Exterminate, Regenerate 1.

Exterminate, Regenerate

~1. Bízz bennem!~

Sűrű, nyomasztó csönd uralkodott a szellem járta kastély azon részén, ahol az országok némi békére találtak. Mindenki némán bámult magába és azt próbálta megfejteni, hogyan tovább?

Nem volt ott a kulcs... Olaszország még mindig ezt hajtogatta magában.

Nem volt ott a kulcs... pedig mindig... akkor most miért?

Kész csoda, hogy egyáltalán megmenekültek. Egyikük sem tudta elképzelni, hogy, oly gyorsan történt, de végül sikerült időben kirohanni abból a borzalmas szobából.

Anglia az utolsó csepp mágiáját is elhasználta, hogy pár másodpercre lezárja a mögöttük hagyott ajtókat... Szerencsétlen meg is járta, teljesen kimerült és elfutni is alig tudott. Amerikának kellett a hátára venni, hogy ne maradjon hátra.

Most lefeküdt, s talán ő járt a legjobban, hisz így kimaradt ebből a némaságból, ami kezdett igencsak kínossá válni.

Kína inkább elment főzni valamit, hiszen mindnyájan kimerültek és éhesek voltak. Japán is segített volna, de amint fölállt, bátyja elutasította.

Mindenkit megviselt az előbbi harc, és próbáltak valami megoldást találni, de semmi sem bizonyult elég jónak.

Olaszország szerint a kulcsnak abban az apró szobában kellett volna lennie, de eltűnt. Lehetséges, hogy azok a... valamik már megsemmisítették? Ha így van, hogy jutnak ki? Az olasz teljesen kétségbeesetten borult naplójára, s próbálta megerőltetni agyát, hogy valamit kitalálhasson, hogy rájöjjön, hol rontotta el megint?

Egyszer aztán feldúlt hangok szűrődtek az asztalhoz az ágyak felől. Amerika kétségbeesetten rohant a többiekhez. Arcán rémület és érthetetlenség remegett.

- Srácok, valami baj van Angliával! - hebegte, mire mindenki fölocsúdott a kilátástalanság némaságából.

- Mégis micsoda? Mi történt? - kérdezte aggódva Kanada, mire bátyja feléje fordult, kezeivel idegesen hadonászott.

- Nem tudom! Orvosra va szüksége, folyton csak orvos után kiáltozik!

Nem is kellett több, mindenki fölpattant a székből, még Kína is ott hagyta a tűzhelyen rotyogni az ételt.

- Fogalmam sincs mi történt... egyszer csak felkiáltott, hogy... - magyarázta Amerika, azonban, mikor odaértek, Anglia máris rákezdett.

- Doktor! Doktor, segíts! Kérlek... Doktor... Doktor!

Anglia meglehetősen rossz állapotban volt. Ruhája több helyen is átvérzett, fején kötés fehérlett - bár az is több helyen vörös volt inkább. Álmodott... vagy legalábbis szemei csukva voltak. Kezeivel mintha valaki után nyúlt volna, felemelkedtek, egyre magasabbra nyújtotta őket, közben pedig továbbra is egy bizonyos doktor után kiáltozott.

- Doktor! Csak te tudsz... Gyere... kérlek... Doktor! - ekkor Anglia szemei felpattantak, karja pedig visszahullott a takaróra. Mindenki megdöbbenve bámult rá, míg végül Amerika megtörte a csendet.

- Anglia! Minden rendben? Hol fáj? Talán nem is kell ide doktor, majd én...

- Nem... - vágott közben az angol, majd nagy nehezen fölült az ágyában. - Szükségünk van rá... - magyarázta, majd lassan meg próbált felállni. Minden mozdulat kín keservesen ment, de tudta, az előbbi még nem volt elég, hogy Ő ideérjen. Pláne ezen a helyen.

- Miről beszélsz, Anglia? - értetlenkedett Franciaország is, de az nem felelt. Eltolt mindenkit, és elszántan bámult maga elé.

- Doktor! Hallasz? Doktor! Kövesd a hangom! Kérlek... siess, Doktor! Agh... - csak pár lépést volt képes tenni, azonnal összeesett, de nem adhatta föl. - Doktor...

- Anglia! Ne erőltesd meg magad! - kiáltott rá Amerika. Olaszország értetlenül kapkodta tekintetét össze-vissza, közben naplóját szorongatta.

- Mi folyik itt? Legyen már vége... - motyogta magában, mire Németország gyengéden megszorította vállát, hogy megnyugtassa.

- Anglia, fejezd be, mindenkit megrémítesz! - mordult rá a német, de az meg sem hallotta.

- Idióták... nem értitek...? - nyögte, majd Amerika segítségével ismét talpra tudott állni. Öccse már vonszolta volna vissza az ágyba, mire ő kitört karjaiból és újra elkiáltotta magát.

- DOKTOR!

Anglia hangja még visszhangzott a teremben, amikor pár pillanat múlva furcsa, érces zaj szűrődött a szobába. Valahonnan messziről jött, mégis éles és félelmeset volt. Egyedül Anglia vigyorodott el szélesen, s megnyugtatóan a többiek felé fordult.

- Itt van.

************************************************************

A Doktor már régóta egy jelet igyekezett befogni, de akárhogy csűrte-csavarta a TARDIS gombjait, a jel túl gyenge volt ahhoz, hogy rájöjjön mi lehet az.

Ez idegesítette... Nincs is idegesítőbb egy kódnál, amit nem tud megfejteni, ő, az Idő Lord!

Igazított egyet vörös csokornyakkendőjén - az istenért sem venné le, hisz a csokornyakkendő menő -, majd ismét a műszerfal fölé hajolt, hogy rájöjjön a titok nyitjára.

- Valami elgörbítette az idővonalat... de mi? És mik ezek az óramutatók? Oké, nyilvánvalóan az órára, az időre utalnak, de miért? Mi történt az idővel?

Beszélt magához idegesen, ugyanakkor izgatottan. Mindig lázba hozta egy jó, kellőkép izgalmas rejtély.

- Valami, vagy valaki játszik az idővel... újra és újra visszatér a múltba, de miért?

- ...or...

Egy ismerős hang visszhangzott a TARDISban... A Doktor idegesen kapta föl a fejét.

- Te is hallottad?[i] - kérdezte, mire az időgép műszerfala felvillant. A Doktor erre lelkesen elmosolyodott és a gép másik oldalára rohant. Hanyagolnia kell azt a jelet, és erre a hangra kell koncentrálnia. Ez a hang - ha jól hallotta - többet jelent, mint bármilyen rejtély.

- ...tor...

Az Idő Lord szélesen elmosolyodott, ahogy egyre hangosabban hallotta a visszhangot. Pár billentyűt leütött, egy-két kart elhúzott, mire kissé szörcsögve, de be tudta hozni a messziről szóló, ismerős hangot.

-  Doktor! Csak te tudsz... segíteni! Gyere... ments meg kérlek... Doktor!

A lelkes mosoly pillanatokon belül lehűlt a férfi arcáról, mikor a segélykérést meghallotta.

- Ó drága Angliám... mibe keveredtél megint? - tette föl magának a kérdést, szemei szomorú fénnyel csillogtak. Ekkor azonban a pult másik feléről vészjósló pityegés villogott vérvörös színnel. A Doktor azonnal odarohant, s elképedve meredt a kijelzőn mutatkozó koordinátákra.

- Ez a hang... A hangja... az időgörbület kellős közepéből jön? Ez nem jelent semmi jót! - motyogta, s megpróbálta bemérni a pontos koordinátákat, de azok folyton változtak. A görbület megzavarta a hely pontos időbeli és földrajzi meghatározását. A számok ide-oda ugráltak.

- Valami megakadályozza, hogy bejussak az epicentrumba... mintha... belülről ellenkezne valami, de mi?

Gondolkodott, majd hirtelen eszébe jutott egy másik megoldás, s visszarohant oda, ahol Anglia hangját sikerült befogni.

- Gyerünk, gyerünk... adj egy kötelet, egy utat, hogy segíthessek! - magyarázta a műszerfalnak, és próbálta élesebben, jobban megtalálni a jelet, melyet Anglia küldött neki, de csak töredékeket tudott összeszedni.

-  Dokt... Ha...asz? D...or! Köve... ! Kér...k...

- Nem elég... nem elég... Anglia, gyerünk! - morogta tehetetlenségében, mire hirtelen, teljes hangerővel, szinte már fülsértően sikerült bemérni a jelet.

- DOKTOR!

Az említett harsányan felkacagott, majd máris lenyomott pár kart, megcsavart néhány kallantyút, és a TARDIS rá is állt az adott pályára. Úgy megindult, mintha csak mágnessel húzták volna a cél felé. Ha a Doktor nem kapaszkodik meg, talán még össze is töri magát saját otthonában. A gép rettenetesen rázkódott, pár ablak ki is tört, a műszerfal felforrósodott, kis híján fel is gyulladt, ám szerencsére, mielőtt bármi rosszabb történt volna, megállt.

A Doktor megérkezett. De vajon hová? A TARDIS képernyői kisültek, a vezetékek elszakadtak és szikráztak... Valami nagyon nem akarta, hogy idejusson. De mi?

A Doktor kíváncsisága azonnal felfűtötte, s máris elindult az ajtó felé.

- Sajnálom, Szexi[ii], de majd később kárpótollak! - magyarázta vigyorogva, majd vett egy mély levegőt és kinyitotta az ajtót. Nem erre számított. Egy egyszerű, szállodának, vagy esetleg kastélynak tűnő épületben értek földet. Kilépett a TARDISból, majd becsukta az ajtót. Leírhatatlan érzés kerítette hatalmába, mikor a kilicsre tette a kezét. Általában nem szokta bezárni, mivel a Kaméleon rendszer – még ha sérült is, de - lehetővé teszi, hogy az emberek figyelme ne vetüljön a kék telefonfülkére[iii], de most mégis úgy érezte, valami azt suttogta, hogy jobban tenné, ha bezárná az ajtót. Így is tett, majd még utoljára végigmérte drága űrhajóját. Rossz érzése támadt, de az jobban aggasztotta, hogy Anglia személyesen hívta őt. Eddig még sosem történt ilyen.

A TARDIS a sarokban állt, a szoba közepén pedig három kanapé helyezkedett el egy asztalt körülölelve. A helyiség egyik sarkán lyuk éktelenkedett a padlón, ám nem ez volt a főbb érdekesség. A Doktor figyelmét egy fogó kötötte le, amely a szoba másik végén helyezkedett el. Azonnal odasietett.

"Lefelé a pokol, felfelé a menny, kettő között a föld helyezkedik el"[iv]

Ez az írás volt feltűntetve a fogantyú mellett. Kíváncsian ráemelte kezét, de valami azt súgta neki, nem kellene piszkálnia... Mégis... majd' 900 éves kíváncsisága most sem hagyta nyugodni. Így aztán a középen álló kart nagy levegővétellel lehúzta. Semmi.

- Szóval a pokol kapuja zárva... hehe... - kuncogta magában. Egy egyszerű viccnek vélte az egészet, nem is gondolt arra, hogy annak a karnak valami funkciója is lehet, így visszatolta. Kicsit megcsúszott a keze, így rögtön a legfelsőre tolta. A menny...

Ekkor a szoba remegni kezdett, a vakolat több részben pattogott lefele. Olyan volt, mintha földrengés rázta volna az épületet. A Doktor hirtelen megfordult ijedtében, s megpillantotta a valódi bajt. A padló valósággal bekebelezte a TARDISt. Reflexből gyorsan visszaállította a "földre" a kart, de a folyamat továbbra sem állt le. Idegesen odatrappolt a sarokba, azonban Mire odaért, a gépezet háromnegyede már alámerült, ő pedig nem tudott semmit tenni... Még csak hozzá sem érhetett a TARDIShoz, ugyanis az minden erejével, szikrájával azon küzdött, hogy ez az erő ne húzza magával.

- Ne, ne NE! - püfölte a padlót, mikor az időgép teljesen eltűnt. Nem lett volna szabad arra a fránya kíváncsiságra hallgatnia! Így minden bizonnyal nehezebb lesz innen kijutnia, de végül is, ez csak egy épület nem? Valami mégsem hagyta nyugodni... Az a súlyos, szinte már fojtogató érzés a levegőben... Nyomasztó és fullasztó...

De most másra kell koncentrálnia.

Elővette szónikus csavarhúzóját[v], majd megnézte, mi a helyzet azzal a résszel, ahonnan a TARDIS eltűnt. A csavarhúzó zizegő hanggal mérte az adatokat, majd mikor a Doktor úgy vélte, eleget mért, megvizslatta a kis műszert. Arca egyszerre vált komorrá és izgatottá.

