Ünnep - Prológus

Nagy sürgés-forgás folyt Halloween városában. Habár már rég elvégezték dolgukat Október 31-én, már hetek elteltek azóta, a város lakói mégis nagy izgalommal és szorgalommal készülődtek a következő ünnepségre. Mindenki igyekezett mindent beleadni, volt, aki még edzett is, hogy sikolya, vigyora vagy csupán a megjelenése elég borzasztó legyen.

A polgármester persze csak tetézte a sietséget: szinte minden órában bemondta a szócsövébe, hogy percre pontosan mennyi van még vissza a következő hajráig.

Pedig még csak december volt. December ötödike, éjszaka.

December. Milyen mesés hónap. - Gondolta hirtelen Jack Skellington, e város igazi vezetője, királya és hőn szeretett sztárja. Ablakából figyelte az utcán történő eseményeket, s magában még kuncogott is a - majdhogynem - kétségbeesett polgármesteren.

Ő maga kevésbé tartotta olyan sürgősnek ezúttal a következő Halloweent. Ahogy eszébe jutott az évekkel ez előtti akciója abban a vérvörös ruhában és a földig érő szakállban, valahogy ismét elöntötte az üresség érzete. Mintha... még mindig hiányzott volna valami ebből a városból, magából valami, amit Karácsonyvárosban már egyszer megtalált.

Egyszer csak megpillantotta odalent Sallyt. Éppen papírokat osztogatott, azokon feladatokkal, amiket valószínűleg Dr. Finkelstein követelt meg. Ez már elég indok volt arra, hogy az öreg csontváz is leballagjon a többiek közé, el az íróasztaltól és a tervektől.

Mire leért, Sally már végzett is a papírokkal s azt tudakolta az egyik vámpírtól, tud-e ő valamiben segíteni.

- Köszönöm, rémségem, de igazán nem tudom, mit újíthatnánk be mi, vámpírok. Manapság egyre nehezebb a dolgunk... - panaszolta éppen a vérszívó, mire Sally helyeselt.

- Igen, de nem csak nektek. A vérfarkas sem ért el olyan sikereket, mint annak idején... - sóhajtotta Sally, majd mikor Jack melléjük toppant, elmosolyodott - Még jó, hogy itt van nekünk Jack, aki mindig fergeteges Halloweent varázsol!

- Oh, Sally. Zavarba hozol. - viszonozta a mosolyt, majd miután a vámpír távozott, kissé bizalmasabbra váltott. Csontos karját sétálásra invitálva kinyújtotta egy romos, omladozó utca felé, mire Sally örömmel bólintott.

- Minden rendben, Jack? Olyan gondterhesnek tűnsz... - kezdte a beszélgetést a rongybaba. Jack halványan elmosolyodott. Sejthette volna, hogy szerelme elől nem tudja elrejteni belső gondolatait.

- Te mindig belém látsz, drága Sally. - felelte, majd nagyot sóhajtott. Magára a kérdésre azonban nem adott választ, inkább kitért. - A vámpírnak igaza volt, egyre nehezebb a dolgunk évről évre... Az emberek... már kevésbé fogékonyak a jó rémisztgetésre...

- Igen... - helyeselt szomorúan a lány. Ahogy sétáltak, néha összekoccant az ő varratos keze Jack kezével. Szerette volna megfogni, s egy kicsit közelebb lépni Jackhez, de már csak a gondolattól is rémségesen zavarba jött.

- De nem csak mi vagyunk egyre szorultabb helyzetben - folytatta Sally gyorsan -, a többi város is.

- Valóban? - csodálkozott a csontváz. Sally bólintott, majd kifejtette.

- Legalább is úgy hallottam. A Húsvét és a Hálaadás városa is egyre nehezebb sorsa jut. De legjobban Karácsonyvárost sajnálom...

- Karácsonyvárost? De hát miért? - értetlenkedett a férfi, fokozódó izgalommal, hisz hőn szeretett Karácsonyvárosáról van szó. Vajon Sandy Claws is hasonló gondban van, mint ő? Kifogyott az ötletekből?

