Kalóz becsület

Az ajtó nagy nyikorgással csapódott a falnak, majd ugyanezzel a lendülettel vissza is tért gazdájához, s kattant a zár.

A szoba mélyén kikötözött fogoly ijedten rándult össze a hangtól és a tudattól, hogy jön, de nem tudott semmit sem tenni. Két karja összekötözve lógott feje fölött a falhoz rögzítve. Még annyi tere sem volt, hogy fölálljon, még ülni is szenvedés volt, így jóformán fekvő pózban viselte a kötél maró szorítását.

A lépcsőn határozott kopogások hallatszottak, egyre türelmetlenebb tempóban. A kalóz díszes ruhákat viselt, míg fogja csak egy egyszerű kimonót. Ő vérvörös kabátban, díszes ingben, megannyi értékes drágakőből készült kincsekben tündöklött a hajón. Mindenki rettegett borostyán zöld szemeitől és vészjósló mosolyától. Nem csak kapitány volt, hanem valami egészen más, ami rangot és tiszteletet adott neki. Ő volt Arthur Kirkland kapitány, maga Nagy Britannia!

Mikor az utolsó lépcsőfokon is lelépett elégedett vigyor húzódott ajkaira. Megpillantotta őt, akit már sok napja szerzett meg magának, mégsem tudott még betelni a látványával, a tudattal, hogy megszerezte, hogy a tulajdona, akárcsak az a drágaköves karperec, melyet a fogoly testvéréről tépett le. Egyszerű rablás volt, az ázsiai kutyák vékonyak és gyengék voltak, arról nem is beszélve, hogy nem számítottak rá. Könnyű fosztogatás volt, egészen odáig, míg meg nem pillantotta az egyik testvért. Ázsiaihoz méltóan alacsony termetű volt, mégis kellően erős harcos. Fekete haja, sötét szemei erős kontrasztot adtak a világoskék kimonójához.

Azóta az a kimonó mocskossá vált az izzadságtól...

Kirkland kapitány már harc közben is megvadult a sötétbarna szempártól, mely hihetetlen kitartást, fegyelmet és erőt rejtett magában.

És valami egésze mást... Meg akarta fejteni.

Ezért sem ölte meg, amiért felhasította jobb vállát katanájával a harc végén. Gyenge volt és megtört, mire minden testvérével végeztek és csak ő maradt. Embereinek elvesztése is hatalmas fájdalmat hagyott szívén.

Igen... Mert ő sem volt egyszerű ember...

A falhoz kötözve, rongyos ruhákban nem más feküdt, mint Honda Kiku, a felkelő (bár jelen helyzetben inkább lenyugvó) nap országa.

Kirkland kapitány szélesebbre húzta mosolyát, mikor lepergett szeme előtt a harc és a rablás. Büszke volt magára és zsákmányára.

- Hogy van az én virágszálam? - vetette oda hozzá, de nem kapott mást, mint megvető pillantást. Ismét szikrázni látta azt a megmagyarázhatatlan erőt szemeiben.

Kiku nem szólt, elfordította a fejét és kicsit összébb húzta magát. Sejtette, miért jött az angol le hozzá... hisz jóformán csak azért jön le személyesen hozzá, a többit - evést, ivás, mosdó ügyet - a szolgáival végezteti el.

- Szóval ma sem szólsz hozzám? - sóhajtotta méltatlankodva, majd lassan elindult Kiku felé. Levette díszes kalapját, egyszerűen a földre vetette, majd nyaka köré kötött kendőt is utána küldte. Minél közelebb került foglyához, annál több kiegészítő jutott erre a sorsra.

Kiku továbbra sem szólt semmit. Nem dacból, sem azért hogy a kapitányt idegesítse ezzel (bár meg kell hagyni ezt valahol mégis élvezte), egyszerűen csak nem volt mondanivalója. Már lassan második hete sínylett a hajófenéken, már tizedik napja tűrte az angol folytonos szexuális éhségét. Nem tudta, hogy azért, mert a fosztogatások közepette nem igen maradtak női túlélők, vagy mert az angolok ennyire... furcsák, de nem is érdekelte. Feje azon nyomban kiürült, mikor megpillantotta leigázott testvéreinek tetemeit... Nem látta többé értelmét annak, hogy bármire is gondoljon onnantól kezdve. Ugyan érezte, hogy gyógyulnak a sebeik, hogy jól vannak... mégsem tudta kiverni fejéből a véres tetemeket.

Mire fölocsúdott, Arthur Kirkland kapitány már ott tornyosult fölötte, csupán az inge és a nadrágja maradt rajta - utóbbi majd később csatlakozik társaihoz. Azok a borostyán zöld szemek most őt fürkészték és olyan mélyre hatoltak a japán tekintetében, hogy az egészen zavarba jött.  Zavartan elkapta tekintetét tőle, mire a másik elégedetten elvigyorodott.

Arthur gyengéden megragadta a fogoly állát, s visszafordította maga felé, így Kiku kénytelen volt ismét abba a tiszta, világító szempárba nézni.

- Oh, nem-nem. Nem engedem hogy bármi másra pillants mikor... - kezdte gúnyos hangnemben a kalóz, majd a japán férfiasságára markolt. Ahogy sejtette, kemény. Kiku az érintésre összerezzent, fogait összeszorította, hogy elfojtson egy hosszú nyögést, azonban tekintete mindent elárult.

- Mikor ennyire kívánsz! - folytatta önelégült vigyorral, majd megszorította Kiku állát és erősen ajkaiba harapott.

A japán hosszú sóhaj közepette vetette hátra fejét, már amennyire tudta a kötél szorítása miatt. Nyaka is egy ponton a falhoz volt rögzítve, amit most Kirkland kapitány igazán bánt. Útban volt a kötél, nem tudta kellőképp magáévá tenni a japán fiú kecses, puha bőrét.

Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a férfi kimonója alá nyúljon, s gyengéden megcirógassa férfiasságát.

Kiku összeszorított fogakkal tűrte az érintéseket, karját meg-megrántotta a testén végigfutó érzéstől. Megalázónak tartotta a helyzetet, s azt, hogy még csak meg sem próbál kiszabadulni - pedig ha összeszedné magát, nyilvánvalóan sikerülne neki - de valamiért képtelen volt rá. Igazából nem tűrt semmit, mindent, amit az angol ilyenkor művelt vele, valójában nagyon is élvezett.

Azt, ahogyan érintette, azt, ahol érintette...

Nem tudta miért, de élvezte.

Úgy érezte, ilyenkor egy egészen más Arthur érintette. Nem az, akivel ott harcolt, aki megölte a testvéreit, elszakította tőlük, majd megkötözve a hajófenékre dobta.

