~1.~ Alone together
Az autóbusz csigalassúsággal döcögött felfelé a
hegyen, andalítóan ringatva a szerkezetet, ami némely utasnak különösen jól
esett, mások pedig már a zacskók felé nyúltak, amikor még az úthibák bukkanója
is rátett egy lapáttal. Nyugaton már lomhán sütött a nap, sugarai vastag, sötét
viharfelhők mögé bújtak, melyek vészjóslóan meg-meg villantak egy pillanatra. A
busz jobbján utazó fiatal férfit ez látszólag nem zavarta, sőt! Sápadt arcán
újra és újra végigfutott az izgalom mosolya, mikor egy-egy villám bukott elő a fekete
felhők közül. Imádta a viharokat. Valahogy paradox módon békét lelt bennünk. A
magas, vékony férfi elkényelmesedve ült vérvörös szövetkabátjában, melynek
gallérját felállítva kissé el is takarta arcát. Szalmaszőke haja égnek meredve
állt, nem kis feltűnést okozva ezzel, de ő egy kicsit se törődött vele. Mosolya
azonban lehervadt és mélyet sóhajtott, mikor a busz ismét megállt. Túl sok
megálló. Sose fog így a városba érni.
Kissé idegesen tolta feljebb orrán a sárga, kör
alakú napszemüveget, majd türkiz szemeit a busz elejére vetette, hogy lássa,
mennyi emberre kell most várniuk. Szerencsére csak egy középmagas férfi volt
az, fekete, V nyakú pulcsiban, alatta kissé rongyos inggel, fekete farmerja
több helyen is kopott volt, látszott rajta, hogy viseletes. Vállán egy szintén
időt próbált farmer válltáska lógott s mindezek mellett még valami; egy fehér
anyagba tekert, szíjakkal helyben tartott gitár. A szőke érdeklődve nézett
végig az új utason, az a megérzése volt, hogy van benne valami… különleges.
A feketébe öltözött férfi kiváltotta jegyét,
majd megigazítva hátán a gitárt elindult helyet keresni. Acélkék szemei ekkor
találkoztak össze fekete napszemüvegéből felpillantva a türkiz tekintettel…
A szőke erre valami szokatlan zavartságot érezve
azonnal az ablak felé kapta fejét és próbált úgy tenni, mintha az előbbi
megbámulása meg se történt volna. Balszerencséjére máshol már nem volt hely,
csak mellette, így aztán a fekete hajú egy szó nélkül felpakolta csomagját,
majd leült. Olcsó dohány és alkohol. Ilyen szagok csapták meg a magasabb férfi
orrát, amire ő egy kicsit el is fintorodott, de ahelyett hogy felhúzta volna
magát, inkább csak visszafordult szeretett villámjai felé. Nem is sejtette,
hogy rövidesen ez a két illat fogja meghatározni életét.
Egy darabig csöndben utazgattak. A szőke
továbbra is a hegyvonulatból előbukkanó felhők közt csatázó villámokat figyelte,
olykor azonban rásandított másik férfira, aki pár pillanat alatt elővett egy
régi walkmant – uram isten, ilyenek egyáltalán léteznek még? – és nem
zavartatva magát, hangosan hallgatni kezdte a feltehetőleg rock zenéit. Egészen
kellemes volt így, mígnem tekintetük zavarba ejtő ejtően ismét összefutott, ám
ezúttal mindketten állták egymásét. A vörös kabátos szőke kíváncsiságból, míg a
másik tiszta értetlenségből meredt rá. A végén még össze is húzta szemöldökét,
mondván „Mi az!?”. Ám hirtelen elkapva tekintetét a levegőbe szagolt, mintha
valami nem lenne rendben.
- Mi ez a szag!? – Még a fülhallgatókat is
kivette, majd rosszat sejtő tekintettel elindult a sofőr felé, a szőke pedig
érdeklődve figyelte. Kisebb diskurálás után a sofőr hirtelen a fejéhez kapott s
szinte azonnal a busz hátsó fele sűrű, fekete felhőkben füstölögni kezdett némi
érces hanggal. Mit volt mit tenni, gyorsan lehúzódtak az út szélére,
megvizsgálni mi lehet a probléma.
- Hát sosem fogok a városba érni!? – Sóhajtott
föl nyűgösen a tüskés hajú férfi, majd a többiek példáját követve megragadta
vörös, félvállas táskáját és leszállt a buszról. Ha már úgyis lerobbant, nincs
túl sok értelme fent maradni. Mire leért, a férfiak többsége már az oldalról
felnyitott motorházat vizsgálták, köztük a feketébe öltözött fickó is.
Ismételten a kíváncsiságára hallgatva, a szőke is odalépett, csakhogy
közelebbről lássa a közelgő műsort.
- Engedjenek közelebb, értek a motorokhoz –
magyarázta a fekete hajú, s már tolta is félre a hitetlenkedő tömeget. Valami
furcsa, megmagyarázhatatlan mosoly volt arcán, mikor a füstölgő roncshoz
lépett. Mintha mormolt volna valamit az Úr akaratáról és a szerencséről, majd
balta arccal visszafordult a sofőrt keresve.
- Szerencséje van, meg tudom javítani.
- Oh, ez igazán jó hír! – Lélegzett fel a pasas,
ám a másik halványan elmosolyodva folytatta.
- De nem ingyen! Legalább harminc dollárt kérek
– jelentette ki teljesen nyugodtan, mire a szőke kénytelen volt halkan
felnevetni.
- Micsoda!? De hisz az a jegy duplája! Most ugye
csak szórakozik! – Ellenkezett azonnal a buszsofőr, mire az önkéntes széttárt
karokkal, sunyi vigyorral hátrébb lépett.
- Ez esetben sajnálom, semmit sem tehetek,
várjuk meg a mentőbuszt… Oh, igaz is, azt mérföldektől innen indítják, több
óra, mire ideér…. Nos, én ráérek, megvárhatom… - ecsetelte mindezt fülig érő
vigyorral, s teljesen meghátrálva egészen a vörös kabátos férfi mellett kötött
ki. Farzsebéből elővett egy kis dobozt, abból egy sodort cigarettát vett elő,
rágyújtott, majd továbbra is vigyorogva leült törökülésben. Persze amaz jót
mosolyogott rajta… hát valóban nem egy hétköznapi emberről van szó.
- Jaj ne, igaza van! Legalább három óra, mire
újabb buszt küldenek! – Jegyezte meg az egyik utas.
- Arra nincs időm, nekem fontos találkozóm van!
- Egyáltalán miért indítanak olyan buszt ami
totálkáros?
A felháborodás egészen addig ment, míg a sofőr
megadta magát és az önelégülten pöfékelő kezébe nyomta a harminc dollárt. Az
erre fölpattant s napszemüvegét elrakva végignézett a társaságon.
- Nos, úgy néz ki, mégis csak szükség van a
szolgálatomra. Addig önök nyugodtan leülhetnek és pihenhetnek, innentől kézbe veszem
a dolgokat – jelentette ki, majd szájába dugva a cigit máris kézbe fogta a
csomagtartóban elhelyezett szerszámokat, hogy nekiálljon a munkának. Nem is
kellett sok és a nép valóban szétszéledt, ki-ki a saját dolgára, vagy csak egy
kis trécselésre, közös siránkozásra. Egyedül a szőke maradt helyén, majd pár
perces néma bámulás után elindult a busz felé, mire aztán háttal nekidőlt s úgy
nézett le a másik férfira.
- Ez szép kis színjáték volt. A színészek is
megirigyelhetnék – jegyezte meg végül kuncogva. A másik csak halkan hümmögött a
motorba feledkezve, majd hátradőlve felpillantott.
- Nem ez volt az első alkalom, hogy
manipulálással kerestem pénzt… – vonta meg a vállát, majd visszatért a
motorhoz. A szőke kissé értetlenül tekintett vissza rá, de nem kellett sokat
várnia a folytatásért.
- A legjobb az egészben, hogy szart se értek a
motorokhoz… Csak kell egy kis időhúzás amíg beindul a forgalom és leléphetek
egy stoppal…
- Micsoda!? – Pattant fel megilletődve s egy
kicsit talán csalódva is a vörös kabátos. – Átverted az embereket néhány
dollárért?
- Valamiből nekem is meg kell élnem – jelentette
ki egyszerűen, mire a másik teljesen lefagyott. Valamiért akkor is sem tudta
elhinni, hogy valóban ennyire önző emberrel van dolga. Aztán szöget ütött még
egy gondolat a fejében.
- És ezt miért árultad el nekem? Ha akarnám,
most azonnal elmondhatnám a sofőrnek, aki visszavenné a pénzedet és nem is
jöhetnél velünk tovább…
- Tudom ki vagy…- jelentette ki egyszerűen, majd
előbújt az olajos motorból és kissé halkabban folytatta, szélesen elvigyorodva
a másik megdöbbent arcán – Vash the Stampede, nemde bár? A híres Humanoid
Tájfun, a rettegett Gun-Ho Guns banda vezetője… - ahogy a szőkéről szép lassan
lehűlt minden boldogság, úgy bizonyosodott meg jobban a fekete ruhás, így aztán
győzelemittasan visszafordult a szerkezethez. – Most már mindkettőnknek van egy
titka, amit nem akar kiszivárogtatni.
