hanyag... - folytatta csipkelődve a lány, Once-ler azonban nem tudta tovább kordában tartani az indulatait, s felkiáltva visszafordult.

- Akkor még nem tudtam, milyen nem egyedül lenni!

Alex azonnal elhallgatott, szíve a torkába szökött, ahogy ismét megcsapta fülét a haragos, erős hangnem. Once-ler szemei kikerekedtek, mikor ráeszmélt, mit tett s hogy újból vitáztak, pedig ezt akarta a leginkább elkerülni hátralévő életében.

- S... Sa... - próbált valamit kipréselni a szájából, ám Alex ahelyett, hogy meghallgatta volna, hátat fordított neki, és a ruhákat kezdte fölszedegetni a padlóról. Kész torony született meg karjai között, mire végzett, így hiába is fordult Once-ler felé, a férfi nem láthatta az arcát, csak mikor elhaladt mellette.

Mosolygott.

- Most már nem vagy egyedül, értem? Szóval szedd össze magad és borotválkozz meg! Olyan vagy mint egy rossz csöves!

- Egy mi? - Kikerekedett szemekkel bámult Alexra, még az előbbi konfliktusról is megfeledkezett. - Csak egy kicsit borostás... gondoltam növeszthetnék bajuszt...

- Isten őrizz! - Nevetett fel Alex. - Azt hagyd meg a Loraxnak. Így inkább vagy egy útszéli filozófus, mint sikeres üzletember - folytatta, közben már elindult a folyosón.

- Hát, mindketten tudjuk, hogy már nem vagyok sem sikeres, sem üzletember... - felelte keserű mosollyal Once-ler, mire Alex mosolyogva még visszafordult a sarokból.

- Az előbbivé még válhatsz, csak engedd, hogy segítsek - majd ezzel végleg eltűnt. A férfi nézett utána egy darabig, majd romos szobájába tekintett. Felsóhajtott, majd egy hirtelen mozdulattal a folyosón bedeszkázott ablaknak esett.

Az elkövetkező órákban hatalmas reccsenéseket, csapásokat lehetett hallani szerte az épületben. Kezdetben Melvin és Tökmag ijedten kapták fel fejüket, de ahogy megpillantották a deszkáktól megszabadított ablakokat, nyugodt tekintettel mentek vissza régi bunkerükbe.

Alex zavartalanul töltötte meg már vagy harmadjára a mosógépet, a megszáradt zoknikat, alsóneműket és egyéb ruhákat pedig kivitte egy rögtönzött szárítóra. A mosás után jött az üvegek, szivardarabok összeszedése, valamint a viasz fölkapargatása a padlóról.

Once-ler eközben szakadatlanul törte, szakította a fadarabokat, amiket annak idején fáradságos munkával erősített az ablakokra. Bár kezdetben ellenére volt szembesülni a külvilággal, szembesülni az emlékekkel, lassan azonban minden egyes deszkával egy-egy súly zuhant le válláról, amit már túl hosszú ideje cipelt.

Nem, nem fog többé a családja kedvében járni.

Nem fog többé siránkozni a múltja miatt.

Helyre hozza azt, amit elrontott.

Visszahozza a fákat, az állatokat, a Loraxot!

Meggyógyítja Alexet.

Mire végzett, karjai kissé elzsibbadtak a folytonos fejsze lengetéstől, háta is sajgott, de próbált nem törődni vele, hisz még segítenie kell a festésben is. Szükség van az erejére.

Mikor visszaért a szobájába, Alex már az utolsó simításokat végezte az asztalon hagyott iratok rendezésén. A fiókok kihúzva álltak, azokba pakolta gondosan elrendezve, ügytől, formától, fontosságtól függően a papírokat. Míg pakolt, arra is szakított időt, hogy átöltözzön: a rongyossá járt ruhákat egy fekete nadrágra, sötétkék ingre váltotta, melynek fekete könyökvédője volt, az ingre pedig fekete nadrágtartót húzott.

Épp egy új köteg papírt rendezett össze, mikor Once-ler belépett. Rég nem látott rend fogatta, szinte már el is felejtette, hogy valójában így néz ki a szobája...

- Ez... elképesztő... A bejárónőim nem végeztek ilyen jó munkát, mint te három óra alatt!

Alex erre mosolyogva megfordult, továbbra is a papírköteget rendezgetve.

- Csak nehogy hozzászokj! Nem leszek a cseléded - csipkelődött a lány, majd eltette az összecsíptetett iratokat a második fiókba. - Nos... Alulra tettem az elbocsátásokról készült papírokat, név szerint rendezve. Valószínűleg már nem lesz rájuk szükségünk, de sose lehet tudni. A számlákat a középső fiókba tettem, külön mappába a víz, áram, gázszámlát.... A többi, keverék iratokat pedig a felső fiókban találod, ha így neked is megfelel... - magyarázta Alex, amit Once-ler csak tátott szájjal hallgatott. Régebben az anyja felelt a papírmunkáért, ő pedig minimum egy hetet szokta volt ülni csak a számlák elrendezésén...

Nem csak a bejárónők, de most már az anyja is...

Kezdett igazán ráébredni arra, mennyire kihasználták akkoriban...