- O-ó... ez nem jelent jót... - jegyezte meg magának, ám ekkor zajra lett figyelmes a házban, így eltette a szónikust, és kilépett a szobából. A folyosó kicsi volt, s csak egy szoba nyílt még onnan, amire most valamiért nem volt kíváncsi. A hangok nyomába akart eredni, így lefutott gyorsan a lépcsőről. Még egy emeletet lejjebb ment, ahogy a zajokat követte, s a lépcsőn lefele egyre hangosodtak.

- Anglia, megőrültél? Gyere vissza, ez veszélyes! - hallatszott egy ideges férfi hang. A Doktor ezúttal határozottabb léptekkel haladt lefelé, tudta, a hanghoz tartozó személy az alatta lévő szinten lesz.

- Mindenkit megrémítesz, hová mész? Azok a... azok a szörnyek bárhol ott lehetnek!

- Szörnyek? Miféle szörnyek? - kérdezte a Doktor, majd az utolsó lépcsőfokot is maga után tudva megmutatta magát a civakodóknak.

Amerika és Kanada nagyot néztek az ismeretlen megjelenésén. Magas férfi volt, kopottas zakót viselt, vajszínű inggel és fekete hózentróglival, nyakán pedig vörös csokornyakkendő díszítette. Bár nagy valószínűséggel nem ország volt - ezt azonnal leszűrték - zöld szemei mégis öreg fénnyel csillogtak.

A két országgal ellentétben Anglia nagyon megörült a jövevény láttán, így már arra sem kényszerítette lábait, hogy bírják a strapát, s összeesett.

- Dok...tor... Hála az égnek, hogy idetaláltál... - mondta gyengéden, s már kezdte föladni, mire az idő lord gyorsan melléje ugrott és elkapta.

- Hé, hé... csak óvatosan... - motyogta kedvesen. Fogalma sem volt, mi történhetett az ő drága országával, de látta rajta, hogy rettenetesen kimerült és több helyen is vérzik...

- Mi történt veled, öreg pajtás? Mibe keveredtél már megint? - folytatta kissé aggódva, mire Amerika aggódva közbeszólt.

- Nincs időnk erre! Vissza kell mennünk a rejtekhelyre, mielőtt azok a szörnyek ránk találnak!

- Szörnyek... igen, a szörnyek... Hogy is feledkezhettem meg róluk... - hadarta a Doktor, majd felemelte Angliát, s átkarolva a férfit elindult - Merre is van az a rejtekhely? - torpant meg értetlenül, mire Amerika kiengedett egy méltatlan sóhajt.

- Gyere... - pufogta, majd elindult előre.

- Ez most a legkevésbé fontos... - szólt közbe Anglia - Doktor... hol van a TARDIS? Azzal talán...

- A TARDIS? Heh... nevetni fogsz... - kezdte kínosan elmosolyodva.

- Mit csináltál már megint? - morogta kelletlenül az angol, közben jobban belekapaszkodott barátjába, hogy jobban tudjon menni.

- Khm... hát először is ott volt az a szoba! Tényleg, hol is vagyunk tulajdonképpen?

- Ne tereld a szót, Doktor! - mordult rá Anglia, mintha csak egy rossz kölyökkel veszekedne.

- Jó, jó! Csak érdeklődtem. Tudod, ahhoz hogy megmentselek, tudnom kellene, mi folyik itt és...

- Hol van a TARDIS!? - kérdezte meg ismét Anglia, mire a Doktor azonnal elnémult, csak kisvártatva tudta bevallani.

- Elvesztettem...

- Micsoda? Jaj Doktor, alig hívlak ide pár perce, és máris elveszted a TARDISt, amivel esélyünk lett volna kijutni? - mérgelődött Anglia. A másik kettő eközben figyelmesen hallgatta a beszélgetésüket. Nem tudták, ki lehet ez a férfi, de Amerikának valahonnan ismerős volt.

- Sajnálom... - sóhajtotta a Doktor - Volt ott egy kar, és... túl kíváncsi voltam. A padló meg egyszerűen elnyelte! - magyarázkodott, majd eszébe jutott az ott mért adatok furcsasága.

- De lenne itt valami, Anglia... Ez... nem egy egyszerű épület, ugye? - Anglia nem válaszolt, tekintete mindent elárult - Érzem... szinte megfulladok, olyan nagymértékű az időkatyvasz... Nem csoda, hogy a TARDIS is annyira iszonyodott ettől a dimenziótól... De...

- Ez annál szörnyűbb... - jegyezte meg Amerika félig hátra sandítva, majd bementek egy kisebb szobába.

- Szörnyűbb? Ja igen! - kapta fel a fejét a Doktor - Valami szörnyekről is beszéltetek, tehát... - kicsit gondolkodott, majd mikor összeállt a kép, arca egyszerre volt felvillanyozott és elborzadt.

- Ezek a szörnyek titeket üldöznek, már többször is elestetek, valaki képes visszapörgetni az időt újra és újra, de eddig még nem sikerült kijutnotok... Ó Anglia, mondd, hogy nem te vagy, aki...

- Ezekre hogy jöttél rá!? - értetlenkedett Kanada, majd követte Amerikát egy kis ajtó felé, a Doktor és Anglia utánuk.

- Ezek a szemek már sokat láttak... Arról nem is beszélve, hogy még az előtt messze feltűnt számomra, hogy valahol, valaki játszik az idővel, hogy Anglia hívott volna.

- Nem volt más választása... Ő már... újra és újra átélte ezt... Ő csak mindnyájunkat ki akar menekíteni... - dadogta Anglia kimerülten, miközben már egy létrán kellett felmászniuk.

- Ő? Kicsoda az az ő? - kérdezte értetlenül a Doktor, mikor aztán felért a bunkerbe. Mindenki meglepetten nézett a jövevényre, szinte már félelemmel tekintettek rá.

- Um... helló! - emelte fel jobb kezét üdvözlésképp, majd visszahajolt, hogy felsegítse Angliát is. Ebben már Amerika is segített neki. Ahogy az angol minden erejével azon volt, hogy felkapaszkodjon, a Doktor hallotta, ahogy az országok összesúgnak mögötte és a kilétét fejtegetik. Kissé csalódottan súgott Anglia fülébe.

- Nem meséltél rólam, igaz?

- Azok után amit tettél a Földért, azt reméltem, felismernek... sajnálom...

- Heh, semmi baj. Már megszoktam... - sóhajtotta fájdalmasan, majd a többiek felé fordult. Féltek tőle, főként az a kék egyenruhás, barna hajú fiú. Egy könyvet szorongatott a kezében... Elég volt a Doktornak ránéznie, hogy elfogja a szédülés. Kicsit el is vesztette az egyensúlyát, mikor megcsapta az időzavar súlyos lehellete, de hamar megrázta a fejét és kedvesen a fiú szemébe nézett.

- Srácok... ne legyetek vele ilyen ellenszenvesek. - szólalt meg végül Anglia - Talán ő az egyetlen, aki ki tud minket vinni innen...

- Mert mégis kicsoda ő? Nem tűnik többnél egy egyszerű embernél! - vetette oda Poroszország.

- Szónikus csavarhúzó! Két szív! Csokornyakkendő! Fez... jah nem, most nincs Fez... Szereznem kell egy Fezt... - magyarázta a Doktor, de persze megint eltért a tárgytól, és csak jobban megijesztette a körülötte lévőket - Idő lord, rendben? Maradjunk ennyiben.

- Idő lord? Az meg micsoda? - méltatlankodott Dél Olaszország is és szúrósan az említettre pillantott.

- Fejezzétek be! - köhécselte Anglia, közben Amerika már unszolta volna az ágyak felé. - Bízzatok benne, ő... ő...

- Hé, előbb magaddal törődj, pajtás! - fordult az idő lord Anglia felé, majd segített Amerikának - Neked elsősorban pihenésre van szükséged! Nem kis erő kellett ahhoz, hogy idehívj, és ahogy sejtem, előtte sem voltál jobban.

- De... nem tudják ki vagy...

- Remélem te is tudod, hogy nem ez az első alkalom, hogy ismeretlenekbe botlok és magyarázkodnom kell! Bár ebben az esetben én ismerem őket, de... Tényleg pihenned kell. Ha túlzottan kimerülsz a mágiád miatt, akkor...

- Tudom, tudom. Már megyek is aludni... - sóhajtotta, majd Amerikával ágyba dugták az izgága angolt. Nem is kellett sokáig várni, a sebesült pillanatokon belül elaludt.

- Jó, akkor most kérlek áruld el, hogy ki a fene vagy. Ha nem ember, akkor mégis micsoda? - mérgelődött továbbra is Dél Olaszország, mikor a két jómadár visszatért. A Doktor már épp elkezdett volna magyarázkodni, mikor Amerika elé lépett.

- Idegen. - felelte kifejezéstelen arccal Amerika, majd fél szemmel az említette sandított. - Doktor, ugye? Eddig képtelen voltam rájönni, miért olyan ismerős ez a név, a TARDIS, meg ez a szeleburdi jellem... A főnökeim már felfigyeltek rád, sőt az 51-es körzet is figyelmeztetett, hogy...

- Ó a drága 51-es körzet... annyit sem tudnak, hogy a Dalekok szemére kell célozni, vagy hogy a Raxacoricofallapatorius hol helyezkedik el az univerzumban, ami azért első osztályos anyag Gallifreyn[vi].

- Ó, állj már le! - szakította félbe Amerika. Nem tetszett neki ez az oktondi hang, sem pedig a lelkesedése egy olyan helyzet fölött, ahol ő, a hős, összeroppant.

- Nem azért vagyunk itt, hogy a halandzsádat hallgassuk! - folytatta ellenszenvesen - Anglia azért használta el az utolsó erejét is, hogy téged idehívjon, de te erre elhagyod azt a valamit ami az egyetlen reménye lett volna! És még van képed itt adni a jó pofit nekünk?

- Elnézést, csak felidézet pár vicces emléket az, amit mondtál...

- Igen? Mi itt már rég bele sem gondolunk abba, mi volt régen, lassan beleőrülünk a folytonos meneküléstől, a stressztől és a félelemtől! Jó lenne, ha végre felfognád, hogy ez nem játék!

- Amerika, fejezd be! - szólalt föl Olaszország, majd lassan a Doktorra nézett - Te tudsz rajtunk segíteni, igaz? Különben Anglia nem hívott volna ide...

A Doktor gyengéden elmosolyodott. A fiú tekintete egyszerűen magával ragadta: ugyan retteget és egész testével irtózott ettől az egésztől, mégis bátor és kitartó láng lobogott szomorú szemeiben.

- Olaszország... Nem tudom miken mentetek keresztül, de bizonyára sokkoló és fájdalmas lehetett... - kezdte, majd lassan körbenézett a többiek tekintetén. Mindannyian elismerően bólintottak - Valószínűleg láttátok egymást meghalni, talán több, mint egyszer... Talán a helyzet kilátástalanná vált mostanra és még az is meglehet, hogy már egymásban sem tudtok igazán megbízni... De! - ekkor felemelte mutatóujját és ismét körbejáratta zöld szemét az országokon - Eddigi életem során soha nem történt olyan, hogy megszegjem az ígéretem; kiviszlek innen titeket!

Az országok egy pillanatra teljesen földbe gyökereztek a meggyőző szavaktól. Nem ismerték ezt a... Doktort, de valami azt súgta, megbízhatnak benne. Még Amerika ellenszenve is elszállt pár percre.

- Jó, de ezt mégis hogyan fogod elérni? - kezdte a kételkedést Franciaország, majd leült az asztalhoz. Mindezek közben Kína elkészült a főztjével, és már épp az ebédlőasztalhoz vitte. Nem is kellett sok, mindenki körülülte, és étkezés közben álltak neki tárgyalni.

- Ó, kínai leves! Imádom! - lelkendezett a Doktor, mikor elé tették a tányért. - Az ország is csodás hely, és az emberek is! Nem semmi dolog volt azt a falat annyi idő alatt felhúzni!

- Um... Köszönöm... - hebegte Kína, majd ő is leült enni.

- Ugyan, én csak az igazat mondom! Bár az igazat megvallva, kicsit én is besegítettem pár sziklával de... most nem ez a fontos, ugye? - váltott gyorsan témát, majd elővett a zsebéből egy kis jegyzetfüzetet. - Ahhoz, hogy tudjam, hogy jutunk ki, tudnom kellene azt is, miről maradtam le. Hogy kerültetek ide? Mi elől menekültök? És a legfontosabb, ki pörgeti vissza az időt újra és újra?

Csend. Még a kanál is megtorpant mindenki kezében, s egy emberként néztek Olaszországra. Az egy kicsit feszengett, majd végül fölpillantott a Doktorra.

- Minden az én hibám... Az egész azzal kezdődött, hogy hallottam egy pletykát erről a szellemjárta kastélyról, és jó szórakozásnak tartottam, ha itt téblábolunk egy kicsit, de...

- Kiderült, hogy ez több mint egy kísértet ház, ugye? - érdeklődött az idő lord, mire az olasz bólintott.

