Ünnep - Glad you came

Gyönyörű téli péntek reggel virradt Pécs városára. A Nap kellemesen sütött, szinte észre sem lehetett venni a mínusz fokokat odakint. Hó ugyan még nem volt sem a városban, sem az egész országban, de a házak kéményéből gomolygó füstfelhő idilli illatot árasztott szerte szét.

Igen, valóban szép napnak indult mindez... Elegendően szépnek ahhoz, hogy senki fiának ne legyen kedve a tankönyvek fölött kínlódni. Ugyanígy gondolkodott Andrea is, mikor csontjait fájlalva felkelt az ágyból. Furcsa, utcai ruhákban volt, s úgy tűnt, háta valamiért különösen fáj. Talán elfeküdte.

De az mégsem volt egyszerűen magyarázható, hogy tegnapi ruháiban aludt el. Miért is?

Sötét, fekete mandula szemeit dörzsölgetve próbált választ találni kérdéseire, de egyelőre sikertelenül. Arra emlékezett, hogy álmodott valakiről, vagy valamiről, aki a Mikulásról faggatózott, de minden más homály volt. Végül aztán rálegyintett, s inkább korgó gyomrára keresett valami gyógyírt a konyhában. Mikor aztán harapott valamit, kávésbögréjével elsétált az erkélyig. Úgy rémlett itt látta azt a furcsa szerzetet álmában, mely oly valóságos és félelmetes volt. Maga a találkozás nem, de szeme előtt rögvest lepergett, ahogy hirtelenjében kizuhan a kilencedik emeletről, s ha betörője nem kapja el, álma hamar véget ért volna.

Nagyot sóhajtott erre a gondolatra, majd szürcsölt egyet a kávéjából. Ekkor megpillantotta, hogy kis cipőcskéje telis tele van csokival meg cukorral. Ezt kicsit furcsállotta, de nem igazán törődött vele. Kiment. Nagyobb meglepetésére, az erkély korlátja eltört. Bő egy méter darab csak úgy hiányzott, mintha elnyelte volna a mélység. A lány számára itt kezdett furcsává válni a helyzet. Álmában is pont így tört el a korlát... Talán... Nem is álmodott? De hisz az képtelenség!

Kíváncsian lépett az erkély pereméhez, közben pedig a megmaradt kapaszkodót markolta, nehogy úgy járjon, mint álmában... vagy inkább azt kellene mondani, hogy az este? Maga sem tudta, össze volt zavarodva. De ahogy a mélybe nézett, hirtelen minden beugrott.

Hogy lehetett volna álom? Hisz oly valóságos volt a süvítő szél, a borzasztó gyorsaság, amikor zuhant lefelé, annyira valóságos volt az a csontos, hideg, kemény kéz, amely megragadta félúton...

Egy pillanat...

Andrea hirtelen felkapta a fejét, hajába beletúrt a kora decemberi szél.

Ha valóban nem álom volt, akkor ki lehetett, vagy inkább mi lehetett az az alak? Annyi kérdés rohant össze-vissza a fejében, hogy szinte megfájdult tőle. Ahogy próbált válaszokat találni, belekortyolt a kávéjába, majd lesütött szemekkel megfordult lassan. Hidegben mégsem jó elmélkedni, így elindult befelé. Ám...

- Oh, csak hogy felébredtél! Förtelmes reggelt! Nos, akkor...

Hát nem az idegen tornyosult a lánnyal szemben? Magas, nyúlánk alakja egészen letaglózta a vele szemben állót, aki a találkozásra egyáltalán nem számítva ijedtében akkorát ugrott, hogy majdnem ismét kiesett az erkélyről. Még bögréjét is elejtette, s kisebb sikolyt hallatott.

- Óvatosan, még a végén megint kiesel! - figyelmeztette dorgálóan a csontvázas, miközben megragadta a lány kezét s visszahúzta a párkányról. Az erre csak még jobban megijedt.

Semmi kétség... ezek csontok... de hogyan lehetséges ez?

Ahogy visszanyerte egyensúlyát, úgy húzta magához megragadott karját, mintha csak a tűz fölé emelte volna az imént. A valótlanhoz csöppet sem szokott szemei félelemmel csillogtak, ahogy végigmérte a szótlanná vált férfit.

Az említett meglepődött Andrea viselkedésén - mint az űzött vad - gondolta magában, s most az egyszer bánta, hogy ő a legfélelmetesebb a Föld színén, hogy ő a Tökkirály.

- F-Figyelj, ne félj tőlem, én--

- Ki vagy? - vágott közbe hirtelen a lány. Gyanús volt neki ez az egész, az meg pláne, hogy az idegen megint úgy tudott a lakásába toppanni, hogy azt ő észre sem vette. Tartott tőle.

A csontvázas szomorúan pillantott le a lányra, majd próbálta össze szedni magát, s egy széles vigyorral mélyen meghajolt az előtte állónak.