- Tökéletes... köszönöm, Alex... - felelte végül egy gyengéd mosollyal a férfi, Alex eközben pedig egy nagyobb csattal felcsatolta hosszú, csokoládébarna haját egészen a feje tetejére, hogy csak pár tincs csiklandozza a vállánál. Elmosolyodott, majd az asztal mellől elővett két festőhengert.

- Nos, akkor kezdhetjük a festést? A festékeket már bekevertem - magyarázta, mire Once-ler bólintott, s már indult is elrendezni a bútorokat. Alex nem akart zavarni, és mielőtt még indult volna segíteni, Oncie ellenkezve az asztal felé mutatott - így aztán a lány felült rá, addig is pihentette a lábát. Once-ler mindeközben jócskán megszenvedett a szekrény, a kanapé és az ágy arrébb tolásával, de igyekezett ennek jelét sem mutatni. Egyrészt tudta, hogy még sok tennivalója van, és nem fáradhat el, másrészt pedig, ha nem is vallotta be magának, de szerette volna ő is lenyűgözni Alexet.

A lány amíg várt, tekintetével ismét körbejárta a szoba négy falát. Rég volt ilyen nagy vászna... Voltaképpen vászna is elképesztően rég volt. Amióta útra kelt, majd Samnél lehúzott egy évet még csak ceruzát sem fogott a kezébe, nemhogy ecsetet. Így most, hogy újból alkotnia kell, kissé megtántorodott.

Amikor festett, vagy rajzolt, általában az érzelmeit adta ki magából, azoknak adott életet. Ez alatt a három év alatt azonban minden félelmét, gondolatát és fájdalmát magába fojtotta, hisz másra kellett koncentrálnia...

Hogy kellene hát szabadjára engednie lakatra zárt lelkét?

- Nah, kész vagyok. Kezdhetjük! - sóhajtotta Once-ler, kezeit összecsapva, mikor végzett a pakolással, felzavarva így Alexet a merengésből. A lány elmosolyodott, majd Once-ler kezébe adta az egyik festőhengert.

- A bekevert festék elég sötét, de a biztonság kedvéért jobb, ha kétszer átfestjük ezt a ronda zöldet - magyarázta, majd leugrott az íróasztalról. Mielőtt azonban nyúlt volna a böszme nagy vödör után, Once-ler megelőzte és felemelte.

- Remek! Aztán jöhetnek a csillagok - mosolyodott el a férfi.

- És persze a Hold! - vágta rá Alex, majd ezzel elindult a szoba egyik szimpatikus sarkához, Once-ler pedig követte. Alex egy pillanatig hezitált, ahogy a smaragdzöld falra meredt és arra gondolt, annak idején ezt is ő festette...

Nem csak Once-lernek, de neki is szüksége van erre a változásra.

- Heh... rég festettem már ilyen nagy vászonra... - szaladt ki végül halkan a száján. Once-ler erre föl is figyelt, ahogy már megmártotta a hengert a festékben, majd elmosolyodott. Sejtette, hogy barátjának is vannak aggályai, súlyai, melyek nem engedik szabadon, melyek visszahúzzák őt abba a gödörbe, ahova ő maga lökte. De a dolgok változtak. Ki akarta onnan húzni.

- De még sosem festettél Velem! - bökte kissé oldalba a lányt - Együtt elképesztő alkotást fogunk összehozni!

Alex ezen elmosolyodott magában, majd megszorította a hengert kezében.

- Jogos. Ne pazaroljuk hát az időt! - felelte elszántan, majd ő is megmerítette festőeszközét a vödörben, majd hezitálás nélkül fölhúzta a legelső indigókék csíkot a méregzöld falra. Once-ler büszkén elmosolyodott annak tudatában, hogy most annyi idő után végre ismét sikerült neki felvidítania barátját, majd ezzel ő is hozzálátott a festéshez.

Míg monoton mozdulatokkal, föl s le húzgálták a hengert, nem sok szót váltottak egymással. Csak néhány "lassabban", vagy "húzd arrébb a vödröt" szökött ki Alex ajkai közül, ahogy próbált felzárkózni Once-ler gyorsabb tempójához. A férfi idővel viszont ráébredt, barátja beteg lába miatt sem tud olyan gyorsasággal dolgozni, így lassított. Ekkor azonban olyan lassúvá vált, hogy Alex emiatt bosszankodott.

Aztán ahogy elhaltak a szavak a munka forgásában, észrevétlen elsimultak a különbségek, és azon kapták magukat, hogy már egy tempóban festek, és Alexnek sem kell szólnia a vödör miatt, Once-ler reflexszerűen húzta maga után, ahogy arrébb haladtak. Hiába az a pár év összezörrenés, még mindig egy kereken forgott az agyuk és egyként mozdultak a közös munkában.

Alex ezen elmosolyodott, ahogy ráébredt, legbelül nem változott semmi és láthatóan Once-ler is felfigyelt erre, hisz megállás nélkül vigyorgott. Nem azért nem beszéltek, mert nem volt miről, hanem mert nem volt szükségük szavakra egymás mellett. Ennek Alex nagyon megörült, s észre sem vette, ahogy lassan, halkan dudorászni kezdte a közös dalukat, ahogy régen is tette, mikor Once-lerrel közösen dolgoztak.

