Gyönyörű téli
péntek reggel virradt Pécs városára. A Nap kellemesen sütött, szinte észre sem
lehetett venni a mínusz fokokat odakint. Hó ugyan még nem volt sem a városban,
sem az egész országban, de a házak kéményéből gomolygó füstfelhő idilli illatot
árasztott szerte szét.
Igen, valóban szép
napnak indult mindez... Elegendően szépnek ahhoz, hogy senki fiának ne legyen
kedve a tankönyvek fölött kínlódni. Ugyanígy gondolkodott Andrea is, mikor
csontjait fájlalva felkelt az ágyból. Furcsa, utcai ruhákban volt, s úgy tűnt,
háta valamiért különösen fáj. Talán elfeküdte.
De az mégsem volt
egyszerűen magyarázható, hogy tegnapi ruháiban aludt el. Miért is?
Sötét, fekete
mandula szemeit dörzsölgetve próbált választ találni kérdéseire, de egyelőre
sikertelenül. Arra emlékezett, hogy álmodott valakiről, vagy valamiről, aki a
Mikulásról faggatózott, de minden más homály volt. Végül aztán rálegyintett, s
inkább korgó gyomrára keresett valami gyógyírt a konyhában. Mikor aztán
harapott valamit, kávésbögréjével elsétált az erkélyig. Úgy rémlett itt látta
azt a furcsa szerzetet álmában, mely oly valóságos és félelmetes volt. Maga a
találkozás nem, de szeme előtt rögvest lepergett, ahogy hirtelenjében kizuhan a
kilencedik emeletről, s ha betörője nem kapja el, álma hamar véget ért volna.
Nagyot sóhajtott
erre a gondolatra, majd szürcsölt egyet a kávéjából. Ekkor megpillantotta, hogy
kis cipőcskéje telis tele van csokival meg cukorral. Ezt kicsit furcsállotta,
de nem igazán törődött vele. Kiment. Nagyobb meglepetésére, az erkély korlátja
eltört. Bő egy méter darab csak úgy hiányzott, mintha elnyelte volna a mélység.
A lány számára itt kezdett furcsává válni a helyzet. Álmában is pont így tört
el a korlát... Talán... Nem is álmodott? De hisz az képtelenség!
Kíváncsian lépett
az erkély pereméhez, közben pedig a megmaradt kapaszkodót markolta, nehogy úgy
járjon, mint álmában... vagy inkább azt kellene mondani, hogy az este? Maga sem
tudta, össze volt zavarodva. De ahogy a mélybe nézett, hirtelen minden
beugrott.
Hogy lehetett volna
álom? Hisz oly valóságos volt a süvítő szél, a borzasztó gyorsaság, amikor
zuhant lefelé, annyira valóságos volt az a csontos, hideg, kemény kéz, amely
megragadta félúton...
Egy pillanat...
Andrea hirtelen
felkapta a fejét, hajába beletúrt a kora decemberi szél.
Ha valóban nem álom
volt, akkor ki lehetett, vagy inkább mi lehetett az az alak? Annyi kérdés
rohant össze-vissza a fejében, hogy szinte megfájdult tőle. Ahogy próbált
válaszokat találni, belekortyolt a kávéjába, majd lesütött szemekkel megfordult
lassan. Hidegben mégsem jó elmélkedni, így elindult befelé. Ám...
- Oh, csak hogy
felébredtél! Förtelmes reggelt! Nos, akkor...
Hát nem az idegen
tornyosult a lánnyal szemben? Magas, nyúlánk alakja egészen letaglózta a vele
szemben állót, aki a találkozásra egyáltalán nem számítva ijedtében akkorát
ugrott, hogy majdnem ismét kiesett az erkélyről. Még bögréjét is elejtette, s
kisebb sikolyt hallatott.
- Óvatosan, még a
végén megint kiesel! - figyelmeztette dorgálóan a csontvázas, miközben
megragadta a lány kezét s visszahúzta a párkányról. Az erre csak még jobban
megijedt.
Semmi kétség...
ezek csontok... de hogyan lehetséges ez?
Ahogy visszanyerte
egyensúlyát, úgy húzta magához megragadott karját, mintha csak a tűz fölé
emelte volna az imént. A valótlanhoz csöppet sem szokott szemei félelemmel
csillogtak, ahogy végigmérte a szótlanná vált férfit.
Az említett
meglepődött Andrea viselkedésén - mint az űzött vad - gondolta magában, s most
az egyszer bánta, hogy ő a legfélelmetesebb a Föld színén, hogy ő a Tökkirály.
- F-Figyelj, ne
félj tőlem, én--
- Ki vagy? - vágott
közbe hirtelen a lány. Gyanús volt neki ez az egész, az meg pláne, hogy az
idegen megint úgy tudott a lakásába toppanni, hogy azt ő észre sem vette.
Tartott tőle.
A csontvázas
szomorúan pillantott le a lányra, majd próbálta össze szedni magát, s egy
széles vigyorral mélyen meghajolt az előtte állónak.
- Jack vagyok. Jack
Skellington, Halloweenváros vezetője: a Tökkirály. És te? - kérdezte végül
fölegyenesedve. Körülbelül egy másfél fejjel volt magasabb az így is 170
centiméter magas lánynál. Az megrökönyödve állt az erkélyen, majdhogynem
meghatotta az udvarias hangnem és viselkedés, s kicsit még zavarba is jött a
sok titulus közepette.