- Jack vagyok. Jack Skellington, Halloweenváros vezetője: a Tökkirály. És te? - kérdezte végül fölegyenesedve. Körülbelül egy másfél fejjel volt magasabb az így is 170 centiméter magas lánynál. Az megrökönyödve állt az erkélyen, majdhogynem meghatotta az udvarias hangnem és viselkedés, s kicsit még zavarba is jött a sok titulus közepette.

- Andrea... Lei Andrea, a Pécsi Tudományegyetemen magyar és filozófia szakos hallgató... - próbált valamivel visszavágni, bár bizonytalan hangja nem volt túl meggyőző. Jack erre halkan felkacagott, majd udvariasan megfogta a lány kezét és beljebb invitálta az erkélyről saját lakásába.

- Oh, ilyesmiről még nem is hallottam... - Kezdte érdeklődve, majd becsukta az ajtót. - És mégis mit csinálsz ott azon a... tudományegyetemen?

Ezúttal Andrea kacagott föl, közben pedig az íróasztala felé vette az irányt.

- Ha én azt tudnám... ha én azt tudnám... - sóhajtozta, majd leült a székre úgy, hogy a háttámla volt elől, így arra karjait nyugtatta. Még próbálta emészteni ezt az egészet, hogy kivel is találkozott tulajdonképpen, és hogy egyáltalán miért csodálkozik rá mindenre az illető, ami csak a karácsonyhoz köthető. sokáig csak nézte a férfit, az pedig kicsit zavarban próbált valamilyen beszélgetést kezdeményezni, de mire össze szedhette volna magát, Andrea ismét közbevágott.

- Mégis... ki vagy te?

- Huh? - Értetlenkedett a csontos - Hiszen az előbb...

- Nem, nem úgy értem... - rázta meg a fejét, majd komoly pillantással végigmérte Jacket. - Hanem... Ki, mi vagy? Nem emberi, ugye?

- Ó, persze, hogy nem! - vágta rá egyértelműen, kicsit még föl is kuncogott. - Nem ember vagyok, csontváz, nem egyértelmű? - És ezzel egy pillanat alatt lekapta helyéről koponyáját, s mintha az a legtermészetesebb volna, odanyújtotta Andreának. - Látod?

A lány szemei azonnal kikerekedtek a látványtól, s ijedtében ahogy fölpattant a székről, balszerencséjére hátraesett, egyenesen az asztal alá.

- Minden rendben? - kérdezte Jack feje, ami valahogyan kieshetett a csontos ujjak közül s a lány lábához gurult, mikor az megijedt. Ez azonban újabb riadalmat szült, aminek következtében Andrea erősen az asztalba verte saját kobakját.

- Sajnálom, szakmai ártalom a spontán riogatás... Igyekszem visszafogni magam... - ígérte fortélyos vigyorral a képén, miközben visszahelyezte koponyáját a nyakára.

- Szakmai ártalom? Mégis ki vagy te? - kérdezte meg harmadjára is Andrea, ahogy Jack kisegítette az asztal alól. A kérdésre azonban egy enyhe unott sóhaj hagyta el száját. Csak nem szenilis a lány?

- Halloweenváros vezetője - magyarázta, majd ahogy megpillantotta az egyik szekrényen még büszkén vigyorgó töklámpás-mécsest, kezébe vette, s úgy folytatta -, az én feladatom a Halloweent igazán szörnyűvé és hátborzongatóvá tenni! Nincs ember, akit ne ugrana ki a bőréből az én csínjaim során - tette hozzá kicsit hencegve, s el is nevette a végét, mikor Andrea helyeslő, falfehér arcára pillantott.

- Halloweenváros? Hát az meg micsoda? - értetlenkedett továbbra is, majd visszaült a székre, vendégének pedig egy kézmozdulattal fölajánlotta az ágyat, ám az inkább a sétálgatásnál maradt.

- Egy borzalmas város, ahol a lakók arra törekednek, hogy a lehető legfélelmetesebb Halloweent hozzák el az embereknek! - mesélte nagy lelkesedéssel, majd kissé lankadtan hozzátette - Bár mostanában egyre nehezebb az embereket megrémíteni...

- Várj... - szakította félbe ismét a vendéget Andrea - Azt mondod, hogy ennek az ünnepnek van egy városa, és hogy ti csináljátok magát az ünnepet?

- Persze! - vágta rá Jack, majd izgatottan folytatta ahogy végül mégis lehuppant az ágyra - De nem csak mi munkálkodunk, ott van még Húsvét, Valentin és Hálaadásváros is, no és persze Karácsonyváros!

- Tehát... - kezdte Andrea kimért hangon. Nem igazán tudta eldönteni, hihet-e Jack szavaiban, de azért kíváncsi volt - Van egy hely, ahol ezek a városok helyezkednek el és a lakói készítik nekünk az ünnepet?

- Pontosan! - vágta rá Jack. El nem tudta képzelni, mi lehet ebben olyan hihetetlen, de talán az lehetett az oka, hogy az ünnep-városoknak szigorúan rejtve kell maradniuk. Tulajdonképpen Jack elég nagy szabályt sértett meg azzal, hogy egyáltalán kapcsolatba lépett egy emberrel, nem hogy még meséljen is a városokról. De úgy gondolta, ez úttal belefér.