- Úgy hallottam... - kezdte Sally, bár erősen tartott attól, hogy szerelmét rosszul fogja érinteni, amit mond -, hogy manapság az emberek... Már nem is hisznek Sandy létezésében...

- Micsoda? - fakadt ki elképedve Jack. Ilyen rágalomra nem számított.

Sally szomorúan bólintott, majd folytatta.

- Az emberek már meg sem várják Sandyt, hetekkel előre megveszik az ajándékokat...

- De hát ez szörnyű! Hogy tehetnek ilyet az emberek? - méltatlankodott dühösen a Tökkirály. Sosem gondolta volna, hogy pár év múltán ennyit változhatnak a dolgok... Hirtelen mintha fölöslegesnek is érezte volna a munkájukat. - Hihetetlen, hogy az emberek mennyire el tudják felejteni az ünnep fogalmát... - morgott tovább, inkább már csak magának, mire aztán ismerős száncsengőre lett figyelmes.

- Jack, nézd! - kiáltotta Sally, s az égre mutatott. Valahol a messzeségben az előbb említett Sandy szánja szelte át a horizontot, azonban ezúttal sokkal kisebb, és sokkal kevesebb csomagokkal.

- Sandy Claws? Hova mehet? Hiszen még csak december ötödike van! - fordult tanácstalanul Sallyhez, ám a lány sem tudott mást tenni, mint széttárni a karjait. Jack azonban túlontúl kíváncsi volt, pláne azok után, amit hallott kedvesétől. Lehet, hogy a vén Rémapó föladja? De akkor is... miért most?

Nem is kellett megszólalnia, Sally máris tudta, mire készül.

- Utána mégy? - kérdezte aggódva. Jack lágyan elmosolyodott, majd egy apró csókot nyomott kedvese homlokára.

- Ne aggódj, drága Sally. Visszatérek, mielőtt észrevennéd, hogy elmentem - felelte, s máris elrohant.

- Vigyázz magadra... - motyogta még magának Sally.

Eközben az emberek világában is zajlott az élet. Közeledett a karácsony, az üzletek ünnepi fényben csillogtak vagy száz wattal, Mikulásnak öltözött emberek tolmácsolták jókívánságaikat a járókelőknek és a többi és a többi, minden, amit már megszokhattunk eme esemény közeledtével.

De ne szaladjunk olyan gyorsan. Nézzünk csak meg közelebbről egy országot.

Magyarország. A nagy karácsonyi felhajtás már itt is kezdetét vette, azonban egy csöpp különbséggel.

Jack nem értette, miért választotta Sandy ezt a kis országot és miért ajándékozta meg lakóit sokkal hamarabb, de hogy kiderítse, állomásról állomásra követte, remélve, hogy választ talál kérdésére.

A Rémapó gondosan végigjárta a városokat, és valamiért - Jack ezt sem értette igazán - csak azokat a házakat töltötte meg édes csokoládéval, játékkal, dióval és mogyoróval, ahol az ablakban fényesre törölt, csinos kis cipők, csizmák, egyéb lábbelik állottak.

Ilyet se láttam még... - morfondírozott Jack, majd követte Sandy Clawst a következő városba.

Így esett, hogy végül nem csak a Mikulás, de Jack Skellington is ellátogatott Pécs városába.

Az ünnepi hangulat azonban kevésbé lelte meg helyét az egyetemeken, s ez alól a Bölcsészettudomány kara sem volt kivétel. Persze, hisz ezen a héten már javában pusztított a Letargia, más néven a Vizsgaidőszak. A diákok zöme, csőlátásba szorulva csak az elkövetkező vizsgájukra koncentráltak, néhányuk el is felejtette, milyen nap is van valójában, sokuk már nem is foglalkozott vele. De akadt olyan is, aki fittyet hányva a többiekre, kicsit talán még nevetségessé is válva, de megünnepelte e jeles napot. Nem is csoda, hiszen igazán jeles napra ébredhettek a város és egyetem lakói: december hatodikára.

A C épület 5/2-es terme egyszer csak lassú nyikorgással kinyitotta ajtaját. Elején csak egy-egy, majd később egyre több diák lépett ki rajta, orruk alatt különféle jelzőkkel illetve meg az előbbi dolgozatot.