Once-ler azonban felfigyelt erre, mosolya pedig azon nyomban lehűlt arcáról. Kedve lett volna ugyanis dalra fakadni Alexszel, bolondozni, mint régen, de képtelen volt fölidézni a dalszöveget. Azt a dalszöveget, amit anno közösen írtak.

 

Azonban Alex idővel fölocsúdott dudorászásából, amit aztán hatalmas örömmel váltott föl éneklésbe - amitől Once-ler a legjobban rettegett. A lány énekelt, boldogan, hisz idejét sem tudta, mikor énekelte utoljára barátjával ezt a számára oly kedves dalt, közben pedig föl-fölpillantott rá, hogy valami reakciót csaljon ki belőle. Ő azonban csak zavartan festett tovább, mélyen átkozva magát, amiért egy ilyen fontos dolgot elfelejtett, és rettegve, hogy ha erre fény derül, mennyire kiábrándul Alex. Ahogy lesütött tekintettel hallgatta a dalt, lassan szöget ütött fejében a szöveg. Tényleg ezt írták volna? Tényleg ennyire illik a jelenlegi helyzetükre? Egyáltalán hogy voltak képesek évekkel ez előtt meglátni, megérezni, hogy nem adhatják fel a menetelést?

Most kezdte csak igazán megérteni a szavak súlyát, amit annak idején olyan olcsó papírra vetettek, hogy mikor a nap felé tartották, átsütött rajta a nap...

Várjunk csak... mi is történt pontosan azon a napon? A következő sort nem épp Alex javasolta a dalhoz?

Alex látta, hogy valami nincs rendben Once-lerrel. Lesütött szemmel hallgatta szavait, mint egy megszidalmazott gyermek, így hát sejteni kezdte, hogy a férfi az évek alatt megfeledkezett a dalról. Nem rótta fel neki, hisz nem erre volt szüksége. Énekelt tovább, tekintetével pedig Once-lerét fürkészte, mint egy tanár a diákjáért.

Igen, majd ő megtanítja ismét énekelni. Úgy mint rég.

És egyszer csak Alex elérkezett a refrénig, ám ott megtorpant, s mint az a bizonyos tanár, feleletet várva nézett Once-lerre. Még a festést is abbahagyta. A férfi sután fordult Alex felé, megszeppent diákként, aki valamikor régen elolvasta az anyagot, de most az istenért sem tud rá emlékezni. De Alex nem szidott, csak lehunyta szemét, majd halkan - mintha súgna saját diákjának - dallam nélkül felszavalt pár szóra refrénből.

- There's so many wars we fought...

Once-ler zavartan pislogott össze-vissza, de mintha lassan felsejlett volna előtte az a napsütötte papír és az a szent írás, amit közösen hoztak a világra. Halkan, ügyetlenül felénekelte az előbb elhangzott szavakat.

Alex elmosolyodott, majd folytatta.

- There's so many things were not...

Once-ler ezt is elénekelte, s anélkül, hogy gondolt volna rá, zsigereiből folytatta is.

- ... but with what we have, I promise you that...

Alex erre büszke tanárként felpillantott Once-lerre, majd gyengéden összekulcsolta ujjait a másikéval és közösen befejezték.

- We're marching on, We're marching on, We're marching on...

A következő sorokat is közösen, botladozva énekelték, várva, hogy Once-ler ismét beletanuljon abba az önfeledt dallamba, abba a gyermeki szórákozásba, aminek nem lett volna szabad elhagynia őt.

- For all of the plans we've made, there isn't a flag I'd wave, don't care if we bend, I'd sink us to swim... - hangzott ajkai közül az ének, majd végül Alex magára hagyta s Once-ler egyedül énekelt. A lány akaratlanul is táncra perdült, ahogy a régi ritmus ismét magával kerítette, Once-ler pedig egyre nagyobb erőre kapott, ahogy ösztönszerűen jöttek ajkaira a szavak. Ennek a férfi egyre szélesedő mosollyal örült, hisz pár napja még meg volt arról a győződve, hogy képtelen lesz ismét a menetelős dalra, képtelen lesz ismét azzal a bolondos mozdulataival táncolni... meg volt róla győződve, hogy képtelen lesz ismét együtt nevetni Alexszel, erre itt áll - illetve most már táncol - ajkaiból csak úgy pattognak ki a dallamok, és ő elképesztően boldog.

Igen, most már érti e dalnak a jelentőségét. Most már érti miért tűnt akkoriban szent szövegnek azon a papíron: hiszen az is volt. Egy szent szerződés, amit dalban kötött meg két lélek, hogy akármilyen vihar is jöjjön, ők együtt menetelnek tovább.

Ezzel a meggyőződéssel harsogta a következő refrént, ahogyan csak a tüdején kifért. Azt akarta, hogy az egész világ tudja meg: felállt, és folytatja tovább a menetelést.

Alex mosolya nőttön-nőtt, ahogy látta barátján a boldogság, elszántság és a rég eltűnt gyermeki mosoly jeleit. Visszatért. Visszaszerezte a sötétségből barátját. Hiába fájt rettenetesen a lába, táncolt tovább, körbe ugrálta Once-lert, aki aztán az egyik pillanatban megragadta a lány csípőjét és vidám mosoly keretében az ölébe vette. Alex ezen meglepődött, majd mosolyogva barátja nyaka köré kulcsolta karjait és folytatta a lassúvá vált résszel.