A lány még mindig nehezen emésztette meg ezt az egészet, s valahol abban reménykedett, hogy mégis csak álmodik. Felsóhajtott, majd felállt a székből.

- Ehhez nekem még korán van... - motyogta, majd elindult a folyosón beépített szekrény felé. Jack megijedt, hogy talán egyedül akarja hagyni a lány, így aztán azonnal felpattant s megragadta csontos ujjaival a csuklóját.

- Várj, higgy nekem! - kiáltotta, s kissé meg is szorította Andrea kezét, hogy maradásra bírja. Az egyetemista ijedten pillantott vissza, majd le a csuklójára. Kétség sem fér hozzá, hogy azok az ujjak fehér, kemény és hideg csontok voltak. Ez a férfi... valóban egy csontváz!

Lassan visszafordult, közben pedig kezébe vette az értetlenné vált Jack kezét. Minden csont, amit anno gimnáziumban az unalmas biológia órákon megtanult, ott volt előtte. Lassan végigtapogatta azokat, mintha valóban a biológia teremben lenne, s az ottani csontvázat vizsgálná. Igen, ez valós, igen, ez nem emberi. De mégis hogy lehet ez?

Jack mindezt egy darabig szó nélkül hagyta, azonban egy idő után feltört belőle az elfojtott kacagás.

- Ha-hagyd abba, ez csiklandoz! - nevette, majd elhúzta kezét a lánytól. Az értetlenül tekintet rá, hisz hogy érezne egy csontváz bármit is? Azonban a gyermeki kacajtól az ő ajkai is mosolyra húzódtak.

- Úgy néz ki, mégis el kell fogadnom azt a furcsa tényt, hogy egy csontvázzal van dolgom... Nos, ilyet sem él meg minden lány... - sóhajtotta mosolyogva, majd ismét az ajtó felé indult, ám út közben még hátra pillantott Jackre - Átöltözöm, utána folytathatjuk a beszélgetést. Hiszen, ha jól emlékszem, volt néhány kérdésed a Mikulással kapcsolatban - mondta, mire a férfi azonnal felvillanyozódott.

Andrea hamar átváltotta öltözetét szürke, szűk farmernadrágra és egy szürke kötött pulcsira, majd miután rendbe szedte magát, visszatért a szobába.

- Csinálok karácsonyi teát, úgy hangulatosabb a beszélgetés, rendben? - mondta, mire Jack meglepetten kapta föl a fejét.

- Karácsonyi tea? Tehát van karácsony ízű tea?? - kérdezte lelkesen. Andrea szélesen elmosolyodott a férfi ábrázatán, majd elindult a konyhába. Mivel ez egy kicsi lakás volt, így onnan is tudott magyarázni, csupán kicsit feljebb kellett vinnie a hangját.

- Persze, hogy van! A világ legfinomabb teája, egy kis szegfűszeggel, naranccsal és még sok más finomsággal... - ecsetelte, ahogy a teafőzőbe öntötte a vizet, majd beletette a filtereket. Mikor végzett, visszatért a hálószobába.

- Ó, már alig várom, hogy megkóstolhassam, biztosan borzalmas lesz! - kiáltott fel oly örömmel, hogy Andrea magában elkönyvelte, az a "borzalmas" valószínűleg pozitív jelentésű a csontosnál.

- És van másmilyen ünnep ízű ételeitek vagy italaitok? - kérdezte Jack. Andrea elgondolkodott, s az ajtófélfának dőlt.

- Nem... Nem igazán... Bár ez nem meglepő - mosolyodott el a lány -, ez egy különleges ünnep, tehát különleges, egyedi ízek társulnak hozzá.

- Ó máris helyben vagyunk! - nevette el magát Jack s izgatottan az ágy szélére húzódott. - Mitől olyan különleges a karácsony? Egyáltalán mi ez? Meleg, annak ellenére hogy ilyen dermesztő hónapban van! Mégis hogy lehet ez, Andrea?

A lány elmosolyodott a kérdések tengerén, majd lassan összekulcsolta karjait.

- Valóban sok paradoxon van a Karácsonyban, de éppen ez teszi széppé! És hogy miért meleg? Ez egyszerű: hisz ez a szeretet ünnepe...

- A szeretet? Az nem Valentin nap? - értetlenkedett Jack, mire Andrea lágyan megrázta a fejét. Úgy érezte, mintha csak egy gyerekkel próbálná megértetni a karácsony lényegét.

- Nem, ez másmilyen szeretet. Karácsonykor magába száll minden lélek... az ellenségek felhagynak az acsarkodással, s egy kis időre megbékélnek egymással... A békesség és a nyugalom ünnepe ez, amit mindenki azzal tölt, akit szeret: barátokkal, családtagokkal... - mesélte gyengéden, szinte már suttogva, ami még Jack csontos bordái mélyén is melegséget szült. Andrea azonban sóhajtott egyet, s megrázta a fejét - Legalábbis ilyennek kellene lennie, de az elmúlt évek során sokat romlott a világ.