- Alighogy beléptünk, egy szörny... nem is tudom mi az, egy gnóm, egy lény... borzalmas... elmenekültem... szétváltunk... Aztán később a többiek is csatlakoztak, mivel voltam olyan idióta, hogy mindenkinek meséljek erről a helyről...

- Nem a te hibád, Olaszország! - próbálta megnyugtatni a jobbján ülő Németország. Olaszország folytatta.

- Végül mindannyian itt rekedtünk... Az ablakok egyszerűen törhetetlenek, az ajtó zárva, képtelenek vagyunk kinyitni, ha csak nem találjuk meg a kulcsot... de... Az... - Olaszország ismét kétségbeesett, ahogy eszébe jutott, hogy a kulcs nem volt ott a falon, és lassan zokogni kezdett. Németország vette át tőle a szót, közben pedig a Doktor jegyzetelt, mintha egy egyetemi szemináriumon ülne csupán.

- Végül mindannyian meghaltunk, kivéve Olaszországot... Talált egy naplót, ezt itt - mutatta fel egy pillanatra, amire a Doktor is felfigyelt. Ismét elfogta a szédülés, így gyorsan visszarévedt a papírjai közé.

- És aztán?

- Ezzel képes vagyok visszapörgetni az időt... - folytatta könnyes szemekkel Olaszország. - Az a lény valamiért teljesítette ezt a kívánságom, így újra és újra visszapörgethettem az időt, amikor nem sikerült mindannyiunknak kijutni...

- Azzal... a naplóval? - értetlenkedett a Doktor, de szemmel láthatóan fűtötte a lelkesedés.

- Igen...

- És mégis hányszor tekerted már vissza az időt? - kérdezte, majd felnézett a fiúra. Szeme azonban már kevésbé volt lelkes, sokkal inkább elszörnyedt.

- N-Nem tudom... tényleg... nem emlékszem...

- A testvéremnek volt egy kisebb amnéziája, mikor kis híján meghalt... - magyarázta Dél Olaszország.

- De rengeteg alakom volt már... - szólt Oroszország is - Tele van a fejem hamis emlékekkel...

- Igen, az enyém is...

- Enyém is... - helyeselt Poroszország és Kanada is.

- Hamis emlék? Ezt hogy érted?

- Olyan emlék, ami valamelyik régebbi alkalomból van - felelt Oroszország.

- Mégis olyan valódi, mintha épp akkor történt volna meg... - folytatta Japán, majd Poroszországra és Kínára pillantott.

- De... ezek a hamis emlékek honnan jönnek?

- Amikor eltörünk egy órát, akkor rohamoznak meg minket ezek az... emlékek - magyarázta Oroszország.

- Ahhoz, hogy kijussunk, el kell törnünk minden órát a házban. - folytatta a magyarázkodást Olaszország. - Így az időzavar is helyreáll a házban és könnyebb a dolgunk...

- Várj, időzavar? Nem csak te játszol az idővel? - érdeklődött a Doktor. Kezdte nagyon felcsigázni ez az egész.

- Nem... Ezek a lények is csinálnak valami zűrt az idővel... Nem tudom, mit, de például... Mi érkeztünk elsőnek - mesélte Olaszország, s vetett egy-egy pillantást Poroszországra, Németországra és Japánra. -, ám később, mikor összefutottunk Angliával és a többiekkel, ők váltig állították, hogy ők jöttek elsőként.

- Igen! Mikor mi érkeztünk, nem volt itt senki! - helyeselt Franciaország.

- Értem... - merengett el az idegen - Még valami, amit tudnom kell?

- Talán.. egy valamit... - kezdte kisebb merengés után Olaszország. - Ezek a valamik egyre többen vannak. Úgy értem... a kezdetekben csak egy volt, de mostanra már mindenhol ott vannak. Kész csoda, hogy ezt a helyet még nem fedezték fel!

- Tényleg, ez ki csinálta? - nézett körbe a Doktor - Látszik, hogy két kezi munka, mégis... bámulatos....

- Én voltam. - jelentette ki Németország.

- Persze. A kötelességtudó és nagyratörő Németország... - mosolyodott el a Doktor.

- Várj... Te ismersz minket? - érdeklődött Spanyolország. Valóban, ekkor ugrott be mindenkinek, hogy ők ugyan be sem mutatkoztak, a Doktor mégis tudta, melyikük melyik.

- Persze! Hisz mindegyikőtök otthonában jártam már! Ami azt illeti, Hitlert még be is dugtam egy szekrénybe... - nevetett fel a Doktor, mire Németország felpattant.

- Az te voltál? Mindenki halálra rémült, hogy a Früher...

- Hé, hé, nyugodj meg! Velencéből meg vámpírokat irtottam, és számos más országban volt már dolgom! - mentegetőzött a Doktor, majd Poroszországra pillantott.

- Te viszont rejtély vagy számomra... Poroszország, ugye? - az illető bólintott - Papíron te már nem létezel, hogy lehetsz mégis itt?

Poroszország erre elvigyorodott, majd vérvörös szemeit a Doktorra vetette.

- Hatalmasságom túl lenyűgöző ahhoz, hogy holmi papír szabja meg létezését!

- Hmm, ez végül is nyomós indok... - bólintott elismerően a Doktor, majd komolyabbra váltott a tekintete - Viszont meg kell kérnem téged, Olaszország, hogy ne használd többé azt a naplót.

- Micsoda? D-De... ez az én... egyetlen lehetőségem, hogy mindenkit kivigyek innen! - erősködött az olasz, mire a Doktor nyugtatóan megragadta a kezét.

- Ez mostantól nem a te dolgod. Attól a perctől, hogy Anglia idehívott, az én felelősségemmé vált titeket kiszabadítani ebből a helyből! - magyarázta, majd hozzátette, mintha nem is lenne érdekes - Arról nem is beszélve, hogy a folytonos visszatekeréstől megbolondult az idő ebben az egész dimenzióban. Rettentően labilissá vált és csak órák kérdése, hogy összeomoljon. Talán elég egy újabb lépés, talán kettő, három, de ha nem állsz le vele, nem csak ezek a szörnyek lesznek a gondjaitok, hanem az is, hogy egy jelenben maradhassatok.

- Micsoda? - csattant föl a kérdés egyszerre. A Doktor sóhajtott, majd vetett egy röpke pillantást a naplóra.

- Nem kell hozzá szónikus, hogy megállapítsam, ez a napló egy időzített bomba. Ti talán nem érzitek, de én, mint Idő Lord, ahogy a nevem is mutatja, messziről érzem a robbanás előtti hullámokat. És ha ez felrobban, szétszakítja az időt, így nem kizárt, hogy egyesek közületek visszaesnek valamelyik idősíkra, némelykőtök pedig előreugrik... Ezért lenne az a legjobb, ha hanyagolnád ezt a dolgot, Olaszország.

- De... akkor...

- Honnan veszed mindezt? - szólt közbe végül Amerika. Még mindig nem bízott az idegenben, és meglehetősen idegesítette, hogy kelletlenül is hősködik.

- Sokat megéltem, Amerika. Ezek a szemek más sokat láttak és tapasztaltak. És érzem is... Elég rápillantanom arra a könyvre, hogy rosszul legyek. Tudod, erős szervezetem van, még a cián sem képes elbánni velem, sőt, még a lézer sem. Viszont ha arra a naplóra nézek, azonnal elfog a rosszullét. Remélem ezek után megérted, ha kevésbé tartom jó ötletnek az idővel vaó játszadozást.

- Jó, de... akkor... - hebegte Olaszország, majd a Doktor odafordult feléje.

- Hidd el, nem lesz többé szükség arra a naplóra! Bízzatok bennem egy kicsit jobban!

- Sajnálom... - sóhajtotta Kína - De azok után, amin keresztül mentünk, nehéz kicsit bízni olyasvalakiben, aki az egyetlen túlélési módszerünket akarja eldobni...

- Tudom... - felelte - De higgyetek nekem, az idővel babrálni egyáltalán nem játék. Többször is bajba keveredtem azért, mert valaki mindenhatónak hitte magát...

- Mert te nem? - vágott közbe Amerika. - Amióta idetoppantál, úgy viselkedsz, mintha csak te lennél képes kivinni minket, mintha neked olyan nagy hatalmad lenne!

- Így is van... - felelte a Doktor, majd hozzálátott a kellőképpen kihűlt leveshez - Anglia már többször kért tőlem segítséget életem során. Az idegenek őt valamilyen oknál fogva nagyon... kedvelik, különösképpen karácsonykor. Mindig valamin keresztül hívott, egy-egy bajba jutott ember, vagy egy jel volt a kötelünk, de sosem hívott személyesen. Ahhoz túl büszke ország, hogy segítséget fogadjon el. Hogy is szokta mondani? Egy gentleman maga végzi minden dolgát.

Ezen mindenki elmosolyodott.

- De most mégis megtette, egyenesen ő kért tőlem segítséget, ami azt jelenti, hogy más reménye nem maradt, csak én. És én megteszek mindent, hogy ne okozzak csalódást egy régi barátnak...

- Oly sokszor ismételgeted, hogy már milyen régóta koptatod az univerzum padlóját... de szabad megkérdeznem, mégis mióta? - kérdezte kíváncsian Japán. A Doktor elmosolyodott, majd megtörölte száját a leves után.

- Cirka 910 éve. Angliát még egész gyerekkoromban ismertem meg, úgy... 90 évesen...

Japán nem felelt semmit, arca mintha kisebb fintorba rándult volna, de ahogy testvérére pillantott, annak nyugodt tekintete őt is megnyugtatta.

- Most viszont nem az a lényeg, hogyan és miért ismerem Angliát... Az a fontos, hogy rájöjjünk, miért ölnek ezek a lények...

- Élvezetből... - dünnyögte Amerika.

- Ó, nem hinném. Minden gyilkos idegennek van valami célja...

- Nem, Amerikának igaza van... - vágta rá Olaszország - Ezek... élvezik, hogy minket kínozhatnak...

- Szinte látom a szemükben - folytatta Poroszország, szokatlanul idegesen.

- Szégyellem bevallani, de még engem is megrémítenek... - kezdte Oroszország is. - És az, hogy ugyanaz az őrült fény csillog a szemükben, mint az enyémben csillogott a Szovjetunió idejében, csak még inkább megrémít...

- Ne hasonlítsd magad azokhoz a szörnyetegekhez. - vágott közbe Kína. - Mindannyiunk követett el hibát az életében... Nácizmus, rasszizmus, az atombomba, maffiacsaládok, az ópium... - folytatta bölcsen, a Doktor pedig figyelmesen hallgatta. Valamiért megtetszett neki a kínai éles esze.

- Mindannyian hibáztunk és nyilvánvalóan fogunk még hibázni... de egyikünk sem olyan borzalmas fenevad, mint ezek a... valamik.

A Doktor pár pillanatig vár, körbejáratta tekintetét, hogy a többiek reakcióját leolvassa arcukról, majd fölállt és tapsolt párat.

- Igen! Erre a hozzáállásra van szükségünk! - magyarázta, majd megpaskolta Amerika vállát, aminek az illető a legkevésbé örült. - Nem szabad egymással ellenségeskedni, az összefogás, most a kulcsszó! Végül is, mind országok vagytok, az én szemszögemből egy fajba tartoztok, rokonok. És a rokonoknak össze kell tartani, ugye?

Senki sem értette, miért lelkesedett így fel a Doktor, de egy dologra már rájöttek: amióta itt van, kevésbé féltek. Egyikük sem vallotta be, de a férfi össze-vissza hablatyolása, a folytonos, idegesítőnek tűnő halandzsája valahol megnyugtatta őket. És... Anglia hívta őt ide, akkor megbízhatnak benne, nem?

Olaszország nem tudott másra gondolni, csak erre.

- Most viszont... - csapta össze két tenyerét a Doktor, majd elindult a lépcső felé - körbenézek!

- Micsoda!? - mindenki egyszerre pattant föl az asztaltól.

- Megőrültél? Nem voltunk világosak, hogy ezek a valamik mindenhol ott vannak? - lépett melléje Németország.

- Veszélyes elhagyni ezt a szobát, jobban tennéd, ha...

- És akkor mégis hogy jussunk ki? - szakította félbe Japán mondandóját a Doktor - Elhiszem, hogy féltek, jogosan féltek. De ti is mondtátok, hogy meg kell találni az órákat és összetörni, hogy kijussatok. Azt pedig innen nem lehet megtenni ugyebár...

- De... a szörnyek... - erősködött Japán.

- A Doktornak igaza van! - állt végül a sarkára Olaszország is, amin páran meg is lepődtek. - Nem ücsöröghetünk itt örökké, hisz a többiek minden erejükkel segítenek nekünk odakint!

- Ez igaz... - helyeselt Japán. Kicsit elkomorult a tekintete, ahogy eszébe jutott, hogy még Korea testvére is a segítségére sietett. Ez újabb erőt adott neki, hogy folytassa ezt az egészet. - Korea és Ausztria egy melléképületről beszélt... Tudom, hogy veszélyes, de nem kellene megnézni, mi van ott?

