Cím: Zongora
Fandom: Trigun Stampede
Szereplők: Vash, Knives, Rem
Hossz: 968 szó
Figyelmeztetés: A történet közvetlenül a Stampede utolsó része (utolsó jelenete) után játszódik, szóval spoilereket tartalmazhat!
Magányosan
felcsendült egy lágy hangocska az öblös terem egyik végéből. Hosszú idő után
most először. A billentyű tétova leütése után még sokáig visszaverték a falak a
dallamot, mintha csak társtalanságán nevetett volna saját visszhangja. A
zongoránál ácsorgó szőke férfi tétován és mozdulatlanul hallgatta végig e
kacajt, mígnem újból csönd telepedett a helyiségre. Aztán csak állt.
Ledermedve, mintha földbe gyökerezett volna a lába az előbb hallott zongoraszótól.
Vagy talán nem tudta elhinni, hogy ő maga adta ki azt a hangot? Hogy végre
vette a bátorságot ahhoz, hogy a zongorához álljon, sőt, még le is nyomjon egy
billentyűt? Hiszen amióta csak megérkezett és megpillantotta azt a hangszert
úgy kerülte, úgy ódzkodott tőle, mintha valami zsigeri félelem taszította volna
el tőle. Egészen eddig csak lopva vetett rá olykor egy-egy pillantást, talán
néhányszor meg is környékezte, végigmérte, de hamar hátat is fordított neki.
Egészen eddig nem érezte méltónak magát arra, hogy játsszon rajta. Hogy azt a
dalt újra eljátssza. De most, hogy ott tornyosult fölötte, játékra készen,
valami egészen más félelem lett úrrá rajta.
Hogy is volt az
a dal? Hogyan folytassam?
Reménykedve,
hogy talán ha újból próbálkozik, majd feldereng a dallam és újra el tudja majd
játszani magának a szőke férfi újból lenyomta a fehér billentyűt. De semmi. Vékony
ujjai ismét megtorpantak és tanácstalanul remegtek a zongora felett.
-
Csak nyugodtan, Vash! Nem lesz semmi baj! – Biztatta Rem a jobbján ülő szőke
gyermeket, aki reszkető ujjaival alig merte megérinteni a zongorát.
-
De mi lesz, ha elrontom? – Kérdezte aggodalmasan a kisfiú, mire Rem baljáról
meghallott egy kissé szórakozott kuncogást. Nai eztán előrehajolt, hogy
testvére szemébe nézhessen, ahogy beszél hozzá.
- Ha
elrontod, akkor majd besegítek. Együtt játszunk, jó? – És a testvér ezzel egyik
kezével végigtáncolt a hangszeren, megkezdve később közössé vált dalukat.
A
szőke férfi megrökönyödve állt és bámult maga elé, ahogy egy emlékkép
felsejlett elméjében. Tényleg, hogy is felejthette el, hogy testvérével együtt
tanultak meg zongorázni? Nem csak Rem, de Nai is segített neki, hogy
elsajátítsa a zene és a zongora működését! Ó, milyen békés idők is voltak azok!
Nem kellett semmiért sem aggódnia, boldog tudatlanságban éltek mindketten Rem
mellett. És ha mégis valamelyük szomorú lett volna, azzal a dallammal
egy-kettőre felvidították a másikat.
De hogyan
is látta emlékében, melyik billentyű is következik az első után? Hogyan is szól
a dal? A férfi újból leütött egy billentyűt s mintha az izmai öntudatra keltek volna,
ujja automatikusan lenyomott egy másikat is.
A
kisfiú tudta, hogy valami nyomasztja testvérét, ahogy az a zongorán játszott,
hiszen egyébként kizárt, hogy melléütne. A gyermek nem is késlekedett, hamar
Nai mellé huppant és beszállt a játékba, hogy felvidítsa. Szeme sarkából látta,
ahogy bátyja duzzogva fintorog egyet, ám ezen ő csak felkuncogott és játékosan
oldalba bökte könyökével. Nem kellett sok idő és testvére is hasonló jó kedvvel
zongorázott, mintha soha nem is lett volna semmi baj.
A
férfi ujja megdermedt a harmadik billentyűn, miután újabb emlék szaladt át
elméjében. Igen, valahányszor egyikőjük szomorú volt és egyedül elkezdett
zongorázni, a másik azonnal becsatlakozott, hogy kiegészítse a dalt. De… Mikor
is volt az utolsó alkalom, hogy így együtt játszottak? Valahogy olyan
messzinek, szinte elérhetetlennek tűnt az az idő, amikor legutoljára önfeledten
játszhattak együtt.