Vash még jó pár pillanatig hitetlenkedve meredt
a másikra, akiről már végképp nem tudott milyen véleményt alkotni. Egyáltalán honnan
jött rá? Mi árulta el? Megbízhat-e benne, hogy nem árulja el mégis? Végül aztán
arcára erőltetett egy mosolyt és próbált természetes maradni.
- És esetleg megtudhatnám a te nevedet is?
A fekete hajú erre meglepetten kissé
összerázkódott, mintha hirtelenjében el is felejtette volna saját nevét. Vagy
csak rég kellett már bemutatkoznia? Nem lehetett eldönteni. Elhajolt a
motortól, majd feltápászkodva baljába vette félig elégett cigijét és jobbját a
másik felé nyújtotta.
- Elnézést, el is felejtettem bemutatkozni.
Nicholas D. Wolfwood, szolgálatodra.
Barátságosan kezet ráztak, majd Wolfwood
hátrálva egy lépést újból szájba vette a nikotint s mélyet szívott bele.
- Azért nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű
tragacson fogom megismerni a hírhedt Humanoid Tájfunt… - jegyezte meg
lenyűgözve, ám az említett hamar félbeszakította.
- Wolfwood, te nem tűnsz rossz embernek… akkor
miért folyamodsz ilyen olcsó trükkökhöz?
A fekete hajúról hamar lehűlt a mosoly, s szinte
gyilkos tekintettel fordult vissza az álcázott munkájához.
- Ezt pont te mondod, Tongari!? – Kezdte
ingerült, kioktató hangon – Vigyorogsz, holott nyilvánvalóan csak egy álarc
mögé bújsz, hogy mások ne lássák a káoszt… És még te prédikálsz nekem?
Egyáltalán miért jöttél ide hozzám? Nincs jobb dolgod!?
Vash helyeslően pislogva, némán hallgatta végig,
majd lassan visszadőlt hátával a busz oldalának, fejét pedig az egyre feketébb
felhők mögé rejtőzködő ég felé emelte.
- Magányosnak tűntél…
Meglepődve, szinte hitetlenkedve kapta fel a
fejét Wolfwood a másik felé, aki szerencsére nem láthatta keserű tekintetét.
Ekkor azonban más, szomorúbb zajok ütötték meg fülét, így hát levette szemeit a
vörös kabátosról és a két síró kisgyerekre nézett.
- Anya! Nagyon éhes vagyok!
- Én is! Mikor érünk már a városba?
- Jaj drágáim, nem tudom, de legyetek türelemmel
még egy kicsit. Ha megjavítják a buszt, már csak pár mérföld és otthon leszünk!
- De anya én most vagyok éhes!
Az egész jelenet szomorú volt. A szegény család
valószínűleg ritkán evett egyáltalán bármi jót, hiszen vékonyak voltak, ruháik
kopottak, kinyúltak. Wolfwood hosszasan felsóhajtott, majd jobb zsebében
kezdett kutatni. Egyetlen ételét vette kezébe, egy nagyobb kiszerelésű
csokoládét, s kissé mérlegelve a helyzetet bámult lefelé. Végül is most keresett
plusz 15 dollárt, ha elér a városba, akár három ilyen csokit is vehet… Mit
számít, hogy most ő is majd éhen veszik. Felsóhajtott, ami Vash tekintetét
ráirányította, majd feltápászkodott és a két síró gyerek elé lépett.
- Óh, jól hallom, hogy éhesek vagytok?
A két kislány könnyeiket törölgetve emelte fel
fejét, majd egyszerre bólintottak.
- Nos, akkor még jó, hogy van egy kis ajándékom
nektek – majd ezzel felmutatta a bő egy arasznyi csokoládét. A gyerekek arca
mosolyra derült, ahogy lassan kibontotta a csomagolásból, anyjuk pedig már
ellenkezett volna, mire Wolfwood egyetlen kézmozdulattal elcsitította.
- Igazi csemege, karamellás egy kis mogyoróval –
magyarázta, majd a félbetört édességet a gyerekek kezébe adta. – Nem sok, de
egy darabig kihúzzátok vele.
Nem is kellett sok, máris majszolni kezdték, az
édesanya pedig nem győzött köszönetet mondani a férfinak. Vash mindezt jól eső
érzéssel és széles mosollyal nézte végig, mígnem Wolfwood ismét rágyújtott és
visszaindult a buszhoz. Hát mégis rejtőzik benne jóság…
- Most meg min vigyorogsz? – Vetette oda a
fekete hajú, rosszul leplezett zavart arckifejezéssel. Vash lehunyt szemmel
megrázta a fejét, mintha semmi oka nem lenne vigyorogni, majd végignézte, ahogy
a másik visszamegy lassan a dolgára. Meglepően fanyar arckifejezéssel bámult az
előtte álló motorra, majd vissza a gyerekekre.
- Talán… mégsem volt ez olyan jó ötlet –
motyogta szinte csak magának, s lassan kiegyenesedett, majd lassú léptekkel,
tarkóját kínosan vakargatva felment a buszba a cuccáért. Vash egy darabig
kíváncsian követte tekintetével, ám figyelmét hamarosan az egyre szaporodó
esőcseppek kötötték le. Remek, az a messzi vihar elérte őket. Nem mintha
annyira ellenére lett volna, de mégis abban reménykedett, hogy erre az időre
már egy szállóból fogja szemlélni a vihart.
Az esőcseppek hamar kövérre híztak és megsokasodtak,
mígnem vastag esőfüggönyt képeztek az ég és a föld között. Az emberek többsége
felmenekült a buszra, ám páran lent maradtak és halkan beszélgettek. Vash egy
ideig csak bámult a viharba, nem törődve azzal, hogy gondosan felállított
tincseit most össze-vissza dúlta az eső, bele türkizkék szemeibe. Sokkal jobban
aggasztotta az a susmusolás, ami a lent maradt férfiak felől csapta meg fülét.
Lebukott volna? Ilyen hamar? Talán jobban tenné, ha most azonnal elporoszkálna
a helyszínről, mielőtt bármi galibát okozna… de…
Tekintetét a buszban telefonáló Wolfwoodra
vetette. Oh, az a fránya kíváncsiság.
- Hé – törte meg gondolatmenetét az egyik férfi,
aki ellenszenves arckifejezéssel egyre csak közelített feléje. – Te vagy az a
Humanoid Tájfun, mi? Akiért akár hatvanezer dollárt is fizetne a kormány a
bandaháborúi miatt…
- Összetéveszt valakivel… - próbált kibújni
valahogy a fickó elől, széles, zavart vigyorral a képén, kezeit sután maga elé
emelve, felkészülve az esetleges védekezésre.
Wolfwood mindeközben elintézte a hívást,
szerencséjére még az előtt, hogy a nép felmászott volna, leleplezve őt. Már épp
visszatette a sofőr táskájába a készüléket, mikor megpillantotta az öt lenti
férfit, ahogy fokozatosan körbekerítik szőkét. Ő csak kínos kacarászással
válaszolt minden szitokszóra, s ha netán egy-egy pofon megindult felé, bravúros
mozdulattal kikerülte.
- Hát igaz? Tényleg ő lenne a hírhedt Vash the
Stampede?
- Igen, itt írja az újság a jellemzését, minden
passzol!
Már a fenti utasok is kezdték a zavargást, ami
csak fokozta Wolfwood frusztrációját. Való igaz, ő is úgy tervezte valahol
mélyen, hogy majd földobja a vörös kabátost, de ahogy elnézett annak idióta,
mégis profi mozgásain, képtelen volt elhinni, hogy csak egy egyszerű bandavezér.
Sőt! Ha valóban ő lenne a rettegett Humanoid Tájfun, nem kellett volna már
elsöpörnie azt az öt gyökeret? Valami nem stimmelt és ez kíváncsivá tette…
- És ez az én járatomon utazott! Azonnal
értesítenem kell a rendőrséget – hadarta az ideges sofőr, mire Wolfwood egy
mozdulattal megragadta a csuklóját és megállította.
- Ne olyan hevesen, tata.
Odalenn a verekedés kezdett elfajulni. A zuhogó
eső sárrá mosta a kopár földet, ami csúszóssá és síkossá tette lábuk alatt a
talajt. Ha mozdultak egy csapásra, rendszerint túlcsúsztak és elbuktak a vizes
masszában. Legalábbis kívülről ez jöhetett le, de valójában Vash uralta az
egész helyzetet. Kihasználva az esőfüggöny rossz látási viszonyait és a
csúszkáló sarat, ő voltaképpen vissza se ütött, bravúros kikerülő manőverei
által egymást püfölték ellenfelei.
- A kis rohadék, csak játszadozik velünk!
- De nem sokáig!
Vash továbbra is szinte gyermekien értetlen
arckifejezéssel "harcolt", mit sem sejtve, hogy az egyik pasasnál
zsebkés is lapul s most azzal igyekszik hátulról oldalba szúrni őt.