Ez az Arthur egy gyengéd, szelíd ország volt, aki ahelyett, hogy bántotta volna ebben a kiszolgáltatott helyzetben - mert megtehette volna -, arra törekedett, hogy partnere is mindent élvezzen.

Kiku ismét megrántotta karjait a kötélen. Idegesítette, hogy tehetetlen... hogy ő csak ott fekszik és élvezkedik... Szét akarta szakítani rabigáját...

Ám mire újabbat ránthatott volna karjain, erős fájdalmat érzett hátsó végén. Legszívesebben felsikított volna, de nem akart hangot adni fájdalmának.

De nem is kellett...

Meglepetten kerekedtek ki szemei, mikor az angol a fülébe hajolt, s ziháltan belesúgott.

- Sajnálom, de nem bírom tovább...

Kiku értetlenül meredt maga elé.

Ez a férfi egyáltalán nem az, aki elrabolta. Ez valaki más...

Kirkland halk sóhajokat lehelt fogja fülébe, aki nem csak a másik csípőmozgásától, de annak édes hangjától is egyre ködösebben látott. Az angol ujjai lassan letáncoltak Kiku férfiasságára, ajkai pedig mellkasára vándoroltak. Kiku ismét egy erőtlent rázott a kötélen, de mikor megérezte lentről a szorítást, mellén pedig a kényeztetést, már végképp nem tudott mit csinálni.

Szégyellte magát, amiért ilyen alárendelt helyzetbe került, hogy képtelen volt megvédeni magát és testvéreit...

Testvérei...

Biztos nagyon szenvednek... Biztosan aggódnak érte...

Amilyen ostobák, még utána is jönnének kiszabadítani...

De hisz olyan gyengék... Yao is annyi sebet szerzett...

Yao...

Nem bírná ki, ha ismét végig kellene néznie az elestét...

És ő itt fekszik és hagyja magát, holott ők...

- Y... Yao... Nii-san... - Kiku halkan nyögdécselt, ahogy könnyei legurultak szeméből. Halk volt, Arthur mégis azonnal meghallotta az elcsukló segélyt.

Mozgása megállt egy pillanatra, mire a japán azonnal észbe kapott, s ha bár kissé ködös volt tekintete, arcára azonnal kiült a félelem, amire a kalóz erős szorítása is rásegített.

Megvető pillantással tornyosult Kiku fölé. Az nem beszélt már, hangot nem adott ki, de ajkai továbbra is a kínai nevét hajtogatták.

Kirkland vészjósló vigyora ismét megcsillant arcán... Lassan Kiku mellkasára helyezte kezét, s az arcába hajolt.

- Te már az enyém vagy, Kiku! - erősen belemarkolt mellkasába, körmeit mélyen a másik bőrébe nyomta, amitől az fájdalmasan felnyögött - Tested, lelked utolsó darabjáig kizárólag az enyém! És ha az a kínai söpredék visszatérne... nos... - morogta győzelemittasan Kirland, majd megragadta Kiku állát és erősen magához húzta. Nem is törődött azzal, hogy a kötelek miatt Kiku egyáltalán nem is kap levegőt. A vérszomj és a birtoklásvágy vadul csillogott a borostyánkövekben - Egy kardcsapással végzek mindenkivel, aki a kincsemet el akarja venni tőlem!

Csókja erős és fájdalmas volt, mégis oly elsöprően élvezetes, hogy Kiku utolsó erejét is elvesztette az ellenkezésre. Innentől kezdve Kirkland mozgása fölgyorsult, s ügyet sem vetett arra, hogy a japán szenved, sikoltozik. Hiszen ő csupán a tulajdona, nem? Azt csinál vele, amit akar, akár el is törheti, meg is semmisítheti! Az övé, Ő dönti el, hogy élhet-e egyáltalán ezen a földön!

Kiku keservesen sikoltott minden egyes lökésnél... Túl erős, túl gyors... Még az érintések is túl vaddá váltak.

Hová tűnt az a másik Arthur?

Csupán mert testvérére gondolt?

De hát...

Nem bírta tovább. A heves mozgás és a vad csókok végül eljuttatták a csúcsra. Csakhogy a kapitány még nem végzett. Lenyalta ujjairól a japán spermáját, majd széles vigyorral folytatta. Hiszen Kiku az ő tulajdona, addig játszadozik vele, ameddig csak akar...

A japán feje zsongott, lüktetett, szinte felrobbant. Teste vonaglott a tetőző kéjtől, amin a kalóz csak harsányan kuncogott. Kiku látása egyre homályosodott, kezdte úgy érezni, ha ez tovább folytatódik, elveszti az eszméletét. De azt nem teheti meg! Nem adhatja meg azt az örömöt, hogy ennyire kiszolgáltatottá váljon!

De hiába erőlködött, már szinte fájt az ébrenlét, így még egy utolsót pillantott az önelégült angolra. Nem tudta pontosan hogy a ködös látás, vagy a ájult állapot miatt vélte látni amit látott, de mintha Kirkland kapitány arca már nem lett volna olyan önelégült... inkább... keserű...

Mire Kiku ismét magához tért, Kirkland már a kabátját öltötte magára, háttal állva a fogolynak. A japán legszívesebben odakiáltott volna valamit, valami sértőt, valami magyarázatot az előbbi incidensre... Valamit, amivel közölné vele, hogy ő nem tárgy, de nem tudta kinyitni ajkait. Az angol egy pillanatra hátranézett válla fölött, s Kiku ereiben megfagyott a vér.

Düh, sértődöttség, keserűség, magány.

Mindez egyszerre csillogott a borostyán zöld szempárban. Kiku már éppen szólt volna valamit, mire a kalóz rá se hederítve visszafordult, s határozott léptekkel felgyalogolt a lépcsőn.

Kiku nem értette miért vált hirtelen ilyenné elrablója, miért erőszakoskodott vele hirtelenjében úgy, mint egy kisgyerek a játékával...

Akaratlanul is eszébe jutott, mikor még gyerek volt, és még nem voltak olyan sokan testvérek. Imádta Yaot, és imádott tőle tanulni, ám mikor kezdett nőni a család, egyre kevesebb időt szakított rá bátyja, kevesebbet tanult tőle, és úgy érezte, kevésbé is szereti. Ezért, hogy ne legyen magányos, amikor csak tudott, vele volt, még ha láb alatt is volt, sosem engedte el, testvéreire pedig úgy fújtatott, mint egy dühös macska....

