Farkaserdő

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas kerek erdő, mely arról volt híres, hogy vérszomjasabbnál vérszomjasabb farkasok lakják. Elnevezték hát a környékbeliek egész egyszerűen Farkaserdőnek. Ésszerű ember be nem tette oda a lábát, inkább mérföldeket került, hisz jól tudta mindenki, a farkasok közül is volt egy, aki mindig, mindenkit elragadott, aki csak közel került a rengeteghez. Még azok a balga vadászok is jobbára otthagyták a fogukat, akik dicsőség reményében el akarták ejteni a Farkast. Minden héten volt rá példa, hogy egy magát kiváló vadásznak tartó idegen betoppant a faluba, majd nem hallottak róla többet, miután az erdőbe rohant.

Senki sem tudta megzabolázni a Farkast. Éjjelenként vérfagyasztó üvöltésére rezzentek össze az emberek és csak a jó istenben bízhattak, hogy csak az állatokat viszi el a bestia, őket magukat békén hagyja…

            Ám egy nap egy különös idegen érkezett a faluba. Hosszú, földet súroló karmazsinvörös köpönyegét golyó lőtte foltok tarkították, szalmaszőke haja égbe meredezett, jobbján fegyver, bal csizmájából pedig tőr mutatkozott. Nem kellett sok ész hozzá, hogy az emberek leszűrjék: egy újabb öngyilkosjelölt vadász. Az átutazó férfi éppen ezért nem keltett túl sok bizalmat, még a kocsmából is jóformán szánakozva néztek rá az emberek. Összesúgtak, voltak akik fogadtak! Ám mikor a balga széles mosollyal közölte a pultos hölggyel, hogy ő csak átutazóban van, csönd telepedett a helyiségre.

- Jobban teszi, ha megkerüli az erdőt – szólt egy öreg egy közeleső asztaltól -, aki egyszer oda bemegy, soha többé nem látják viszont.

- Um, sajnos nem tehetem! – Vágta rá egy bárgyú vigyorral a képén. – Át kell vágnom az erdőn, hogy minél hamarabb továbbjussak…

- Akkor halál fia vagy – fordult vissza az italához az öreg, mire a pultos méltatlanul folytatta.

- Nem hiába hívják azt a helyet Farkaserdőnek. Ha jót akar magának, inkább kerüljön…

- Ez is csak egy erdő, ne féltsen eng—

- Hah! Azt mondja ez is csak egy erdő! – Kiáltott hirtelen fel egy vendég. – Van fogalma arról, hányan jártak már ön előtt abban a rengetegben? És hányan jöttek vissza?

- A bestia senkit sem hagy életben!

- Bestia? – Kapta fel akaratlanul is érdeklődő tekintettel a fejét az idegen. A falusiak innentől mindenbe beavatták a férfit, ám ő nem tágított eredeti célkitűzésén, hiába ecsetelték a sikolyok milyenségét, a dögszag bűzét, ami belepi minden egyes eset után a környéket. A vörös köpenyes egyszerűen csak biccentett, majd fizetés után távozott. Maga sem tudta tán miért, de most már csak azért is látni akarta azt a rettegett Farkast. Az erdő szélén még próbálta inteni néhány ember, ám ahogy egyre mélyebbre tört a fák közt, a falusiak lemondtak róla. A férfi azonban egyáltalán nem érezte olyan rettentően veszélyesnek a helyet, bár kezdetben be kellett vallania, volt benne egy kis félsz. Rengeteg többé-kevésbé letaposott ösvényt látott, valószínűleg az előtte erre járó vadászok hagyhatták maguk után… Ő azonban saját úton akart menni, így mindegyiket rendszerint kikerülte. Kíváncsisága lassan felülkerekedett eredeti célkitűzésén és ahelyett, hogy egyenesen átvágott volna az erdőn, nekiindult megkeresni azt a Farkast. Nem volt benne vadász szándék, egyszerűen csak látni akarta, miért vannak odáig a falusiak.

Nem is tudta, hogy az a bizonyos fenevad már órák óta a nyomában volt, egy-egy fa mögé bújva nyalogatta előre ajkait, maga elé képzelve, hogyan fogja kettéharapni azt a formás nyakat… Azonban estig nem cselekedett. Bár jó, sőt, kitűnő vadásznak tartotta magát, leteperhette volna fényes nappal is, úgy gondolta, jobb, ha előtte kifigyeli az illetőt. Kezdetben nem tűnt túlzottan érdekesnek, csak egy újabb vadász, aki persze azt hiszi, képes lesz őt legyőzni. Persze, legalább öltözhetett volna kevésbé kirívó ruhákba! Aztán az idő teltével változott a véleménye… Valami nem stimmelt az idióta, túlzottan vigyorgó tekintettel és a hozzá társuló megfontolt léptekkel. Ösztönei azt súgták, lesz még meglepetéssel dolga, ha nem figyeli meg alaposan új prédáját.