- Ez hogy érted? Az emberek nem szeretik a karácsonyt? - hüledezett a csontváz.

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy túlságosan is rohannak a világgal, hogy átérezzék a lényegét... Már messze nem olyan ez az ünnep, mint gyermekkoromban... - sóhajtotta szomorúan a lány.

- De hát miért, Andrea? Miért felejtik el az emberek az ünnepek jelentőségét? - faggatózott Jack, mire a házigazda elkeseredetten lenézett maga elé, magában valami "nem tudomot" motyogva. Ekkor azonban fortyogó hangok szűrődtek ki a konyhából, ami épp jókor szakította félbe a beszélgetést.

- Oh, lefőtt a tea! - kapta föl a fejét Andrea - Remélem ízleni fog. - Majd ezzel sarkon fordult, s kiment tevékenykedni a konyhába. Pár pillanat után vissza is tért két sötétkék bögrével a kezében. Jack hamar megérezte a tea csodálatos, vagy ahogy ő mondta: borzalmas illatát, s mikor kezébe fogta a bögrét, szélesen elvigyorodott.

Andrea folytatta a mondandóját.

- Mindenesetre én úgy gondolom, hogy egy ünnep bennünk, a szívünkben él. Tőlünk függ, hogy mennyire lesz szép, meghitt, vagy semmitmondó. Jack ezekre a szavakra felkapta a fejét a tea szórakoztató tükörképéből, s egy pillanatig elidőzött Andrea szemeiben.

- Még soha nem hallottam senkitől ilyesmit...

Andrea elmosolyodott, majd belekortyolt a teába, s leült a székre.

- Érdekes egy gondolatmenetem van, ugye?

- Nem, nem úgy értettem! - szabadkozott Jack, majd elmosolyodott - Tetszik, ahogy gondolkodsz! - mosolya kissé lelankadt, s visszanézett a tükörképére - Mint egy Ünnep-Vezető, tudom jól mennyi munka áll egy ilyen jeles esemény mögött... Egész éves tervezgetések, újabb és újabb ötletek, mellette gondos ügyelés, hogy még véletlenül se használjak fel valamit kétszer, nehogy ellaposodjon a show... Tudod milyen elképesztően nehéz évről évre eredetinek maradni? - háborodott föl a végére Jack, amin Andrea csak jóízűen belenevetett a teájába. Sosem gondolta volna, hogy ennyi munka lenne egy ünnep mögött, de teljesen meg tudta érteni szegény Tökkirály problémáját. Mindig elég rémisztőnek maradni ki tudja hány éve, nem túl egyszerű, főleg az egyre modernebb technológiával és horrorfilmekkel szemben...

Jack a kacaj hallatán kissé sértődötten kortyolt bele az időközben elegendőre hűlt teába, s mikor megízlelhette azt, haragja azonnal elpárolgott, s vidáman vigyorgott a lány felé.

- Andrea, ez egyszerűen visszataszító! - Majd ezzel újabb mohó kortyot vett az italból. A lány elmosolyodott, majd követte a példáját.

- Elég lesz a sok Andreából, túl formaian hangzik. Szólíts inkább Jolicának!

- Jolica? De hát az hogyan jött az Andreából?

- Csak szólíts úgy és kész! - vágta rá nemleges választ nem tűrve a lány, s újabbat kortyolt a teából. Egyszer csak hirtelen elmosolyodott, amit Jack persze azonnal észrevett.

- Huh? Mi az?

- Csak... eszembe jutott egy Halloween-i történet...

- No, és micsoda? - kérdezte kíváncsian s kicsit kritikus szemmel Jack. Jolica elmosolyodott, majd hozzálátott.

- Igazából, ez egy legenda... mítosz, vagy valami hasonló, a töklámpás eredetéről - Jack halkan kuncogni kezdett, de Jolica nem törődött vele. - Egy Jack nevű ember egyszer megviccelte az ördögöt, hogy ne vigye el a lelkét idő előtt, ám miután meghalt, sem a mennyországba, sem a pokolba nem engedték be, lelke pedig egyedül bolyongott. Végül az ördög adott neki egy parazsat, amit egy marharépába tett, hogy azt használja lámpásként... később ezt a marharépát váltotta föl a tök... - magyarázta, majd a végén kissé elgondolkodott magában.

- Hm? Min elmélkedsz? - kérdezte kuncogva Jack. Láthatóan szórakoztatta a történet, ami Jolicát csak egy valamire tudta vezetni.

- Nem... Az nem lehet...

- Micsoda? - kuncogott tovább a férfi.

- Hogy te... Hogy az a Jack és te...

- De-de, pontosan! - nevetett föl végül a csontos, még a bögre is majdnem kiesett a kezéből - Így lettem én a Tökkirály! Elvégre nem sok teremtménynek van mersze újat húzni Luciferrel...

Jolica pár pillanatig hatalmas szemekkel nézett rá, s próbálta valahogy feldolgozni magában a történteket.

- Jó... ez nekem kezd sok lenni egy napra... - sóhajtotta, majd felállt kicsit pakolgatni. - És különben is tanulnom kell, úgyhogy... talán jobb lenne, ha egy kicsit magamra hagynál...