- Hát ez ritka borzalmas egy ZH volt! Vettünk mi egyáltalán ilyesmiket? - méltatlankodott egy diáklány, mögötte pedig alacsonyabb, fekete hajú barátnője helyeselt.

- Egész éjszaka magoltam a jegyzeteket, de egyszerűen képtelen voltam a kérdések javára válaszolni... Pedig azt hittem legalább ez egyszerű lesz...

- Á, túl naiv voltál... - sóhajtotta a magasabb, mire elvigyorodott a harmadik csatlóson, aki látszólag felhőtlen hangulattal hagyta el a kínzótermet.

- Nocsak, neked ennyire jól ment? - kérdezte, mire amaz legyintett.

- Ugyan, örülhetek a kettesnek...

- Akkor meg mi az a vigyor az arcodon? - tudakolózott tovább.

- Hát nem egyértelmű? Hiszen ünnep van! Mikulás! - válaszolt amaz lelkesen. Fülében megcsendültek a száncsengős fülbevalók, fejére pedig felhúzta a Mikulás sapkáját, szinte teljesen betakarva így rövid, mélybarna fürtjeit.

- Hihetetlen, hogy te ilyenkor is meg tudod őrizni a jókedvedet, Andi... - sóhajtotta az alacsonyabbik lány, közben elindultak a lift felé.

- Hogy ne lenne jó kedvem, hisz ünnep van! - vigyorogta a lány, s kicsit megigazította sálját. - Arról nem is beszélve, hogy végre vége a napnak, jön a hétvége!

- Igen, és készülhetünk gőzerővel a hétfői vizsgára...

- Túl borúlátó vagy, Brigi... még lesz előtte egy Advent vasárnap... - vágta rá azonnal Andrea, majd ahogy kinyílt a lift ajtaja, igyekezték bepréselni magukat a tömeggel együtt.

- Én már rég föladtam, hogy karácsonyi hangulatom legyen... - sóhajtotta Brigi - Az a rengeteg tétel valahogy túlontúl lefoglal...

- Igen, engem is - helyeselt az alacsonyabbik lány is, Eszter. - Pedig régen mennyire szerettem... A fenébe kell ezt a vizsgaidőszakot pont ilyenkorra időzíteni.

Erre Andrea nem felelt semmit, csak halványan elmosolyodott. Voltaképpen tudott volna mit válaszolni, de nem szerette volna megbántani csoporttársát. Mikor aztán a lift leért a földszintre, s sikerült kitolakodniuk a tömegből, mindhárman más-más irányba vették az utat.

Andrea azonnal balra fordult, mikor kiért az egyetemről, majd egy rövid séta vette kezdetét. Szerencsére nem lakott olyan messzire az egyetemtől, így alig öt perc alatt már vetkőzhetett is le. Egyedül élt egy kis albérletben, így már megszokta a csöndet, ami most is fogadta. Nem kevésszer még magában is beszélt, hogy szórakoztassa magát. Most beleköszönt a csöndbe, mintha bárki várna is rá, majd lepakolt a szobájába. Ugyan az előbbiekben még rendíthetetlen hittel kiállt az ünnepek mellett, most, hogy egy újabb vizsgához kellett elővennie a jegyzeteit, és elölről kezdeni a tanulást, kicsit megingott a jókedve.

- Jó kis ajándék a Mikulástól, mondhatom... - sóhajtotta, ahogy füzetét és szemüvegét az íróasztalára tette. Leült, ám mielőtt nekiállt volna tanulni, még meggyújtott egy Mikulás alakú mécsesben egy gyertyát.

- Neked bezzeg nem kellett ilyen marhaságokat tanulnod a munkádhoz, mi? - morgolódott a mécseshez, majd ezzel belemerült a hangtörténet gyönyörűségeibe.

Hosszú órák teltek el, mígnem a Nap elhagyta a horizontot, s a kis szobában csak az a magányos gyertyaláng pislákolt, az is már igen hunyorgóan. Mellette a hős diáklány már az igazak álmát aludta jegyzeteire borulva. Halkan szuszogott, néha-néha moccant csak meg, de alatta a szék akkor is oly nagyot reccsent, hogy a holtakat is fölzavarta volna. A holtakat is, csak Andreát nem.