Elmosolyodott, mikor rájött az angol viselkedésének okára, de azon nyomban el is eredtek könnyei, ahogy megrohamozták a testvéreivel töltött pillanatok emléke. Összehúzta magát a földön, s úgy, félmeztelenül, fájó csontokkal zokogott. Tudta, hogy ezt valószínűleg hallják, de nem tudott ellene mit tenni. Érezte, hogy Yao és Yong, feléjük tart, és tudta, hogy Arthur mindent meg fog tenni azért, hogy elsöpörje őket a föld színéről, azért, hogy a kis "játéka" csakis az övé maradjon, senki másé...

Kirkland kapitány fent osztogatta parancsait. Hajója hevesen szelte a habokat otthona felé, a szél is nekik kedvezett. Szerencsére, mert tisztában volt azzal, hogy bár hatalmas vereséget mért Kiku testvéreire, azok mégis hamar talpra álltak és most követik őt.

Nem értette az ázsiaiak erejét... Nem értette, honnan jön ez a kitartást, ez a bizalom egymás felé... De fölfordult tőle a gyomra.

De nem számít... hiszen Ő, az erős Nagy Britannia lekaszabol mindenkit, aki a kincséhez mer nyúlni. Széles vigyor húzódott ajkaira, ugyanakkor a keserűség is eltöltötte... Az ő bátyja sosem tenne ilyesmit érte.

Egyszer csak megpillantotta, hogy egyik szolgája egy étellel teli tálcát visz Kiku börtöne felé. Reflexszerűen lépett oda és rántott kardot a szerencsétlen halandó felé.

- Mostantól senki sem léphet be, értve vagyok? - mordult rá idegesen, majd kikapta az ember kezéből a tálcát. A szolga hevesen bólogatva hátrált és nem fordított hátat az országnak.

Arthur szúrós szemekkel mérte végig a legénységet, ezzel is tudtukra adva, hogy még csak az ajtó közelében sem akar látni senkit, majd sarkon fordult, és benyitott.

Kiku azonnal összerezzent, mikor ismét közeledni hallotta elrablóját. Könnyeit próbálta valahogy eltűntetni arcáról, de azok megállás nélkül folytak.

Arthur megvető tekintettel meredt le rá, majd térdeire ülve helyet foglalt mellette.

- Remélem tudod, hogy ezzel nem hatsz meg...

Kiku továbbra sem válaszolt, gyomra azonban hatalmasat morgott a finom étel illatára.

- Csak fogadd el, hogy az enyém vagy, és akkor talán a kötelet is eloldom... - kuncogta önelégülten, majd levágott egy falat húst s Kiku felé tartotta. A japán kezdetben megvető pillantást vetett feléje, de gyomra korgása megadásra kényszerítette. Már hajolt volna az étel felé, mikor azonban az angol elhúzta onnan a villát.

- Na-na! Előbb halljam: Kirkland kapitány, a magáé vagyok. - nevette gúnyosan, széles vigyorral. Kiku szemei hatalmasra kerekedtek, és hirtelen nem is érezte magát annyira éhesnek. Tudta, hogy ez még az előbbi baklövésének a megtorlása, és bár rettentően éhes volt, mégsem alázkodott meg a britnek. Szúrós szemeit tekintetébe döfte, majd elfordult tőle.

- Oh, tehát mégsem vagy éhes? Nekem úgy jó, akkor csak én eszem... - vigyorogta, majd jóízűen nekiállt enni. Még hangot is adott élvezetének, ezzel is cukkolva a japánt. Az próbált nem figyelni rá, vagy legalábbis valamilyen szinten kizárni őt a tudatából.

Nem ez az első alkalom, hogy éhezik, akkor most is kibírja...

Nem fog behódolni egy kalóznak...

Arthur nem zavartatta magát, az utolsó falatig megevett mindent a csontokról és nagyot kortyolt a kehelybe töltött borból is. Magában jót nevetett a japán dacos tekintetén és tudta, hogy előbb vagy utóbb végleg megtöri. Mire hazaérnek, már a tenyeréből fog enni.

Hirtelen nagyot dobott rajtuk a hajó, a kehely fölborult, Arthur kis híján hátára esett. A padló imbolyogni kezdett, úgy ugrándozott alattuk, mint egy izgága kiscsikó.

- A francba! - morogta Arthur, ahogy észrevette, hogy inge vörösborban pompázik. - Erre a viharra volt a legkevésbé szükségem... - morogta a tapasztalt kalóz, majd lassan föltápászkodott, épp mikor egyik embere berontott az ajtón.

- Kirkland kapitány! Hatalmas vihar kerekedett, szükségü-- - nem tudta befejezni. Egy puskadörgés, majd teste elcsuklott és legurult a lépcsőn.

- Mondtam, hogy senki sem teheti be a lábát ide - felelte ridegen, ahogy elfújta a puskacsőről a füstöt. Kiku megrökönyödve meredt a tőle alig pár méterre levő holtestre. Még a saját népéből is képes volt ölni a céljai eléréséért!? Mire azonban észbe kapott a japán, az ajtó nagy robajjal becsapódott és Arthur távozott.

Hatalmas felfordulás uralkodott odafent, az eszét vesztet szél orkánná hatalmasodott és úgy dobálta össze-vissza a hajót, mintha csak játszana vele. Arthur jelenléte azonban máris fegyelmet sugárzott a legénységnek, se perc alatt teljesítették parancsait.

- Mindenki kötözze magát a főárbochoz, Jack, ellenőrizd, hogy a csomók biztosak legyenek! Gyorsabban, mintha élnétek, kutyák! Még fönt vannak a vitorlák? Arra vártok hogy szétszakítsa a szél, rohadékok? Gyerünk már! - üvöltötte teli torokból, közben ő is a dolgára sietett. Ellökte a kormánytól az emberét, majd átvette a helyét. Az ilyen helyzetekben jobban szerette maga végezni a komolyabb munkát.

Kiku nem értette a legénység szitkozódásait, az ő angoljukat csak halandzsának vélte, azonban Arthur ideges ordításaiból leszűrte, hogy ez egy valóban nagy vihar. Most először örült annak, hogy Arthur Kirkland fogságában van, hisz ha valamit, akkor a hajózást nyugodtan rá lehet bízni.

Azonban egyszer csak nagyot dobott a hajón a víz, ebbe pedig a szél előszeretettel belekapott, amitől az egész monstrum úgy megdőlt, hogy szinte a felborulás szélén állt.

Kiku a hajóval együtt dőlt, mivelhogy a falhoz volt kötözve, a rövid kötél pedig alig engedte mozogni, így nyakára erősített azonnal megfeszült. Kiku próbált valahogy visszadőlni, azonban lába újra és újra megcsúszott a kiömlött boron. Nem kapott levegőt.