- We'll have the days we break, and we'll have the scars to prove it, we'll have the bonds that we save, but we'll have the heart not to lose it... - Alex lassan elhallgatott majd gyengéden elmosolyogva lepillantott éjfekete tekintetével Once-lerre, aki hasonló gyengédségel fogadta. Még sosem nézett így Alexre és sosem érezte ennyire közel magához. S ahogy énekelt, egyre közelebb és közelebb akart lenni hozzá.

- For all of the times we've stopped, for all of the things I'm not.... - észre sem vette, milyen közel hajolt a lányhoz, észre sem vette, mit cselekszik éneklés közben s hogy szíve milyen hevesen is kalapál erre a közelségre. Egészen addig, míg Alex boldog hangjától fel nem ocsúdott.

- We put one foot in front of the other, we move like we ain't got no other, we go when we go, we're marching on!

És folytatódott a tánc. Mire végeztek a dallal a festőhengerek a földön hevertek, ők pedig azon kapták magukat, hogy egymás kezét szorongatva egyre közelebb kerülnek egymáshoz, míg végül az utolsó dallammal egymással szemben, egymás lélegzetét szívva álltak. Once-lernek tetszett ez az idilli pillanat és valahol azt kívánta, azt könyörögte, hogy sose érjen véget.

- Még egyszer... - csúszott ki gyermekien a száján, amin Alex felnevetett, majd felvette a festőhengereket és az egyiket Once-lernek adta.

-De ezúttal a kezed is járjon! - kuncogta, majd újból dalra fakadt.

Amíg a szobán dolgoztak végig közös dalukat énekelték, megállás nélkül.

A haragos zöld szín viszonylag gyorsan eltűnt és helyét valami egészen idilli mélykék vette át, mely úgy harsogott, mintha valamit a világ tudtára kívánna adni. Alex egy-kettőre bekeverte a sárga és fehér festéket is, hogy mihamarább a csillagokhoz lássanak. Once-lernek erre csodálatos ötlete támadt, s mikor még Alex javában kevert, ő megmártóztatta ujjait a festékben, majd a falra fröcskölte. Absztrakt, kissé avangard csillagok születtek, de Alexnak annyira megtetszett a módszer, hogy feltétlen ki akarta próbálni. Bár a végén egymás fröcskölésébe és maszatolásába ment át a munka, a nagy festék-harcban a szoba is egész hamar elkészült.

- El se hiszem, hogy végeztünk... - sóhajtotta Once-ler, büszkén kidüllesztett mellekkel, ahogy körbenézett a szobában. Annak ellenére, hogy a "csillagfestés" harcba torkollott, mégis gyönyörűen pompáztak az apró pontok az indigókék égbolton, egy-egy helyen még valami hullócsillagra emlékeztető halván csík is feltűnt. Once-ler élvezettel tekintett új szobájára.

- Ó, dehogy végeztünk! - Rázta meg a fejét Alex, közben pedig egy nagyobb ecsetet merített a fehér festékesvödörbe. - Hiszen Holdunk még nincs - fejtette ki, majd az ovális, lapos csillár alá ált, mérlegelve, hogyan is tudna oda festeni. Once-lernek sem kellett több, körülragadta a lány combját, majd a magasba emelte, hogy elérje a plafont. Alex erre kisebb ijedt sikollyal felelt - a férfi persze csak nevetett -, majd mikor fölocsúdott, végül megfestette az utolsó hozzávalót a közös égboltjukhoz.

Büszkén nézett körbe mindkettő a kemény munka után, s szinte egyszerre állapították meg:

- Gyönyörű...

Ezen mindketten kuncogtak egyet, majd Alex javaslatára kimentek a szobából, nehogy a tömény festékszag megártson valamelyikkőjüknek.

- Na és most hogyan tovább? - Érdeklődött Once-ler.

- Hát... - kezdett el turkálni a zsebében Alex, majd elővette a magokat. - Elültetjük ezeket!

- Jah... persze... hogyan is felejthettem el... - sóhajtott bűnbánóan Once-ler, majd követte Alexet a szobájába. Ott már minden elő volt készítve a magok számára Alex asztalán; a keltető lámpa megfelelően beállítva, valamint négy cserépedény, mellettük virágföld.

- Gyere, megmutatom, hogyan kell elültetni őket – mosolygott a férfira Alex.

- Miért, mi olyan különleges benne? - Értetlenkedett.

- Ó, hát nem mindegy milyen mélyre ülteted, milyen sűrű földben, milyen állásban és a vízmennyiséget is jól el kell találni - magyarázta Alex, közben pedig lepakolta a magokat asztalára, majd kibontotta a virágföldet. - Nem olyan egyszerű ám... ezek a truffula fák elég kényesek tudnak lenni, ha nem kapnak megfelelő törődést...

- Oh... értem... bocsánat... - Once-ler ismét bűntudatot érzett, amiért ő csak úgy kiirtotta ezeket a csodálatos növényeket, és még azt sem tudja, mi jellemezte őket. Alex megértően mosolygott, majd a férfi kezébe nyomott egy kis ásót, a virágföldet pedig kettőjük közé tette. Felfogott ő is egy ásót és szép lassan adagolni kezdte a négy cserépbe a földet.