- Andrea... Lei
Andrea, a Pécsi Tudományegyetemen magyar és filozófia szakos hallgató... -
próbált valamivel visszavágni, bár bizonytalan hangja nem volt túl meggyőző.
Jack erre halkan felkacagott, majd udvariasan megfogta a lány kezét és beljebb
invitálta az erkélyről saját lakásába.
- Oh, ilyesmiről
még nem is hallottam... - Kezdte érdeklődve, majd becsukta az ajtót. - És mégis
mit csinálsz ott azon a... tudományegyetemen?
Ezúttal Andrea
kacagott föl, közben pedig az íróasztala felé vette az irányt.
- Ha én azt
tudnám... ha én azt tudnám... - sóhajtozta, majd leült a székre úgy, hogy a
háttámla volt elől, így arra karjait nyugtatta. Még próbálta emészteni ezt az
egészet, hogy kivel is találkozott tulajdonképpen, és hogy egyáltalán miért
csodálkozik rá mindenre az illető, ami csak a karácsonyhoz köthető. sokáig csak
nézte a férfit, az pedig kicsit zavarban próbált valamilyen beszélgetést
kezdeményezni, de mire össze szedhette volna magát, Andrea ismét közbevágott.
- Mégis... ki vagy
te?
- Huh? -
Értetlenkedett a csontos - Hiszen az előbb...
- Nem, nem úgy
értem... - rázta meg a fejét, majd komoly pillantással végigmérte Jacket. -
Hanem... Ki, mi vagy? Nem emberi, ugye?
- Ó, persze, hogy
nem! - vágta rá egyértelműen, kicsit még föl is kuncogott. - Nem ember vagyok,
csontváz, nem egyértelmű? - És ezzel egy pillanat alatt lekapta helyéről
koponyáját, s mintha az a legtermészetesebb volna, odanyújtotta Andreának. -
Látod?
A lány szemei
azonnal kikerekedtek a látványtól, s ijedtében ahogy fölpattant a székről,
balszerencséjére hátraesett, egyenesen az asztal alá.
- Minden rendben? -
kérdezte Jack feje, ami valahogyan kieshetett a csontos ujjak közül s a lány
lábához gurult, mikor az megijedt. Ez azonban újabb riadalmat szült, aminek
következtében Andrea erősen az asztalba verte saját kobakját.
- Sajnálom, szakmai
ártalom a spontán riogatás... Igyekszem visszafogni magam... - ígérte fortélyos
vigyorral a képén, miközben visszahelyezte koponyáját a nyakára.
- Szakmai ártalom?
Mégis ki vagy te? - kérdezte meg harmadjára is Andrea, ahogy Jack kisegítette
az asztal alól. A kérdésre azonban egy enyhe unott sóhaj hagyta el száját. Csak
nem szenilis a lány?
- Halloweenváros
vezetője - magyarázta, majd ahogy megpillantotta az egyik szekrényen még
büszkén vigyorgó töklámpás-mécsest, kezébe vette, s úgy folytatta -, az én
feladatom a Halloweent igazán szörnyűvé és hátborzongatóvá tenni! Nincs ember,
akit ne ugrana ki a bőréből az én csínjaim során - tette hozzá kicsit hencegve,
s el is nevette a végét, mikor Andrea helyeslő, falfehér arcára pillantott.
- Halloweenváros?
Hát az meg micsoda? - értetlenkedett továbbra is, majd visszaült a székre,
vendégének pedig egy kézmozdulattal fölajánlotta az ágyat, ám az inkább a
sétálgatásnál maradt.
- Egy borzalmas
város, ahol a lakók arra törekednek, hogy a lehető legfélelmetesebb Halloweent
hozzák el az embereknek! - mesélte nagy lelkesedéssel, majd kissé lankadtan
hozzátette - Bár mostanában egyre nehezebb az embereket megrémíteni...
- Várj... -
szakította félbe ismét a vendéget Andrea - Azt mondod, hogy ennek az ünnepnek
van egy városa, és hogy ti csináljátok magát az ünnepet?
- Persze! - vágta
rá Jack, majd izgatottan folytatta ahogy végül mégis lehuppant az ágyra - De
nem csak mi munkálkodunk, ott van még Húsvét, Valentin és Hálaadásváros is, no
és persze Karácsonyváros!
- Tehát... - kezdte
Andrea kimért hangon. Nem igazán tudta eldönteni, hihet-e Jack szavaiban, de
azért kíváncsi volt - Van egy hely, ahol ezek a városok helyezkednek el és a
lakói készítik nekünk az ünnepet?
- Pontosan! - vágta
rá Jack. El nem tudta képzelni, mi lehet ebben olyan hihetetlen, de talán az
lehetett az oka, hogy az ünnep-városoknak szigorúan rejtve kell maradniuk.
Tulajdonképpen Jack elég nagy szabályt sértett meg azzal, hogy egyáltalán
kapcsolatba lépett egy emberrel, nem hogy még meséljen is a városokról. De úgy
gondolta, ez úttal belefér.