Arthur szitkozódva forgatta a kormányt és próbálta visszaszerezni az irányítást a hajó fölött, ám a szélvihar folytonos ostroma továbbra sem engedte visszadőlni a hajót. Arthur szinte hallotta a japán fuldoklását, és kezdett igazán aggódni érte, és ez csak még inkább arra ösztönözte, hogy legyűrje ezt a nyavalyás vihart.

Nem sokkal később, hogy ezt kigondolta, a szél kicsit csillapodni látszott, így a kalóz hamar úrrá lett a körülményeken. Azonban még ideje sem volt fellélegezni, máris erős, zsurmolós hangra lett figyelmes, még a hajó is beleremegett.

- Francba, egy szikla!?

Kikutól nem messze hasított a deszkákba egy éles kőtömb, mely ugyanezzel a lendülettel alá is bukott a tengernek, azonban a résen máris ömleni kezdett a sós tenger vize. Kiku kisebb sikolyt hallatott, halálra rémült, mikor a szikla kis híján a lábába döfött. Most már annyira sem tudott felülni, mint eddig. Hiába próbálta magát meglökni lábaival, hogy ne úgy csúszkáljon kötéllel a nyakában, mindannyiszor kudarcot vallott. A víz... az az istenverte víz pedig egyre csak jött és jött, azt a kis helyiséget pedig nem nehéz megtöltenie... Kiku nem szívesen vallotta be magának, de félt. Így magatehetetlenül képtelen volt bármit is tenni annak érdekében, hogy ne fulladjon meg. Se a kötél szorításától, sem pedig az egyre növekvő vízszint miatt. Hiába rázta kezét, a kötél csak nem szakadt el... pedig a víz már-már a hasáig ért ültében...

Kétségbeesett... segítségre volt szüksége...

- Arthur! Segíts! - kiáltotta teli torokból, de semmi. Persze, hisz valószínűleg jelenleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy vele foglalkozzon. Vele, aki csak egy fogoly... De akkor hogy szabaduljon ki? Fenébe, már a mellkasáig emelkedett a víz...

Ekkor a hajófenékre nyíló ajtó nagy csattanással tört ketté. Kiku mire föl kapta tekintetét, Arthur rohanó lépteivel már az utolsó lépcsőfokokat szelte, s próbálta magát átküzdeni a hömpölygő víztömegen. Kiku megrökönyödve bámult a férfi aggódó tekintetébe s kissé még zavarba is jött, mikor a kalóz mellkasa egészen közel volt hozzá a kötél elvágása közben. Amint végzett, gondolkodás nélkül fölkapta a törékeny országot és elindult fölfelé. Kiku nem hitte el, hogy mégis a segítségére sietett elrablója.

- Sürgősen tegyétek rendbe a hajófeneket! - kiáltotta oda az angol két emberének.

- D-de hát... - dadogta az egyik, mire Arhtur szúrós szemekkel meredt rá. Szinte föl tudta volna nyársalni őket.

- Azt mondtam SŰRGŐSEN!

Nem is kellett több, máris rohantak lefelé, hogy rendbe tegyék a szikla okozta kárt. A vihar még mindig tombolt, de már sikerült meglovagolniuk a javát, innentől már csak könnyebb lesz. Legalábbis Kiku így gondolta.

Valaki más kormányzott, ahogy látta, bár ő szemmel láthatóan kevésbé volt tehetséges, mint Arthur.

Elkanyarodtak, majd fel egy lépcsőn. Kiku nem értette, merre mennek? Hová viszi ezúttal? Bárhogyan is legyen, sajgó kezei boldogok voltak, hogy kiszabadultak. Kicsit meg is simogatta őket, de nem kellett volna. Érezte, hogy a fájdalom egészen csontjáig ér és ettől kénytelen volt felszisszenni. Arthur ezt észre is vette, de egyelőre nem törődött vele.

Ekkor azonban egy díszes ajtóhoz értek, amit Arthur kisebb gond nélkül rúgott be. A szoba ugyan kicsi volt - hajón ennél nagyobb szobára ne is vágyjon se az ember, se az ország - de tele volt pompával. Kincsekkel teli ládák foglalták el a sarkokat, az asztalon étellel megrakott tálcák, még a falról is értékes kövek, ékszerek lógtak. Kiku azonnal rájött, hogy ez Arthur szobája.

Az angol szó nélkül haladt végig a szobán, a végében elterülő ágyhoz. Ott aztán lassan, óvatosan lefektette Kikut, s melléje ült. A japán rögtön azon volt, hogy rendbe szedje magát, megigazítsa eddig idegesítően szétcsúszott kimonóját. Ezen Arthur elmosolyodott - megdöbbentően gyengéden -, majd fölállt és egy szekrényhez sétált.

- Itt biztonságban leszel, Kiku! - magyarázta, majd a szekrényből kivett pár fáslinak tűnő vászondarabot. Visszafordult, majd leült melléje. Kiku nem felelt. Ismét elnémult, s a tény, hogy az angol alig pár centire ült mellé, csak fokozta a szótlanságát.

- A vihar is már a hátunk mögött van, szóval minden rendben lesz... Bár meg kell hagyni az a szikla a legkevésbé se hiányzott. Valószínűleg ki is kell kötnünk valahol rendesen megjavítatni... - magyarázta tovább, majd lassan kezébe vette Kikuét. Erre a japán kissé összerezzent és elhúzta tőle kezét. Megijedt, hogy ismét megkötözik.

- Hé, csak segíteni akarok! Úgy vettem észre, hogy fáj... - mondta rá kissé nyűgösen, mire Kiku kissé bátortalanul, de visszaadta csuklóját. Nem értette, mi ez a közvetlenség hirtelen, miért bánik vele ilyen finoman Arthur, ha előbb még ételt sem volt hajlandó adni neki... Nem értette...

Akárcsak Arthur, ő is ugyanúgy értetlenül állt maga előtt... Csak annyiban volt biztos, hogy halálos félelem tört rá, mikor azt a reccsenést meghallotta a hajófenékről. Féltette Kikut, de nem úgy, mint egy tárgyat... hanem, mint igazi értékes kincset.

Lassan végzett mindkét csuklójával. Már csak az utolsó simításokat végezte csöndben, mikor aztán csalfa vigyor ült ki arcára, ahogy fejében ismét lejátszotta a pillanatot, mikor Kiku sikolyát vélte hallani.

- Azért... legközelebb szólíts inkább Kirkland kapitánynak! De már ez is haladásnak számít.

Kiku értetlenkedve meredt a másikra, majd kissé zavarba jött. Ugyan nem mondta ki úgy az angol nevét, ahogy az az étkezésnél elvárta, mégis úgy érezte, ő nyert.

De valahol mégsem bánta... Hisz nem hódolt be... nem... Arthur belátása változott... talán.