- Nos, az első lecke: lehetőleg a föld legyen porhanyós és laza. Ne pakold tömésig a cserepet, mert az túl kemény lesz a magnak, és csak nehezen tud majd kicsírázni, érted?

A Once-ler bólintott, majd próbálta Alex példáját követni, ám a lány hamar félbeszakította munkáját.

- Azért túl óvatos se legyél! - nevetett fel és kivette kezéből az ásót, hogy aztán kissé eligazítsa a földet. - Ha túl laza a föld, öntözéskor csak egy barna masszát kapsz, a mag pedig elázik. Mindig a középutat keresd - magyarázta Alex, majd visszaadta az ásót.

- De az nehéz... - szegte le kissé a fejét a férfi, mire Alex felnevetett.

- Soha nem is mondtam, hogy a trufulla fák ültetése könnyű feladat! Nem hiába könyörögtem annyit, hogy segíts! - folytatta, ám alighogy kiejtette a szavakat, Alex azonnal rádöbbent, hogy kicsit messzire ment. Elhallgatott s kínosan maga elé bámult, míg Once-ler leszegett fejjel próbálta a másik cserepet is megtölteni földdel.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz ezekbe életet lehelni, többször is meggondoltam volna, hogy ki akarom-e vágni őket... - szólalt meg végül a férfi, kesernyés mosollyal a szája szegletében. Alex felkapta a fejét, s bűnbánóan nézett feléje. - Pusztítani mindig egyszerűbb, mint valamit létrehozni... Ki kellett volna nyitnom a szemem...

Alex némán figyelte, ahogy barátja végez az utolsó cseréppel is, majd ahogy a férfi letette a lapátot, a hangra Alex felocsúdott, s hamar kezébe is vette a magokat - kettőt pedig Once-lernek adott.

- Hamar belejössz, annyira azért mégsem nehéz ez. Csak ki kell tapasztalni, mennyire kényesek a drágák...

- Úgy érzem magam, mintha gyereket nevelnék... - viccelődött Once-ler.

- Hát majdnem olyan... a növényneveléshez is rengeteg türelem és kitartás kell - magyarázta, majd forgatni kezdte az egyik magot, mígnem megtalálta a helyes állást. - Látod? Figyelned kell mindig arra, hogy a hegyesebb része álljon felfelé, mivel ott csírázik ki, és így tud a legkönnyebben megnőni. Úgy is kicsírázik végül is, ha fordítva teszed, de úgy dupla annyi erőre van szüksége, ami jelen pillanatban nem igazán lehetséges... rendben?

A Once-ler bólintott, és követte Alexet: egy körülbelül öt centis mélyedést nyomott ujjával a földbe, majd abba az említettek szerint belehelyezte a magot s gyengéden hántott rá még egy kevés földet. Mindezek után a locsolás következett és a keltető lámpa. Mikor végeztek, mindketten büszkén szemlélték a cserepeket.

- Most már csak várnunk kell... és persze kétnaponta meglocsolni őket - mosolyogta Alex.

- Remélem minden rendben lesz... még soha sem ültettem semmit...

- Tényleg? - Értetlenkedett Alex, majd közelebb húzta az irodai székét, hogy kicsit megpihenhessen. - Pedig azt mondtad, egy farmon éltél...

- Igen, de... - szabadkozott kínos mosollyal a férfi - Én ott inkább csak a házimunkát végeztem... Főzés, mosás, takarítás... Anyám nem igazán gondolta, hogy képes lennék más munkát elvégezni, így csak ezeket csináltam...

- Oh, így már értem a nőies oldalad...

- F-Fogd be! - Mordult durcásan a lányra Once-ler - Ne tudd meg Chet és Bred mennyire kikészített ezzel...

- Hah, és te minek törődtél velük? Ketten nem tesznek ki egy értelmes embert - kuncogott Alex.

- Ezzel nem vitatkozom - jegyezte meg Once-ler is, amin aztán mindketten felnevettek.

- És... hogy nevezzük el őket? - fordult Alex a cserepek felé.

- Hm? Mármint...? - Értetlenkedett Once-ler.

- Köztudott tény, hogy a növények gyorsabban és jobban nőnek, ha beszélnek hozzájuk, vagy zenét hallgatnak. Ilyen alapon nevet is kellene nekik adnunk, nem?

- Nem fura ez egy kicsit? Beszélni egy cserépedénnyel? - értetlenkedett továbbra is a férfi.

- Oncie, a növények is élő teremtmények, reagálnak arra, ha törődnek velük! - erősködött Alex, majd az asztal felé fordult. - De ha te nem akarod őket elnevezni, megteszem én... Mondjuk ez a jobb szélső lehetne Sam, mivel sokat segített nekem a magok keresésében... aztán ez mellette lehetne Amy, mivel mindig is szerettem ezt a nevet, és...

- Várj, honnan tudod melyik fiú és melyik lány? - Csipkelődött Once-ler.

- Drága barátom... te, aki férfi létedre annyi női munkát végeztél, igazán tudhatnád, hogy a név egyáltalán nem határozza meg a nemet! - Válaszolt vigyorogva Alex, mire a férfi felkuncogott és közelebb húzódzkodott a cserepekhez.