A lány még mindig
nehezen emésztette meg ezt az egészet, s valahol abban reménykedett, hogy mégis
csak álmodik. Felsóhajtott, majd felállt a székből.
- Ehhez nekem még
korán van... - motyogta, majd elindult a folyosón beépített szekrény felé. Jack
megijedt, hogy talán egyedül akarja hagyni a lány, így aztán azonnal felpattant
s megragadta csontos ujjaival a csuklóját.
- Várj, higgy
nekem! - kiáltotta, s kissé meg is szorította Andrea kezét, hogy maradásra
bírja. Az egyetemista ijedten pillantott vissza, majd le a csuklójára. Kétség
sem fér hozzá, hogy azok az ujjak fehér, kemény és hideg csontok voltak. Ez a
férfi... valóban egy csontváz!
Lassan
visszafordult, közben pedig kezébe vette az értetlenné vált Jack kezét. Minden
csont, amit anno gimnáziumban az unalmas biológia órákon megtanult, ott volt
előtte. Lassan végigtapogatta azokat, mintha valóban a biológia teremben lenne,
s az ottani csontvázat vizsgálná. Igen, ez valós, igen, ez nem emberi. De mégis
hogy lehet ez?
Jack mindezt egy
darabig szó nélkül hagyta, azonban egy idő után feltört belőle az elfojtott
kacagás.
- Ha-hagyd abba, ez
csiklandoz! - nevette, majd elhúzta kezét a lánytól. Az értetlenül tekintet rá,
hisz hogy érezne egy csontváz bármit is? Azonban a gyermeki kacajtól az ő ajkai
is mosolyra húzódtak.
- Úgy néz ki, mégis
el kell fogadnom azt a furcsa tényt, hogy egy csontvázzal van dolgom... Nos,
ilyet sem él meg minden lány... - sóhajtotta mosolyogva, majd ismét az ajtó
felé indult, ám út közben még hátra pillantott Jackre - Átöltözöm, utána
folytathatjuk a beszélgetést. Hiszen, ha jól emlékszem, volt néhány kérdésed a
Mikulással kapcsolatban - mondta, mire a férfi azonnal felvillanyozódott.
Andrea hamar
átváltotta öltözetét szürke, szűk farmernadrágra és egy szürke kötött pulcsira,
majd miután rendbe szedte magát, visszatért a szobába.
- Csinálok
karácsonyi teát, úgy hangulatosabb a beszélgetés, rendben? - mondta, mire Jack
meglepetten kapta föl a fejét.
- Karácsonyi tea?
Tehát van karácsony ízű tea?? - kérdezte lelkesen. Andrea szélesen
elmosolyodott a férfi ábrázatán, majd elindult a konyhába. Mivel ez egy kicsi
lakás volt, így onnan is tudott magyarázni, csupán kicsit feljebb kellett
vinnie a hangját.
- Persze, hogy van!
A világ legfinomabb teája, egy kis szegfűszeggel, naranccsal és még sok más
finomsággal... - ecsetelte, ahogy a teafőzőbe öntötte a vizet, majd beletette a
filtereket. Mikor végzett, visszatért a hálószobába.
- Ó, már alig
várom, hogy megkóstolhassam, biztosan borzalmas lesz! - kiáltott fel oly
örömmel, hogy Andrea magában elkönyvelte, az a "borzalmas"
valószínűleg pozitív jelentésű a csontosnál.
- És van másmilyen
ünnep ízű ételeitek vagy italaitok? - kérdezte Jack. Andrea elgondolkodott, s
az ajtófélfának dőlt.
- Nem... Nem
igazán... Bár ez nem meglepő - mosolyodott el a lány -, ez egy különleges
ünnep, tehát különleges, egyedi ízek társulnak hozzá.
- Ó máris helyben
vagyunk! - nevette el magát Jack s izgatottan az ágy szélére húzódott. - Mitől
olyan különleges a karácsony? Egyáltalán mi ez? Meleg, annak ellenére hogy
ilyen dermesztő hónapban van! Mégis hogy lehet ez, Andrea?
A lány
elmosolyodott a kérdések tengerén, majd lassan összekulcsolta karjait.
- Valóban sok
paradoxon van a Karácsonyban, de éppen ez teszi széppé! És hogy miért meleg? Ez
egyszerű: hisz ez a szeretet ünnepe...
- A szeretet? Az
nem Valentin nap? - értetlenkedett Jack, mire Andrea lágyan megrázta a fejét.
Úgy érezte, mintha csak egy gyerekkel próbálná megértetni a karácsony lényegét.
- Nem, ez másmilyen
szeretet. Karácsonykor magába száll minden lélek... az ellenségek felhagynak az
acsarkodással, s egy kis időre megbékélnek egymással... A békesség és a
nyugalom ünnepe ez, amit mindenki azzal tölt, akit szeret: barátokkal,
családtagokkal... - mesélte gyengéden, szinte már suttogva, ami még Jack
csontos bordái mélyén is melegséget szült. Andrea azonban sóhajtott egyet, s
megrázta a fejét - Legalábbis ilyennek kellene lennie, de az elmúlt évek során
sokat romlott a világ.
- Ez hogy érted? Az
emberek nem szeretik a karácsonyt? - hüledezett a csontváz.