A
férfi azonnal kutatni kezdett emlékei közt, ugyanazt a néhány billentyűt
nyomogatva, mintha tőlük várta volna a választ. Reménykedve, hogy talán ha
sikerül felidéznie a dalt, akkor testvérét is megidézheti majd, és újból együtt
és boldogan játszhatnak. De akárhogy igyekezett, akármennyire erőlködött, nem emlékezett
sem a dalra, sem az utolsó vidám pillanatukra.
Hol vagy, Nai?
Ám testvére
vidám kuncogása helyett csak sikolyokat tudott felidézni későbbi emlékeiből. Aztán
egy robbanást, majd sokezernyi fegyverropogást, ami egész életében
végigkísérte. Olykor ezekhez kacaj is társult. A testvére kacaja. De nem az az
örömteli, játékos kacaj, amit oly kétségbeesetten keresett a férfi az
emlékeiben. Nem. Ez keserű, haragos és sokszor végtelenül magányos kacaj volt,
ami úgy keveredett össze a reményvesztett, haldokló sikolyokkal, hogy már a
szalmaszőke férfi sem tudta eldönteni, melyik volt hamarabb. A fájdalmas
nevetés, vagy a halálok sorozata? De mégis mikor változott meg ennyire testvére
nevetése? Mikor váltotta fel a boldog nevetgélést a dühös üvöltés?
Mikor változtunk így meg?
A
férfi összerezzent, mikor gondolatmenetét megszakították egykori szavairól való
emléke. Ő tette fel ezt a kérdést, ebben biztos volt, arra is emlékezett, hogy
testvérének tette fel. De mikor? Képtelen volt felidézni. De arra tisztán
emlékezett, milyen eszeveszetten kalapált a szíve, mikor ezeket a szavakat
kiejtette. Emlékezett a forró könnyekre, amelyek elhomályosították szemeit. A
kaparó fájdalomra a torkában, ahogy testvére nevét kiáltozta.
Újból érezte azt a kétségbeesést, azt a keserűséget
és azt a bánatot, amit akkor érzett, mikor szabadjára kellett engednie annak a
bizonyos kockának a tartalmát.
A
szőke férfi újból megrázkódott, ezúttal egy elcsuklott halk nyögés kíséretében.
A feje is belefájdult, ahogy egyre elkeseredettebben próbálta felidézni
testvére arcát és mosolyát. De akármennyire fájt, akármennyire esélytelennek
tűnt, hogy sikerrel jár, nem adhatta fel! Hiszen amióta csak megpillantotta ezt
a porosodó, magára hagyott zongorát a szoba végében, azóta eluralkodott rajta a
borzasztó érzés, hogy valami, valaki hiányzik az életéből. Rettegett a zongora
közelébe menni, mert valahányszor megpillantotta, szívébe mart a hiányérzet és
a magány. De most, hogy végre erőt vett magán és játszani kezdett, tudta,
érezte, remélte, hogy ha elég kitartóan próbálja felidézni a közös dalukat, Nai
beszáll majd a játékba és akkor ez az őrlő hiányérzet is elmúlik majd!
Miről beszélsz, Vash?
A zongora
elhallgatott. A férfi megtorpant. Minden izma megdermedt az újabb emlékképtől.
Nai meghalt.
Te ölted meg.
Eszeveszett
Vash hitetlenül meredt maga elé, jóformán lélegezni is elfelejtett, ahogy
elméje rátalált az utolsó elmékképekre is, melyeket eddig mélyen elásott
Knivesról. Nem, ez nem lehet igaz –
gondolta naivan Vash és keservesen újból játszani próbált a zongorán. És újból.
És újból. De a dallam nem folytatódott. Nai pedig nem csatlakozott, hogy
besegítsen Vashnak.
Még a visszhang is megszűnni látszott a szobában.
Csak Vash volt ott és az a magányosan kérlelő, egyszólamú hangocska.
(Először, mikor olvasni kezdtem, beraktam az Evan Williams-féle Time After Time-ot, mmintegy aláfetésnek, aztán nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem ide való- ezt a ficet csendben kell olvasni.)Szóval...
VálaszTörlésWow. Még úgy is fájdalmas, hogy abszolút Trigun-szűz vagyok. Szívbemarkoló. Nyilván, aki ismeri az animét, annak még ennél is többet ad. Mindenesetre nagyon szép, szinte észrevétlen a jelenből múltba, múltból jelenbe való átsimulás. Tetszett.