- Várj, várj! - szólt közbe a Doktor - Tudtok kapcsolatot tartani a külvilággal?

- Igen - bólintott Japán. - Bár eléggé zavaros a térerő, de olykor sikerül felhívni egymást...

- De csak nagyon nehezen... - tette hozzá Oroszország.

- Jó, rendben, ezt akkor nem felejtem el. Másrészt... melléképület?

- Igen... Valahol a földszintről nyílik oda ajtó, de nem voltunk még ott... - magyarázta Japán.

- Ó, akkor itt az ideje megnézni! Ki tart velem? - lelkendezett a Doktor, de csönd fogadta kérdését. Kicsit elkerekedett annak láttán, hogy még mindig nem bíznak benne, holott ő valóban rengetegszer segített már mindannyijuknak, még ha ők  nem is tudnak róla. Egyszer csak azonban Olaszország kilépett a tömegből.

- Én veled megyek! - jelentette ki határozottan - Az én hibám, hogy mindenki idekerült, nem ülhetek itt ölbe tett kézzel! Segítek, ahol csak tudok!

- Akkor én is megyek - lépett melléje Németország. - Még nem épültél fel teljesen, jobb, ha veled tartok.

- És én is megyek. - szólalt föl Amerika is - Még mindig nem bízom benned... Nem engedhetem, hogy kedvedre járkálj föl-alá!

- Nos, először is, kicsit kiábrándító, hogy még mindig kételkedsz bennem, másodszor... még valaki? - nézett körbe a Doktor, de némaság vette körül.

- Jó, akkor mi elindultunk! - jelentette ki a Doktor és már meg is indult a lépcsőn, mikor Dél Olaszország odarohant.

- Doktor! - kiáltotta, majd mélyen a szemébe nézett. Szokatlan volt tőle egy olyasvalakiben bíznia, aki nem ország és nem is ember. Most mégis megpróbálta - Kérem, vigyázzon az Öcsémre... - suttogta - Mindenért magát okolja, azt hiszi egyedül kell végigcsinálnia ezt, de nem így van! Spanyolországgal azért jöttünk, hogy ezt tudassuk vele, de nem fogja föl! Szóval... kérem...

A Doktor elmosolyodott, majd vetett egy pillantást Olaszországra, akit szokás szerint most is Németország dorgált.

- Ne aggódj... - suttogta a Doktor, majd visszatekintett a testvérre, ekkorra már Spanyolország is mellette volt, és mivel látta, hogy az olaszt kissé zavarja a másik jelenléte, csak ennyit mondott: Bízhatsz bennem!

- Rendben... Utánatok megyünk, ha esetleg... nem jönnétek vissza fél óra múlva... - mondta Spanyolország, bár a végére a spanyol temperamentumra jellemző pozitív mosoly lehűlt ajkairól.

- Nem lesz rá szükség! - kacsintott a Doktor, majd elindult lefelé a lépcsőn, a többiek utána.

- Ti addig pihenjetek! Jót fog tenni! - kiáltotta utánuk még Németország, majd eltűnt a sötét lépcső aljában.

- Szóval... te egy időutazó vagy? - kérdezte hosszú csöndes séta után Olaszország.

- Igen! Időn és dimenzión át utazom és meg sem állok, amíg a lábam bírja! - válaszolt az idő lord, mire az olasz láthatóan belelkesedett.

- Hűű, akkor te láttad a jövőt is? - a Doktor bólintott - Hű, akkor áruld el, én is leszek olyan erős, mint Róma nagyapus?

Németország meghökkent a kérdésen. Még mindig ez érdekli a kis Olaszt? De vajon mit mond a Doktor? Ebben a helyzetben... ha bármi olyat mond...

Azonban Németországnak meg kellett lepődnie. A Doktor olyasvalamit mondott, ami még Amerikát is megdöbbentette.

- Véleményem szerint, Olaszország... te már most is vagy olyan erős, mint Róma... talán egy kicsit még erősebb is. - felelte végül, kedves mosollyal. Az ország egy pillanatra megtorpant és kikerekedett szemekkel bámult az idegenre. Szíve hevesen vert és könnyei majdnem előbuggyantak szemeiből, de aztán ajkai akaratlanul is mosolyra húzódtak.

- Értem. De jó! Nagyapus büszke lesz rám!

Olaszország boldogan előre szambázott, már-már az óvatosságról is megfeledkezett, mikor aztán Németország kénytelen volt rászólni.

- Lehet, hogy a többieket le tudod nyűgözni ezekkel a nagy szavakkal, de engem nem. - vetette oda Amerika, közben pedig eyre rótták a lépcsőket lefelé. A Doktor sóhajtott. Nem tudta, mit kellene tennie ahhoz, hogy ő is megbízzon benne.

- Amerika... kérlek higgy nekem... Én csak jót akarok...

- Jót? Azzal, hogy Anglia idehívott, az egész erejét fölemésztette!

A Doktor ekkor értette meg, miért olyan ellenszenves vele ez az ország. Hisz már sok bosszúságot okozott Angliának, többször is a halál párkányára sodorta, így nem csoda, hogy az öccse így rámordult, mikor ismét csak ártott neki.

- Sajnálom... majd... Észben tartom... - felelte kissé elkeseredetten, majd követte Németországékat a lépcsőforduló után jobbra. Egy japán berendezésű terembe érkeztek, ahol a fal egy részen be volt törve. Keskeny bejárat volt, valószínűleg csak egyesével fértek volna be.

- Ez lenne az? - érdeklődött a Doktor, majd máris elővette szónikus csavarhúzóját és elkezdte méregetni a bejárat adatait.

- Igen... megtaláltuk, de még nem mentük le... - magyarázta Olaszország feszengve. A Doktor bólintott, ám amint a faltól a lyukba helyezte a szónikust, az eszeveszett sikongatásba kezdett. Fülsüketítően sípolt, rezgett, teljesen megvadult.

- Állítsd le, állítsd már le! - üvöltött a Doktorra Németország.

- Próbálom, de nem hallgat el! - hadarta a Doktor, majd megnézte az adatokat. Semmi jót nem jelzett.

- Talán jobb lenne, ha ti itt maradnátok... - javasolta a Doktor, majd eltette az elnémult csavarhúzót és már indult is.

- Nem azért jöttünk, hogy most csak itt szobrozzunk! - ellenkezett Amerika.

- Jó, akkor máshogy fogalmazok... - sóhajtotta a Doktor, majd még utoljára visszatekintett - Őrködjetek... jó?

- De...

- Nincs de! Maradtok! - vágta rá, majd a szónikusból lámpát alakított és már ment is lefelé a titokzatos helyre.

- Szent Gallifrey, elég volt két útitárssal szót értenem, nem hogy most rögtön tizenkettővel! - morgott magában, ahogy haladt.

Eközben odakint Németország és Amerika kezdett nagyon idegessé válni.

- Megkérdi, ki jönne vele, erre kiállít minket, mintha csak a testőrei volnánk... még egy ilyen arrogáns űrlényt! - morgott a német.

- Mit vársz? Anglia barátai közé tartozik...

- Akkor... maradunk? - vágott közbe Olaszország, mire Amerika elvigyorodott és elindult a melléképület bejárata felé.

- Még szép hogy nem!

- Persze ezek tízen sem érnek fel Amyvel... vagy Donnával! Na az a két nőszemély aztán megy a feje után, lehet nekik akármit mondani... - morgott még továbbra is az idő lord, mikor aztán megpillantott valami fényeset a földön. Apró kék lánggal világított, olyan volt, mint egy darabka üveg. A Doktor kíváncsian a kezébe vette, ám ekkor zavartan tapasztalta, hogy bár ez a valami meleg, mégis oly szomorú érzések törtek rá, melyeket már réges-rég eltemetett. Legalább is úgy hitte.

- Doktor, mi az a kék fény? - érdeklődött Olaszország, mikor leértek.

- Ne érj hozzá! - figyelmeztette az említett, majd még közelebbről is szemügyre vette a követ - Egy pillanat! - Kapta föl tekintetét, majd zsebébe rejtette a követ és a többiekre pillantott - Mit kerestek itt? Nem meg mondtam, hogy...

- Nem engedem, hogy egyedül arasd le a babérokat, Doktor! - mosolyodott el az amerikai, majd előrement.

- Rosszabb mint Amy... sőt még Rivernél is[vii].... - morogta a Doktor, majd Amerika után sietett. Még több kis üvegcsébe botlottak, a Doktor pedig mindet fel is szedte. Később mindenképp meg kell őket vizsgálnia, de most, ezen a helyen... az az érzése támadt, hogy jobb, ha minél gyorsabban kapkodja a lábait.

Végül egy kis szobába értek, onnan már nem nyílt több ajtó, és a világító szilánkok is eltűntek.

- Szóval... Ez a vége? - sóhajtotta Olaszország.

- Úgy néz ki... Nem látok semmi tikos ajtót vagy egyebet... - magyarázta a Doktor és közben szónikusát körbejáratta a szobában.

- Befejeznéd? Idegesít annak a valaminek a hangja... - szólt rá Amerika.

- Sajnálom, de csak ezzel tudom lemérni a "valamik" itt hagyott adatait...

- De ez a hang... túl zajos. Még a végén... - kezdte Németország, ám ekkor baljóslatúbb puffanások szűrődtek be a szobába. A Doktor azonnal kikapcsolta szerkezetét.

- Itt van... egy közülük... itt van! - remegett Olaszország, mire Németország megragadta a kezét.

- Nyugalom, elintézzük! Erősebbek lettünk már, képesek vagyunk rá!

Újabb dörgés. Egyre nagyobb és nagyobb. A Doktor visszafojtott lélegzettel várta, hogy végre megláthassa azt a lényt, amely rettegésbe taszította az összes országot, mondhatni az egész világot! Szinte már boldog volt, hogy ilyen valamivel találkozhat.

Nem is kellett sokat várnia, egy újabb dörgés kíséretében a hatalmas monstrum betoppant a szobába. Olaszország ijedtében felsikkantott, Németország és Amerika pedig azonnal támadópózba állt. A lény magas volt, feje szinte a plafont súrolta, szemei nagyok és dülledtek voltak, orra csökevényes, szája alig látszott. Szürke teste csillogott a sötétben.

Körülnézett, és már-már elmosolygott, mikor a félelmet vélte felfedezni az országok szemeiben, azonban mikor a Doktorra révedt tekintete, meglepődöttség ült ki arcára.

- Ó, milyen gyönyörű... - sóhajtotta csodálattal teli hangon a Doktor, majd lassú léptekkel a lény elé sétált.

- Megőrültél? Ne csodáld, hanem támadj! - mordult rá Németország.

- Tss! - csitította hátra sem fordulva - Elképesztő... hozzád hasonlóval még nem találkoztam.... ez új! Mégis... honnan jöttél? - ámuldozott továbbra is, a lény pedig szemmel láthatóan összezavarodott. Érezte, hogy aki beszél hozzá nem ember és nem is ország... Idegen, akárcsak ő... És nem értette, mit keres ezen a helyen...

- Doktor! Állítsd le magad, öld meg, mielőtt ő öl meg téged! - kiáltott rá Amerika, ám ekkor a lény hirtelen felé kapta a fejét. Kifejezéstelen arca ismét felvillanyozódott, s nem telt el két másodperc sem, máris öklével az amerikaira készült sújtani.

- Elképesztően gyors... - ámuldozott a Doktor, közben pedig Németország megálljt parancsolt az ostorával. A lény erre mintha elmosolyodott volna, majd letépte megkötözött karjáról az ostort, és ismét támadni készült. Amerika lábai földbe gyökereztek, hiába szorongatta kezében a pisztolyát, teljesen megfeledkezett róla. Már szinte felkészült a fájdalomra, mikor aztán ismét azt az idegesítő hangot hallotta a Doktor felől. Mikor felemelte fejét, látta, hogy a szörnyeteg letaglózott a szónikus hangjától, füleinek helyét markolta, talán még szenvedett is.

- Lehetsz akármilyen lenyűgöző, a barátaimat akkor sem fogod bántani. - jelentette ki elszántan. Amerika meglepődött, nem gondolta volna, hogy van ennek a szeleburdi, idióta Doktornak lehet ilyen komor, ijesztő arca is...

- És most felelj... - kezdte a Doktor, közben egyre közelebb ment a szónikusát továbbra is a szörnyre irányítva - Honnan jöttetek?

A lény nem felelt.

- Miért jöttetek ide?

A lény nem felelt.

- Válaszolj! - kiáltott rá dühösen. Már egészen közel volt hozzá, alig pár lépésnyire állt meg előtte. - Miért ölitek az országokat újra és újra?

Ekkor a lény megtorpant. Mintha megkövült volna. Majd csökevényes ajkai félelmetes vigyorra húzódtak, s így hajolt oda a Doktor jobb füléhez. Mindenki feszült csöndben bámulta az eseményeket. El nem tudták képzelni mi történhet...