- Ugyan már, nem lehetne ezt higgadtan
megbeszélni? – Próbált még mindig békés utat keresni, ám a háta felől érkező
csatakiáltás torpanásra késztette. Elbambult az előtte viaskodó négytől és
figyelmen kívül hagyta emezt. Érezte, hogy más nincs elegendő ideje kitérni a
támadás elől, így felkészülve a fájdalomra, maga elé vonta karjait
védekezésképp. A lendületből érkező kart azonban megállította egy másik,
határozott kéz.
- Nem túl szép hátulról támadni valakire, pláne
nem késsel – jelentette ki szárazon Wolfwood, szájában a tövig szívott, esőtől
elázott cigarettával. Tekintette elsötétülve meredt a másik, vigyorgó férfira,
aki erre meg is próbálta kirántani csuklóját a szorításból, ám meglepetésére
nem sikerült.
- Wolfwood… - motyogta meglepetten a szőke, aki
csak most lett figyelmes a késre. Bizony, ha az célt talál, komoly baja is
lehetett volna. Mégis… mindezek ellenére… Inkább érzett félelmet, mint hálát,
mikor azokba a szigorú acélkék szemekbe nézett. Nem is alaptalanul. A fekete
hajú férfi a sorozatos ráncigálást megelégelve, egészen egyszerűen rászorított,
majd megcsavarta a másik csuklóját, eltörve így pár csontot és kiejtve ujjai
közül a kést.
- Ahhrg te állat! Erre mi szükség volt!?
Eltörted a csuklóm te görény! – Ordította szerencsétlen, mire Wolfwood mit sem
törődve vele, szimplán még egy utolsót szívott a nikotinból, majd eldobva a
cigit készült hárítani a feléje érkező öklöt.
- Wolfwood, nincs szükség a…. – Vash nem tudta
befejezni kérlelését, ugyanis a fekete hajú egy pillanat alatt hátracsavarta a
férfi még ép karját, majd nagyot húzva rajta kiugrasztva vállát a sárba rúgta.
Épp hogy volt ideje végignézni, Vash máris egy jobbhorgot érzett közeledni, így
aztán kénytelen volt gyors hátrapördüléssel öklével kivédeni.
- Pedig el akartam kerülni a verekedést… -
sóhajtotta fájdalmasan, ahogy végignézett a földön elterült, állkapcsát
szorongató pasason. Mire megfordult, Wolfwood már a másodikat püfölte. Jobb
egyenes, egy a gyomorba, majd kigáncsolva a földre rúgta. Az utolsó hátulról
akart támadni, míg Wolfwood a saját ellenfelével foglalatoskodott, ám Vash egy
könnyed mozdulattal megragadta karját, térdhajlatába rúgva pedig a földre
küldte őt is.
- Oh… - motyogta halkan a fekete hajú férfi,
ahogy észre vette az utolsó elterülő férfit, majd egy elégedett vigyorral
Vashra tekintett. – Egész jó csapatmunka.
- Tűnjetek innen! – Kiáltott ki az első ajtóból
a buszsofőr, majd kihajította Wolfwood fehér cókmókját, utána pedig a táskáját
is. A férfi szitkozódva azonnal cuccai után nyúlt, s szerencsére még az előtt
elkapta őket, mielőtt a sárban végezték volna.
- Nincs szükségünk ilyen erőszakos emberekre,
meg van a magunk baja így is! – Kiáltott fel dühösen az az anya, aki nemrégiben
alig győzött köszöngetni Wolfwoodnak. A fekete hajú erre morogva össze is húzta
szemöldökét, miközben Vash táskája felé indult s a hátára vetette.
- Tch, nem is tudom ki kezdte ezt az egész
verekedést…
- Hagyd, a város csak pár mérföldre van innen,
hamar begyalogolunk… - csitította a
szőke, mire Wolfwood még utoljára felmorgott a busz látványán, majd vállára
emelve gitárját és táskáját végül elindult.
- Tudod, ha nem avatkozol közbe, ott maradhattál
volna… - jelentette ki Vash hátrapillantva, mikor már elhagyták a
csatahelyszínt.
- Igen, és mostanra elvérezve feküdnél a sárban…
hmm azt hiszem én döntöttem jól – vágott vissza gúnyos vigyorral Wolfwood, majd
bosszúsan elázott tincseit igyekezett elsöpörni arcából. Vash erre csak kínos
kacagást hallatott, majd lépteit lelassította, hogy a másik beérje.
- Való igaz, azt a kést nem vettem észre… -
mikor aztán egymás mellett kötöttek ki az út szélén, Vash halványan, talán némi
zavart pírral elmosolyodott. – De köszönöm, még soha senki nem állt ki értem.
- Nem tudtam tovább nézni, hogy ott
szerencsétlenkedsz – jelentette ki mogorván, ahogy a zavart tekintet az ő
arcára is átköltözött. Ugyan alig ismerte még ezt a fickót, mégis valamiért
szokatlanul kényelmesnek és biztonságosnak érezte a légkört körülötte… És az a
mosoly folyton zavarba hozta.
- Okkal nem akartam visszaütni…
- És pedig? Csak nem tényleg egyszerű játék
volt? – Viccelődött a fekete hajú, ám Vash elkomorodott, hamis mosolya
hallgatásra kényszerítette.
- Nem szeretem az erőszakot…
- Micsoda? – Kapta fel a fejét Wolfwood. – Várj,
biztos, hogy te vagy Vash the Stampede, a Humanoid Tájfun? Mert nem úgy
viselkedsz, mint egy bandavezér…
- Mert nem is vagyok bandavezér, csak egy
egyszerű utazó – jelentette ki, továbbra is keserű mosollyal, ami valamiért azt
súgta Wolfwoodnak, hogy ne kérdezzen erről többet. Így hát nem is tett fel több
kérdést, csak megértően bólintott. Pár perc után cigarettáért nyúlt, de a még
folyamatosan dúló esőzés miatt csak hosszas szitkozódás után tudta meggyújtani.
- Nem kéne ennyit szívnod, nem egészséges… -
javasolta Vash, mikor a finom eső mellett megcsapta orrát a dohányszag.
Wolfwood erre megvonta a vállát, majd mélyet szívott a cigiből.
- Ahogy sok más sem az, de hát mindig az a jó,
ami káros.
Vash mit sem sejtve ezen az apró kijelentésen
elmosolyodott, majd lopva hátrapillantott. Már legalább tíz perce gyalogoltak,
az emberek valószínűleg már rájöttek, hogy Wolfwood ügyeskedése valójában nem
ért semmit…
- Az utasok miatt aggódsz? – Hallotta meg
Wolfwood kérdő hangját, ami azonnal feléje irányította tekintetét. – Nem kell,
mielőtt a bunyó elkezdődött, felhívtam egy szerelőt az előző városból. Fél óra
alatt ott lesz és helyrerakja a motort. Jól jött, hogy tartozik nekem…
Vash arca akaratlanul is széles, szinte fülig
érő mosolyra húzódott a hír hallatán. Egészen eddig vívódott a férfival
kapcsolatban… mi az álca? A jó, vagy a rossz? Egy erőszakos, verekedős férfival
van dolga, vagy egy törődő, jó szívűvel? De ezzel a cselekedettel megbizonyosodott
végre, hogy megérzései igazak voltak, és az utóbbi áll fenn… csak van benne egy
pici rossz… de az sosem baj!
- Megtennéd, hogy nem nézel így rám!? Rohadtul
zavarba ejtő! – Mordult fel ismét halvány pírral az arcán Wolfwood, majd ezzel
cigarettájába szívva elfordult a szőkétől. Az bezzeg harsányan felkacagott.
Szemmel láthatóan élvezte zavarba hozni a másikat.
- Oh, csak nem felcsigáz egy jóképű férfi
mosolya?
- Milyen jó képű férfi? Mutass be neki kérlek –
vágott vissza incselkedve Wolfwood, törekedve arra, hogy elrejtse zavarát.
- Hmm, tehát valóban felcsigáz… Nem baj, nincs
ezzel semmi gond… - felelt Vash, nem is törődve az ugratással, ám a férfi
válasza kissé meglepte. Leginkább azért, mert örült neki.
- Persze, hogy nincs vele gond.
Vash erre megtorpant egy pillanatra, bámulva ezt
a furcsa, égből pottyant férfit, majd végül megvonva vállait elmosolyodott és
újra felvette a tempót. A továbbiakban néhány sablonos kérdést tettek fel
egymásnak ismerkedésképp, mégse legyen olyan unalmas az út, s végső soron
mindketten érdeklődtem a másik iránt – még ha akkor nem is tudták, milyen
módon.
Azonban az a néhány sablonos kérdés, miszerint
"Honnan jöttél?", "Miért utazol?" mégis túl bizalmasnak
tűnt, hogy őszintén válaszoljanak rá. Átlátszó, üres, semmitmondó hazugságokkal
válaszoltak vagy terelték el a szót olyannyira egyértelműen, hogy mindketten
tisztában voltak a másik hazugságágával. Ez valahol keserű nevetésre
kényszerítette Vasht, hisz ezek alapján valahol már sejtette, hogy kettőjük
közül nem csak ő szerzett sebeket életében. De nem erőltette a dolgot, ha
Wolfwood nem akar beszélni a múltjáról, ő ugyan nem fogja faggatni. Hiszen
miért is mondana el bármit egy üldözött banditának, akit csak nemrégiben ismert
meg egy lerobbant buszon…?