- Tanulni? Oh, és mit? - érdeklődött Jack, mintha nem is hallotta volna a mondat végét.

- Hangtörténet és metafizika, egy kis mondattannal megspékelve... - válaszolt kisebb undorral a lány, mire Jack érdeklődése csak fokozódott, s miután az üres bögrét az asztalra rakta, segített a lánynak elővenni a füzeteit.

- Ez érdekesen hangzik! Micsoda az a hangtörténet? és a metafizika, mondattan?

Jolica kissé idegesen forgatta a szemeit az újabb kérdés áradatra, majd ahogy letette a füzeteket, könyveket az asztalra, válaszolt. Jack eközben a jegyzeteit olvasgatta.

- A metafizika lételmélet, fizikán túli tudomány, a hangtörténet a magyar nyelv eredetével foglalkozik, a mondattan pedig...

- A mondtatok szerkezetével, ugye? - fejezte be a mondatot Jack, ahogy fölpillantott a füzetből. Jolica bólintott.

- Mondd, mik ezek az ábrák? - érdeklődött tovább, szinte a lány arcába tolva a mondatok ágrajzait.

- Ezek a leelemzett mondatok. Ágrajznak hívják őket... Borzalmat egy tantárgy... –sóhajtotta Jolica.

- Azt meghiszem! - lelkesedett Jack, ahogy tovább nézegette a firkákat. Jolica elmosolyodott, majd beavatta még valamibe. Fölágaskodott Jackhez, majd a füzetben rábökött az egyik ágrajzon szereplő betűpárosra, történetesen a DP-re.

- Ezt itt úgy hívják, fej. Az alatta elhelyezkedő kifejtés, a D' meg az NP pedig a csontváz... legalábbis a tanár mindig így nevezi...

- Elképesztő! - vigyorogta Jack, ami kicsit Jolicát is felvidította. Kivitte az üres bögréket a konyhába, majd miután elmosta őket, visszatért, hogy neki álljon tanulni, ám Jack még mindig a mondattanos füzetet lapozgatta, igen csak nagy gondolkodás közepette.

- Valami gond van? - kérdezte a lány.

- Itt... elrontottad... - válaszolt Jack, majd megmutatta Jolicának a hibás elemzést. - Ez a csontváz hibás, itt - mutatott az egyik N'-a, és az abból kiinduló AdvP-re - kulcscsontot használtál egyszerű csigolya helyett!

- Hogy micsoda? - értetlenkedett a lány. Jack pár oldalt hátrébb lapozott, majd egy másik elemzésnél egy AP-ra bökött.

- Az ilyen kifejezésekre elég a csigolya is, de ennél - most visszalapozott az előzőre -, ennél kulcscsontot használtál... vagy... rossz a következtetésem? - kérdezte elbizonytalanodva a Jack, majd Jolica kezébe adta a füzetet. Az tüzetesebben átnézte az ágrajzokat, s mikor rájött, hogy a csigolya és a kulcscsont mire utal, rájött, hogy újdonsült barátjának igaza van.

- Ez elképesztő...

- Um micsoda?

- Igazad van! Alig lapoztál bele a jegyzeteimbe és már jobban értesz hozzá, mint én! - fakadt ki lány. Jack erre csak zavartan elmosolyodott.

- Gyorsan tanulok...

- De ennyire? - meresztgette továbbra is a szemeit a lány, majd hirtelen elmosolyodott. - Mit szólnál egy alkuhoz, drága Jack barátom?

- Alku?

- Te segítesz nekem a tanulásban, én pedig mindent elárulok neked a karácsonyról, annak eredetéről, és az összes többi ünnepről amit csak tudni akarsz! De előre szólok, hozzám képest Lucifer egy szent!

Jack ezen felkacagott, majd erősen kezet rázott a lánnyal.

- Rendben van! Szívesen segítek. Csak adj némi időt, hogy áttanulmányozzam az anyagot!

- Rendben! - nevetett fel Andrea, majd leültek egymással szemben az asztalnál.

S így kezdődött meg Jack és Jolica közös kalandja, barátsága. Jack pillanatok alatt megértette az adott tantárgy lényegét, s utána már könnyedén el tudta magyarázni a lánynak, akinek egyedül a csontváz szavainak lefordításával volt gondja, de hamar ráérzett a "rettenetes", "rémisztő" és hasonlóak jelentésére.

Ugyan Jack sűrűn és hosszabb ideig visszajárkált otthonába, mégis rengeteget haladtak a tanulással, s közben még egyéb csevejre is jutott idejük. Így esett, hogy a harmadik napon, Advent vasárnapján szóba került Sally.

- Szóval... Te és ez a Sally együtt vagytok? - érdeklődött incselkedve Jolica, Jack pedig félszegen bólintott. - És ez a lány... boszorkány? Múmia? Vagy netalán zombi?

Jack harsányan felkacagott, majd nagyot kortyolt a karácsonyi teából.

- Nem, nem. Ő egy rongybaba... Egy nagyon szép és okos rongybaba...