Az idő lord szemei nagyra kerekedtek. Nem hitt fülének... Nem hitte el, hogy ez motiválja ezeket a lényeket... Azonban még mielőtt bármit is gondolhatott volna, vagy mondhatott volna, az a valami aljasul becsapta.

Kezdetlegesnek hitt szája hirtelen hatalmasra nyílt, Amerika még láthatta is hosszú, cápafogakra emlékeztető fogsorát megcsillanni, majd elmerülni a Doktor jobb vállában.

A férfi azonnal felordított, és minden erejével azon volt, hogy ellökje magától a szörnyeteget. Amerika és Németország is a segítségére sietett, de a lény úgy csimpaszkodott a Doktorra, mint a pióca. Végül aztán, mikor megunta az idegen vér ízét, egész egyszerűen megütötte a mellkasánál, így az valósággal a falnak repült.

- Doktor! - kiáltotta mindenki, mire a lény azonnal feléjük kapta fejét.

- Meneküljetek, gyerünk! Fussatok! - kiáltotta a Doktor, mikor sikerült feltápászkodnia. Azonban ahogy lábra állt, erőtlenül visszazuhant a földre.

- Ez a valami egy csapással megállította a bal szívem!? - hadarta rémülten, ahogy bal mellkasát vizslatta... Nem dobog... megállt... egy ütéstől... Vállából pedig ömlik a vér...

- Doktor... - kiáltotta ismét Olaszország, mire a Doktor valósággal ráordított.

- Mondtam valamit! Fussatok már!

Végül Németország bírta menekülésre Olaszországot, hisz tudta, a kijáratnál is meggyűlik a bajuk, jobb ha hallgatnak a Doktorra.

Az említett még mindig azon bajlódott, hogy fel tudjon állni, de az előbbi két csapás túlságosan is meglepte. Az a valami pedig újabb támadásra készült.

- Jaj, hogy veled folyton csak a gond van! - sóhajtotta kelletlenül Amerika, majd egy mozdulattal felsegítette az időutazót. - Eredj, majd én fedezlek! - folytatta, majd lőni kezdett a szörnyre.

- De...

- Eredj már! - üvöltötte, mire végre elindultak kifelé. A Doktor egy kicsit lassabban mozgott ugyan, de az esze a régi volt. Ahogy Amerika is kijutott a szobába, becsukta az ajtót, a kilincsre pedig adott egy adagot a szónikus csavarhúzó erejéből.

- Ez ad némi időt nekünk... most pedig futás! - hadarta, amire Amerika is csak bólintani tudott. Azonban alig értek az utolsó szobába, a létránál a Doktor máris lelassult.

- Ó... istenem... hogy bírják ki az emberek egy szívvel? Semmi levegő, semmi... agh...

- Mi van már megint? - csattant föl Amerika idegesen. Az csak tetőzte félelmét, hogy a szörny egyre erősebben dübörgött azon az ajtón.

- A szívem... leállt a bal...

- Neked két szíved van!? - értetlenkedett Amerika.

- Ó ugyan, ezzel kezdtem a bemutatkozást! Figyelhetnél jobban is ahhgg... - a Doktor ekkor már nem bírta tovább és összeesett. - Ha nem indul be újra, annak következményei lesznek... Nem kizárt... hogy a többi szerveim is leállnak... ahh... Segíts!

- Mi? Én? Mégis hogy? - kérdezte kissé ijedten Amerika. Nem gondolta volna, hogy ennek a legyőzhetetlennek hitt, bitangerős személynek majd neki kell segítenie.

- Indítsd be... Verj erősen a bal oldalamra! - nyögte fájdalmasan a Doktor.

- Mit pepecseltek már ennyit? Siessetek! - sürgette őket Németország odafentről.

- Mindjárt! - kiáltotta vissza az amerikai, majd akkorát ütött a Doktor jobb hátára, amekkorát csak tudott.

- Áhh, a másik bal! - ordította a sebesült. Amerika sután bocsánatot kért gyorsan, majd megcsinálta ugyanezt a helyes oldalon.

- Ez nem elég, erősebben!

Még egyet rávert, akkorát, amibe szinte a Doktor csontja is megrepedt, de látszólag nagyon boldog volt tőle.

- Wahhh, végre! Ah, máris jobb így! Eltörted egy bordám, de inkább ez, mint a lassú halál, nemde? - vigyorgott a Doktor, ám Amerikának nem is volt ideje rákérdezni erre az okvetlen boldogságra, ugyanis az ajtó nagy robajjal kitört a helyéről. Mindketten rémülten pillantottak hátra, majd szinte egy hangon üvöltöttek felfelé.

- Meneküljetek!

Ekkor azonban valaki félre lökte a lyuktól Olaszországot. Kicsit durván, mégis gyengéden.

- Elnézést, utat kérnék!

- Na de... mégis ki az ördög...? - nézett utána Németország, ám addigra az idegen eltűnt a lyukban, egyedül a sötétkék katonai tányérsapkája marad Németország kezében.

- El az útból, Doktor! - kiáltotta, mikor földet ért a jövevény, majd egy puskaszerű fegyvert szegezett a fenevad felé.

- Jack? Jack Harkness?[viii] Mégis mit... - értetlenkedett a Doktor.

- Most ne ezzel törődj... Menjetek fel minél hamarabb! - magyarázta a magas, barna hajú, fess fiatalember, majd könyörület nélkül lőni kezdett a szörnyre. Nem golyókat, valami lézerhez hasonlító sugarat lőtt ki, de mindenesetre a harmadik löket után a szörny jobbnak látta, ha felszívódik, így hát el is tűnt.

- Jack... hogy kerülsz ide? - kérdezte ismét a Doktor. Egyszerre volt boldog és csalódott is. Rég látta barátját, ám ugyanakkor sejtette, miért lehet itt, és ez nyugtalanította.

- Hallottam... Hívott téged. - magyarázta, ahogy pakolászott - Úgy gondoltam rám is szükség lehet, ha már személyesen kért segítséget, így befogtam a jelet, és ideugrottam - mutatott a dimenzióugró kütyüjére a csuklóján.

- Mi? Nem megmondtam, hogy ne használd azt többet? Ez a hely különben is rettentően labilis minden ilyesmire... - mordult rá a Doktor, mire Németország közbeszólt.

- Elnézést, hogy félbeszakítom ezt az idilli csevejt, de... Nem óhajtotok feljönni, hogy elhúzhassunk végre innen? Lassan letelik a fél óra és a többiek aggódni fognak...

- Igaz is... Megígértem... - bólintott a Doktor, majd bele is kapaszkodott a létrába, ám ekkor megcsapta valami elképesztő erő. Felkapta a fejét s látta, Olaszország és Németország távolodnak tőle.

- Olaszország, megint használtad a naplót!?

- Nem, hozzá sem nyúltam, nincs is itt! Mi történik? Miért távolodtok? Doktor! - értetlenkedett Olaszország kétségbeesetten.

- Doktor, mi történik? - hadarta Amerika idegesen.

- Mint mondtam, nagyon labilis ez az épület... Ez a hely pedig még annél is inkább! Ezért is sikított a szónikusom, mikor beléptünk... És most...

- És most? Mi történik most?

- Doktor! Nem hallak! Mi történik most? Mi lesz? - kiáltozott továbbra is Olaszország. A Doktor elszánt tekintettel nézett föl a fiúra és mindent meg próbált tenni, hogy megnyugtassa.

- Ne félj, nem lesz semmi baj! Megtalállak a múltban is és istenemre mondom, visszahozlak a jelenbe, csak tarts ki! Ha szerencsénk van, egy idősíkra esünk vissza, és...

- Doktor? Nem hallak! Doktor! - Olaszország hiába kiáltozott többet. Csak egy pillanatra hunyta le a szemét, mikor pislantott, és már teljesen máshol találta magát.

- Németország... hol vagyunk?

---

 

---

 

[i] A Doktor gyakran, sőt mindig beszél az űrhajójához, mikor egyedül van (sőt néha akkor is, ha nem), a tardis pedig úgy kommunikál vele, hogy villog.

[ii] Így szólítja a TARDISt :D

[iii] A TARDIS egy régi, 50es évekbeli kék telefonfülkének az alakját vette föl -> http://technabob.com/blog/wp-content/uploads/2010/06/dr.-who-tardis-2005-prop.jpg

[iv] Up is heaven, middle is earth, down is hell magyar fordítása a la Jolica

[v] Szónikus csavarhúzó… ez a Doktor speciális fegyvere, mérőeszköze… mindenre jó -> http://www.thinkgeek.com/images/products/additional/large/d7d8_doctor_who_new_sonic_screwdriver_inhand.jpg

[vi] A Doktor szülőbolygója

[vii] Donna és Amy is a Doktor útitársa volt egy ideig. River meg elvileg a felesége… mindhárman eléggé öntörvényűek.

[viii] A Doktor egyik régi barátja. A következő részben részletesebben bemutatom majd.

Kalóz becsület

Az ajtó nagy nyikorgással csapódott a falnak, majd ugyanezzel a lendülettel vissza is tért gazdájához, s kattant a zár.

A szoba mélyén kikötözött fogoly ijedten rándult össze a hangtól és a tudattól, hogy jön, de nem tudott semmit sem tenni. Két karja összekötözve lógott feje fölött a falhoz rögzítve. Még annyi tere sem volt, hogy fölálljon, még ülni is szenvedés volt, így jóformán fekvő pózban viselte a kötél maró szorítását.

A lépcsőn határozott kopogások hallatszottak, egyre türelmetlenebb tempóban. A kalóz díszes ruhákat viselt, míg fogja csak egy egyszerű kimonót. Ő vérvörös kabátban, díszes ingben, megannyi értékes drágakőből készült kincsekben tündöklött a hajón. Mindenki rettegett borostyán zöld szemeitől és vészjósló mosolyától. Nem csak kapitány volt, hanem valami egészen más, ami rangot és tiszteletet adott neki. Ő volt Arthur Kirkland kapitány, maga Nagy Britannia!

Mikor az utolsó lépcsőfokon is lelépett elégedett vigyor húzódott ajkaira. Megpillantotta őt, akit már sok napja szerzett meg magának, mégsem tudott még betelni a látványával, a tudattal, hogy megszerezte, hogy a tulajdona, akárcsak az a drágaköves karperec, melyet a fogoly testvéréről tépett le. Egyszerű rablás volt, az ázsiai kutyák vékonyak és gyengék voltak, arról nem is beszélve, hogy nem számítottak rá. Könnyű fosztogatás volt, egészen odáig, míg meg nem pillantotta az egyik testvért. Ázsiaihoz méltóan alacsony termetű volt, mégis kellően erős harcos. Fekete haja, sötét szemei erős kontrasztot adtak a világoskék kimonójához.

Azóta az a kimonó mocskossá vált az izzadságtól...

Kirkland kapitány már harc közben is megvadult a sötétbarna szempártól, mely hihetetlen kitartást, fegyelmet és erőt rejtett magában.

És valami egésze mást... Meg akarta fejteni.

Ezért sem ölte meg, amiért felhasította jobb vállát katanájával a harc végén. Gyenge volt és megtört, mire minden testvérével végeztek és csak ő maradt. Embereinek elvesztése is hatalmas fájdalmat hagyott szívén.

Igen... Mert ő sem volt egyszerű ember...

A falhoz kötözve, rongyos ruhákban nem más feküdt, mint Honda Kiku, a felkelő (bár jelen helyzetben inkább lenyugvó) nap országa.

Kirkland kapitány szélesebbre húzta mosolyát, mikor lepergett szeme előtt a harc és a rablás. Büszke volt magára és zsákmányára.

- Hogy van az én virágszálam? - vetette oda hozzá, de nem kapott mást, mint megvető pillantást. Ismét szikrázni látta azt a megmagyarázhatatlan erőt szemeiben.

Kiku nem szólt, elfordította a fejét és kicsit összébb húzta magát. Sejtette, miért jött az angol le hozzá... hisz jóformán csak azért jön le személyesen hozzá, a többit - evést, ivás, mosdó ügyet - a szolgáival végezteti el.

- Szóval ma sem szólsz hozzám? - sóhajtotta méltatlankodva, majd lassan elindult Kiku felé. Levette díszes kalapját, egyszerűen a földre vetette, majd nyaka köré kötött kendőt is utána küldte. Minél közelebb került foglyához, annál több kiegészítő jutott erre a sorsra.

Kiku továbbra sem szólt semmit. Nem dacból, sem azért hogy a kapitányt idegesítse ezzel (bár meg kell hagyni ezt valahol mégis élvezte), egyszerűen csak nem volt mondanivalója. Már lassan második hete sínylett a hajófenéken, már tizedik napja tűrte az angol folytonos szexuális éhségét. Nem tudta, hogy azért, mert a fosztogatások közepette nem igen maradtak női túlélők, vagy mert az angolok ennyire... furcsák, de nem is érdekelte. Feje azon nyomban kiürült, mikor megpillantotta leigázott testvéreinek tetemeit... Nem látta többé értelmét annak, hogy bármire is gondoljon onnantól kezdve. Ugyan érezte, hogy gyógyulnak a sebeik, hogy jól vannak... mégsem tudta kiverni fejéből a véres tetemeket.