Mire ezt a japán kigondolta, Arthur már visszaült a tálcával az ölében. Ismét az a mesés illat. Kiku reflexszerűen, a gyomrára hallgatva máris az élet felé nyúlt, mire Arthur gyengéden rácsapott, s felemelte mutató ujját.

- Még gyönge a csuklód, nem kéne megerőltetni... - felelte, majd lecsípett egy falatot a húsból és kenyérből. Kiku megdöbbent, azt hitte Arthur ismét eljátssza azt, mint a hajófenéken, ehelyett máris szájába nyomot egy falatot az ételből. Ugyan külsőre jobbnak tűnt, Kiku mégis úgy nyelte, mint kacsa a nokedlit. Ezt Arthur mosolyogva figyelte és voltaképpen élvezte is, ahogy a japán nyelve a kezét érinti. Egészen... felizgatta.

Újabb falatot nyújtott neki, ő pedig engedelmesen szájába vette.

Arthur elgondolkodott... Egészen eddig azért bánt vele úgy ahogy, hogy móresre tanítsa, vagy saját kicsinyes vágyait kielégítse... Bár élvezte a japán ködös, mámoros tekintetét, egészen eddig nem hozta különösen lázba. Azonban most, hogy a férfi ujjbegyeit nyaldosta, egészen... izgalomba jött...

De tudta, a japánnak erőre van szüksége, ételre, így aztán próbálta türtőztetni magát még egy kis ideig. Azonban alighogy az utolsó falatot is odaadta neki, a cérna elszakadt, és képtelen volt továbbvárni. Azonnal hátra döntötte Kikut, s egy mozdulattal derekára ült. A japán meglepetten meredt föl Arthurra, de amint megérezte annak férfiasságát, mindent értett, kicsit még talán el is vörösödött. Ugyanakkor teste még mindig sajgott az előbbi alkalomtól, így kicsit visszakozva pillantott vissza a vágyakozó borostyánkövekbe. Arthur azonnal megértette Kiku félelmét, így szokatlanul gyengéden végigsimított arcán. Másik keze eközben kimonója alá siklott, s hasát kezdte simítani.

- Ígérem, ezúttal vigyázni fogok rád... - súgta fülébe, majd apró csókot lehelt rá. Kiku testén mámoros bizsergés futott végig Arthur ajkai nyomán - Kalóz becsület! - folytatta, majd gyengéden kényeztetni kezdte füle tövét, kezeivel pedig mellkasát és csípőjét simogatta.

Kiku ismét értetlen volt. Ez a gyengédség... ez megint egy másik Arthur. Valami messzi, még nem érett Arthur... De élvezte a társaságát.

Gyengéd simítások ágyékánál, forró, érzéki csókok nyakánál... Kikunak sem kellett több, hogy lázba jöjjön. Arthur ezt azonnal észre is vette, de szó nélkül hagyta - semmi önelégült vigyor, semmi kuncogás, egyszerűen kényeztette tovább a japán bőrét csókjaival. Ujjai tovább táncoltak ágyékáról, s gyengéden bejáratát kezdték cirógatni. Valahogy ki akarta engesztelni Kikut az előbbi eset miatt, valahogy a tudtára akarta adni, hogy fontos számára...

De a mai nap történései után hogy?

Forró csókot nyomott ajkaira, majd mélyen szemébe nézett. Már nem kell sok, és ismét láthatja azt az egyedülállóan édes, ködös tekintetet.

Sohasem gondolta volna, hogy valaha is ez fogja érdekelni... hogy valaha is...

Éles kiáltások, dobbantások, majd kardcsapások hangja törte meg a két férfi csöndes lihegését. Arthur szíve szinte kihagyott egy ütemet a rémülettől. Nem is kellett sok, máris dörömböltek ajtaján.

- Kirkland kapitány! Kapitány! Itt vannak! A kínaiak...

- Áh, szóval ott bujkál a rohadék!

Yao hangjára Kiku is összerezzent, s azonnal fölpattant. Nem is kellett lesöpörnie magáról Arthurt, hiszen az már fegyvert ragadva rohant az ajtó felé. Kiku nem tudta mit tegyen, kinek kiáltson, mit kiáltson, maradjon, vagy rohanjon?

Pont most...

Pont mikor már... már... kezdte őt...

Arthur egy pillanat alatt, kirántott karddal kivágtatott a szobából, majd azonnal be is zárta azt, kulcsát pedig mélyen elrejtette egyik zsebében. Nem hagyja, hogy elvegyék tőle a kincsét... A... sz...

Nem volt ideje gondolkodni, Yong hatalmas hörgéssel csapott háta felől, s ha nem fordul meg időben az angol, talán oda is veszik máris.

- Add vissza az öcsémet! MOST! Add vissza! - morogta könnyekkel a szemében. A keserű düh... a legrosszabb, ami egy harcos szívét táplálhatja...

Arthur azonban erre csak szélesen, vészjóslón elvigyorodott.

- Az öcsétek már halott. Csak egy szófogadó öleb van odabent, de ő már az én tulajdonom! - vetette oda, mire mindkét testvér őrületes haragra gerjedt, s egyszerre támadtak az angolra.

Kiku végül nem bírta tovább, az ajtóhoz rohant. Nem, ez az Arthur megint más... kegyetlen... hatalmas... túl erős... És az ő testvérei oly gyengék most, hisz még meg sem gyógyultak!

- Elég, kérlek, elég! Ne bántsd a testvéreim, kérlek! Arthur! - kiáltotta keservesen a japán, de hiába dörömbölt az ajtón, nagy valószínűséggel nem hallotta senki odakint. Túl hangos volt az ő üvöltésük és hörgésük. Kiku hiába kiáltott bármit is, nem hallották...

Ő viszont érezte, ahogy testvérein, emberein csapást, csapás után mérnek... érezte, hogy Yao oldalán felszakad a seb, Arthur pedig előszeretettel beléje tapos... Érezte ahogy Yong próbál segíteni neki, de egy puskalövés a vállában megállítja...

- Kérlek... Kirkland... fejezd be... - suttogta elcsukló hangon, könnyei ismét ellepték arcát - Ne aggódj... veled maradok... csak... fejezd be kérlek!

Bárhogy is történt, Arthur ujja megállt a ravaszon. Ugyan továbbra is Yao fejére célzott, nem lőtt. Mindazok után amit átélt és gondolt a japánnal, nem igazán tartotta helyesnek ismét ezt tenni... Elsöpörni ezt a kettőt...

- Na mi van, nem lősz? Gyáva féreg! - kuncogta Yao, ám mikor Arthur ismét erősen a sebébe taposott, fájdalmasan felnyögött.