Nem is kellett sok, hogy ez bebizonyosodjon…

Eljött az éj, és a vörös köpenyes férfi kénytelen volt az erdőben éjszakázni. Nem gondolta volna, hogy ilyen terebélyes a rengeteg és hogy egész napját keresgetéssel fogja tölteni. Már kezdte azt hinni, az a bizonyos Farkas direkt cukkolja azzal, hogy nem mutatja meg magát… Bár, akkor a közelben kell lennie – futott át az agyán, ahogy a tüzet megrakta, majd sokat sejtő pillantással körbenézett a hirtelen kialakított táborhelyen. Remélve, hogy találkozhat tekintete a Farkaséval – akinek jelenlétét már biztosra vette, ahogy azt is, hogy játszadozik vele -, kezét lassan a fegyveréhez csúsztatta, hogy készüljön a lövésre. Ám a bestiának híre-hamvát nem látta sehol. Halkan mérgelődve fordult vissza a tűzhöz, majd magához véve táskáját kezdett kipakolni mindenféle csapdakellékeket, s hogy bebiztosítsa éjszakáját, nekiállt felszerelni őket.

Csapdák!? – Nevetett fel magában a Farkas. – Ugyan, ennyire nem becsülhetsz le, Tongari. Ha tudod, hogy itt vagyok, azt is tudnod kell, hogy ezek hasztalanok!

A Farkas figyelemmel nézte végig a sötétségből, ahogy a másik körbekeríti a tábort, mindenféle olcsó csapdákkal tarkítja az avart – gyerünk, talán egy ostoba nyúl belesétálna, de Én? -, majd a nyugalom illúziójával lassan elnyúlik a földön. A Farkas halkan felkuncogott, hisz felfogta mire fő ez az átlátszó és semmirekellő védekezés: ezt kapja, amiért egész nap megváratta.

Hát jó, vessünk véget a játéknak – Vigyorodott el, majd lassú, kimért léptekkel előjött a szőkével srégen álló sötét fa mögül.

- Ugyan már, ezek az olcsó játékok már szinte sértenek – jegyezte meg kuncogva, zsebre vágott kézzel, s miután meglátta az idegen megilletődött türkiz tekintetét, elégedett vigyorral a fának dőlt.

- Nem kellett volna egész nap a bolondját járatnod velem – válaszolt végül a szőke, miután jól végignézett a másikon. Abszolút nem ezt várta, hiszen egy teljesen emberszabású férfi állt előtte, összesen annyi különbséggel, hogy farkas fülei, hosszú, dús szőrzetű farka, villogóan fehér agyarai és hosszú, fekete karmai voltak. Ugyan nem közeledett feléje, de a biztonság kedvéért lassan oldalára erősített fegyvere felé nyúlt. A Farkas persze azonnal felfigyelt erre a mozdulatra, s könnyed, gyors léptekkel kikerülve a csapdákat hamar a szőke fölé tornyosult, megragadta kezét, s éles karmait a másik bőrébe nyomva kivette ujjai közül a pisztolyt – megengedve magának egy gunyoros vigyort, mikor tekintetük összetalálkozott -, majd ugyanilyen gyorsasággal lépett jó pár métert hátrébb.

- Ti emberek túlságosan is ezekre a vackokra támaszkodtok… fegyver nélkül már meg sem tudjátok védeni magatokat – ecsetelte, ahogy kisebb bajlódás után a földre öntötte a fegyver teljes tárát. A szőke azonban nem mutatott félelmet, sőt! Lázas vigyorgásba tört ki, s míg erre a Farkas értetlenül pislantott vissza, lassan ő is felállt.

- Az lehet, én viszont nem vagyok ember – vágta rá egyszerűen. A farkas szeme azonnal felcsillant a kíváncsiságtól, ami egészed eddig is hajtotta állati ösztöneit. Igen, biztosra vette, már csak a szaglása alapján, hogy valami egészen más fajjal van most dolga, de miután ezt nyilvánvalóan közölték is vele, még inkább tudni akarta az idegen vörös köpenyes férfi kilétét…

Lassú, kimért léptekkel kezdett köröző mozgásba, hasonlóképp a szőke is, mígnem egymás nem is olyan messziről kerülgetni kezdték, ügyelve a földön lapuló csapdákra.