Mire fölocsúdott, Arthur Kirkland kapitány már ott tornyosult fölötte, csupán az inge és a nadrágja maradt rajta - utóbbi majd később csatlakozik társaihoz. Azok a borostyán zöld szemek most őt fürkészték és olyan mélyre hatoltak a japán tekintetében, hogy az egészen zavarba jött.  Zavartan elkapta tekintetét tőle, mire a másik elégedetten elvigyorodott.

Arthur gyengéden megragadta a fogoly állát, s visszafordította maga felé, így Kiku kénytelen volt ismét abba a tiszta, világító szempárba nézni.

- Oh, nem-nem. Nem engedem hogy bármi másra pillants mikor... - kezdte gúnyos hangnemben a kalóz, majd a japán férfiasságára markolt. Ahogy sejtette, kemény. Kiku az érintésre összerezzent, fogait összeszorította, hogy elfojtson egy hosszú nyögést, azonban tekintete mindent elárult.

- Mikor ennyire kívánsz! - folytatta önelégült vigyorral, majd megszorította Kiku állát és erősen ajkaiba harapott.

A japán hosszú sóhaj közepette vetette hátra fejét, már amennyire tudta a kötél szorítása miatt. Nyaka is egy ponton a falhoz volt rögzítve, amit most Kirkland kapitány igazán bánt. Útban volt a kötél, nem tudta kellőképp magáévá tenni a japán fiú kecses, puha bőrét.

Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a férfi kimonója alá nyúljon, s gyengéden megcirógassa férfiasságát.

Kiku összeszorított fogakkal tűrte az érintéseket, karját meg-megrántotta a testén végigfutó érzéstől. Megalázónak tartotta a helyzetet, s azt, hogy még csak meg sem próbál kiszabadulni - pedig ha összeszedné magát, nyilvánvalóan sikerülne neki - de valamiért képtelen volt rá. Igazából nem tűrt semmit, mindent, amit az angol ilyenkor művelt vele, valójában nagyon is élvezett.

Azt, ahogyan érintette, azt, ahol érintette...

Nem tudta miért, de élvezte.

Úgy érezte, ilyenkor egy egészen más Arthur érintette. Nem az, akivel ott harcolt, aki megölte a testvéreit, elszakította tőlük, majd megkötözve a hajófenékre dobta.

Ez az Arthur egy gyengéd, szelíd ország volt, aki ahelyett, hogy bántotta volna ebben a kiszolgáltatott helyzetben - mert megtehette volna -, arra törekedett, hogy partnere is mindent élvezzen.

Kiku ismét megrántotta karjait a kötélen. Idegesítette, hogy tehetetlen... hogy ő csak ott fekszik és élvezkedik... Szét akarta szakítani rabigáját...

Ám mire újabbat ránthatott volna karjain, erős fájdalmat érzett hátsó végén. Legszívesebben felsikított volna, de nem akart hangot adni fájdalmának.

De nem is kellett...

Meglepetten kerekedtek ki szemei, mikor az angol a fülébe hajolt, s ziháltan belesúgott.

- Sajnálom, de nem bírom tovább...

Kiku értetlenül meredt maga elé.

Ez a férfi egyáltalán nem az, aki elrabolta. Ez valaki más...

Kirkland halk sóhajokat lehelt fogja fülébe, aki nem csak a másik csípőmozgásától, de annak édes hangjától is egyre ködösebben látott. Az angol ujjai lassan letáncoltak Kiku férfiasságára, ajkai pedig mellkasára vándoroltak. Kiku ismét egy erőtlent rázott a kötélen, de mikor megérezte lentről a szorítást, mellén pedig a kényeztetést, már végképp nem tudott mit csinálni.

Szégyellte magát, amiért ilyen alárendelt helyzetbe került, hogy képtelen volt megvédeni magát és testvéreit...

Testvérei...

Biztos nagyon szenvednek... Biztosan aggódnak érte...

Amilyen ostobák, még utána is jönnének kiszabadítani...

De hisz olyan gyengék... Yao is annyi sebet szerzett...

Yao...

Nem bírná ki, ha ismét végig kellene néznie az elestét...

És ő itt fekszik és hagyja magát, holott ők...

- Y... Yao... Nii-san... - Kiku halkan nyögdécselt, ahogy könnyei legurultak szeméből. Halk volt, Arthur mégis azonnal meghallotta az elcsukló segélyt.

Mozgása megállt egy pillanatra, mire a japán azonnal észbe kapott, s ha bár kissé ködös volt tekintete, arcára azonnal kiült a félelem, amire a kalóz erős szorítása is rásegített.

Megvető pillantással tornyosult Kiku fölé. Az nem beszélt már, hangot nem adott ki, de ajkai továbbra is a kínai nevét hajtogatták.

Kirkland vészjósló vigyora ismét megcsillant arcán... Lassan Kiku mellkasára helyezte kezét, s az arcába hajolt.

- Te már az enyém vagy, Kiku! - erősen belemarkolt mellkasába, körmeit mélyen a másik bőrébe nyomta, amitől az fájdalmasan felnyögött - Tested, lelked utolsó darabjáig kizárólag az enyém! És ha az a kínai söpredék visszatérne... nos... - morogta győzelemittasan Kirland, majd megragadta Kiku állát és erősen magához húzta. Nem is törődött azzal, hogy a kötelek miatt Kiku egyáltalán nem is kap levegőt. A vérszomj és a birtoklásvágy vadul csillogott a borostyánkövekben - Egy kardcsapással végzek mindenkivel, aki a kincsemet el akarja venni tőlem!

Csókja erős és fájdalmas volt, mégis oly elsöprően élvezetes, hogy Kiku utolsó erejét is elvesztette az ellenkezésre. Innentől kezdve Kirkland mozgása fölgyorsult, s ügyet sem vetett arra, hogy a japán szenved, sikoltozik. Hiszen ő csupán a tulajdona, nem? Azt csinál vele, amit akar, akár el is törheti, meg is semmisítheti! Az övé, Ő dönti el, hogy élhet-e egyáltalán ezen a földön!

Kiku keservesen sikoltott minden egyes lökésnél... Túl erős, túl gyors... Még az érintések is túl vaddá váltak.

Hová tűnt az a másik Arthur?

Csupán mert testvérére gondolt?

De hát...

Nem bírta tovább. A heves mozgás és a vad csókok végül eljuttatták a csúcsra. Csakhogy a kapitány még nem végzett. Lenyalta ujjairól a japán spermáját, majd széles vigyorral folytatta. Hiszen Kiku az ő tulajdona, addig játszadozik vele, ameddig csak akar...

A japán feje zsongott, lüktetett, szinte felrobbant. Teste vonaglott a tetőző kéjtől, amin a kalóz csak harsányan kuncogott. Kiku látása egyre homályosodott, kezdte úgy érezni, ha ez tovább folytatódik, elveszti az eszméletét. De azt nem teheti meg! Nem adhatja meg azt az örömöt, hogy ennyire kiszolgáltatottá váljon!

De hiába erőlködött, már szinte fájt az ébrenlét, így még egy utolsót pillantott az önelégült angolra. Nem tudta pontosan hogy a ködös látás, vagy a ájult állapot miatt vélte látni amit látott, de mintha Kirkland kapitány arca már nem lett volna olyan önelégült... inkább... keserű...

Mire Kiku ismét magához tért, Kirkland már a kabátját öltötte magára, háttal állva a fogolynak. A japán legszívesebben odakiáltott volna valamit, valami sértőt, valami magyarázatot az előbbi incidensre... Valamit, amivel közölné vele, hogy ő nem tárgy, de nem tudta kinyitni ajkait. Az angol egy pillanatra hátranézett válla fölött, s Kiku ereiben megfagyott a vér.

Düh, sértődöttség, keserűség, magány.

Mindez egyszerre csillogott a borostyán zöld szempárban. Kiku már éppen szólt volna valamit, mire a kalóz rá se hederítve visszafordult, s határozott léptekkel felgyalogolt a lépcsőn.

Kiku nem értette miért vált hirtelen ilyenné elrablója, miért erőszakoskodott vele hirtelenjében úgy, mint egy kisgyerek a játékával...

Akaratlanul is eszébe jutott, mikor még gyerek volt, és még nem voltak olyan sokan testvérek. Imádta Yaot, és imádott tőle tanulni, ám mikor kezdett nőni a család, egyre kevesebb időt szakított rá bátyja, kevesebbet tanult tőle, és úgy érezte, kevésbé is szereti. Ezért, hogy ne legyen magányos, amikor csak tudott, vele volt, még ha láb alatt is volt, sosem engedte el, testvéreire pedig úgy fújtatott, mint egy dühös macska....

Elmosolyodott, mikor rájött az angol viselkedésének okára, de azon nyomban el is eredtek könnyei, ahogy megrohamozták a testvéreivel töltött pillanatok emléke. Összehúzta magát a földön, s úgy, félmeztelenül, fájó csontokkal zokogott. Tudta, hogy ezt valószínűleg hallják, de nem tudott ellene mit tenni. Érezte, hogy Yao és Yong, feléjük tart, és tudta, hogy Arthur mindent meg fog tenni azért, hogy elsöpörje őket a föld színéről, azért, hogy a kis "játéka" csakis az övé maradjon, senki másé...

Kirkland kapitány fent osztogatta parancsait. Hajója hevesen szelte a habokat otthona felé, a szél is nekik kedvezett. Szerencsére, mert tisztában volt azzal, hogy bár hatalmas vereséget mért Kiku testvéreire, azok mégis hamar talpra álltak és most követik őt.

Nem értette az ázsiaiak erejét... Nem értette, honnan jön ez a kitartást, ez a bizalom egymás felé... De fölfordult tőle a gyomra.

De nem számít... hiszen Ő, az erős Nagy Britannia lekaszabol mindenkit, aki a kincséhez mer nyúlni. Széles vigyor húzódott ajkaira, ugyanakkor a keserűség is eltöltötte... Az ő bátyja sosem tenne ilyesmit érte.

Egyszer csak megpillantotta, hogy egyik szolgája egy étellel teli tálcát visz Kiku börtöne felé. Reflexszerűen lépett oda és rántott kardot a szerencsétlen halandó felé.

- Mostantól senki sem léphet be, értve vagyok? - mordult rá idegesen, majd kikapta az ember kezéből a tálcát. A szolga hevesen bólogatva hátrált és nem fordított hátat az országnak.

Arthur szúrós szemekkel mérte végig a legénységet, ezzel is tudtukra adva, hogy még csak az ajtó közelében sem akar látni senkit, majd sarkon fordult, és benyitott.

Kiku azonnal összerezzent, mikor ismét közeledni hallotta elrablóját. Könnyeit próbálta valahogy eltűntetni arcáról, de azok megállás nélkül folytak.

Arthur megvető tekintettel meredt le rá, majd térdeire ülve helyet foglalt mellette.

- Remélem tudod, hogy ezzel nem hatsz meg...

Kiku továbbra sem válaszolt, gyomra azonban hatalmasat morgott a finom étel illatára.

- Csak fogadd el, hogy az enyém vagy, és akkor talán a kötelet is eloldom... - kuncogta önelégülten, majd levágott egy falat húst s Kiku felé tartotta. A japán kezdetben megvető pillantást vetett feléje, de gyomra korgása megadásra kényszerítette. Már hajolt volna az étel felé, mikor azonban az angol elhúzta onnan a villát.

- Na-na! Előbb halljam: Kirkland kapitány, a magáé vagyok. - nevette gúnyosan, széles vigyorral. Kiku szemei hatalmasra kerekedtek, és hirtelen nem is érezte magát annyira éhesnek. Tudta, hogy ez még az előbbi baklövésének a megtorlása, és bár rettentően éhes volt, mégsem alázkodott meg a britnek. Szúrós szemeit tekintetébe döfte, majd elfordult tőle.

- Oh, tehát mégsem vagy éhes? Nekem úgy jó, akkor csak én eszem... - vigyorogta, majd jóízűen nekiállt enni. Még hangot is adott élvezetének, ezzel is cukkolva a japánt. Az próbált nem figyelni rá, vagy legalábbis valamilyen szinten kizárni őt a tudatából.

Nem ez az első alkalom, hogy éhezik, akkor most is kibírja...

Nem fog behódolni egy kalóznak...

Arthur nem zavartatta magát, az utolsó falatig megevett mindent a csontokról és nagyot kortyolt a kehelybe töltött borból is. Magában jót nevetett a japán dacos tekintetén és tudta, hogy előbb vagy utóbb végleg megtöri. Mire hazaérnek, már a tenyeréből fog enni.