- Yao! - kiáltotta dühösen Yong, azonban hátulról azonnal lefogták Arthur emberei. A kalóz megvető pillantással fordult a koreaihoz. Körbenézett, s látta, az összes támadót megölték. Nem volt nehéz, hisz országaik még meglehetősen ramatyul festettek. Csak ők maradtak életben. Arthur visszafordult az alatta fekvő Yaora, majd pisztolyát továbbra is fejének szegezve leszállt róla.

- Te és az idióta öcséd kaptok még egy esélyt a túlélésre, de csak mert úriember vagyok! - vetette oda, majd emberei felé intett fejével. Ők azonnal tudták, mit kell tenniük. Akik Yongot szorították, máris elővették a köteleket. Hiába ellenkezett, a két férfi hamar harcképtelenné tette.

- Ezt sosem bocsájtom meg neked... - morogta Yao, észre sem vette, hogy közben lassan mögéje kerülnek.

- Nem is kell... Majd a kis ölebem kiengesztel... - cukkolta tovább az angol, azonban ez túlságosan is felzaklatta ellenfelét.

- Te... SZEMÉTLÁDA! - üvöltötte Yao, s azonnal Arthur felé rohant. Az annyira meglepődött, hogy még pisztolyáról is megfeledkezett. Hátrált, de a kínai túl gyors volt, s körmeivel Arthur bal szemébe kapott.

Kirkland emberei is épp pár másodpercet késtek, de azonnal lefogták a ficánkoló Yaot. Arthur nyögött pár keservesett, de hamar elnyomta magában a fájdalmat, s puskáját a két országra szegezte, még akkor is, mikor már a csónakjukban ültek.

- Menjetek isten hírével... talán valaki rátok talál az óceán közepén... nos, talán nem! - kuncogta győzelemittasan, kezével vérző szemét takarva - Sok sikert! - kiáltotta utánuk, majd harsányan felkacagott.

Nem volt büszke magára, de nem tehetett mást. Hiába akarta elkerülni hogy bántsa Kiku testvéreit és ezzel Kikut is, nem tehetett mást... Ők ketten csak elvették volna tőle őt, és azt semmiképp nem hagyhatta...

Mikor belépett a szobájába, Kiku már messze volt az ajtótól, de nem is közel az ágyhoz. Félúton kuporodott össze a falnál, arcát tenyereibe temette.

- Már vége... nem kell félned... Mondtam... hogy vigyázok rád... - magyarázta hamiskás mosollyal, majd bezárta maga mögött az ajtót. Nem ment oda hozzá, és nem tudta, mit mondhatna neki, hisz az imént követte el ugyanazt a borzalmat, mint pár napja... Egyszerűen csak a falnak dőlt, tarkóját hátravetve... így legalább nem önti el a vér az egész arcát. Nem szólt... ezúttal ő sem. Ez azonban feltűnt a japánnak, s lassan fölemelte fejét. Szemei kikerekedtek az angol megtépázott ruháján, apró karcolásain, de leginkább a bal szeménél ömlő véren. Nem gondolkodott, csak cselekedett.

- Kirkland kapitány, jól van? Mutassa a szemét! - pattant föl a japán, s máris a férfi felé bukdácsolt. Arthur nem hitt a füleinek. Valóban megszólalt? És ezen a néven illette? És milyen szépen cseng... az ő szájából különösen. Szinte elvörösödött, mikor Kiku a karjába markolt és az ágy felé húzta őt.

- M-Mit csinálsz?

- Ezt a sebet azonnal el kell látni! Még a végén elfertőződik, és megvakul! - magyarázta tovább a japán, majd mikor Arthur leült, máris ahhoz a szekrényhez indult, ahonnan emlékei szerint Arthur a fáslit vette ki. Azonban nem érte el... A kalóz továbbra is értetlenkedve nyitotta ki neki, mire az azonnal le is hordta.

- Kirkland kapitány, önnek pihenésre van szüksége, üljön le! - parancsolta, amin az angol ismét elcsodálkozott. Leült, majd várta, hogy Kiku elkészüljön. Kicsit ügyetlenkedett, mikor nem ért el valamit, de igyekezett mindent megoldani. Arthur mindezt mosolyogva nézte, ám egy idő után megfogalmazódott benne a kérdés...

- Miért csinálod ezt, Kiku? Miért vagy velem kedves mindazok után, amit tettem?

- De hisz a kapitány is kedves énvelem! - fordult feléje Kiku, majd letette a ködszereket az ágyra, Arthur mellé. Az angol persze nem értett semmit - Ön egy kedves és gyengéd személy, aki a másik érzelmeit maga elé helyezi... Csak... csak.... most... most valamiért így viselkedik! - magyarázta, majd lassan elsöpörte a férfi tincseit a bal szeméből. Arthur elvette onnan kezét, így Kiku láthatta, mennyire csúnya sérülést okozott neki bátyja.

- Nem értelek... Erre alapozol? - kérdezte értetlenkedve az angol, ám hamar elhallgatott, mikor a fertőtlenítős vattapamacs a sebébe nyomódott.

- Igen... Majd ha megélt annyi évet, mint én, ön is megtanulja mindezt kiolvasni egy ország szeméből. Ön még fiatal, de biztos vagyok benne, hogy ha elég érett lesz, egy igazi... hogy is mondják? Gent... Gentleman lesz. És szeretném látni...

Arthur szemei - már amennyire tudtak a csípős fertőtlenítőtől - kikerekedtek a japán szavain. Nem elég, hogy az ő nyelvén beszélt - ráadásul olyan gyengéden, csilingelően -, még... még ilyeneket is mond róla... Felnézett azokba a mogyoróbarna szemekbe és ismét azt a megmagyarázhatatlan erőt látta bennük. Kikuval ellentétben ő nem tudta megmondani, mit lát, de csodálta.

- K-Kiku... te... - dadogta a kalóz, ő maga sem tudta, mit akar kihozni mondandójából Csak ott ült, fél szemét lehunyva, másik szemével pedig az alacsony, törékeny, mégis hatalmas és erős Kikut bámulta.

- Nem hagyom magára. - felelte lehunyt szemmel a japán, majd egy hirtelenjében összedobott szemfedőt helyezett Arthur sérült szemére. Nem is sejtette, hogy utóbbi szavaival voltaképpen Arthur legnagyobb félelmére is - ami leginkább hajtotta az őrült hadjáratokba - gyógyírt adott.

- Kalóz becsület - folytatta Kiku, mikor végzett a szemfedővel. Tekintetük egész közel volt egymáshoz, szinte ajkaik is összeértek, de egyikük sem mozdult. Arthur szíve hevesen kalapált. Még sosem érzett ilyet. Még sosem volt szerelmes, most azonban egy pillanat alatt azzá vált.