- Jól van, jól van... De akkor ezt a kettőt hadd nevezzem el én! - Mondta, majd kisebb gondolkodás után rámutatott a bal szélsőre. - Helen, a másik pedig Camlex!

- Oncie! - mordult rá játékosan barátjára a lány, mikor régi "becenevét" meghallotta.

- Hé! Nekem tetszik ez a név, rendben? - Vágott vissza, majd kissé elmerengett. - A régi időkre emlékeztet...

- Persze... csak örülsz, hogy engem szívathatsz... - vágott közbe a lány, mire Once-ler felnevetett.

- Megfogtál! - mosolyogta, majd ahogy a lányra nézett, a mögötte lévő ablakban megpillantotta a naplementét. Arca kissé elkomorodott, ahogy a sötétszürke felhők mögé rekedt napot szemlélte. A gyönge, erőtlen sugarak épp hogy áttörtek a rácsok mögül, csakis azért, hogy vérvörösre fessék a nyugati horizontot. Így aztán a kivágott fák csonkjai úgy meredtek a halotti fényben, mint sírok a temetőben. Alex észrevette barátja furcsa arckifejezését, így aztán ő is az ablak felé fordult.

- Oh, hogy elszállt az idő... máris esteledik...

A Once-ler nem felelt, csak bámult továbbra is a borzalmas képre.

- A te szobádat most nem használhatjuk. Elég tömény még az a festékszag, szóval... ma itt kellene aludnunk... - folytatta Alex, majd lassan elbicegett az ágyhoz, hogy letakarítsa azt. Jobbnak látta, ha nem bolygatja Once-ler gondolatait. - Az én ágyam viszont kisebb, szóval össze kell majd húznunk magunkat - majd ezzel fölkapcsolta a lámpát, fölébresztve így a férfit merengéséből. A Once-ler felsóhajtott, majd elindult segíteni Alexnek a rend rakásban. Érdekes módon ez volt az egyetlen szoba ahol eddig nem raktak rendet.

- Utálom ezt az időszakot... ilyenkor minden átkozottul vérvörös... - nyögte ki végül. Kissé megingott abban, hogy valóban jó ötlet volt-e leszedni azokat a deszkákat, amik eddig eltakarták tőle ezt a látványt.

- Igen, valóban nyomasztó... - állt meg egy pillanatra a pakolásban Alex, s az ablak felé nézett. - Olyan, mintha a nap egy utolsó segélykiáltást intézne az ég felé haláltusájában...

A Once-ler figyelmesen hallgatta Alex szavait s magában el is rágódott rajtuk, mikor aztán a lány mosolyogva folytatta.

- De most már csak idő kérdése és segíthetünk rajta! Csak nem szabad feladnunk! Minden amit most tehetünk, az a kitartást és e négy facsemete ápolgatása. Talán kevésnek tűnhet, de minden kezdet nehéz...

- Meglep, hogy ezek után te még mindig képes vagy reménykedni...

Alex ezen elmosolyodott, hisz jogosnak találta a kételkedést. Éjjeli szekrényére vetett régi festményére tekintett, majd kiguberálta a lapok közül és ismét szemügyre vette. A régi, szinte mesébe illő napfelkelte úgy tündöklött a vásznon, mintha csak álom lett volna. Alex mélyen sóhajtott, majd elindult Once-lerhez az íróasztal felé.

- Once-ler, ha nem reménykednék, nem tudnék kitartani sem. Most viszont erre van a legnagyobb szükségünk, hogy vissza tudjuk hozni ezt a paradicsomot - a képet végül az asztalra helyezte, hogy jól látható legyen. - Hát nem szomorú, hogy manapság elképesztő nehéz elhinni azt, hogy valaha ilyen világban éltünk? Te talán nem érzel magadban motivációt a változtatásra?

Once-ler a festményre pillantott és eszébe jutott hogyan kellett kimenekítenie Alex irodájából, mikor elvesztette a gyárat. Szinte alig akarták beengedni, minél előbb ki akarták őt túrni onnan, ő viszont nem távozhatott addig, amíg ez nincs a birtokában. Hogy miért? Egészen eddig nem tudta...

Ahogy a festményre bámult, az életteli színeket szemlélve, ismét felderengett benne az a meleg érzés, amikor a truffula erdőben sétált, mikor a madarak csivitelését hallgatta egy nyugalmas délutánon, mikor Alexszel először énekelték a menetelős dalt és minden annyira tökéletes volt...

A Once-ler elmosolyodott, majd elszántan a barátjára tekintett.

- De... minden vágyam, hogy visszahozzam azokat az időket...

Alex elmosolyodott, majd sarkon fordult és elindult az ajtó felé.

- Na látod! Ha meg van a motiváció, már csak meg kell tartani és ki kell állni mellette! - magyarázta, majd még az ajtóban hátra tekintett. - Letusolok, lassan te is nekiláthatnál a másik fürdőszobában... hamar le kellene feküdnünk hogy holnap minél hamarabb bemehessünk a városba.

- A... városba? - Once-ler szemei ijedten kerekedtek ki.