- Az árvaházban rengeteg idióta és neveletlen
vakarcs volt… rangidős létemre így sűrűn tettem rendet, ha valaki kereste a
baj, szóval… Azt hiszem a véremben van – felelte halvány, nosztalgikus
mosollyal Wolfwood, mikor Vash arról kérdezte, hol tanult meg ilyen jól verekedni.
A válasz azonban meglepte – ez új, ma már sokadjára lepődött meg. Egészen eddig
üres válaszokat kapott, amiről tudta, hogy hamis, ez azonban teljes mértékig
igaznak tűnt.
Maga Wolfwood sem értette, miért árulta el ezt a
lényeges információt, hisz jobbára gyűlöl a múltjáról beszélni. A hosszú
monoton séta és az esőcseppek ellágyuló dallama mégis valami szokatlan ingert
adtak az őszinteségre, szinte már nehezére esett hazudnia. Ráadásul… olyan rég
volt már, hogy bárki mellett úgy érezhette volna, szabad önmagát adnia… Így hát
végül akaratlanul is úgy döntött, enged ennek a félkegyelműnek és bont egy
picit falaiból. Mégis mit veszíthet?
Valószínűleg sosem látja újból…
Vash láthatóan örült a nyitásnak, hisz még a
válasza alatt sem volt képes levakarni a mosolyt képéről.
- Árvaház? Ez vicces, engem is úgy fogadtak
örökbe – magyarázta, mire meglepett pillantást kapott. Ám a folytatásnál
hervadt a mosolya. – Engem és a bátyámat is.
Wolfwood némán nézett mélyen az elkomorodott
türkiz tekintetbe. Ebből rögtön három dolgot is leszűrt: Vash nem egyke,
viszont nincs jó viszonyban a bátyával, és… ő is hajlandó nyitni felé.
Valamilyen okból ez megrémítette egy pillanatra, de az első halk, gyöngéd dallama
azt súgta: nem lesz semmi baj.
- Én egykeként nőttem föl. Én és a borzalmas
nevelőapám… - jelentette ki sóhajtva, újabb téglát kilökve a falon. Vash ezen
alig láthatóan elmosolyodott. Ó, hát végül mégis csak megismerheti Wolfwoodot?
- Testvérrel sem egy áldás az élet… bár az én
nevelőanyám csodálatos volt…
- Akkor hogyhogy felcsaptál vándornak? Nem
gondolod, hogy aggódik érted?
- Meghalt… - lehelte ki egy hosszú, mély
sóhajjal. Az ólom súlyok szemmel láthatóan távoztak a szavakkal, ahogy a férfi
vállai kissé lecsüggedtek, tekintete pedig elszomorodott. Wolfwood mosolya is
azonnal lehűlt arcáról, s szemeit elkapva a másikról igyekezett valahogy
tapintatlanságát orvosolni.
- Sajnálom, nem…
- Persze, hogy nem tudtad, csak most kezdtünk
őszinték lenni, nem? – Vágta rá azonnal a szőke, Wolfwood nem kis
meglepetésére. Ezek szerint a kezdeti beszélgetést mindketten semmisnek
vehetik. El kellett mosolyodnia. Elképesztő. Még szinte idegenek egymásnak,
mégis zsigerből tudták a másik gondolatait. Nem tudta eldönteni, hogy ez
megrémissze, vagy tovább ingerelje. Egyelőre az utóbbi mellett döntött és
folytatta a csevegést. Innentől kezdve ami eszébe jutott, elmondta. Még azt is,
hogy a nevelőapjának köszönheti, hogy rászokott a cigarettára… Vash erre csak
felnevetett, és elárulta, ő nevelőanyja tanai miatt kerüli az erőszakot. Az is
kiderült, hogy a gitárt még az árvaház adta Wolfwoodnak távozásakor, s azóta
egészen jól megtanult rajta játszani – legalábbis a férfi ezt állította. Vash
halkan megjegyezte, hogy zenéléssel több pénzt tudna keresni, mint olcsó
trükkökkel, de a válasz csak egy "hallgass" és egy tarkóján végzett
tasli volt.
- Igazából nehéz elhinnem, hogy tényleg te vagy
Vash… Itt hirdeted a hippi szöveget a szeretetről és békéről, miközben a
hírneved teljesen mást mond rólad… - jegyezte meg végül Wolfwood, majd
stílusosan eldobta az elszívott csikket.
- Erről inkább nem szeretnék beszélni… - felelte
kínos mosollyal a szőke. Wolfwood kissé furcsállóan nézett feléje, de a tény,
hogy egy üres hazugság helyett inkább ezzel válaszolt csöndes bólogatásra
késztette Wolfwoodot.
- Oh, meg is érkeztünk! – Szólalt föl vidámabb
hangnemben Vash, ahogy végre elhagyták a várostáblát. Az eső mindeközben
elcsendesedett s már csak parányi gombostűfejekben hullottak a földre. Ez nem
sokban vigasztalta a két bőrig ázott férfit, de legalább civilizált helyre
értek.
- Ah, alig várom hogy egy forró fürdőt vehessek
a legközebbi fogadóban! – Kurjantotta Vash, ám Wolfwood hirtelenjében
megtorpant, s fejét szegve búcsúzni kezdett.
- Nos, akkor azt hiszem, itt válnak el útjaink…
- Hm? De
hát miért? Nem akarsz egy fogadóba menni velem? – Kérdezte kissé sértődötten a
szőke.
- Heh, nem hiszem, hogy harminc dollár elég
lenne egy fogadóhoz – kuncogott fel keserűen a férfi, mire Vash rosszat sejtve
összevonta szemöldökét. – Arról nem is beszélve, hogy éhes is vagyok, szóval,
majd megoldom valahogy…
- Várj, az összes pénzed a buszjegyre költötted,
mikor tudtad jól, hogy valahol éjszakáznod is kell…?
- Jelen pillanatban mindegy, csak úton legyek –
felelte keserűen, de határozottan, majd kezét nyújtotta a búcsúzó kézrázásra.
Vash pár pillanatig bámult a napbarnított ujjakra, amiken meg-meg maradt pár
esőcsepp, majd magában kuncogott egyet s folytatta útját a fogadó felé.
- Lásd kivel van dolgod, meghívlak. De te alszol
a kanapén!
- A földnél bármi jobb – kuncogott fel a fekete
hajú, majd gitárját megigazítva követte a vörös kabátos férfit.
Pár perces néma gyaloglás után Vash egyszer csak
felmorgott.
- Az elejétől fogva úgy tervezted, hogy rajtam
fogsz élősködni, mi?
- Félúton jutott eszembe – vigyorogta Wolfwood,
mintha az előbbi keserűségből nem maradt volna semmi. A szőke ezen
kelletlenséget színészkedve felsóhajtott, majd megindult az első olcsónak tűnő
fogadó felé. Bár a recepciós hölgy kissé rossz néven vette a két elázott férfi
látogatását, de végül kiadott nekik kis szobát a harmadikon, ami egyenesen a
sötétbe burkolózó város felé nézett.
- Ah, mielőtt még ágyba dőlünk kéne valamit
enni… - töprengett el Vash, ahogy táskáját a bejárati folyosó kövére dobta,
vizes haját pedig idegesen söpörte hátra. – Elmegyek vásárolni, esetleg
beleadnál valamit?
- Nem az előbb tárgyaltuk meg, hogy csak harminc
dollárom van? – Vágott vissza sunyi mosollyal Wolfwood, miközben már a kanapéra
költöztetve táskáját kutakodott a cuccai között, gitárja a bútornak támasztva.
- Sóher dög… - sóhajtotta a szőke, bár nem
igazán várt mást a férfitól. Csak elmosolyodott, majd még mielőtt becsukta
volna maga mögött az ajtót, hátrapillantott válla felett. – Legközelebb te
fizetsz! Na de addig is ne rombolt szét a szobát!
Wolfwood meglepetten kapta föl a fejét, mielőtt
Vash elhagyta a helyiséget. Őszintén nem hitte, hogy mindezek után lesz még
"legközelebb", de azok után, hogy a mélyebb beszélgetés előtt azt se
hitte volna, hogy most egy szobában lesznek, úgy döntött, hagyja a dolgok
folyását. Azonban, mikor lepillantott táskája rejtett tartalmát, halván mosolya
azonnal görcsösen fintorba váltott.
- Helyes… úgy is egyedül akartam lenni egy
időre…
Vash csak a lenti kisboltba ugrott be egy kis
nasiért, néhány szendvicsért és – ha már beszéltek róla – pár doboz sörért.
Arra gondolt, egy kis iszogatás mellett szórakozhatnak egy kicsit, elvégre
kemény napjuk volt azzal az átkozott busszal. Fizetett, s bár a pénztáros
rosszallóan nézett végig rajta, ő mosolyogva hagyta el a kis helyiséget, majd
indult vissza a fogadóba. Azonban mire fölcaflatott a harmadikra és benyitott a
szobába, Wolfwood már egy szál ingben a kanapén elkényelmesedve ült, a
dohányzóasztalon pedig válltáskája terebélyesedett. Furcsa mód kissé
összerezzent, mikor meghallotta Vash üdvözlő hangját.
- Oh, egyben hagytad a szobát, pazar!