- Áhh értem... - vigyorodott el Andrea, mire Jack kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát - És mióta vagytok együtt?

- Úgy egy húsz éve...

- Ejha! Az szép idő! Akkor már gyerek is van, meg minden? - kérdezte izgatottan az emberlány.

- N-nem, nem igazán... Tudod ez nem megy olyan gyorsan... - szabadkozott zavartan Jack.

- Miért? Tán a rongybabák 15 évig várandósak, vagy mi?

- Nem! Nem erről van szó, de tudod...

- Nem, nem tudom...

- Sally okos és szép...

- Igen, ezt már hallottam...

- Én meg...

- A rettenetes Tökkirály? - Jack nem felelt semmit, ami egyértelmű választ adott Jolicának a kettő kapcsolatáról - Jézus isten, ne mond, hogy ez alatt a húsz év alatt nem jutottatok el egyről a kettőre?

Jack nem szólt semmit, csak egy zavart mosoly közepette megvonta a vállát.

- Ti aztán nem kapkodjátok el... - sóhajtotta Jolica, majd ivott egy kicsit a teájából.

- Te ezt nem érted, Halloweenvárosban máshogy telik az idő... Nekünk egy év, olyan mint... mint itt egy hónap. - próbált magyarázkodni Jack.

- Jó, de az akkor is másfél év lenne! - vágott vissza Jolica - Jack, én értékelem az udvariasságod, de nem gondolod, hogy ideje volna szintet lépni?

Jack ismét csak hallgatott, majd kisvártatva morcosan összekulcsolta a karjait, s lehunyt szemmel (?) visszakérdezett.

- Tulajdonképpen miért is az én magánéletemet tárgyaljuk ki a metafizika és a hangtörténet helyett?

- Hát mert... Mert... én ezt nem értem! - vágta rá a lány, ahogy a füzetére csapott.

- Pedig igazán egyszerű! Nézd, hiszen én is egy másik, úgymond lehetséges világból jöttem hozzád. Az én szemszögemből viszont a te világod tűnik "másnak". Érted már?

- Egy... kicsit... csak... olyan megfoghatatlan ez nekem! - panaszkodott továbbra is Jolica.

- Majd egyszer elviszlek a városomba, és akkor megtapasztalhatod te is. - vigyorogta a tökkirály.

- Tényleg? De... Nem szabályellenes ez?

- De. De én vagyok a Tökkirály, én hozom a szabályokat. - kacsintotta a csontváz, majd elővett egy füzetet - Nos, akkor rátérhetünk a hangtörténetre?

- Umm... most nem nekem kéne mesélnem valamit a karácsonyról?

Jack elmosolyodott, majd fellapozta a füzetet.

- Holnap vizsgázol, és nem venném a bordáimra, ha miattam szereznél rossz jegyet, szóval... Első kérdés: mi a különbség az iskolanyelvtan és az egyetemi nyelvtan között?

És folytatták a tanulást. Miután Jack kikérdezett mindent a lánytól, Jolica még egy rövid kis információt elmesélt neki.

- És azt tudod-e, mit ünneplünk ilyenkor, karácsonykor?

Jack lassan megrázta a fejét.

- A kereszténység szerint, Jézus Krisztus, a messiás születését.

- Messiás?

- Igen, ő volt a zsidók megváltója, s voltaképpen az időszámítás is az ő születésétől kezdődött.

- Óh, akkor valóban nagyon fontos ember lehetett!

- Az már igaz! Főleg, hogy a húsvéthoz is köze van...

- Valóban?

- Húsvétkor ugyanis az ő feltámadását ünnepeljük. Bár én nem vagyok keresztény, de ezekkel azért tisztában vagyok... - mosolyogta a lány, majd az órájára pillantott. - Oh, már fél tíz... Ideje visszamenned. Nem szeretném, ha a végén Sally miattam lenne dühös rád!

- Ugyan, ő nem olyan... - mosolyogta Jack, de hamar rájött hogy ismét helyben vannak.

- Persze, ha húsz évet várt, mit számit pár óra, mi? - kuncogta a lány.

- Ezt meg hogy érted?

- Semmi-semmi - rázta meg a fejét Jolica, majd kinyitotta az erkélyajtót, amin át a csontváz mindig is távozni szokott - No de siess. Én is hamarosan lefekszem. Aztán holnap találkozzunk vizsga után, 11kor az egyetem előtt. Elviszlek forró csokizni, amiért segítesz nekem.

- Forró csoki? Az mi? - érdeklődött Jack, ahogy kifelé sétált.

- Az? Az drága barátom csokoládé, amit megihatsz. Sűrű, krémes, többféle ízben, s meleg csoda, ami rettenetesen és szörnyűen felmelegíti a csontjaidat az ilyen fázós téli napokon - ecsetelte teljes átéléssel Andrea, ami igazán megtetszett a csontos férfinak.

- Iszonyatosan hangzik! Már alig várom! - mondta izgatottan, majd meghajolt a lány előtt, s ezzel kiugrott az erkélyről. Mire Jolica utánanézett, nem volt sehol.