- Igen... önkénteseket kell toboroznunk, hogy segítsenek a folyó megtisztításában és O'Hare gyárának bezárásában... a tiszta levegőt nem árulni kellene.... inkább hasznosítani a légtisztítót és az egész környékre kiterjeszteni!

- Gondolod hogy hallgatni fognak ránk? Rám? - Once-ler kissé elbizonytalanodott, de Alex mosolya erőt adott végül.

- Valószínűleg kapunk pár paradicsomot a képünkbe, mint anno... De ha akkor nem adtuk fel, most sem szabad! - és ezzel eltűnt a folyosó felé. Once-ler mosolyogva nézett utána, majd visszatekintett az ablak felé. A vérvörös korong erre az időre már az utolsó lelkeket lehelte ki magából, halvány csíkot szétáztatva az égen.

- Túl régóta van ősz... - motyogta magának, majd Alex festménye felé fordult. - Ideje elhozni a tavaszt.

Once-ler halkan hálát adott az égnek, amiért csak a gyárat vesztette el, de a hatalmas otthon megmaradt a számára. Ugyan már nem volt aki megtöltse, a családja is csak üres, rendetlen szobákat hagyott maga után. De most már nem volt egyedül a kapzsiságtól kongó épületben s érezte, képes lesz új életet kezdeni. Talán szállodának is kiadhatnák ezt az óriási házat, hisz annyi üres szoba áll értelmetlenül a rendelkezésükre. Talán ezzel is kereshetnének egy kis pénzt...

Ilyesmiken törte a fejét, ahogy a folyosó másik végében lévő fürdőszobába ballagott. Valamilyen úton módon ő is hasznára akart lenni a tervezgetéseknek, nem akart mindent Alex vállára hagyni. Mikor aztán belépett a fürdőbe, észrevette az első dolgot, amit rendezhetne a lány kedvéért. A tükörben, amelybe belenézett egy megviselt, borzos arcszőrzetű, megfakult ember bámult, ami minden volt, csak megnyerő nem.

Már értette, miért ragaszkodott a lány annyira a borotválkozáshoz, hisz ilyen külsővel csak elijesztené az embereket... Talán még Alex számára is visszataszítónak néz ki. Once-ler pedig Alexet akarta a legkevésbé eltaszítani magától... Ismét. A kedvében akart járni, megnyerni őt, így aztán el is határozta, hogy megszabadul ettől a zavaró szakálltól.

Alex korábban végzett, így most egy rögtönzött pizsamában - melegítőnadrág és póló - fésülgette hosszú, csokoládébarna haját az ágyon, háttal az ajtónak. Már besötétedett s egyedül a keltető lámpa fénye világított a szobában. A lány nem akart túl sok áramot használni, hiszen tudta, hogy másra kell a pénz. Nem akarta bevallani, de valójában rengeteg kétsége volt, hogy valóban képesek lesznek-e életet lehelni a földbe, vagy meggyőzni az embereket, hogy segítsenek... Legtöbbjük kényelmesen érzi magát a műanyag világban, az ostobaság árnyékában... Hogy kellene hát felnyitni a szemüket?

Hirtelen fájdalom nyilalt bal lábába, ami azonnal félbeszakította gondolatmenetét és fésülködését. Térdéhez kapott, és halkan sziszegve próbálta kimasszírozni a fájdalmat.

- Fenébe... Sokkal nehezebb dolgok előtt állunk, mint annak idején... És még a Lorax sincs itt, hogy tanácsot kérjek... - mélyet sóhajtva feltekintett az asztalon álló cserepekre. - Ti vagytok az egyetlen reményem... Annyit küzdöttem értetek... Ne hagyjatok cserben, jó?

- Oh, hát te tényleg beszélgetsz velük... - kuncogott föl a háttérben Once-ler. Alex kissé ijedten kapta hátra a fejét, ám ez hamar meglepődésbe fordult át, mikor megpillantotta a fekete pólót viselő, szinte megújult férfit az ajtóban. Mentolos sampontól illatozó haja vizesen lógott világoskék szemébe, egy-egy csöppet elengedve. Arca sima és tiszta volt, mint első találkozásukkor, ám valami megváltozott. Once-ler arccsontja határozottabb, férfiasabb volt, mint akkor, tekintete meggyőzőbb... Alex ekkor vette észre, milyen hosszasan el tud időzni ebben a tekintetben anélkül, hogy kényelmetlenül érezné magát, vagy a másik zokon ne venné.

- H-Hát é-én mondtam, hogy jót tesz nekik ha beszélnek hozzájuk - dadogta zavartan Alex, mikor felocsúdott a férfi lágy mosolyából. Once-ler felnevetett, majd a vállára terített törülközővel megdörzsölte fejét és lehuppant az ágy másik oldalára.

- Különben is, mondhatni én vagyok az anyjuk, még szép hogy beszélek hozzájuk, ha már több mint két évet a keresésükre áldoztam! - folytatta durcás hangnemben, de ajkai csalfa mosolyra húzódtak.

- Ó, akkor én lennék az apa? - kacagott fel a Once-ler, mire Alex arca rákvörössé vált. Magában hálát adott az égnek, amiért barátja olyan harsányan nevetett, hogy még szemeit is becsukta, így nem láthatta arcát.