- Azért annyira nem vagyok menthetetlen – szólt
hátra válla felett a férfi. Hollófekete haja vizes volt ugyan, de néhány
rakoncátlan tincset leszámítva viszonylag rendben állt.
- Te már le is fürödtél? – Csodálkozott el Vash,
majd az ételekkel megindult Wolfwood felé. A férfi ekkor kisebb zavart mutatva
hamar a táskája után kapott, s összefogva a száját vette magához.
- Heh, jah. Talán maradt még neked is meleg víz
– vetette oda egy erőltetett mosollyal. Vash felfigyelt erre, de úgy gondolta,
csak a fáradság teszi, mégis csak majd' három mérföldet gyalogoltak. Lepakolta
a zacskót az asztal egyik sarkára, majd az előbbire reagálva kissé nyűgösen
felnyögött.
- Ajánlom, hogy legyen még meleg víz, különben
megfojtalak! – S ezzel elindult a fürdő felé.
- Nem úgy volt, hogy gyűlölöd az erőszakot?
- Ó, én totál nyugodtan meg tudlak fojtani… -
vetette még hátra, majd ezzel becsukta maga után az ajtót. Wolfwood még egy
darabig bámult hátrafelé, majd mikor meghallotta a zuhanyrózsa hangját,
felsóhajtva visszafordult, majd feltűrte balján az ing ujját, nagyjából a
felkarja közepéig. Tekintete elkomorodott, ujjai megremegtek a táskán, majd
lassan szétnyitották a száját. Egy üveg víz, egy injekcióstű, egy kisebb tálka,
valamint egy üvegcse fehér por került az asztalra. Gyorsnak kellett lennie, nem
tudhatta, Vash mikor végez a fürdéssel, így hát hamar megragadta az üvegcsét,
tetejéről a parafát fogaival tépte ki, majd remegő ujjaival önteni kezdte a
tálkába. Keze azonban megszaladt s a tervezetnél több ment a tálba.
- Ahh, ez lehet kicsit sok lesz… - morogta, de
ahelyett hogy egy keveset visszakotort volna, csak megvonta vállait és a vízhez
nyúlt. Miután elegendőt öntött a tálba, elkeverte benne a port, majd a tűt
vette kezébe s felszívta vele a keveréket. Pár pillanatig az ablak felé tartva
csak bámulta a folyadékot az utcai lámpák fényében, végül egy mély sóhaj keretében
bal karjának könyökhajlatába szegezte a tűt.
Vashnak különösen jól esett a forró, lazító víz
így a hideg esőcseppek után. Jobb lett volna ezt a vihart valahol bent, egy
fedél alatt végignézni, nem pedig elszenvedni. De nem panaszkodhat, hisz
legalább nincs egyedül. Nem is tudott már visszaemlékezni, mikor volt utoljára
olyan, hogy meg kellett osztoznia valakivel…
Hosszas relaxáció után – és miután már kezdett
hűlni a víz – végül elzárta a csapot és kilépett a zuhanyból a párától ködös
helyiségbe. Egy törülközőt máris dereka köré csavart, míg egy másikkal frissen
mosott haját törölgette. Ahogy zúzódásokkal és hegekkel tarkított bőrét
tisztogatta, egyszer csak halk dallamra lett figyelmes. A melódia lassan
kezdődött, gondos, lassú léptekkel, olykor egy-egy óvatos pördületet is
hallatva. Olyan volt, akár az őszi szél, ami fel-felkapott pár kósza levelet a
földről… Azonnal felkeltette Vash figyelmét, s mikor már kezdte érteni, honnan
jöhet a dallam, Wolfwood halk, kissé rekedt hangja szólalt föl a melódiából,
mint valami felszabadított rab madár.
Egy darabig így, titokban hallgatta őt, erősen
az ajtónak simulva, hogy egyetlen hangjegyről se maradjon le. Arcára
akaratlanul is halvány, ostoba mosoly húzódott az andalító dal hallatán, bár
halk volt, mégis kincset érő. Nem sokat értett a rock zenéhez, de ezt még ő is
hallotta valamelyik rádióban, s be kellett vallania, ez a verzió sokkal jobban
tetszett neki. Az idő teltével azonban egyre nagyobb késztetést érzett, hogy a
dal mellé látvány is csatlakozzon, s ha lopva is, de láthassa Wolfwoodot
énekelni. De valahányszor ujjai a kilincsre tévedtek, felsejlett benne a
félelem: mi van ha zajt csap és Wolfwood abbahagyja? A világért sem akarta
volna fölzavarni őt ebből az álomszerű dalból, hisz bár nem látta, de tisztán
érezte, hogy a férfi most érzi igazán önmagának és szabadnak magát… Pontosan
ezért szerette volna mindennél jobban látni őt.
Végül jól megfontolt óvatossággal lassan, szinte
már kínosan ügyelve minden zajra lenyomta az ajtókilincset és magában elmormolt
kismillió imát, hogy az ajtó ezúttal ne nyikorogjon fel.
Mire Wolfwood elénekelte az első refrént, Vash a
legkiválóbb japán harcosokat megszégyenítve osont ki a fürdőből, majd szinte
lélegzetét is visszafojtva indult el a gitározó férfi felé. A szobában erre az
időre teljes sötét uralkodott, egyedül az utcáról szűrődött be egy kis fény az
ablakon át, de az is tökéletes, sejtelmes hangulattal babonázta meg a légkört
Wolfwood körül. A férfi jobb lábát a bal térdén pihentetve ült a kanapén,
ölében a gitár, aminek egy, a hangszer nyergén és hangoló kulcsai között
megkötött apró rózsafüzér hintázott ritmusosan. Ahogy rekedtes hangján ismét
énekelni kezdett, Vash egyre közelebb került hozzá, szinte lángolva a vágytól,
hogy teljes egészében láthassa. Nem tudta megmagyarázni, hogyan és mikor, de
egyszer csak ott találta magát a kanapénál, srégen a másik férfival, aki
lehunyt szemmel teljes lelkét a dalba adva játszott.
Sosem látott még ennél gyönyörűbbet. Teljesen
elveszett ebben a dalban s a látványban. Ahogy ott látta Őt játszani előtte,
elöntötte valami különleges, rég elfeledett érzés, ami arra kényszerítette,
hogy még közelebb menjen hozzá… és még közelebb… Mire Wolfwood a második
refrént énekelte, szinte már ott tornyosult felette, egyre csak az égető
érzéssel ajkaival, melyek azon nyomban eggyé akartak válni ezzel a dallal.
Mikor azonban óvatlanul elállta azt az aprócska fényt, amely mind idáig
megvilágította Wolfwood arcát, a gitáron zokogva futottak végig a férfi ujjai,
szemei pedig azonnal felpattantak. Arcán döbbenet és zavart pír jelent meg a
félhomályban, mikor Vash ijedt, kétségbeesett tekintetére nézett.
- Kérlek, folytasd! – Bukott ki a szőke remegő
ajkai közül. Akár egy gyerek, aki bocsánatért esedezve áll anyja előtt, amiért
valami nagyon rosszat csinált. Attól félt, Wolfwood csak felmorog és inkább
nekifog enni, vagy sörözni s ő sosem fogja hallani a dal végét…
Pár pillanatig Wolfwood is ezt fontolgatta, hisz
nem igazán szeretett mások előtt játszani. Valahogy ez túl személyes volt neki,
túl intim, hogy másokkal megossza a zenélés iránti szeretetét. Most viszont…
mélyen belül úgy érezte, az a leghelyesebb, ha újabb téglát lök ki azon a
fránya falon. Arrébb csúszott, hogy Vash elférjen mellette, majd szó nélkül
onnan folytatta a dalt, ahol abbahagyta. Vash, mint a jól nevelt diák azonnal
leült melléje. A dal innentől kezdve nem állt másból, mint az előbbi két refrén
kombinációja, Vash mégis áhítattal hallgatta, közben pedig minden részletet
megfigyelt a férfin. Bal lába ritmusos dobolását, a gitár andalító ringását az
ölében, ujjai szabad táncát a húrok között… Hollófekete haját, ahogy a
rakoncátlan tincsek folyton szemeibe lógnak. Az acélkék csillogást, ahogy
Wolfwood feltehetőleg kedvenc részét énekli újra és újra.
"Dream on, dream on, dream
on, dream until your dream come true!"
Mintha
csak magának kántálná, hogy végre elhiggye… És mikor Vash már azt hitte,
mindent megvizsgált a férfin, Wolfwood mosolyra húzta ajkait, majd hátravetve
fejét kieresztett egy hosszas, életteli sikoltást.
Az
volt az a pillanat, mikor Vash végignézett a formás nyakon, a finoman kiálló
kulcscsonton, a kigombolt ing alatt szabadon hagyott hullámzó mellkason, és… Az
volt az a pillanat, mikor Vash reménytelenül beleszeretett Wolfwoodba.
"Sing
with me, sing it for the year, sing for the laughter and sing it for the
tear…"
Wolfwood előredöntötte fejét s folytatta a dalt,
teljesen belefeledkezve a pengetésbe. Vash levakarhatatlan, fülig érő vigyorát
is csak akkor vette észre, mikor már a dal végén maga mellé tette gitárját.