Hirtelen nagyot dobott rajtuk a hajó, a kehely fölborult, Arthur kis híján hátára esett. A padló imbolyogni kezdett, úgy ugrándozott alattuk, mint egy izgága kiscsikó.

- A francba! - morogta Arthur, ahogy észrevette, hogy inge vörösborban pompázik. - Erre a viharra volt a legkevésbé szükségem... - morogta a tapasztalt kalóz, majd lassan föltápászkodott, épp mikor egyik embere berontott az ajtón.

- Kirkland kapitány! Hatalmas vihar kerekedett, szükségü-- - nem tudta befejezni. Egy puskadörgés, majd teste elcsuklott és legurult a lépcsőn.

- Mondtam, hogy senki sem teheti be a lábát ide - felelte ridegen, ahogy elfújta a puskacsőről a füstöt. Kiku megrökönyödve meredt a tőle alig pár méterre levő holtestre. Még a saját népéből is képes volt ölni a céljai eléréséért!? Mire azonban észbe kapott a japán, az ajtó nagy robajjal becsapódott és Arthur távozott.

Hatalmas felfordulás uralkodott odafent, az eszét vesztet szél orkánná hatalmasodott és úgy dobálta össze-vissza a hajót, mintha csak játszana vele. Arthur jelenléte azonban máris fegyelmet sugárzott a legénységnek, se perc alatt teljesítették parancsait.

- Mindenki kötözze magát a főárbochoz, Jack, ellenőrizd, hogy a csomók biztosak legyenek! Gyorsabban, mintha élnétek, kutyák! Még fönt vannak a vitorlák? Arra vártok hogy szétszakítsa a szél, rohadékok? Gyerünk már! - üvöltötte teli torokból, közben ő is a dolgára sietett. Ellökte a kormánytól az emberét, majd átvette a helyét. Az ilyen helyzetekben jobban szerette maga végezni a komolyabb munkát.

Kiku nem értette a legénység szitkozódásait, az ő angoljukat csak halandzsának vélte, azonban Arthur ideges ordításaiból leszűrte, hogy ez egy valóban nagy vihar. Most először örült annak, hogy Arthur Kirkland fogságában van, hisz ha valamit, akkor a hajózást nyugodtan rá lehet bízni.

Azonban egyszer csak nagyot dobott a hajón a víz, ebbe pedig a szél előszeretettel belekapott, amitől az egész monstrum úgy megdőlt, hogy szinte a felborulás szélén állt.

Kiku a hajóval együtt dőlt, mivelhogy a falhoz volt kötözve, a rövid kötél pedig alig engedte mozogni, így nyakára erősített azonnal megfeszült. Kiku próbált valahogy visszadőlni, azonban lába újra és újra megcsúszott a kiömlött boron. Nem kapott levegőt.

Arthur szitkozódva forgatta a kormányt és próbálta visszaszerezni az irányítást a hajó fölött, ám a szélvihar folytonos ostroma továbbra sem engedte visszadőlni a hajót. Arthur szinte hallotta a japán fuldoklását, és kezdett igazán aggódni érte, és ez csak még inkább arra ösztönözte, hogy legyűrje ezt a nyavalyás vihart.

Nem sokkal később, hogy ezt kigondolta, a szél kicsit csillapodni látszott, így a kalóz hamar úrrá lett a körülményeken. Azonban még ideje sem volt fellélegezni, máris erős, zsurmolós hangra lett figyelmes, még a hajó is beleremegett.

- Francba, egy szikla!?

Kikutól nem messze hasított a deszkákba egy éles kőtömb, mely ugyanezzel a lendülettel alá is bukott a tengernek, azonban a résen máris ömleni kezdett a sós tenger vize. Kiku kisebb sikolyt hallatott, halálra rémült, mikor a szikla kis híján a lábába döfött. Most már annyira sem tudott felülni, mint eddig. Hiába próbálta magát meglökni lábaival, hogy ne úgy csúszkáljon kötéllel a nyakában, mindannyiszor kudarcot vallott. A víz... az az istenverte víz pedig egyre csak jött és jött, azt a kis helyiséget pedig nem nehéz megtöltenie... Kiku nem szívesen vallotta be magának, de félt. Így magatehetetlenül képtelen volt bármit is tenni annak érdekében, hogy ne fulladjon meg. Se a kötél szorításától, sem pedig az egyre növekvő vízszint miatt. Hiába rázta kezét, a kötél csak nem szakadt el... pedig a víz már-már a hasáig ért ültében...

Kétségbeesett... segítségre volt szüksége...

- Arthur! Segíts! - kiáltotta teli torokból, de semmi. Persze, hisz valószínűleg jelenleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy vele foglalkozzon. Vele, aki csak egy fogoly... De akkor hogy szabaduljon ki? Fenébe, már a mellkasáig emelkedett a víz...

Ekkor a hajófenékre nyíló ajtó nagy csattanással tört ketté. Kiku mire föl kapta tekintetét, Arthur rohanó lépteivel már az utolsó lépcsőfokokat szelte, s próbálta magát átküzdeni a hömpölygő víztömegen. Kiku megrökönyödve bámult a férfi aggódó tekintetébe s kissé még zavarba is jött, mikor a kalóz mellkasa egészen közel volt hozzá a kötél elvágása közben. Amint végzett, gondolkodás nélkül fölkapta a törékeny országot és elindult fölfelé. Kiku nem hitte el, hogy mégis a segítségére sietett elrablója.

- Sürgősen tegyétek rendbe a hajófeneket! - kiáltotta oda az angol két emberének.

- D-de hát... - dadogta az egyik, mire Arhtur szúrós szemekkel meredt rá. Szinte föl tudta volna nyársalni őket.

- Azt mondtam SŰRGŐSEN!

Nem is kellett több, máris rohantak lefelé, hogy rendbe tegyék a szikla okozta kárt. A vihar még mindig tombolt, de már sikerült meglovagolniuk a javát, innentől már csak könnyebb lesz. Legalábbis Kiku így gondolta.

Valaki más kormányzott, ahogy látta, bár ő szemmel láthatóan kevésbé volt tehetséges, mint Arthur.

Elkanyarodtak, majd fel egy lépcsőn. Kiku nem értette, merre mennek? Hová viszi ezúttal? Bárhogyan is legyen, sajgó kezei boldogok voltak, hogy kiszabadultak. Kicsit meg is simogatta őket, de nem kellett volna. Érezte, hogy a fájdalom egészen csontjáig ér és ettől kénytelen volt felszisszenni. Arthur ezt észre is vette, de egyelőre nem törődött vele.

Ekkor azonban egy díszes ajtóhoz értek, amit Arthur kisebb gond nélkül rúgott be. A szoba ugyan kicsi volt - hajón ennél nagyobb szobára ne is vágyjon se az ember, se az ország - de tele volt pompával. Kincsekkel teli ládák foglalták el a sarkokat, az asztalon étellel megrakott tálcák, még a falról is értékes kövek, ékszerek lógtak. Kiku azonnal rájött, hogy ez Arthur szobája.

Az angol szó nélkül haladt végig a szobán, a végében elterülő ágyhoz. Ott aztán lassan, óvatosan lefektette Kikut, s melléje ült. A japán rögtön azon volt, hogy rendbe szedje magát, megigazítsa eddig idegesítően szétcsúszott kimonóját. Ezen Arthur elmosolyodott - megdöbbentően gyengéden -, majd fölállt és egy szekrényhez sétált.

- Itt biztonságban leszel, Kiku! - magyarázta, majd a szekrényből kivett pár fáslinak tűnő vászondarabot. Visszafordult, majd leült melléje. Kiku nem felelt. Ismét elnémult, s a tény, hogy az angol alig pár centire ült mellé, csak fokozta a szótlanságát.

- A vihar is már a hátunk mögött van, szóval minden rendben lesz... Bár meg kell hagyni az a szikla a legkevésbé se hiányzott. Valószínűleg ki is kell kötnünk valahol rendesen megjavítatni... - magyarázta tovább, majd lassan kezébe vette Kikuét. Erre a japán kissé összerezzent és elhúzta tőle kezét. Megijedt, hogy ismét megkötözik.

- Hé, csak segíteni akarok! Úgy vettem észre, hogy fáj... - mondta rá kissé nyűgösen, mire Kiku kissé bátortalanul, de visszaadta csuklóját. Nem értette, mi ez a közvetlenség hirtelen, miért bánik vele ilyen finoman Arthur, ha előbb még ételt sem volt hajlandó adni neki... Nem értette...

Akárcsak Arthur, ő is ugyanúgy értetlenül állt maga előtt... Csak annyiban volt biztos, hogy halálos félelem tört rá, mikor azt a reccsenést meghallotta a hajófenékről. Féltette Kikut, de nem úgy, mint egy tárgyat... hanem, mint igazi értékes kincset.

Lassan végzett mindkét csuklójával. Már csak az utolsó simításokat végezte csöndben, mikor aztán csalfa vigyor ült ki arcára, ahogy fejében ismét lejátszotta a pillanatot, mikor Kiku sikolyát vélte hallani.

- Azért... legközelebb szólíts inkább Kirkland kapitánynak! De már ez is haladásnak számít.

Kiku értetlenkedve meredt a másikra, majd kissé zavarba jött. Ugyan nem mondta ki úgy az angol nevét, ahogy az az étkezésnél elvárta, mégis úgy érezte, ő nyert.

De valahol mégsem bánta... Hisz nem hódolt be... nem... Arthur belátása változott... talán.

Mire ezt a japán kigondolta, Arthur már visszaült a tálcával az ölében. Ismét az a mesés illat. Kiku reflexszerűen, a gyomrára hallgatva máris az élet felé nyúlt, mire Arthur gyengéden rácsapott, s felemelte mutató ujját.

- Még gyönge a csuklód, nem kéne megerőltetni... - felelte, majd lecsípett egy falatot a húsból és kenyérből. Kiku megdöbbent, azt hitte Arthur ismét eljátssza azt, mint a hajófenéken, ehelyett máris szájába nyomot egy falatot az ételből. Ugyan külsőre jobbnak tűnt, Kiku mégis úgy nyelte, mint kacsa a nokedlit. Ezt Arthur mosolyogva figyelte és voltaképpen élvezte is, ahogy a japán nyelve a kezét érinti. Egészen... felizgatta.

Újabb falatot nyújtott neki, ő pedig engedelmesen szájába vette.

Arthur elgondolkodott... Egészen eddig azért bánt vele úgy ahogy, hogy móresre tanítsa, vagy saját kicsinyes vágyait kielégítse... Bár élvezte a japán ködös, mámoros tekintetét, egészen eddig nem hozta különösen lázba. Azonban most, hogy a férfi ujjbegyeit nyaldosta, egészen... izgalomba jött...

De tudta, a japánnak erőre van szüksége, ételre, így aztán próbálta türtőztetni magát még egy kis ideig. Azonban alighogy az utolsó falatot is odaadta neki, a cérna elszakadt, és képtelen volt továbbvárni. Azonnal hátra döntötte Kikut, s egy mozdulattal derekára ült. A japán meglepetten meredt föl Arthurra, de amint megérezte annak férfiasságát, mindent értett, kicsit még talán el is vörösödött. Ugyanakkor teste még mindig sajgott az előbbi alkalomtól, így kicsit visszakozva pillantott vissza a vágyakozó borostyánkövekbe. Arthur azonnal megértette Kiku félelmét, így szokatlanul gyengéden végigsimított arcán. Másik keze eközben kimonója alá siklott, s hasát kezdte simítani.

- Ígérem, ezúttal vigyázni fogok rád... - súgta fülébe, majd apró csókot lehelt rá. Kiku testén mámoros bizsergés futott végig Arthur ajkai nyomán - Kalóz becsület! - folytatta, majd gyengéden kényeztetni kezdte füle tövét, kezeivel pedig mellkasát és csípőjét simogatta.

Kiku ismét értetlen volt. Ez a gyengédség... ez megint egy másik Arthur. Valami messzi, még nem érett Arthur... De élvezte a társaságát.

Gyengéd simítások ágyékánál, forró, érzéki csókok nyakánál... Kikunak sem kellett több, hogy lázba jöjjön. Arthur ezt azonnal észre is vette, de szó nélkül hagyta - semmi önelégült vigyor, semmi kuncogás, egyszerűen kényeztette tovább a japán bőrét csókjaival. Ujjai tovább táncoltak ágyékáról, s gyengéden bejáratát kezdték cirógatni. Valahogy ki akarta engesztelni Kikut az előbbi eset miatt, valahogy a tudtára akarta adni, hogy fontos számára...

De a mai nap történései után hogy?

Forró csókot nyomott ajkaira, majd mélyen szemébe nézett. Már nem kell sok, és ismét láthatja azt az egyedülállóan édes, ködös tekintetet.

Sohasem gondolta volna, hogy valaha is ez fogja érdekelni... hogy valaha is...

Éles kiáltások, dobbantások, majd kardcsapások hangja törte meg a két férfi csöndes lihegését. Arthur szíve szinte kihagyott egy ütemet a rémülettől. Nem is kellett sok, máris dörömböltek ajtaján.