Másnap Jack türelmesen várt az egyetem kapui előtt, Jolica javaslatára egy kapucnis, bő kabátban, ami eltakarta az emberek elől csontos koponyáját. Sokáig csak várt és várt, közben pedig egyre több baráti brancsot látott távozni az épületből. Voltak, akik párosával, de voltak egész falkák is, akik vihorászva kapkodták lábaikat az iskola területéről. Egyszer csak ismerős lépteket hallott meg maga mögül, amik egyre sűrűbben és hangosabban szóltak.

- Elképesztő! Sikerült! Tudtam, hogy nem lesz nagy szám a vizsga, de hogy ennyire a markomban lesz az ötös! Köszönöm Jack, hogy segítettél! - hálálkodott Jolica, s mikor odaért a férfihoz, szorosan meg is ölelte.

- Oh ennek nagyon örülök! Ügyes voltál! - gratulált a csontváz, majd Jolica unszolására elindultak az egyetemről balra.

- Ennek örömére, úgy érzem megérdemlem a mogyorós forró csokit! - tette hozzá a lány, s nem is mentek olyan sokat, máris befordultak egy Paulus nevű bisztróba. Jolica javaslatára inkább kint ültek le a teraszon, ott Jacknek nem kell levennie a kabátját, így nem is bukik le. Hosszú válogatás és morfondírozás után Jack végül úgy döntött, ő rendhagyó módon inkább fehér csokit iszogatna. Mikor aztán kihozták, kikerekedett szemekkel bámult a fehér, sűrű italra.

- Elképesztő! Olya fehér... akár a csont! Vagy... mint egy szellem!

Jolica felkacagott, majd lassan belekortyolt a saját csészéjébe.

- Várj csak amíg megkóstolod. Ha gondolod, adok majd az enyémből is.

Jack elmosolyodott, majd meg is kósolta az a borzalmasan visszataszító dolgot. Nem tudott betelni vele, az a kis csésze forrócsoki alig öt perc alatt elfogyott, Jolica pedig kénytelen volt még vagy hármat kikérni barátjának, különböző ízekben. Jack szabadkozott, és megígérte, hogy majd valahogy visszafizetni, de a lány csak legyintett.

- Vedd ezt karácsonyi elő ajándéknak - nevette, amire a csontváz meglepetten kapta föl maszatos képét -, különben is már több napja nálam vagy és segítesz nekem, ahelyett hogy a munkádat végeznéd Halloweenvárosban. Ez a minimum, amivel ezt viszonozhatom - mosolyogta.

- K-köszönöm... - motyogta Jack. Valami furcsa, érthetetlen érzés kerítette hatalmába, ami egyenesen a bordái között izzottak. Lassan mellkasára emelte a kezét, s érthetetlenül bámult maga elé.

- Valami baj van? - érdeklődött Jolica.

- Valami... valami furcsa melegség van idebent... mi lehet ez?

A lány elmosolyodott, majd kikanalazta az utolsó cseppeket is a csészéből.

- Ilyen akkor fordul elő, ha valami önzetlen dolgot tesznek veled. Ez lenne a karácsony lényege is: az önzetlen cselekedetek.

- É-értem... kicsit... furcsa... - motyogta zavartan Jack, majd gyorsan kortyolt még egyet az epres forró csokiból.

A többi nap is hasonlóképp telt el. Jolica vizsgázott, Jack pedig mindig megvárta a kapu előtt, hogy aztán együtt mehessenek forró csokizni vagy teázni. Jacknek mindegy volt, mindkettőbe beleszerelmesedett, s néha már komolyan lelkiismeret furdalása volt, amiért kifosztja szerencsétlen Andreát a vagyonából.

- Ugyan, Jack! Boldogan költöm ilyesmikre a pénzem!

- De...

- Számomra öröm, hogy ennyire boldoggá tesz egy csésze forró csoki. Én is nagyon szeretem ilyen téli hidegekben... - mosolyogta a lány. Később Jack hazakísérte Jolicát, ám most tovább nem maradhatott, ugyanis mihamarabb vissza kellett térnie városába.

- Szegény polgármester kétségbe van esve, valahányszor kiruccanok. Azt hiszi megint világgá megyek, haha - kuncogta, mire Jolica leteremtette.

- Ne vedd ezt ennyire félvállról! Az a város számít rád, nem hiába vagy te a vezetőjük.

- Tudom, tudom. - sóhajtotta Jack.

- Aztán ott van Sally, őt sem hagyhatod el csak úgy!

- Mondd, mióta lettél az anyám? - vágott vissza kissé morcosan Jack, ám ekkor megérkeztek a panelhez s megtorpantak.

- A barátok dolga az anyáskodás és az odafigyelés, nem tudtad? - jelentette ki viccelődve Jolica.

- Szóval... mi barátok lennénk? - kérdezett vissza meglepődve a férfi.

- Persze! Vagy részedről talán nem...?

- Ó dehogynem! - vágta rá - Csak... ez olyan új! Az emberek általában félni szoktak tőlem, nem pedig barátkozni velem...