- Én inkább úgy
fogalmaznék, hogy túlságosan is rohannak a világgal, hogy átérezzék a lényegét...
Már messze nem olyan ez az ünnep, mint gyermekkoromban... - sóhajtotta
szomorúan a lány.
- De hát miért,
Andrea? Miért felejtik el az emberek az ünnepek jelentőségét? - faggatózott
Jack, mire a házigazda elkeseredetten lenézett maga elé, magában valami
"nem tudomot" motyogva. Ekkor azonban fortyogó hangok szűrődtek ki a
konyhából, ami épp jókor szakította félbe a beszélgetést.
- Oh, lefőtt a tea!
- kapta föl a fejét Andrea - Remélem ízleni fog. - Majd ezzel sarkon fordult, s
kiment tevékenykedni a konyhába. Pár pillanat után vissza is tért két sötétkék
bögrével a kezében. Jack hamar megérezte a tea csodálatos, vagy ahogy ő mondta:
borzalmas illatát, s mikor kezébe fogta a bögrét, szélesen elvigyorodott.
Andrea folytatta a
mondandóját.
- Mindenesetre én úgy
gondolom, hogy egy ünnep bennünk, a szívünkben él. Tőlünk függ, hogy mennyire
lesz szép, meghitt, vagy semmitmondó. Jack ezekre a szavakra felkapta a fejét a
tea szórakoztató tükörképéből, s egy pillanatig elidőzött Andrea szemeiben.
- Még soha nem hallottam
senkitől ilyesmit...
Andrea
elmosolyodott, majd belekortyolt a teába, s leült a székre.
- Érdekes egy
gondolatmenetem van, ugye?
- Nem, nem úgy
értettem! - szabadkozott Jack, majd elmosolyodott - Tetszik, ahogy gondolkodsz!
- mosolya kissé lelankadt, s visszanézett a tükörképére - Mint egy
Ünnep-Vezető, tudom jól mennyi munka áll egy ilyen jeles esemény mögött... Egész
éves tervezgetések, újabb és újabb ötletek, mellette gondos ügyelés, hogy még
véletlenül se használjak fel valamit kétszer, nehogy ellaposodjon a show...
Tudod milyen elképesztően nehéz évről évre eredetinek maradni? - háborodott föl
a végére Jack, amin Andrea csak jóízűen belenevetett a teájába. Sosem gondolta
volna, hogy ennyi munka lenne egy ünnep mögött, de teljesen meg tudta érteni szegény
Tökkirály problémáját. Mindig elég rémisztőnek maradni ki tudja hány éve, nem
túl egyszerű, főleg az egyre modernebb technológiával és horrorfilmekkel
szemben...
Jack a kacaj
hallatán kissé sértődötten kortyolt bele az időközben elegendőre hűlt teába, s
mikor megízlelhette azt, haragja azonnal elpárolgott, s vidáman vigyorgott a
lány felé.
- Andrea, ez
egyszerűen visszataszító! - Majd ezzel újabb mohó kortyot vett az italból. A
lány elmosolyodott, majd követte a példáját.
- Elég lesz a sok
Andreából, túl formaian hangzik. Szólíts inkább Jolicának!
- Jolica? De hát az
hogyan jött az Andreából?
- Csak szólíts úgy
és kész! - vágta rá nemleges választ nem tűrve a lány, s újabbat kortyolt a
teából. Egyszer csak hirtelen elmosolyodott, amit Jack persze azonnal
észrevett.
- Huh? Mi az?
- Csak... eszembe
jutott egy Halloween-i történet...
- No, és micsoda? -
kérdezte kíváncsian s kicsit kritikus szemmel Jack. Jolica elmosolyodott, majd
hozzálátott.
- Igazából, ez egy
legenda... mítosz, vagy valami hasonló, a töklámpás eredetéről - Jack halkan
kuncogni kezdett, de Jolica nem törődött vele. - Egy Jack nevű ember egyszer
megviccelte az ördögöt, hogy ne vigye el a lelkét idő előtt, ám miután meghalt,
sem a mennyországba, sem a pokolba nem engedték be, lelke pedig egyedül
bolyongott. Végül az ördög adott neki egy parazsat, amit egy marharépába tett,
hogy azt használja lámpásként... később ezt a marharépát váltotta föl a tök...
- magyarázta, majd a végén kissé elgondolkodott magában.
- Hm? Min
elmélkedsz? - kérdezte kuncogva Jack. Láthatóan szórakoztatta a történet, ami
Jolicát csak egy valamire tudta vezetni.
- Nem... Az nem
lehet...
- Micsoda? -
kuncogott tovább a férfi.
- Hogy te... Hogy
az a Jack és te...
- De-de, pontosan!
- nevetett föl végül a csontos, még a bögre is majdnem kiesett a kezéből - Így
lettem én a Tökkirály! Elvégre nem sok teremtménynek van mersze újat húzni
Luciferrel...
Jolica pár
pillanatig hatalmas szemekkel nézett rá, s próbálta valahogy feldolgozni
magában a történteket.
- Jó... ez nekem
kezd sok lenni egy napra... - sóhajtotta, majd felállt kicsit pakolgatni. - És
különben is tanulnom kell, úgyhogy... talán jobb lenne, ha egy kicsit magamra
hagynál...