- Nem-e? Akkor meg micsoda lennél? – Kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában.

- Nem szép dolog "micsodának" hívni egy személyt, szólíts inkább Vashnak! – Mutatkozott be széles mosollyal a szőke, mire a Farkas egy enyhe fintort vágott.

- Nem szoktam becézgetni a vacsorámat…

- Hmm nem hiszem, hogy annyira le akarnál teríteni… Én különben sem akarlak bántani – jelentette ki Vash, továbbra is mosolyogva.

- Tch, persze. Azért nyúltál rögtön a puskádhoz, mikor megláttál…

- Nos, ez egy természetes reakció, ha egy vadállatot pillantunk meg… bár szó mi szó, nem éppen egy hozzád hasonló farkasra számítottam.

- Ez egy furcsa erdő, itt semmi sem az, amire számítasz – felelte a Farkas, továbbra is kör formában egymást kerülgetve. Kezdte megelégelni ezt a szópárbajt s vér utáni vágya lassan felülkerekedett kíváncsiságán. Kit érdekel, milyen fajba tartozik, ha a húsa finom!? Vash felfigyelt az acélkék szempár éles csillogására, s felkészülve az esetleges támadásra megállt, s látszólag fegyvertelenül széttárta a karjait.

- Nézd, én csak egy magányos vándor vagyok átutazóban.

- Én meg egy éhes farkas – vágta rá szintén megállva, karmait kifeszítve, támadásra készen. A szőke kelletlenül sóhajtott fel ennek láttán, s be kellett látnia, egy állat eszére nem hathat ész érvekkel… Hiszen ő tényleg, csak beszélni akart.

- Nézd, nem mondom még egyszer…

- Akkor fogd be a szád, Tongari! – Morogta a Farkas, majd éles agyarait kivillantva rugaszkodott el és rohant neki a szőkének. Penge karmai hamar mellkasába fúródtak, állkapcsát megfeszülve vicsorította a sápad nyak irányába… Ám mielőtt megízlelhette volna a gyönge bőrt, hirtelen hideg fém ütközött fogaiba, hamarosan pedig éles fájdalmat érzett ajkai szegletében.

Vash nem késlekedett, mikor a fenevad rávetette magát. Reflexszerűen kapta elő rejtett kését és emelte a Farkas szája elé, aki hevességében rá is harapott a pengére. Ám mielőtt bármi válaszreakciót adhatott volna, Vash egy pillanat kirántotta kését, egy erőteljes rúgással földre küldte az állatot, s mire az felocsúdott, már rég csípőjére ülve tornyosult fölötte, fegyverét továbbra is jól láthatóan forgatva.

- Nem akarlak bántani—

- Én viszont igen! – Mordult fel ismét a Farkas, s egy jól irányzott pofonnal fordított a helyzeten. Ám mikor újabb támadást akart indítani a férfi nyakára, hirtelenjében egész testével lefagyott. Míg ő vadul karjába mélyesztette karmait, Vash mindezt egy gyengéd simítással viszonozta fekete fürtjei közt, és egy ijesztően szánakozó tekintettel.

- Nehéz, ugye? Küzdeni a magánnyal egy ilyen hatalmas erőben… - tette hozzá halkan Vash. A Farkas kikerekedett szemekkel mászott le róla és olyan gyorsan hátrált tőle, amennyire csak tudott. Mindent elárult a tekintete. Vash csak felült, megropogtatta fájó karjait és folytatta. – Azt hiszed nem vettem észre? Hisz a farkasok falkában élnek, te mégis egyedül vagy…

- M-Mert nincs szükségem másra…

- Igen? – Emelte fel tekintetét a szőke, valami megbabonázó türkiz színnel. – Én nem így látom…

- Mégis… ki vagy te? – Hebegte még mindig összezavarodva, mire a másik csak hangosan felnevetett.

- Mondtam már, Vash. De tetszik a Tongari is, szólíthatsz úgy is…. És ha már itt tartunk, neked van neved?

- Hogyne lenne nevem, micsoda ostoba kérdés ez – morogta lesütött szemekkel. Furcsa, eddig még soha nem érezte magát zavarban…

- És? Azt várod, hogy én találjam ki?

- Ha már olyan bravúrosan rájöttél, hogy "magányos" vagyok! – Duzzogta fennhangon, majd lassan letelepedett a férfival szemben, a tisztességes távolságot betartva. – Nicholas. Nicholas D. Wolfwood.