- Hát, te toppantál be hozzám csak úgy... - viccelődött Jolica, majd mosolyogva hozzátette - De örülök, hogy eljöttél, most már nem vagyok egyedül!

- Garantálom, hogy nem is leszel! - hajolt meg a lány előtt, majd elköszöntek egymástól.

Mikor aztán Jack megérkezett, mindenki örvendve fogatta, s faggatták, ezúttal mit tanult az emberlánytól, akiről már annyit mesélt.

- Képzeljétek, a barátjának nevezett! - újságolta örömtelien.

- A barátjának? De hiszen ember!

- Nem is fél tőled?

- És nem lesz ebből baj, Jack? Összebarátkozni egy emberrel... - szólt közbe Sally is a végén.

- Ne aggódj, Sally drágám, nem lesz semmi baj! Én segítek neki, ő pedig nekem. Talán még új ötleteket is adhatna Halloweenre! Elvégre, mégis csak könnyebben menne a munka, ha visszajelzést is kapnánk.

- Ez igaz... - helyeselt Sally, majd folytatta - Szegény lány... biztosan nagyon magányos...

- Ezt hogy érted?

- Hát... amiket eddig meséltél róla... Csak veled foglalkozik, meg azzal az egyetem dologgal... Nem megy sehova máshova... biztos egyedül van... - magyarázta a rongybaba, ami azonnal felnyitotta Jack szemét. Valóban, eddig észre sem vette, még az elköszönésnél sem, hogy ez mennyire nyilvánvaló. Mint újdonsült barát, kötelességének érezte, hogy segítsen.

- Drága Sally, megharagudnál, ha ma estére is átmennék az emberek világába?

Sally elmosolyodott, majd lassan megrázta a fejét.

- Menj csak. Odaát most igazán szükség van egy Tökkirályra!

- Egy sátán vagy, Sally! Köszönöm! - ujjongott Jack, s a nagy örömben szájon is csókolta kedvesét. - Igyekszem vissza! - majd ezzel el is ment.

Jolica eközben az estére készülődött. Pakolgatott, takarított, mindent csinált, csak tanulni nem tanult, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Mire végzett, már le is ment a nap s kissé félhomály uralkodott a lakásban. Már épp ment volna fölkapcsolni a lámpát a nappaliban, mire egy erős szorítást érzett hátulról a vállán. Azonnal fölsikított.

- Nyugalom, csak én vagyok! - szólt Jack, majd fölkapcsolta a lámpát.

- Jack? Halálra rémítettél!

- Bocsánat, bocsánat. Szakmai ártalom... - szabadkozott a csontváz, bár magában örült, hogy ahhoz képest, hogy már összebarátkoztak, még mindig sikerül a frászt hoznia rá.

- Hát majd akkor én is csak úgy szakmai ártalomból lerúgom a koponyád és focizok vele egyet... ha tudnék focizni... - morogta még dühében, majd miután megnyugodott, visszatért a tárgyra - De tulajdonképpen miért is vagy itt? Nem úgy volt hogy várnak otthon?

- Úgy gondoltam itt most nagyobb szükség van rám - válaszolt Jack, majd kényelmesen helyet foglalt a Tv-vel szemközti kanapén. - Ez a lakás túl üres egy személynek, és még véletlenül sem szeretném, hogy egyedül érezd magad!

Jolica azonnal kapcsolt, s rémesen (ezúttal nem a pozitív értelemben) érezte magát, amiért iderángatta Jacket.

- Jaj nem azért mondtam! Menj csak vissza, a többiek már biztosan aggódnak!

- Tudom, hogy nem azért mondtad, de... tekintsd ezt az én önzetlen cselekedetemnek! - incselkedett Jack, majd megütögette a maga melletti helyet a kanapén, invitálva a lányt, hogy üljön mellé.

- H-hát jó... akkor nézzünk valami filmet... - adta be a derekát Jolica, majd a DVD-s polcon kezdett el kutakodni - Áh, a Grincs pont jó lesz?

- A micsoda?

- Grincs! Ez egy karácsonyi film, gyermekkorom óta kedvencem. Ugyan szigorúan csak karácsony estélyén nézem meg, veled most megszegem a hagyományom! - magyarázta, majd máris betette a lemezt a lejátszóba. - Esetleg karácsonyi teát csináljak?

- Ez kérdés volt?

Jolica kuncogott, majd elindult a konyhába. Pár pillanaton belül visszatért két bögre teával és egy pokróccal, ami alá mindketten befértek. Ugyan Jack nem fázott, megszokta a hideget az őszies légkör mellett, Jolicának igen csak jól esett a meleg takaró alatt. Alig kezdődött el a film, ő máris ásítozni kezdett a melegség és a kényelem átkától. Persze a csontváz gyermeki hüledezései fel-felébresztették, de végül elnyomta az a fránya álom. Még utoljára azonban odasúgott valamit barátjának, ami valamiért lecsillapította a Tökkirály kitöréseit, s gyengéd, elégedett mosolyt húztak csontos koponyájára.

Jó, hogy itt vagy...