Egy halk nyikorgás a mögötte húzódó erkély felől mégis valahogy felébresztette az álomszuszékot. Szemeit dörzsölgetve, hátát fájlalva fordult meg az irodaszékben, ami kisebb reccsenést hallatott. A lány egy hosszúkás, vékony emberi alakot vélt felfedezni az elhúzott függönyök mögött, ami hirtelen megtorpant a zaj hallatára. Andrea megijedt: betörő? Itt? Hiszen a kilencediken lakik! Egyéb fegyver hiányában vaskos Mondattan könyvét emelte föl, majd lassú léptekkel elindult. Tehetetlenségében még rákérdezett: Ki van ott? De választ nem kapott. Mikor már fél úton járt, az is megfordult a fejében, hogy csak elméje játszadozik vele, ám ekkor az alak aprón, de megmozdult. Andreának nem is kellett több, egy gyors, határozott mozdulattal elhúzta a sötétkék függönyt, s készen állt a támadásra. Azonban aminthogy felemelte volna a gyilkos Mondattan, teste egész egyszerűen lefagyott a látványtól. Ugyan "vendége" hasonló megilletődött pillantásokkal bombázta, mégsem tudta hova tenni az idegen koponyaszerű maszkját. Megszólalásig olyan volt, mintha egy valódi csontváz állt volna az üveg másik oldalán, a lány csokoládéval és cukorkával megtöltött sportcipőjét szorongatva. Ő még magában meg is jegyezte viccelődve, hogy talán idén ő hozza a finomságokat a Mikulásnak kirakott kiscipőkbe, ám amint ezt kigondolta, az idegen fölocsúdott, s a cipőt gyorsan helyére rakva egy bravúros mozdulattal átpördült az erkély korlátján, s leugrott.

Andrea csak ekkor eszmélt volt, hogy az illető milyen magasságból is vetette le magát, s szinte reflexszerűen sietett, hogy még esetleg segítsen elkapni őt - hiába betörő, azért öngyilkosnak még nem kell lennie.

Gyorsan kinyitotta az erkély ajtaját, majd a korlátnak rohanva nézett a mélybe.

Ekkor egy halk kattanás ütötte meg a fülét, s mire fölfoghatta volna, hogy mi fog történni, már zuhant ő is a beton felé az eltört korláttal együtt.

Az idegen - már alig pár méterre a földtől - meghallotta a lány rémült sikolyát, ami arra késztette, hogy segítsen. Csontváz kezével erősen belekapaszkodott a legközelebbi erkélykorlátba, s onnan elrugaszkodva fölugrott, hogy még időben elkaphassa a lányt. Szerencséjére még ahhoz is volt elég lendülete, hogy rögtön az előbb elhagyott szobában érjen földet.

Andrea még össze volt zavarodva, mellkasa zaklatottan emelkedett s szemei is össze-vissza cikáztak, mikor az idegen már rég épségben letette a hálószoba padlójára, s hogylétéről érdeklődött.

- Minden rendben? Annyira sajnálom, nem akartam rád ijeszteni - magyarázkodott, majd kissé elmosolyodott, ahogy hadart -, ezúttal nem... Csak... - folytatta, s hátrapillantott a fölborult cipőre - Érdekelt valami...

A lány még mindig nem válaszolt. Magában a hangjából ítélve férfit fejtegette. Ahogy elkapta azokkal az ujjakkal és magához szorította... Andrea nem érzett mást, mint csontokat... semmi bőrt, semmi húst, csak hideg csontokat. De az lehetetlen!

Az idegen lelkesen beszélt tovább, s miközben Andrea még a földön ülve bámult rá, ő, és az ő majd két és fél méter magassága minden olyan kis mütyürt megnézett, ami éppen az adott ünnepre - tehát a Mikulásra - vonatkozott. Andrea erre egyszer csak elmosolyodott, majd felnevetett.

- Hát persze! Hiszen álmodok... így már minden érthető... - majd ezzel a mosollyal fölállt és leporolta magát. A jövevény persze érthetetlen pillantásokat vetett felé, de inkább nem szólt semmit. Jobban érdekelte ugyanis az, amiért voltaképpen jött.