Alex hátra vetette haját, majd készült ő is lefeküdni, azonban lába ismét fájni kezdett, így kénytelen volt visszahőkölni.

- Hé, minden rendben? - Pattant fel hirtelen Once-ler és a lányhoz mászott, hogy szemügyre vegye a lábát.

- Persze... csak a szokásos... - motyogta fájdalmasan a lány, majd megpróbált ismét felfeküdni az ágyra. Ezúttal Once-ler is segített neki, így kisebb probléma nélkül sikerült hátára feküdnie.

- Meg kellene nézetnünk egy orvossal a lábad... - javasolta Once-ler, de Alex erősen ellenkezett.

- Az több ezerbe kerülhet, nekünk meg nincs ilyesmire pénzünk most...

- Nincs? Akkor mi az a rengeteg pénz az aktatáskákban? - vágott vissza a férfi.

- Az a truffula fákra van! Nem pazarolhatjuk csak úgy el...

- Mióta pazarlás az, ha gyógyításra költjük el!? - Once-ler hangja kezdett kissé türelmetlenné válni.

- Jó, akkor nem pazarlás, de én tényleg nem erre szeretném használni azt a pénzt...

- Akkor majd használom én!

- Once-ler! - mordult rá dühösen Alex, barátja azonban erősebbnek bizonyult a vitában.

- Nem Alex, ez ügyben nem nyerhetsz! Ha már annyi mindent feláldoztál értem, a minimum az, hogy meggyógyítalak! A legkevésbé sem érdekelnek a fák, ha nem táncolhatok veled úgy, mint régen! - Fakadt ki belőle ahogy mélyen Alex megrökönyödött szemeibe nézett. A lány hirtelenjében nem is tudta, hogyan kellene erre reagálnia. Barátja annyira letaglózta, hogy képtelen volt megszólalni.

- Tudom, hogy minden áron segíteni akarsz nekem - folytatta Once-ler -, visszahozni a fákat, meg minden, de... Én addig nem tudok a fákra koncentrálni, amíg azt látom, hogy az egyetlen ember, akit szeretek ezen az elkorcsosult földön, szenved!

Alex arca ismét vörössé lett, mikor meghallotta a mondat második felét. Hirtelenjében Once-ler is felocsúdott szavaiból s paradicsom arccal próbálta valahogy kivágni magát a helyzetből.

- M-Mármint hogy te vagy az egyetlen barátom, n-nem akarom hogy egy régen elkövetett baklövésem miatt most szenvedj... érted?

Alex nem tudta megállni, felkacagott ahogy a gyermeki pírt meglátta az egészen eddig férfiasnak hitt Once-leren. Egy cseppet sem változott - állapította meg kacajában.

- Jól van, jól van. Holnap benézünk egy orvoshoz is, ha már a városban leszünk. Így megfelel, uram?

- Igen, máris jobb! - Vigyorodott el a férfi, majd egy gyönge csókot nyomott Alex homlokára. Az illető ezen kissé meglepődött, mire aztán Oncie csak ravaszul elmosolyodott. - Ha neked szabad, nekem is!

- Hé! Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek! - Csipkelődött Alex, mire máris egy párnát kapott a képébe.

- Majd adok én neked ökröt!

- Hé, nem illik egy sérült hölgyet bántalmazni! - vágott vissza Alex és vissza is dobta a párnát.

- Oh? Én nem látok semmilyen hölgyet a közelben... - folytatta Once-ler, még körbe is nézett a szobában, mire aztán Alex le is támadta és erősen lökdösni kezdte a férfi vállát, hogy letolhassa az ágyról. Ám Once-ler erősen megtartotta magát.

- Hát nyitsd ki a szemed, te szerencsétlen... vagy a földön szeretnél aludni? - Nyögte Alex, ahogy próbálkozott, de a férfi csak kacagott az erőlködésén, egészen addig, míg Alex keze megcsúszott, a lány elvesztette az egyensúlyát és Oncie-ra esett. Ajkaik éppen hogy nem értek össze, tekintetük viszont teljesen eggyé olvadt. Annyira megilletődött mindkettő, hogy pár percig csak szótlanul bámultak a másik szemébe. Észre sem vették ahogy testük egymáshoz simul, szívük pedig egy ütemben zakatol...

- I... Ideje lenne aludnunk... - nyögte ki végül Once-ler, ami Alexet is visszahúzta a valóságba.

- I-Igen, igazad van... Nehéz napunk lesz holnap... - bólintotta Alex, majd zavartan lemászott barátjáról s egymásnak hátat fordítva lefeküdtek. Természetesen egyikőjük sem tudott még aludni egy jó darabig. Mindketten az előbb történteken rágódtak és azon, mit kellene most tenni.

Once-ler idegesen harapdálta a száját, ahogy ezen töprenget. Hiszen örült a lány közelségének, de nem akart olyat tenni, amivel esetleg elijesztené őt. Végül aztán mély levegőt vett, engedett a csábításnak és megfordult, hogy a lányhoz bújhasson, akinek már a puszta a jelenléte is rengeteget segített az elmúlt napokban. Alex persze elvörösödött, ahogy megérezte Once-ler leheletét a nyakán, de valójában nem bánta. Jól eső mosoly húzódott ajkaira, majd lehunyta szemeit.