- Wolfwood? – Kérdezett vissza enyhe kacajjal Vash. – Mint az erdő?

- Nem nevet! Vagy hívjalak Piroskának, te idióta!? – Vágott vissza a Farkas, mire Vash is sértődött hangnemre váltott.

Így találkozott hát egymással a vándor vadász, Eszeveszett Vash, és az erdő rettegett farkasa, Nicholas D. Wolfwood. Szinte fel sem tűnt maguknak, de rövidesen saját, kétszemélyes falkát alkottak az erdő mélyén, napról napra egyre közelebb kerülve a másikhoz. Kiderült, hogy az idióta vigyorú vadász nem is annyira gyámoltalan s hogy a nagy gonosz farkas nem is annyira gonosz és kegyetlen. Mire bármelyikőjük is észbe kaphatott volna, szerelembe estek egymás rejtett oldalába, és olyan kötelék alakult ki közöttük, ami emberek közt talán soha nem született volna meg. Vash kezdte megszokni a Farkas állati igényeit, Wolfwood pedig igyekezett csak állatokra vadászni. Talán nem tűnt túl nagy áldozatnak, de a nagy vadászatokhoz szokott Farkas igencsak megküzdött a gondolattal, hogy emberekre már néznie se szabad.

Tökéletesnek tűnt minden. Vash nem is vágyott annyira vissza a falusiakhoz és az emberekhez, még az útjától is megfeledkezett. Ugyanígy Wolfwood is kezdte belátni, hogy falkára mindig szükség van – még ha eléggé érdekes falkáról is van szó, és a cukkolások ellenére boldog volt, hogy valaki képes volt megszelídíteni őt… Bár ezt sosem vallotta volna be Vashnak.

Ugyanakkor állati vadságát, ösztönei kíváncsiságát és a merészségét nem tudta kordában tartani. Ami jó volt, ha szeretkezésről volt szó, ám borzalmas, ha vadászatról vagy portyáról. Megállás nélkül, veszélyesebbnél veszélyesebb körutakra ment, legyintve Vash aggodalmára azzal az indokkal, hogy ép bőrrel megússza…

Odakint viszont a falusiak nem tudtak másra gondolni, mint hogy a vörös köpenyes fiatal férfi odaveszett az erdőben, hisz nem tért vissza, a farkas pedig továbbra is dézsmálta a tyúkólt… A rémhíreket idővel a szőke testvére is meghallotta, aki hírhedten jó vadász volt, s hogy szemügyre vegye ezt a bizonyos Farkast, tizenkét vadászkopóval jelent meg a faluban.

Wolfwood persze felfigyelt a kutyák csaholására, s szokásos, egyszerű portyázását lecserélte inkább egy játékra – gondolta ő. Az ebek azonban hamar szagot kaptak, és mire Wolfwood meggondolhatta volna magát, már menekülőre kellett fognia. Gyorsak és acsarkodóak voltak, nem egyet úgy kellett leráncigálnia a karjáról, némelyik bokájába marva próbálta lassítani. Sose gondolta volna, hogy egyszer ő lesz az űzött vad… micsoda szégyen! S bár felötlött benne a gondolat, hogy Vash segítségét kérje, de ahogy egy fekete korcs a bokájába harapott, hirtelenjében minden gondolata fekete köddé vált. Ingerült morgással harapta el a bűnös kutya torkát, mikor a sérülés következtében földre került, ám szeme sarkából az ebekhez tartozó embert is megpillantotta. Nem gondolkodott már semmin, egyedül arra törekedett, hogy túlélje ezt a megalázó vadászatot. Lábaira kapott harapások – főleg a sarkára mért – azonban túlontúl lelassították. Újabb és újabb kopók jöttek, amik töretlenül szakítottak minél többet húsából s Wolfwood észre sem vette, merre terelik ezáltal.

Teljesen letaglózta hát, mikor a semmiből hirtelen egy puskacsővel kellett szembenéznie.

Vash idegesen rótta a köröket azon a tisztáson, ahol mindig is találkoztak Wolfwooddal egy-egy portya után. Megtanulta már, hogy jobb hagyni, hogy szabadon zsákmányoljon, hisz mégis csak egy ösztön lényről van szó. Azonban a nemrégiben hallott puskazörej nem hagyta nyugodni. És Wolfwood késett…

Egyszer aztán zajra lett figyelmes az egyik ösvény felől, mire fellélegezve fordult feléje.