- Tudnál akkor válaszolni a kérdésemre? - tette föl nyilvánvalóan másodjára a kérdést. Andrea az elsőről lemaradt, így amíg összepakolt, s már szinte nem is idegeskedve az idegentől, visszakérdezett.

- Mármint mire?

A csontvázas alak kicsit méltatlankodva nézett a házigazdára, de figyelmetlenségét az előbb ért rémületre fogta, s inkább rákérdezett újra.

- Csak... nem értek valamit... Sandy Claws... hogyhogy ilyenkor, ilyen korán osztogat errefelé ajándékokat?

- Szendi ki? - értetlenkedett Andrea, ami még inkább lesújtotta az idegent. Hát nem ismerné az ő barátját? De végignézve a szobán viszont nyilvánvaló volt, hogy a lány tudja, kiről van szó, talán csak ők hívják másképp. Így aztán máris fölkapta az asztalról a kis mécsest, s szinte a másik képébe nyomta.

- Sandy Claws! - ismételte meg, mintha csak egy csecsemővel volna dolga.

- Ja, hogy a Mikulás! - kiáltott fel nevetve Andrea, mikor leesett neki. Azonban már nagyon kimerültnek érezte magát. Furcsa, sosem gondolta volna, hogy lehet egy álomban is fáradságot érezni, de úgy döntött, jobb, ha inkább azt álmodja, hogy alszik... Elindult hát a szoba másik sarkába, az ágyhoz.

- Válaszolj kérlek, miért ajándékoz ilyenkor? - kérdezte ismét, ezúttal már kissé türelmetlenül az idegen. A lány nagyokat pislogva tekintett vissza az alakra, számára a válasz egyértelmű volt.

- Hát... December hatodika van, Mikulás ünnep. Egyértelműen következik, hogy a Mikulás ekkor hozza az ajándékokat. - felelte röviden, ami nem igazán elégítette ki az idegen kíváncsiságát. Sőt, csak fokozta.

- Mikulás ünnep? Hát ilyen is van? - Kérdezte elcsodálkozva a férfi, majd megrázta koponyaszerű fejét, hogy visszatérjen a tárgya. - De akkor mi a helyzet a Karácsonnyal? Vagy... nálatok nincs karácsony?

- Dehogynem! - Vágta rá a lány, közben pedig igyekezett ágyba bújni. - De akkor a Jézuska ajándékoz... És nem a Mikulás... - magyarázta fáradtan. Erre az alak nagyon elképedt. Semmit sem értett már az egészből, s minden áron tudni akarta a válaszokat kérdéseire.

- Jézuska? Hát ő miféle szörnyeteg? És miért ő végzi Sandy Claws dolgát errefelé? Egyáltalán milyen hely ez?

Andrea kezdett kicsit idegessé válni a sok kérdéstől, arról nem is beszélve, hogy már rettenetesen fáradtnak érezte magát. Nagyot sóhajtott, majd betakarózott.

- Ez az álom kezd egyre fárasztóbb lenni... Gyere vissza holnap, akkor majd kifaggathatsz...

- Komolyan? - Csillant föl az idegen fekete szeme, csontos kezeit pedig összecsapta örömében. - Ez remek, köszönöm szépen!

- Persze, persze. Csak hagyj már aludni! - nyögte fáradtan a lány, mire az idegen máris engedelmesen hátrálni kezdett az erkély felé.

- Ó persze, még véletlenül sem akarnék zavarni. Akkor... majd holnap jövök! - Magyarázta lelkesen, s miután a lány egy "jól vant" mormolt az orra alatt, sarkon fordult, s ismét az erkélyt használta kijáratnak.

Jack nagyon boldog volt, hogy talált egy segítőkész embert, aki beavatná ebbe a furcsa ünnepi zavarba. Ugyanakkor izgatottnak is érezte magát, hiszen már azt hitte, mindent tud Sandy Clawsról és a karácsonyról, de rá kellett ébrednie, hogy még messze van az igazi tudástól.

Szélesen elvigyorodott, majd egy halk, Tökkirály kuncogás közepette távozott az erkélyről.