Szorosan magához húzta kincsét, majd egy forró csókot nyomott ajkaira. Mikor aztán a japán szenvedélyesen viszonozta, tudta, hogy soha nem fogja elereszteni karjaiból.

- Holnap... küldök otthonról... felderítő csapatot... a bátyáidért... - mondta egy-egy csók közben, majd lassan hátradőlt Kikuval. Úgy érezte ez a legkevesebb, amit szerelméért tehet, ha már olyan kegyetlen volt vele a közelmúltban.

Kiku elmosolyodott csók közben, majd a kalóz füléhez hajolt.

- Köszönöm, Arthur Kirkland kapitány!

Arthurnak nem is kellett több, hogy lázba jöjjön. Szorosan magához húzta a japánt és máris olyan élvezetben részesítette őt, amitől megállás nélkül a nevét hajtogatta.

************************

- Arthur... Arthur-san... ébresztő, elaludtál!

Kiku hangja édes és gyengéd volt, pont úgy, mint sok-sok éve ez előtt, mikor Arthur először találkozott vele. Arthur kicsit még kómás volt, mikor magához tért a kanapén, álma utolsó emlékképei még ott cikáztak fejében. Arcát kezébe temette, s próbált valahogy kijózanodni, kevés sikerrel. Nem értette, miért álmodott a múltjáról, arról, hogyan ismerte meg szerelmét, Honda Kikut, de ahogy ismét lepergett előtte az az elsöprő szeretkezés, arca azonnal vörösbe borult.

- S-Sajnálom... azt hiszem kimerültem a papírmunkában... - szabadkozott az angol, majd fél szemmel a tévére pillantott. Hát persze, ez a film hozhatta föl a régi emlékeit. Elmosolyodott, majd Kiku felé pillantott.

- És hogy tetszett a Karib tenger kalózai?

Kiku elmosolyodott, közben segített Arthurnak felkelni a kanapéról.

- Jó film volt, bár meg kell hagyni, ez a Jack Sparrow a nyomába sem érhet önnek!

Arthur ezen harsányan felnevetett. Ezek szerint nem csak ő nosztalgiázott el ezen a filmen.

- Még szép, Arthur Kirkland kapitányhoz senki sem érhet fel! - kacagta, majd elindultak a hálószobájuk felé.

A végén Kiku mégsem adta meg magát, ő volt az, aki beadta a derekát, és igazi úriemberré fejlődött, ahogy azt Kiku is megmondta már a kezdetekkor.

De egyáltalán nem sajnálta. Ahogy a késő éjszakában ágyba bújtak és átkarolták egymást, Arthur azon elmélkedett, vajon most mit lát Kiku a szemében? Vajon megbánta valaha is, hogy mellette maradt?

- Jo-hó, jo-hó, kalóznak lenni jó! - dúdolta halkan, mosolyogva Kiku a film egyik dalát. Felnézett szerelmére, aki kikerekedett szemekkel bámult vissza rá. Mintha látta volna gondolatait, Kiku folytatta - Kalóz becsület, Arthur. Kalóz becsület. - majd ezzel lehunyta szemeit és kedveséhez bújt. Arthur még mindig nem értette, mire céloz Kiku, majd mikor ráébredt, ismét elfogta az a mérhetetlen boldogság, mint azon az estén.

Szorosan átkarolta őt, mintha soha nem akarná elengedni...

- Még mindig olvasol a szemeimben, ugye, Kiku?

Távoli ígéret

Ismét ez a borzalmas épület.
Már attól görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátom monumentális falait, a kitörhetetlen ablakait, és azt a kinyithatatlan, hatalmas kaput. A kastély úgy húzódott el a horizonton, mintha valakik két oldalról erősen cibálnák. Borzalmas…

- Végre itt vagyunk! Ve~ - próbálom magamra erőltetni megszokott viselkedésemet, de belül érzem, ahogy csontjaim együtt sikítanak a félelemtől.

Jobb lenne elrohanni. Hazudni valamit Japánnak, Németországnak és Poroszországnak, csak hogy ki kerüljünk ebből az ördögi körből.
De nem lehet…  Hisz a többiek már bent vannak. Ezt Németország és a másik kettő persze nem tudja, hisz elviekben mi vagyunk az elsők… De azok a fránya órák!

Elindulunk befelé. Izmaim minden moccanástól ellenkeznek.
Legszívesebben elrohannék.

Már megfordult a fejemben… Itt hagyni a bent rekedteket, és legalább Németországékat megmenteni!
De valahányszor ez átfut az agyamon, egy hang szól valahonnan messziről. Nem értem mit mond, nem ismerem a hangját, de arra biztat, hogy ne adjam fel. Nem. Azt parancsolja, hogy ne adjam fel. Mintha egy ígéretet tettem volna valakinek, de nem emlékszem, kinek és hogy pontosan mit.

De tudom, hogy be kell mennem ebbe a borzalmas épületbe, annak ellenére, hogy már milliárd alkalommal látom újra és újra barátaim pusztulását, annak ellenére, hogy bármit teszek, elbukok… Tudom, hogy be kell mennem.

Ezt súgja az az elfelejtett ígéret…

*******************

Kezdődik… Lassan már kívülről tudom, ki mit fog mondani, mit fog cselekedni… Mintha beakadt volna a lejátszó, újra és újra lepereg ez a rossz film, és bárhogy töröm magam, a végkifejletten nem tudok változtatni…
A szalag beakadt…

Zajongás… eltört valami…
Hát persze…

- Megnézem!

És Japán már el is megy, mint minden egyes alkalommal. Hogy lehet valami egyszerre unalmas és ennyire félelmetes?

Várunk… pár pillanat, és az a szörnyeteg is megjelenik. És futnom kell, mint mindig.

Hogy lehetek ennyire gyáva még ilyenkor is!?

Jön…

És a forgatókönyv halad tovább a megszokott kerékvágásban…

**********

Már mindenki itt van… Még a bátyám és Spanyolország is…
Miért?
Miért kellett még nekik is idejönniük?
Miért kell végignézem az ő halálukat is?
Nem volt elég látnom tíz barátomét?

Ostobák.
Annyira ostobák… Hisz ez a szoba… Jaj istenem, ez a szoba!
- Olaszország, minden rendben? Olyan sápadtnak tűnsz… - fordult felém Németország. Tekintete gondterhes volt és fáradt. Mindannyian fáradtak voltunk. Pedig még nincs vége…
Számomra viszont eljött a vég…

- Öhm… Németország…
- Igen, Olaszország?
Azok a gyönyörű kék tükrök… csillogtak a rémülettől. Nem hazudhattam nekik, de azt hiszem a szomorú tekintetem mindent elárult. Micsoda pech…

- Sajnálom…

Nem volt idő értetlenkedni, az a szürkéskék rém váratlanul – számomra csöppet sem meglepően – berontott. Hatalmas gnóm szemeivel egyenesen rám bámult, szájának vélt résén halvány, félelmetes vigyort pillantottam meg.
Most harcolnom kell. Harcolnom, és meghalnom.