- Mi olyan mulatságos? – Vetette oda egy cigire
gyújtva. Enyhén durcásan, mintha zavara most ütközött volna ki előbbi játéka
miatt. A szőke erre lassan megrázta a fejét, majd a bevásárlószatyorba nyúlt s
átadott egy-egy szendvicset és sört, majd magának is kipakolt.
- Jól játszol – jelentette ki egyszerűen,
továbbra is azzal az idióta mosollyal az arcán, majd jóízűen a szendvicsébe
harapott.
- Hmph, tudom – válaszolta a másik.
Természetesen nem tudta, hisz még sosem játszott senki előtt és még sosem
mondta senki sem, hogy jól csinálna bármit is. Éppen ezért volt elképesztően
furcsa ezt hallania és elhinnie. Végül ő is megragadta a háromszögre vágott
szendvicset s máris habzsolni kezdte. Nem csak rettenetesen éhes volt, érezte
is, hogy kell valami a gyomrába, különben… túl hamar dőlne ki. Az étel
különösen jól esett neki s már rögtön a másik után kapott, míg Vash csak az
elsőn nyammogott.
- Nem kéne habzsolnod… Élvezd ki az ízeket,
tudod… - jegyezte meg a szőke egy halvány mosollyal, mire Wolfwood kissé
durcásan visszavágott.
- Nincs időm ilyeneken élvezkedni, éhes vagyok! –
Vetette oda, s bele is harapott a második szendvicsbe. Vash még halkan felkuncogott,
elmotyogva valami "oh, a kis türelmetlen" mondathalmazt, de a másik
ügyet se vetett rá. Azonban ahogy tekintete a szőkére tévedt, meg kellett
torpannia pár pillanatra. Ő még mindig csak egy szál törülközőben a dereka
körül ült, azonban Wolfwood mind ez idáig fel sem figyelt a többszörösen
lehorzsolt, összevágott, talán még meg is lőtt bőrre. Volt egy sejtése, miért
tarkítják ezek a sebek a másik testét, és éppen ezért nehéz volt elhinnie, hogy
egyáltalán létezhet ilyen ember a földön… Tekintete olyan sokáig időzött a
szőke férfin, hogy végül az zavartan kénytelen volt rászólni.
- Abbahagynád? Tudom, hogy ott vannak, szóval…
- E-Elnézést – kapta el hirtelen a fejét zavart
pislogással. Észre sem vette, meddig bámulta a férfit. – Csak nehéz elhinni,
hogy létezik egy idióta, aki inkább válassza a megsérülést, minthogy párat
odaüssön…
- Sose szerettem az erőszakot…- kuncogott fel
Vash, majd lenyelte az utolsó falatot is.
- De ennyire? Tongari, nem egészséges mindig
mással törődni, olykor a magad javát kell szolgálnod! – Magyarázta Wolfwood,
majd gyakorlott kézmozdulattal kinyitotta a szőke és a saját sörét is.
Hátradőlt, majd jóízűen belekortyolt az italba.
- Na pont te papolsz az egészségről, aki még
étkezés közben is szívja azt a bűzt…. – vágott vissza Vash. Megragadta ő is a
sört s párat belekortyolt.
- Hé, ami nem öl meg, az erősít.
- Igen, de a cigi előbb vagy utóbb megöl, tudod,
tüdőrák…
- Heh, azt hiszem, nem emiatt kell tartanom a
legjobban – nevetett fel Wolfwood s hogy tetőzze, mélyen bele is szívott a
cigarettába. Vash nem sokat értett belőle, de úgy érezte, jobb nem kérdőre
vonni, így csak nagyon kortyolt a sörből, majd ő is elkényelmesedett a kanapén.
- Nem kéne lassan felöltöznöd? – Vetette oda lesandítva
a fekete hajú, mire Vash incselkedve elmosolyodott s Wolfwood felé döntötte
fejét.
- Tán zavar közelségem?
- A hülyeséged, az zavar! – Vágott vissza, majd
cigit a szájába véve a férfi arcába nyomta szabad tenyerét.
- Ah, olyan gonosz vagy! – Nyavalyogta Vash.
Wolfwood csak kinevette, majd nagyot kortyolt a
sörből – oh, fele máris elfogyott -, s miután letette az asztalra a dobozt,
ölébe vette a gitárt, hogy lomhán pengethessen rajta párat. Vash erre azonnal
odakapta tekintetét, magában reménykedve, hogy újból láthatja Őt zenélni.
- Látom sikerült felkeltenem az érdeklődésed –
kuncogta a férfi, majd felpillantott a másik, azonnal zavarba jött képére. Az
az acélkék csillogás egyszerűen megigéző volt…
- Csak szeretem a zenét – terelte el a szót
gyorsan, s máris elkapta Wolfwoodról a tekintetét. – Sokat elmondhat egy
emberről.
- Oh… és rólam mit mondott eddig? – Vetette hátra
kissé fejét a fekete hajú, halvány provokáló mosollyal szája szegletében. Vash
mit sem sejtett arról, miért lett hirtelenjében olyan nyitott és szikrázó a
másik. Hiszen nem is ittak még annyit… talán ha akkor nem söpri félre ezt a
gondolatot…
- Nos, annyit biztosan, hogy szabaddá tesz… Azt
ugyan nem tudom, milyen démonokkal küzdesz, de azt tisztán látom, hogy a
zenéléssel le tudod őket küzdeni – magyarázta gyengéd mosollyal. Wolfwood
tekintete erre elkomolyodott egy percre, de hamar újabb széles mosolyra húzta a
száját.
- Ijesztő, hogy máris a vesémbe látsz…
- Te már az első pillanattól kezdve belém
láttál, nekem kellene félnem.
Wolfwood ezen kénytelen volt ismét felnevetni, s
bár örült Vash a férfi kacajának, valahol mélyen úgy érezte, itt nem stimmel
valami, ebben a kacajban van valami mű… De mi?
A fekete hajú férfi nevetését csak a sör tudta
elfojtani, amibe belekortyolt még párat, majd visszadőlve a kanapéra bámult
maga elé. Halotta, ahogy Vash durcásan tesz pár megjegyzést és érezte, ahogy
vállon lökik és ő belehullámzik, nevetve a cigifüstbe, de figyelme valahol
teljesen máshol járt. Tűnődött, vajon miért? Mi ez a furcsa, lüktető érzés a
mellkasában és a hullámzás a gyomrában? Ennyire megszaladt volna a keze a szer
elkeverésénél?
Nem, ez merőben más érzés volt a szokottnál,
kizárt, hogy a heroin okozná. Ez valami egészen más drog, amit sosem gondolta
volna, hogy érezni fog.
Mit sem törődve a másik cukkoló böködésével,
hirtelenjében felpattant, s csak hagyta, hogy dalra fakassza ez az érzés.
Vash
széles mosolyra húzta ajkait, ahogy végignézett a szórakozott férfin. Láthatóan
valahol máshol járt, ahol nem léteztek falak s minden gátlását le tudta
vetkőzni. Világító, tágra nyílt szemei egyszerűen megbabonázták, mozgása pedig
úgy hívogatták Vasht, mint ragadozót a friss préda… Nem is kellett sok, a szőke
hamar felállt s csatlakozott Wolfwoodhoz.
Amaz
teljesen belefeledkezett a dalba, ami már egészen a szakadó eső óta ki
akaródzott robbanni ajkai közül, de józan esze megállította. Most azonban nem
volt se józan, se eszes, egyszerűen átadta magát a szédelgésnek és a forró
boldogságnak ami átjárta testét. Ahogy körbenézett a szobán, a fények, mint
mennyei glóriák vetültek rájuk, szikrázva minden egyes alkalommal, mikor testük
összeért, és ő semmi pénzért nem hagyta volna abba a játékot.
- Let's be alone together, We
could stay young forever. Scream it from the top of your lungs, lungs, lungs… -
énekelte előrehajolva, szinte már belelehelve a szavakat Vash ajkaiba. Az
vágytól fűtve utánakapott, ám a férfi hirtelenjében elkapta tőle fejét s
provokáló vigyorral oldalra csusszant táncával. Vash nem tudta eldönteni, hogy
megfojtsa, vagy azonnal ledöntse lábairól, de végül csak elmosolyodott és
belement a játékba.
Ez
így ment egészen a legvégéig. Wolfwood incselkedett, Vash próbálkozott. S bár a
szőke kezdte megelégelni, játszadozásról itt szó sem volt. Maga Wolfwood sem
tudta eldönteni mit akar. Szabadon szállni fel a fellegekbe, vagy félredobni
gitárját és rögtön a másik ajkára tapadni… esetleg mindkettőt? Víziói kezdték
felforgatni a szobát, mintha az körös-körül forgott volna körülötte, s észre
sem vette, már az asztalról rúgta le a táskáját, a szatyrot és minden csecsebecsét,
amit oda készítettek. Vash elvigyorodva állt eléje, s combjain végigsimítva
hallgatta az utolsó refrént.
Kirázta
a hideg, ahogy megérezte a finom ujjakat belső, majd külső combjain, még hangja
is megremegett, ami csak újabb vigyort csalt Vash szájára. Tényleg… miért kell
választania? Miért nem szárnyalhatna valaki mással? Miért ne lehetne végre
boldog!?