- Tanulni? Oh, és
mit? - érdeklődött Jack, mintha nem is hallotta volna a mondat végét.
- Hangtörténet és
metafizika, egy kis mondattannal megspékelve... - válaszolt kisebb undorral a
lány, mire Jack érdeklődése csak fokozódott, s miután az üres bögrét az
asztalra rakta, segített a lánynak elővenni a füzeteit.
- Ez érdekesen
hangzik! Micsoda az a hangtörténet? és a metafizika, mondattan?
Jolica kissé
idegesen forgatta a szemeit az újabb kérdés áradatra, majd ahogy letette a
füzeteket, könyveket az asztalra, válaszolt. Jack eközben a jegyzeteit
olvasgatta.
- A metafizika
lételmélet, fizikán túli tudomány, a hangtörténet a magyar nyelv eredetével
foglalkozik, a mondattan pedig...
- A mondtatok
szerkezetével, ugye? - fejezte be a mondatot Jack, ahogy fölpillantott a
füzetből. Jolica bólintott.
- Mondd, mik ezek
az ábrák? - érdeklődött tovább, szinte a lány arcába tolva a mondatok
ágrajzait.
- Ezek a leelemzett
mondatok. Ágrajznak hívják őket... Borzalmat egy tantárgy... –sóhajtotta
Jolica.
- Azt meghiszem! -
lelkesedett Jack, ahogy tovább nézegette a firkákat. Jolica elmosolyodott, majd
beavatta még valamibe. Fölágaskodott Jackhez, majd a füzetben rábökött az egyik
ágrajzon szereplő betűpárosra, történetesen a DP-re.
- Ezt itt úgy
hívják, fej. Az alatta elhelyezkedő kifejtés, a D' meg az NP pedig a
csontváz... legalábbis a tanár mindig így nevezi...
- Elképesztő! -
vigyorogta Jack, ami kicsit Jolicát is felvidította. Kivitte az üres bögréket a
konyhába, majd miután elmosta őket, visszatért, hogy neki álljon tanulni, ám
Jack még mindig a mondattanos füzetet lapozgatta, igen csak nagy gondolkodás
közepette.
- Valami gond van?
- kérdezte a lány.
- Itt...
elrontottad... - válaszolt Jack, majd megmutatta Jolicának a hibás elemzést. -
Ez a csontváz hibás, itt - mutatott az egyik N'-a, és az abból kiinduló AdvP-re
- kulcscsontot használtál egyszerű csigolya helyett!
- Hogy micsoda? -
értetlenkedett a lány. Jack pár oldalt hátrébb lapozott, majd egy másik
elemzésnél egy AP-ra bökött.
- Az ilyen
kifejezésekre elég a csigolya is, de ennél - most visszalapozott az előzőre -,
ennél kulcscsontot használtál... vagy... rossz a következtetésem? - kérdezte
elbizonytalanodva a Jack, majd Jolica kezébe adta a füzetet. Az tüzetesebben
átnézte az ágrajzokat, s mikor rájött, hogy a csigolya és a kulcscsont mire
utal, rájött, hogy újdonsült barátjának igaza van.
- Ez elképesztő...
- Um micsoda?
- Igazad van! Alig
lapoztál bele a jegyzeteimbe és már jobban értesz hozzá, mint én! - fakadt ki
lány. Jack erre csak zavartan elmosolyodott.
- Gyorsan
tanulok...
- De ennyire? -
meresztgette továbbra is a szemeit a lány, majd hirtelen elmosolyodott. - Mit
szólnál egy alkuhoz, drága Jack barátom?
- Alku?
- Te segítesz nekem
a tanulásban, én pedig mindent elárulok neked a karácsonyról, annak eredetéről,
és az összes többi ünnepről amit csak tudni akarsz! De előre szólok, hozzám
képest Lucifer egy szent!
Jack ezen
felkacagott, majd erősen kezet rázott a lánnyal.
- Rendben van!
Szívesen segítek. Csak adj némi időt, hogy áttanulmányozzam az anyagot!
- Rendben! -
nevetett fel Andrea, majd leültek egymással szemben az asztalnál.
S így kezdődött meg
Jack és Jolica közös kalandja, barátsága. Jack pillanatok alatt megértette az
adott tantárgy lényegét, s utána már könnyedén el tudta magyarázni a lánynak,
akinek egyedül a csontváz szavainak lefordításával volt gondja, de hamar
ráérzett a "rettenetes", "rémisztő" és hasonlóak
jelentésére.
Ugyan Jack sűrűn és
hosszabb ideig visszajárkált otthonába, mégis rengeteget haladtak a tanulással,
s közben még egyéb csevejre is jutott idejük. Így esett, hogy a harmadik napon,
Advent vasárnapján szóba került Sally.
- Szóval... Te és
ez a Sally együtt vagytok? - érdeklődött incselkedve Jolica, Jack pedig
félszegen bólintott. - És ez a lány... boszorkány? Múmia? Vagy netalán zombi?
Jack harsányan
felkacagott, majd nagyot kortyolt a karácsonyi teából.
- Nem, nem. Ő egy
rongybaba... Egy nagyon szép és okos rongybaba...