- Na végre, hogy idetoltad a képed, már kezdtem… aggódni… - Beléfagyott a szó, mikor megpillantotta a Farkas vérben ázó sebeit. Lábaiból harapásnyomokban patakzott a vörös folyadék, felhasán kettő szétszaggatott kerek folt is volt, maga Wolfwood se tudta, melyikre emelje kezét.

- Sajnálom… Tongari… volt némi problémám néhány idegesítő ölebbel… - nyögte egy keserű mosoly keretében, ám ereje határán kénytelen volt a földrekuporogni.

- Egy vadász tette ezt!? – Fakadt ki kétségbeesetten a férfi. Wolfwoodhoz rohant, s mintha csak egy kis sebről lenne szó, vörös köpenyét leszakította válláról s igyekezett azt a lőtt sebre kötni – N-Ne aggódj, elintézem… Ez majd elálltja a vérzés—

- Nem segítségért jöttem, Tongari – jelentette ki egyszerűen a Farkas. – Szeretném, ha te végeznél velem.

- Hogy mi!? – Kapta föl értetlenül, a fejét Vash már-már megsértve. – Ne viccelj, Wolfwood, ez csak egy karcolás, rendbe jössz!

- Ne hazudj, Tongari. Két golyó, és tömérdek vér a földön… tudom, hogy haldoklom… - vágta rá nyersen, acélkék szemeit szinte tűként fúrta a másik tekintetébe. – De semmi kedvem olyasvalaki prédájává válni, aki gyáva mód kutyákkal végezteti el a piszkos munkát és aztán két lövéssel letudja a vadászatot!

- Wolfwood… lehetetlent kérsz, én nem…

- Te voltál az egyelten, aki képes volt megszelídíteni… a te prédád szívesen lennék… - folytatta egy megtört mosollyal. Látta Vash arcán a megilletődés jeleit, ami egyszerűen mosolyra késztették… Kész, eljött a vég, és ő csak most tudta kibökni, hogyan is érez… nevetséges.

- Wolfwood, nem adhatod fel, meggyógyítalak—

- A kopók gyorsak, épp, hogy le tudtam rázni őket… ennyi vér után rövid időn belül rám találnak.

- Akkor majd én megvédelek!

- Nem fogod fel, hogy halálos sebet kaptam!? – Üvöltötte immáron teli torokból a meglőtt farkas, erősen rászorítva a terebélyes vértócsát hagyó sebre. – Miért olyan nehéz felfognod, hogy én általad akarok meghalni, nem pedig egy jött-ment idegentől!? Szóval kérlek, az isten szerelmére… - hirtelen megragadta Vash fegyverét, majd a kezébe adta. – Lőj!

Vash megtörten, hitetlenkedve meredt először az átázott vörös anyagra, majd a kezébe adott, véressé vált fegyverre. Túl sok vér… be kellett látnia, el kellett ismernie, hogy Wolfwood haldoklik, rohamosan veszti a vért… És ő nem tud rajta segíteni.

- Ez nem fair… - buggyant ki szájából, ahogy remegve magához vette a pisztolyt. – Nekem… meg kellett volna védenem téged… hogy kérheted akkor most, hogy…

- Ez az utolsó kérésem és még ezt sem vagy hajlandó teljesíteni!? Ti őrangyalok igazán önzőek vagytok… - nevetett fel keserűen Wolfwood, ám a végén köhögésbe tört ki, s csak további vért veszített.

- Én vagyok önző!? Te kérlelsz arra, hogy öljelek meg, mégis melyikünk az önzőbb!? – Fakadt ki Vash, ám Wolfwood egyre romló állapota s a távolból hallatszódó kutyák csaholása megrémítette. A Farkas egyre több vért köhögött föl, a vörös köpeny pedig már teljesen vérben úszott…

- Ha tudnád, hogy gyűlöllek emiatt… - tört ki zokogásba a szőke, jobb keze azonban lassan megemelkedett s a fekete hajú férfi fejére nyomta a pisztolyt. Wolfwood azonban már képtelen volt beszélni, csak egy halvány mosolyt engedett meg magának még utoljára arra a gondolatra, hogy ő, a rettegett farkas annak a prédájává válik, akit a legjobban szeretett a világon…

Egy éles, zokogó puskazaj hasított az égbe, ahogy Farkaserdőre örökre mély csönd telepedett. Az emberek nem rettegtek többé a teliholdkor felsikoltó hangoktól, a háziállatokat nem kapkodta el semmilyen fenevad…

De a vér kimoshatatlan maradt a vörös köpönyegen.