Ahogy
lassan az utolsó sorokhoz ért, előre hajtotta fejét s letekintett Vashra. Ujjai
szinte azonnal megálltak húrokon, ajkai pedig csupán annak köszönhették mozgásukat,
hogy már kismilliószor énekelték ezt a dalt.
A
dohányzó asztal előtt álló két ablakból vakító fény szóródott be, ahogy
elhaladt egy autó az utcán, ám Wolfwood elméjében ez teljesen más értelmet
nyert. Ott állt előtte Vash, azzal a megmagyarázhatatlan, bódító mosollyal,
mögötte pedig két hatalmas, hófehér angyal szárny, ami lassan körbefonta a
fekete hajú férfit…
Vash
nem értette, miért bámul rá tágra nyílt szemmel a másik, de mikor az óvatosan
lehajolni készült hozzá, reflexszerűen állt lábujjhegyre s még az sem
érdekelte, hogy időközben leesett róla a törülköző. Ujjai feljebb vándoroltak a
férfi combján, szíve a torkában dobogott, szinte már érezni vélte Wolfwood
ajkait, amikor…
A
gitár váratlanul, éles zajjal zuhant az asztalra, majd a földre. Pár másodperc
múlva Wolfwood egyensúlya is inogni kezdett, s még mielőtt Vash bármit kérdezhetett
volna, a férfi játékbaba-szerűen csuklott össze, Vash épp hogy el tudta kapni.
-
Wolfwood? Wolfwood! Wolfwood mi a baj!? – Az értetlen férfi hirtelenjében fel
sem fogta, mi történt. Előbb még a mennybe készültek, aztán… mintha Wolfwood
máris lezuhant volna, nem felelt, nem reagált, csak feküdt, mint a holtak…
De
hát hogyan? Nem is ittak annyit, még azt az egy sört se fejezték be, akkor?
Talán beteg? Francba, talán a sok dohány? Vash kétségbeesetten próbált választ
találni a hirtelen eszméletvesztése, de olyannyira elöntötte a félelem, hogy
képtelen volt tisztán gondolkodni. Hirtelenjében felkapta a fejét, remélve,
hátha talál a szobában valamit, ami segíthet… de honnan tudná, mi segíthet, ha
azt sem tudja, mi a baj!?
Ekkor
aztán szeme megakadt Wolfwood táskáján, ami az asztalra ugrás következtében
kerülhetett nyitott szájjal, fejjel lefelé a földre. De amit kilógni vélt látni
még jobban megrémítette. Próbált lehiggadni, s még mielőtt a táska után nyúlt
volna, gondosan lefektette Wolfwoodot a kanapéra.
-
Kérlek Uram… mond, hogy nem… - motyogta magában, ahogy felemelte a táskát, de
amikor abból kihullott a tű, néhány furcsa, fehér porral töltött üvegcse és még
néhány személyes holmi, Vash hitetlenkedve ejtette vissza a földre és hátrált
meg egészen a kanapé karfájáig. Úgy meredt a heroinos üvegekre, mint magára a
halálra. Egyszerre csak megpördült, s még valami pislákoló reménnyel letérdelt
Wolfwood elé. Nem, nem lehet, hogy igaz legyen. Nem lehet, hogy ez tényleg az
övé, hisz…
"Mindig az a jó, ami káros…"
"Nem
emiatt kell tartanom a legjobban…"
Futott át néhány árulkodó mondat az agyán, amit
a férfitól hallott… Hát tényleg így lenne? Ennyire vak volt, hogy nem vette
észre az apró jeleket? Remegve nyúlt a férfi baljához, majd feltűrte annak
ingujját… Semmi kétség, könyökhajlata szinte lila színben úszott az állandó szurkálástól.
- Ó Wolfwood… hogy keveredtél ilyenbe…? –
Sóhajtotta megadóan Vash, s mint a szárnyaszegett madár, csendben bámult maga
elé. Fogalma sem volt, mihez kezdhetne most, hogyan tudná kigyógyítani, vagy
felébreszteni őt… Eluralkodott rajta a félelem.
Felsóhajtott, majd karjai közé fogva Wolfwoodott
elindult a háló felé. Ott ismét lefektette, fejét gondosan a párnákra helyezte,
majd betakarta, de egyik karját kibújtatta a paplan alól. Felöltözött –
valahogy már nem volt mókás pucéran lézengeni -, s egy széket az ágyhoz húzva
leült Wolfwood mellé. Bár nem tudta mit tegyen, azt tudta, nem lesz képes
elaludni azzal a tudattal, hogy barátja túladagolta magát és valószínűleg
pengeélen táncol az élete. Barát? Ó nem, több volt Ő annál, tudta ezt jól, már
akkor, érezte, mikor megpillantotta a buszon… Éppen ezért… Éppen ezért
retteget, hogy máris elveszíti.
Vagy tíz percenként vizsgálta a férfi pulzusát,
ami az elején borzasztóan gyenge és alig kitapintható volt, de hosszú,
rettenetesen hosszú órák elteltével lassan normalizálódott, így Vash óvó
tekintete is megnyugodhatott végre az éjszaka közepén.
A másnap reggel borzalmasan fájdalmas volt. A
délelőtti napsugarak vakítóan és forrón sütöttek be a szobába, mintha csak a
pokol költözött volna oda egyik pillanatról a másikra. Egy perce Wolfwood úgy
is hitte, ott ébredt föl, de mikor fáradt, remegő tekintete az ágyába
kapaszkodó, összeroskadt Vashra tévedt, mosolyogva kellett nyugtázni, hogy ez
még a Föld. Kizárt, hogy Ő is a pokolba jusson…
Ám a fejébe hasító fájdalom hamar eszébe
juttatta, miért is fekszik ő az ágyban és miért éjszakázhatott mellette a szőke…
Francba, hát mégis túl sokat kevert el… Ahogy ez végigfutott agyán, hirtelen
elfogta a hányinger s öklendezve, szájára tapasztva kezét előre kellett
csuklania testével. Azonnal visszanyelte, hiszen nem akart zajt csapni, nem
akarta felébreszteni Vasht. Fájdalmas tekintettel nézett a kimerült, megviselt
férfira. Valószínűnek vélte, hogy egész éjszaka felette őrködött… Micsoda
idióta…
És micsoda idióta ő maga is, hiszen nem kellett
volna hagynia, hogy kikészítse a szer… pláne nem abban a pillanatban! Mintha
még érezni vélte volna Vash leheletét ajkain s forró érintését combjain… És
most mindezt maga mögött kell hagynia… Nem engedheti, hogy Ő is belekeveredjen
ebbe a káoszba, nyilvánvalóan neki is meg van a maga pokla, amivel harcolnia
kell…
Ezekkel a gondolatokkal osont ki a szobából,
hogy összeszedje holmijait, felöltözzön, és…
Még hátrapillantott az ajtóban. Hihetetlen, hogy
már annyi téglát kirúgott azon az istenverte falon, már-már kész volt odaadni
magát egy ismeretlen érzésnek… De az a kurva heroin ismét tönkretette a
boldogságát! A rohadt életbe!
Kénytelen volt ajkaiba harapni, hogy elfojtsa
káromkodását. Megfordult, majd a lehető leghalkabban igyekezett összepakolni.
- All
in all it's just another brick in the wall…
- sóhajtotta keserű mosollyal az arcán, majd megigazítva az összecsomagolt
gitárt a vállán még egyszer végignézett a szobán. Sarkon fordult, s már nyúlt
is a kilincs felé.
- Wolfwood? Wolfwood!?
Vash kétségbeesett, kölyökkutya nyüszítésre
emlékeztető hangja csapta meg a fülét. Francba, nem csapott semmi zajt, akkor
honnan vette észre a hiányát?
- Uram, miért büntetsz… - morogta a férfi,
homlokát az ajtónak verve. Ekkor már tudta, nem tudja elkerülni a vitatkozást…
Fel kell vennie a legkegyetlenebb álarcát, hogy olyan messzire lökje magától a
férfit amilyen messzire csak tudja.
- Wolfwood! Wolfwood jól vagy? – Rohant a
folyosóra Vash. Nem is tudta eldönteni mit kellene éreznie… Örömöt, hogy
épségben láthatja őt? Haragot, amiért nem mondta el függőségét? Vagy…
- Wolfwood, hová készülsz? – Kérdezte, ahogy a
kezdeti mosoly szép lassan lehűlt arcáról.
- El – felelte hidegen, szigorú tekintettel. Könyörgöm, ne kérdezz többet…
-
De hát… miért? – Bukott ki a kérdés. Valami megváltozott, valami rettenetesen
megfagyott a levegőben.
-
Nézd, fasza volt az este, ittunk, szórakoztunk… De semmi sem tart örökké, én
lelépem – jelentette ki, majd ezzel le is nyomta a kilincset. Vash
kétségbeesetten tette fel következő kérdését, mintha csak azzal tudná maradásra
bírni a másikat.
-
Miért drogozol? – Valójában nem remélt választ, de muszáj volt megkérdeznie.
Azonban, mikor Wolfwood megtorpant, bátorsága lassan kezdett visszatérni. –
Ugye… ugye nem… a nevelőapád miatt?