- Áhh értem... -
vigyorodott el Andrea, mire Jack kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát - És
mióta vagytok együtt?
- Úgy egy húsz
éve...
- Ejha! Az szép
idő! Akkor már gyerek is van, meg minden? - kérdezte izgatottan az emberlány.
- N-nem, nem
igazán... Tudod ez nem megy olyan gyorsan... - szabadkozott zavartan Jack.
- Miért? Tán a
rongybabák 15 évig várandósak, vagy mi?
- Nem! Nem erről
van szó, de tudod...
- Nem, nem tudom...
- Sally okos és
szép...
- Igen, ezt már
hallottam...
- Én meg...
- A rettenetes
Tökkirály? - Jack nem felelt semmit, ami egyértelmű választ adott Jolicának a
kettő kapcsolatáról - Jézus isten, ne mond, hogy ez alatt a húsz év alatt nem
jutottatok el egyről a kettőre?
Jack nem szólt
semmit, csak egy zavart mosoly közepette megvonta a vállát.
- Ti aztán nem
kapkodjátok el... - sóhajtotta Jolica, majd ivott egy kicsit a teájából.
- Te ezt nem érted,
Halloweenvárosban máshogy telik az idő... Nekünk egy év, olyan mint... mint itt
egy hónap. - próbált magyarázkodni Jack.
- Jó, de az akkor
is másfél év lenne! - vágott vissza Jolica - Jack, én értékelem az
udvariasságod, de nem gondolod, hogy ideje volna szintet lépni?
Jack ismét csak
hallgatott, majd kisvártatva morcosan összekulcsolta a karjait, s lehunyt
szemmel (?) visszakérdezett.
- Tulajdonképpen
miért is az én magánéletemet tárgyaljuk ki a metafizika és a hangtörténet
helyett?
- Hát mert...
Mert... én ezt nem értem! - vágta rá a lány, ahogy a füzetére csapott.
- Pedig igazán
egyszerű! Nézd, hiszen én is egy másik, úgymond lehetséges világból jöttem
hozzád. Az én szemszögemből viszont a te világod tűnik "másnak".
Érted már?
- Egy... kicsit...
csak... olyan megfoghatatlan ez nekem! - panaszkodott továbbra is Jolica.
- Majd egyszer
elviszlek a városomba, és akkor megtapasztalhatod te is. - vigyorogta a
tökkirály.
- Tényleg? De...
Nem szabályellenes ez?
- De. De én vagyok
a Tökkirály, én hozom a szabályokat. - kacsintotta a csontváz, majd elővett egy
füzetet - Nos, akkor rátérhetünk a hangtörténetre?
- Umm... most nem
nekem kéne mesélnem valamit a karácsonyról?
Jack elmosolyodott,
majd fellapozta a füzetet.
- Holnap vizsgázol,
és nem venném a bordáimra, ha miattam szereznél rossz jegyet, szóval... Első
kérdés: mi a különbség az iskolanyelvtan és az egyetemi nyelvtan között?
És folytatták a
tanulást. Miután Jack kikérdezett mindent a lánytól, Jolica még egy rövid kis
információt elmesélt neki.
- És azt tudod-e,
mit ünneplünk ilyenkor, karácsonykor?
Jack lassan
megrázta a fejét.
- A kereszténység
szerint, Jézus Krisztus, a messiás születését.
- Messiás?
- Igen, ő volt a
zsidók megváltója, s voltaképpen az időszámítás is az ő születésétől kezdődött.
- Óh, akkor valóban
nagyon fontos ember lehetett!
- Az már igaz!
Főleg, hogy a húsvéthoz is köze van...
- Valóban?
- Húsvétkor ugyanis
az ő feltámadását ünnepeljük. Bár én nem vagyok keresztény, de ezekkel azért
tisztában vagyok... - mosolyogta a lány, majd az órájára pillantott. - Oh, már
fél tíz... Ideje visszamenned. Nem szeretném, ha a végén Sally miattam lenne
dühös rád!
- Ugyan, ő nem
olyan... - mosolyogta Jack, de hamar rájött hogy ismét helyben vannak.
- Persze, ha húsz
évet várt, mit számit pár óra, mi? - kuncogta a lány.
- Ezt meg hogy
érted?
- Semmi-semmi -
rázta meg a fejét Jolica, majd kinyitotta az erkélyajtót, amin át a csontváz
mindig is távozni szokott - No de siess. Én is hamarosan lefekszem. Aztán
holnap találkozzunk vizsga után, 11kor az egyetem előtt. Elviszlek forró csokizni,
amiért segítesz nekem.
- Forró csoki? Az
mi? - érdeklődött Jack, ahogy kifelé sétált.
- Az? Az drága
barátom csokoládé, amit megihatsz. Sűrű, krémes, többféle ízben, s meleg csoda,
ami rettenetesen és szörnyűen felmelegíti a csontjaidat az ilyen fázós téli
napokon - ecsetelte teljes átéléssel Andrea, ami igazán megtetszett a csontos
férfinak.
- Iszonyatosan
hangzik! Már alig várom! - mondta izgatottan, majd meghajolt a lány előtt, s
ezzel kiugrott az erkélyről. Mire Jolica utánanézett, nem volt sehol.