- Kirkland kapitány! Kapitány! Itt vannak! A kínaiak...

- Áh, szóval ott bujkál a rohadék!

Yao hangjára Kiku is összerezzent, s azonnal fölpattant. Nem is kellett lesöpörnie magáról Arthurt, hiszen az már fegyvert ragadva rohant az ajtó felé. Kiku nem tudta mit tegyen, kinek kiáltson, mit kiáltson, maradjon, vagy rohanjon?

Pont most...

Pont mikor már... már... kezdte őt...

Arthur egy pillanat alatt, kirántott karddal kivágtatott a szobából, majd azonnal be is zárta azt, kulcsát pedig mélyen elrejtette egyik zsebében. Nem hagyja, hogy elvegyék tőle a kincsét... A... sz...

Nem volt ideje gondolkodni, Yong hatalmas hörgéssel csapott háta felől, s ha nem fordul meg időben az angol, talán oda is veszik máris.

- Add vissza az öcsémet! MOST! Add vissza! - morogta könnyekkel a szemében. A keserű düh... a legrosszabb, ami egy harcos szívét táplálhatja...

Arthur azonban erre csak szélesen, vészjóslón elvigyorodott.

- Az öcsétek már halott. Csak egy szófogadó öleb van odabent, de ő már az én tulajdonom! - vetette oda, mire mindkét testvér őrületes haragra gerjedt, s egyszerre támadtak az angolra.

Kiku végül nem bírta tovább, az ajtóhoz rohant. Nem, ez az Arthur megint más... kegyetlen... hatalmas... túl erős... És az ő testvérei oly gyengék most, hisz még meg sem gyógyultak!

- Elég, kérlek, elég! Ne bántsd a testvéreim, kérlek! Arthur! - kiáltotta keservesen a japán, de hiába dörömbölt az ajtón, nagy valószínűséggel nem hallotta senki odakint. Túl hangos volt az ő üvöltésük és hörgésük. Kiku hiába kiáltott bármit is, nem hallották...

Ő viszont érezte, ahogy testvérein, emberein csapást, csapás után mérnek... érezte, hogy Yao oldalán felszakad a seb, Arthur pedig előszeretettel beléje tapos... Érezte ahogy Yong próbál segíteni neki, de egy puskalövés a vállában megállítja...

- Kérlek... Kirkland... fejezd be... - suttogta elcsukló hangon, könnyei ismét ellepték arcát - Ne aggódj... veled maradok... csak... fejezd be kérlek!

Bárhogy is történt, Arthur ujja megállt a ravaszon. Ugyan továbbra is Yao fejére célzott, nem lőtt. Mindazok után amit átélt és gondolt a japánnal, nem igazán tartotta helyesnek ismét ezt tenni... Elsöpörni ezt a kettőt...

- Na mi van, nem lősz? Gyáva féreg! - kuncogta Yao, ám mikor Arthur ismét erősen a sebébe taposott, fájdalmasan felnyögött.

- Yao! - kiáltotta dühösen Yong, azonban hátulról azonnal lefogták Arthur emberei. A kalóz megvető pillantással fordult a koreaihoz. Körbenézett, s látta, az összes támadót megölték. Nem volt nehéz, hisz országaik még meglehetősen ramatyul festettek. Csak ők maradtak életben. Arthur visszafordult az alatta fekvő Yaora, majd pisztolyát továbbra is fejének szegezve leszállt róla.

- Te és az idióta öcséd kaptok még egy esélyt a túlélésre, de csak mert úriember vagyok! - vetette oda, majd emberei felé intett fejével. Ők azonnal tudták, mit kell tenniük. Akik Yongot szorították, máris elővették a köteleket. Hiába ellenkezett, a két férfi hamar harcképtelenné tette.

- Ezt sosem bocsájtom meg neked... - morogta Yao, észre sem vette, hogy közben lassan mögéje kerülnek.

- Nem is kell... Majd a kis ölebem kiengesztel... - cukkolta tovább az angol, azonban ez túlságosan is felzaklatta ellenfelét.

- Te... SZEMÉTLÁDA! - üvöltötte Yao, s azonnal Arthur felé rohant. Az annyira meglepődött, hogy még pisztolyáról is megfeledkezett. Hátrált, de a kínai túl gyors volt, s körmeivel Arthur bal szemébe kapott.

Kirkland emberei is épp pár másodpercet késtek, de azonnal lefogták a ficánkoló Yaot. Arthur nyögött pár keservesett, de hamar elnyomta magában a fájdalmat, s puskáját a két országra szegezte, még akkor is, mikor már a csónakjukban ültek.

- Menjetek isten hírével... talán valaki rátok talál az óceán közepén... nos, talán nem! - kuncogta győzelemittasan, kezével vérző szemét takarva - Sok sikert! - kiáltotta utánuk, majd harsányan felkacagott.

Nem volt büszke magára, de nem tehetett mást. Hiába akarta elkerülni hogy bántsa Kiku testvéreit és ezzel Kikut is, nem tehetett mást... Ők ketten csak elvették volna tőle őt, és azt semmiképp nem hagyhatta...

Mikor belépett a szobájába, Kiku már messze volt az ajtótól, de nem is közel az ágyhoz. Félúton kuporodott össze a falnál, arcát tenyereibe temette.

- Már vége... nem kell félned... Mondtam... hogy vigyázok rád... - magyarázta hamiskás mosollyal, majd bezárta maga mögött az ajtót. Nem ment oda hozzá, és nem tudta, mit mondhatna neki, hisz az imént követte el ugyanazt a borzalmat, mint pár napja... Egyszerűen csak a falnak dőlt, tarkóját hátravetve... így legalább nem önti el a vér az egész arcát. Nem szólt... ezúttal ő sem. Ez azonban feltűnt a japánnak, s lassan fölemelte fejét. Szemei kikerekedtek az angol megtépázott ruháján, apró karcolásain, de leginkább a bal szeménél ömlő véren. Nem gondolkodott, csak cselekedett.

- Kirkland kapitány, jól van? Mutassa a szemét! - pattant föl a japán, s máris a férfi felé bukdácsolt. Arthur nem hitt a füleinek. Valóban megszólalt? És ezen a néven illette? És milyen szépen cseng... az ő szájából különösen. Szinte elvörösödött, mikor Kiku a karjába markolt és az ágy felé húzta őt.

- M-Mit csinálsz?

- Ezt a sebet azonnal el kell látni! Még a végén elfertőződik, és megvakul! - magyarázta tovább a japán, majd mikor Arthur leült, máris ahhoz a szekrényhez indult, ahonnan emlékei szerint Arthur a fáslit vette ki. Azonban nem érte el... A kalóz továbbra is értetlenkedve nyitotta ki neki, mire az azonnal le is hordta.

- Kirkland kapitány, önnek pihenésre van szüksége, üljön le! - parancsolta, amin az angol ismét elcsodálkozott. Leült, majd várta, hogy Kiku elkészüljön. Kicsit ügyetlenkedett, mikor nem ért el valamit, de igyekezett mindent megoldani. Arthur mindezt mosolyogva nézte, ám egy idő után megfogalmazódott benne a kérdés...

- Miért csinálod ezt, Kiku? Miért vagy velem kedves mindazok után, amit tettem?

- De hisz a kapitány is kedves énvelem! - fordult feléje Kiku, majd letette a ködszereket az ágyra, Arthur mellé. Az angol persze nem értett semmit - Ön egy kedves és gyengéd személy, aki a másik érzelmeit maga elé helyezi... Csak... csak.... most... most valamiért így viselkedik! - magyarázta, majd lassan elsöpörte a férfi tincseit a bal szeméből. Arthur elvette onnan kezét, így Kiku láthatta, mennyire csúnya sérülést okozott neki bátyja.

- Nem értelek... Erre alapozol? - kérdezte értetlenkedve az angol, ám hamar elhallgatott, mikor a fertőtlenítős vattapamacs a sebébe nyomódott.

- Igen... Majd ha megélt annyi évet, mint én, ön is megtanulja mindezt kiolvasni egy ország szeméből. Ön még fiatal, de biztos vagyok benne, hogy ha elég érett lesz, egy igazi... hogy is mondják? Gent... Gentleman lesz. És szeretném látni...

Arthur szemei - már amennyire tudtak a csípős fertőtlenítőtől - kikerekedtek a japán szavain. Nem elég, hogy az ő nyelvén beszélt - ráadásul olyan gyengéden, csilingelően -, még... még ilyeneket is mond róla... Felnézett azokba a mogyoróbarna szemekbe és ismét azt a megmagyarázhatatlan erőt látta bennük. Kikuval ellentétben ő nem tudta megmondani, mit lát, de csodálta.

- K-Kiku... te... - dadogta a kalóz, ő maga sem tudta, mit akar kihozni mondandójából Csak ott ült, fél szemét lehunyva, másik szemével pedig az alacsony, törékeny, mégis hatalmas és erős Kikut bámulta.

- Nem hagyom magára. - felelte lehunyt szemmel a japán, majd egy hirtelenjében összedobott szemfedőt helyezett Arthur sérült szemére. Nem is sejtette, hogy utóbbi szavaival voltaképpen Arthur legnagyobb félelmére is - ami leginkább hajtotta az őrült hadjáratokba - gyógyírt adott.

- Kalóz becsület - folytatta Kiku, mikor végzett a szemfedővel. Tekintetük egész közel volt egymáshoz, szinte ajkaik is összeértek, de egyikük sem mozdult. Arthur szíve hevesen kalapált. Még sosem érzett ilyet. Még sosem volt szerelmes, most azonban egy pillanat alatt azzá vált.

Szorosan magához húzta kincsét, majd egy forró csókot nyomott ajkaira. Mikor aztán a japán szenvedélyesen viszonozta, tudta, hogy soha nem fogja elereszteni karjaiból.

- Holnap... küldök otthonról... felderítő csapatot... a bátyáidért... - mondta egy-egy csók közben, majd lassan hátradőlt Kikuval. Úgy érezte ez a legkevesebb, amit szerelméért tehet, ha már olyan kegyetlen volt vele a közelmúltban.

Kiku elmosolyodott csók közben, majd a kalóz füléhez hajolt.

- Köszönöm, Arthur Kirkland kapitány!

Arthurnak nem is kellett több, hogy lázba jöjjön. Szorosan magához húzta a japánt és máris olyan élvezetben részesítette őt, amitől megállás nélkül a nevét hajtogatta.

************************

- Arthur... Arthur-san... ébresztő, elaludtál!

Kiku hangja édes és gyengéd volt, pont úgy, mint sok-sok éve ez előtt, mikor Arthur először találkozott vele. Arthur kicsit még kómás volt, mikor magához tért a kanapén, álma utolsó emlékképei még ott cikáztak fejében. Arcát kezébe temette, s próbált valahogy kijózanodni, kevés sikerrel. Nem értette, miért álmodott a múltjáról, arról, hogyan ismerte meg szerelmét, Honda Kikut, de ahogy ismét lepergett előtte az az elsöprő szeretkezés, arca azonnal vörösbe borult.

- S-Sajnálom... azt hiszem kimerültem a papírmunkában... - szabadkozott az angol, majd fél szemmel a tévére pillantott. Hát persze, ez a film hozhatta föl a régi emlékeit. Elmosolyodott, majd Kiku felé pillantott.

- És hogy tetszett a Karib tenger kalózai?

Kiku elmosolyodott, közben segített Arthurnak felkelni a kanapéról.

- Jó film volt, bár meg kell hagyni, ez a Jack Sparrow a nyomába sem érhet önnek!

Arthur ezen harsányan felnevetett. Ezek szerint nem csak ő nosztalgiázott el ezen a filmen.

- Még szép, Arthur Kirkland kapitányhoz senki sem érhet fel! - kacagta, majd elindultak a hálószobájuk felé.

A végén Kiku mégsem adta meg magát, ő volt az, aki beadta a derekát, és igazi úriemberré fejlődött, ahogy azt Kiku is megmondta már a kezdetekkor.

De egyáltalán nem sajnálta. Ahogy a késő éjszakában ágyba bújtak és átkarolták egymást, Arthur azon elmélkedett, vajon most mit lát Kiku a szemében? Vajon megbánta valaha is, hogy mellette maradt?

- Jo-hó, jo-hó, kalóznak lenni jó! - dúdolta halkan, mosolyogva Kiku a film egyik dalát. Felnézett szerelmére, aki kikerekedett szemekkel bámult vissza rá. Mintha látta volna gondolatait, Kiku folytatta - Kalóz becsület, Arthur. Kalóz becsület. - majd ezzel lehunyta szemeit és kedveséhez bújt. Arthur még mindig nem értette, mire céloz Kiku, majd mikor ráébredt, ismét elfogta az a mérhetetlen boldogság, mint azon az estén.

Szorosan átkarolta őt, mintha soha nem akarná elengedni...

- Még mindig olvasol a szemeimben, ugye, Kiku?