-
Ehhez neked semmi közöd! – Mordult rá Wolfwood, szemfogai megcsillantak a
napfényben, akárcsak egy acsarkodó állatnak.
– Sem ahhoz, miért drogozom! Ez az én életem, úgy baszom el, ahogy
akarom!
Vash
szomorúan hajtotta le fejét a szavak hallatán. Mégis hogy lenne képes maradásra
bírni a férfit, meggyőzni róla, hogy segíteni akar? Nem jutott semmi más az
eszébe, mint odaadni neki azt a titkát, amit a legjobban féltett az emberek
elől.
-
A bátyámat keresem… Ő tehet arról, hogy a hírnevem vért és erőszakot terjeszt…
Ő alapította a Gun-Ho Guns bandát is… ők azon vannak, hogy elkapjanak… De nekem
kell előbb megtalálnom Knivest, hogy leállítsam, és véget vessek a
pusztításának… Megígértem Neki, hogy vigyázni fogok rá… Ezért vándorlok…
-
Miért mondod el ezt nekem? – Kérdezte őszinte ledöbbenéssel Wolfwood. Sejtette
a választ: "azért, hogy bízz bennem", így sokkal inkább az érdekelte…
miért akarja, hogy bízzon benne? Hisz nem látja, hogy egy drogos, iszákos,
borzalmas ember bizalmáért esedezik? Mégis miért!?
-
Heh, most már mindkettőnknek van olyan dolga, amit a másik tud és nem szívesen
beszél róla… - felelte végül Vash. Mintha csak magát hallaná, mosolyodott el
Wolfwood keserűen, majd az ajtónak dőlve becsukta azt. Megszállottan bámulta a
padlót, megfelelő szavakat keresve, de még sosem volt rá szükség megmagyarázni
múltját, így nem tudta, honnan kellene kezdenie…
-
A nevelőapám befolyásos ember az alvilágban – kezdte végül, továbbra is kopott
cipőjét vizsgálva. – Megfenyegetett, ha nem engedelmeskedem, elsöpri az árvaházat,
ahonnan jöttem… Nekem is be kellett volna szállnom a szervezetébe, verekedésre
és fegyverhasználatra tanított, hogy kiiktassam azt, aki már nem a kuncsaftunk…
De még így is betörhetetlen voltam – itt halkan felkuncogott, mintha büszke
lett volna saját makacsságára, ám ahogy folytatta, hamar el is hallgatott. –
Ezért rászoktatott a drogra… Ezzel akart magához láncolni… De nem vált be!
Elszöktem, amikor alkalmam volt rá, magamhoz vettem, amit úgy éreztem, hogy
kell, és menekültem… Természetesen tudom, hogy a nyomomban vannak… Éppen ezért
vagyok úton… Én ezért vándorlok… - nézett fel végül a megrökönyödött Vashra. A
szőke nem is tudta, mit kellene mondania, ami nem közhelyes és nem idegesítően
sablonos…
-
De… miért nem jelented fel őket? A rendőrség biztosan…
-
Tongari, magam is drogos vagyok. Azonnal lecsuknának, ha odamennék…
-
Akkor szokj le!
Wolfwoodnak
fel kellett röhögnie.
-
Azt hiszed, nem próbáltam? Azt hiszed, nem akarok!? Ez az ocsmány szer annyi
módon tette már tönkre az életem, hogy azt elképzelni sem tudod!
-
De segítséggel, talán…
-
Fogd már föl, hogy ez nem ilyen egyszerű! – Ordította, már-már a zokogás
határán. Persze, hogy le akarta tenni a tűt, persze, hogy gyűlöli magát, amiért
a rabja lett ennek a mocsoknak… de már föladta, hogy sikerüljön leszoknia.
-
Tongari, nem alszom, nem eszek, nem érzek. Csak az érdekel, hogy a napi adag
meglegyen… Nem… nem tudsz rajtam segíteni…
Wolfwood
elfordította tekintetét, ujjai pedig visszarévedtek a kilincsre… Mennie kellene…
mielőtt beleszakad a szíve, és még jobban meggyűlöli magát.
-
Wolfwood… - motyogta Vash, ahogy végignézett a megtört férfin. Nem hagyhatja
elmenni, nem hagyhatja egyedül harcolni azokkal a démonokkal, mikor már látta
csillogni azokat a szemeket a vágytól… Igen, ez az!
-
Wolfwood – szólalt föl ismét, határozottabb, bátrabb hangon -, emlékezz vissza,
mit akartál, mielőtt elájultál tegnap este!
A
férfi először nem értette a kérdést, majd mikor agyán átsuhant egy kósza kép
Vash fehérbe burkolózott hátáról, a türkiz szemek hívogató, forró lángjáról és
azokról az elképesztően vonzó ajkakról…
-
N-Nem emlékszem… - felelte lesütött szemmel.
-
Ó dehogynem – mosolyodott el Vash. Most már tudta, mivel győzze meg. – Akkor nem
érdekelt a drog, a heroin… Csak egy dolog kellett igazán, nemde?
Wolfwood
nem válaszolt, csak hátával az ajtót támasztva bámult maga elé. Mire
felpillantott, Vash ott tornyosult feletette, s lábai máris remegni kezdtek.
Uram,
ez még a drognál is rosszabb…
-
Tongari, hidd el, ez nem olyan egyszerű…
Egyáltalán miért ragaszkodsz ennyire ehhez, miért akarsz segíteni!?
Vash
ezen elmosolyodott. Ugyan miért is?
-
Mert te voltál az egyetlen ember, aki kiállt értem… És van egy olyan érzésem,
hogy most én vagyok az egyetlen ember, aki azt kéri tőled: Wolfwood, hagyj fel
a droggal.
Volt
valami a férfi hangjában, ami azonnal megragadta Wolfwood figyelmét. Nem csupán
a szavak jelentése, de a mögöttük húzódó rettenetes aggodalom és félelem… Mikor
is volt utoljára, hogy azt érezte, valaki félti őt? Volt egyáltalán ilyen?
-
Wolfwood – szólt ismét a férfi, ahogy közelebb lépett. – Nem ígérhetem, hogy
könnyű lesz, nem ígérhetem, hogy nem kerülünk bajba… Nézz rám, vonzom a
balszerencsét… De az garantálhatom, hogy melletted leszek, mikor a démonjaiddal
küzdesz, és fedezni fogom a hátad… Csak kérlek… bízz bennem.
Vash
ajkai úgy tapadtak Wolfwoodéra, mint fogadalmi pecsét. A gyengéd, mégis forró
csók mindkettőjük porcikáit megborzongatták, s szinte hallani vélték a másik
szívverését a fejükben. Hát ettől a csodától fosztotta meg őket előző éjjel a
heroin? Wolfwood lábai mintha ismét egyensúly után kapkodtak volna, táskája le
is zuhant válláról, de még ez sem tudta felzavarni őket. Ha tudta volna, ó ha
tudta volna, hogy ezt rejti a férfi… esze ágába sem lett volna megszökni.
-
Valószínűleg rettentően zsémbes leszek… feltehetőleg beteg is… - szólalt meg
Wolfwood, de arcáról levakarhatatlan volt a vigyor.
-
Ennél zsémbesebb? Azt hiszem megszokom… és majd kikúrállak – felelte Vash
széles mosollyal.
-
Rengeteget kell utaznunk, a nevelőapám nem találhat meg, akkor végem –
folytatta Wolfwood, Vash közben lassan hátrálni kezdett.
-
Úgyis Knivest kell keresnem – felelte, majd elindult a nappaliba, hogy ő is
összerámoljon. Lassan tényleg el kell hagyniuk a szobát.
-
A nevelőapám emberei erősek, feltehetőleg sokat kell harcolnunk…
-
A Gun-Ho Gunok sem gyengék, majd fedezzük egymást.
-
Mindenre van valami válaszod, ugye? – Nevetett fel Wolfwood, majd visszasétált
a nappaliba. A szőke nem válaszolt, csak mosolyogva rásandított, ahogy vörös
kabátját magára öltötte. Wolfwood is kénytelen volt mosolyogni, majd magában
elmotyogni a tegnapi dal egyik ideillő sorát.
- I don't know where you're
going, but do you got room for one more troubled soul?
Vashnak nem is kellett több, hátára dobva táskáját folytatta a dalt.
Vashnak nem is kellett több, hátára dobva táskáját folytatta a dalt.
- I don't know where I'm going,
but I don't think I'm coming home!
-
Borzalmas a hangod – jegyezte meg kuncogva Wolfwood.
-
Nem is!
-
Ó dehogynem, ablakot lehetne törni vele – vágott vissza Wolfwood, majd maga elé
engedve a másikat megindultak a kijárat felé.
-
Gonosz vagy! – Morogta Vash, amin Wolfwood csak még harsányabban felnevetett.
Nem kellett többet beszélniük róla. Mindketten megértették, nehéz idők következnek,
de kénytelenek megbirkózni velük. Talán egyedül nem ment saját harcuk, de most,
hogy találtak valakit, akire támaszkodhatnak, együttes erővel sikerül
felülkerekedniük. Wolfwood legalábbis ilyen gondolatokkal hagyta el a szobát,
nem is sejtve, mennyit kell még szenvednie amiatt a csók miatt…