Másnap Jack
türelmesen várt az egyetem kapui előtt, Jolica javaslatára egy kapucnis, bő
kabátban, ami eltakarta az emberek elől csontos koponyáját. Sokáig csak várt és
várt, közben pedig egyre több baráti brancsot látott távozni az épületből.
Voltak, akik párosával, de voltak egész falkák is, akik vihorászva kapkodták
lábaikat az iskola területéről. Egyszer csak ismerős lépteket hallott meg maga
mögül, amik egyre sűrűbben és hangosabban szóltak.
- Elképesztő!
Sikerült! Tudtam, hogy nem lesz nagy szám a vizsga, de hogy ennyire a markomban
lesz az ötös! Köszönöm Jack, hogy segítettél! - hálálkodott Jolica, s mikor
odaért a férfihoz, szorosan meg is ölelte.
- Oh ennek nagyon
örülök! Ügyes voltál! - gratulált a csontváz, majd Jolica unszolására
elindultak az egyetemről balra.
- Ennek örömére,
úgy érzem megérdemlem a mogyorós forró csokit! - tette hozzá a lány, s nem is
mentek olyan sokat, máris befordultak egy Paulus nevű bisztróba. Jolica
javaslatára inkább kint ültek le a teraszon, ott Jacknek nem kell levennie a
kabátját, így nem is bukik le. Hosszú válogatás és morfondírozás után Jack
végül úgy döntött, ő rendhagyó módon inkább fehér csokit iszogatna. Mikor aztán
kihozták, kikerekedett szemekkel bámult a fehér, sűrű italra.
- Elképesztő! Olya
fehér... akár a csont! Vagy... mint egy szellem!
Jolica felkacagott,
majd lassan belekortyolt a saját csészéjébe.
- Várj csak amíg
megkóstolod. Ha gondolod, adok majd az enyémből is.
Jack elmosolyodott,
majd meg is kósolta az a borzalmasan visszataszító dolgot. Nem tudott betelni
vele, az a kis csésze forrócsoki alig öt perc alatt elfogyott, Jolica pedig
kénytelen volt még vagy hármat kikérni barátjának, különböző ízekben. Jack
szabadkozott, és megígérte, hogy majd valahogy visszafizetni, de a lány csak
legyintett.
- Vedd ezt
karácsonyi elő ajándéknak - nevette, amire a csontváz meglepetten kapta föl
maszatos képét -, különben is már több napja nálam vagy és segítesz nekem,
ahelyett hogy a munkádat végeznéd Halloweenvárosban. Ez a minimum, amivel ezt
viszonozhatom - mosolyogta.
- K-köszönöm... -
motyogta Jack. Valami furcsa, érthetetlen érzés kerítette hatalmába, ami
egyenesen a bordái között izzottak. Lassan mellkasára emelte a kezét, s
érthetetlenül bámult maga elé.
- Valami baj van? -
érdeklődött Jolica.
- Valami... valami
furcsa melegség van idebent... mi lehet ez?
A lány
elmosolyodott, majd kikanalazta az utolsó cseppeket is a csészéből.
- Ilyen akkor
fordul elő, ha valami önzetlen dolgot tesznek veled. Ez lenne a karácsony
lényege is: az önzetlen cselekedetek.
- É-értem...
kicsit... furcsa... - motyogta zavartan Jack, majd gyorsan kortyolt még egyet
az epres forró csokiból.
A többi nap is
hasonlóképp telt el. Jolica vizsgázott, Jack pedig mindig megvárta a kapu
előtt, hogy aztán együtt mehessenek forró csokizni vagy teázni. Jacknek mindegy
volt, mindkettőbe beleszerelmesedett, s néha már komolyan lelkiismeret furdalása
volt, amiért kifosztja szerencsétlen Andreát a vagyonából.
- Ugyan, Jack!
Boldogan költöm ilyesmikre a pénzem!
- De...
- Számomra öröm,
hogy ennyire boldoggá tesz egy csésze forró csoki. Én is nagyon szeretem ilyen
téli hidegekben... - mosolyogta a lány. Később Jack hazakísérte Jolicát, ám
most tovább nem maradhatott, ugyanis mihamarabb vissza kellett térnie városába.
- Szegény
polgármester kétségbe van esve, valahányszor kiruccanok. Azt hiszi megint
világgá megyek, haha - kuncogta, mire Jolica leteremtette.
- Ne vedd ezt
ennyire félvállról! Az a város számít rád, nem hiába vagy te a vezetőjük.
- Tudom, tudom. -
sóhajtotta Jack.
- Aztán ott van
Sally, őt sem hagyhatod el csak úgy!
- Mondd, mióta lettél
az anyám? - vágott vissza kissé morcosan Jack, ám ekkor megérkeztek a panelhez
s megtorpantak.
- A barátok dolga
az anyáskodás és az odafigyelés, nem tudtad? - jelentette ki viccelődve Jolica.
- Szóval... mi
barátok lennénk? - kérdezett vissza meglepődve a férfi.
- Persze! Vagy
részedről talán nem...?
- Ó dehogynem! -
vágta rá - Csak... ez olyan új! Az emberek általában félni szoktak tőlem, nem
pedig barátkozni velem...
- Hát, te toppantál
be hozzám csak úgy... - viccelődött Jolica, majd mosolyogva hozzátette - De
örülök, hogy eljöttél, most már nem vagyok egyedül!
- Garantálom, hogy
nem is leszel! - hajolt meg a lány előtt, majd elköszöntek egymástól.
Mikor aztán Jack
megérkezett, mindenki örvendve fogatta, s faggatták, ezúttal mit tanult az
emberlánytól, akiről már annyit mesélt.
- Képzeljétek, a
barátjának nevezett! - újságolta örömtelien.
- A barátjának? De
hiszen ember!
- Nem is fél tőled?
- És nem lesz ebből
baj, Jack? Összebarátkozni egy emberrel... - szólt közbe Sally is a végén.
- Ne aggódj, Sally
drágám, nem lesz semmi baj! Én segítek neki, ő pedig nekem. Talán még új
ötleteket is adhatna Halloweenre! Elvégre, mégis csak könnyebben menne a munka,
ha visszajelzést is kapnánk.
- Ez igaz... -
helyeselt Sally, majd folytatta - Szegény lány... biztosan nagyon magányos...
- Ezt hogy érted?
- Hát... amiket
eddig meséltél róla... Csak veled foglalkozik, meg azzal az egyetem dologgal...
Nem megy sehova máshova... biztos egyedül van... - magyarázta a rongybaba, ami
azonnal felnyitotta Jack szemét. Valóban, eddig észre sem vette, még az
elköszönésnél sem, hogy ez mennyire nyilvánvaló. Mint újdonsült barát, kötelességének
érezte, hogy segítsen.
- Drága Sally,
megharagudnál, ha ma estére is átmennék az emberek világába?
Sally
elmosolyodott, majd lassan megrázta a fejét.
- Menj csak. Odaát
most igazán szükség van egy Tökkirályra!
- Egy sátán vagy,
Sally! Köszönöm! - ujjongott Jack, s a nagy örömben szájon is csókolta
kedvesét. - Igyekszem vissza! - majd ezzel el is ment.
Jolica eközben az
estére készülődött. Pakolgatott, takarított, mindent csinált, csak tanulni nem
tanult, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Mire végzett, már le is ment a nap s
kissé félhomály uralkodott a lakásban. Már épp ment volna fölkapcsolni a lámpát
a nappaliban, mire egy erős szorítást érzett hátulról a vállán. Azonnal
fölsikított.
- Nyugalom, csak én
vagyok! - szólt Jack, majd fölkapcsolta a lámpát.
- Jack? Halálra
rémítettél!
- Bocsánat,
bocsánat. Szakmai ártalom... - szabadkozott a csontváz, bár magában örült, hogy
ahhoz képest, hogy már összebarátkoztak, még mindig sikerül a frászt hoznia rá.
- Hát majd akkor én
is csak úgy szakmai ártalomból lerúgom a koponyád és focizok vele egyet... ha
tudnék focizni... - morogta még dühében, majd miután megnyugodott, visszatért a
tárgyra - De tulajdonképpen miért is vagy itt? Nem úgy volt hogy várnak otthon?
- Úgy gondoltam itt
most nagyobb szükség van rám - válaszolt Jack, majd kényelmesen helyet foglalt
a Tv-vel szemközti kanapén. - Ez a lakás túl üres egy személynek, és még
véletlenül sem szeretném, hogy egyedül érezd magad!
Jolica azonnal
kapcsolt, s rémesen (ezúttal nem a pozitív értelemben) érezte magát, amiért
iderángatta Jacket.
- Jaj nem azért
mondtam! Menj csak vissza, a többiek már biztosan aggódnak!
- Tudom, hogy nem
azért mondtad, de... tekintsd ezt az én önzetlen cselekedetemnek! -
incselkedett Jack, majd megütögette a maga melletti helyet a kanapén, invitálva
a lányt, hogy üljön mellé.
- H-hát jó... akkor
nézzünk valami filmet... - adta be a derekát Jolica, majd a DVD-s polcon
kezdett el kutakodni - Áh, a Grincs pont jó lesz?
- A micsoda?
- Grincs! Ez egy
karácsonyi film, gyermekkorom óta kedvencem. Ugyan szigorúan csak karácsony
estélyén nézem meg, veled most megszegem a hagyományom! - magyarázta, majd
máris betette a lemezt a lejátszóba. - Esetleg karácsonyi teát csináljak?
- Ez kérdés volt?
Jolica kuncogott,
majd elindult a konyhába. Pár pillanaton belül visszatért két bögre teával és
egy pokróccal, ami alá mindketten befértek. Ugyan Jack nem fázott, megszokta a
hideget az őszies légkör mellett, Jolicának igen csak jól esett a meleg takaró
alatt. Alig kezdődött el a film, ő máris ásítozni kezdett a melegség és a
kényelem átkától. Persze a csontváz gyermeki hüledezései fel-felébresztették,
de végül elnyomta az a fránya álom. Még utoljára azonban odasúgott valamit
barátjának, ami valamiért lecsillapította a Tökkirály kitöréseit, s gyengéd,
elégedett mosolyt húztak csontos koponyájára.
Jó, hogy itt
vagy...