- Olaszország!!!

Németország és bátyám sikolyát hallom, ahogy Steve a többieket félrelökve egyenesen rám támad. Fejemet erősen megmarkolva nyomott a falhoz, amely a csapás erejétől megrepedt.
Éreztem ahogy az én koponyám is halk reccsenést hallat, és éles fájdalom nyílalt belé.

Miért is csinálom ezt?

Szorítja fejem, várom, hogy összeroppantsa…

Valahol a távolban ismét hallom azt a hangot… homályos alak áll előttem. Mosolyog és beszél, de a szavak elhalnak, mire hozzám elérnek. Nem értem.

- Ereszd el, azonnal!

Japán dühös hörgése ébresztett föl látomásomból, s erős csapásától a szörnyeteg kénytelen volt elereszteni. Ahogy térdemre estem a földön, hirtelen megszédültem.

Miért is vagyok itt?

Anglia azonnal a borzalom elé állt, mikor látta, hogy két jó barátom közrefog. Valamit motyogott magában, de nem értettem. Fülem sípolt, szédültem. Azt sem fogtam fel, hogy Steve valóban eltűnt-e, vagy csak a tarkómban tomboló fájdalom lebegteti előttem ezt az illúziót?

Ez új…
Ilyen még nem történt…
Megmentettek…
Azok után, hogy bezártam őket, titkolóztam előttük… Mégis megmentettek.
Most először éreztem azt, hogy sikerülhet. Együtt sikerülhet…

De mégis kik ezek az emberek körülöttem??

***************

Újra és újra megtörténik. Bárhogy rohanok, bármennyire próbálkozom, mindig elkések…

- Japán! Tarts ki, csinálok kötéseket a zászlómból! Csak egy kis ideig tarts ki, kérlek!
- Olaszország… Már elhasználtad a zászlódat a többiek sérülésére…
Mindegy, mit teszek, mindegy, mennyire kívánom… mindig ugyan az történik…

- Oroszország, Franciaország, Kína! Úgy sajnálom! Úgy…
- Ne pityeregj, Olaszország… Menj, és keresd meg a többieket, aru!
- Mi pihenünk inkább egy kicsit…

Ezerszer és ezerszer lepergett már előttem, ahogy lassan mindegyikőjük kileheli a lelkét… Mindig… mint egy rossz film…

- Ame… rika…
- Menj csak, Olaszország… a német és a porosz biztos vár már rád… Én… itt maradok velük…
- De akkor, te is…
- Olaszország… ezt sohasem mondtam senkinek… De ők ketten mindig is életem legfontosabb részei voltak. Képtelen lennék itt hagyni a testvéreimet.

Még ezen a helyen is… Még mindezek tudtában is védelemre szorulok…
Mégis mit tehetnék, hogy ne így legyen?

- Németország! Poroszország!
- Nézd csak, Nyugat… Mégsem mi maradtunk utoljára...
- Néme…
- Itt van a kulcs, Olaszország! Legalább te menekülj meg…
- De… Németország…
- Pisszt! Hagyj minket pihenni egy kicsit, Olaszország… elfáradtunk…
- Poroszország…


Mindig ez van… Mindenkit elveszítek, barátokat, társakat… mindenkit. A hitemet is.
Belefáradtam… a fájdalomba, a hiába való küzdésbe, a reménytelenségbe…

Elfáradtam…
Föl akarom adni…

De egy távoli hang nem hagyja… Egy távoli ígéret folyton talpra kényszerít.

***********
Egy ismerős hangra ébredtem… Ki lehet ez?
- Olaszország! Olaszország, jól vagy?

Kék szemek… mintha csak az égre néznék föl…
Ó de rég láttam az eget…

- I-Igen… de kicsoda ön?

Döbbent tekintet mindenki arcán.
Miért?
Ismernem kellene ezt a szőke férfit?

- Olaszország, nem emlékszel Németországra?

Egy újabb aggodalmas tekintet tőlem jobbra, egy fekete hajú, fehér ruhás férfitól. Nem emlékeztem a nevére… Senkiére sem…

Kik ezek? Miért vagyok itt?
El akarok rohanni…

- Elnézést uram, de nem… Kik maguk?

Méltatlan sóhajok. Rémültek. De miért? Megijesztenek…

- Öcsém, rám sem emlékszel?

Barna haj, barna öltözet. Akaratlanul is mosoly húzódott arcomra.

- Dehogynem, Romano bátyám! De áruld el, kérlek, kik ezek az emberek?

Nem felelt, csak némán, kétségbeesetten nézett rám, majd a szőke, égszínkék szemű férfira pillantott.

- Talán jobb lenne, ha most te vigyáznál rá egy ideig. Rengeteg órát törtünk el, és a fejét is erősen beütötte, jobb lesz, ha pihen. – magyarázta egy szőke, zöld szemű férfi. Szemöldökére pillantva valami ismerős érzés fogott el… Mosolyognom kellett.

Bátyám bólintott, majd a többiek elmentek az ágytól.
Nem tudom mi folyik itt, de azt tudom, hogy ki kell jutnunk innen.

**********

Ahogy lassan visszatérnek az emlékeim, egyre inkább úgy érzem, hogy nem szabad föladnom. Hogy talán ez alkalommal kijutunk ebből a rémálomból.
De még mindezek ellenére sem tudtam, honnan olyan ismerős az a szőke férfi. Németország… így hívják. Ismerem. Ő talált rám az erdőben, mikor gyermeteg módon egy dobozba rejtőztem el. Ő segített a háborúban is…

De valahonnan máshonnan is ismerem… Ő nem csak Németország…
De akkor kicsoda?

- Erre! Nemsokára ott leszünk. – mondtam, miközben egy hosszú folyósón haladtunk végig. – Készüljetek föl, amint meglesz a kulcs, rohannunk kell, amilyen gyorsan csak tudunk.

Bólintottak, majd beléptünk az előttünk tornyosuló ajtón. A szoba hatalmas volt, és egy rács választott el minket ezernyi szörnyetegtől.

- Ne aggódjatok, nem tudnak kijönni… még nem…

És tovább haladtunk egy kisebb szoba felé.

- Itt kell lennie a kulcsnak. Mindig itt van. A falon lóg, egy furcsa lény mögött, de nem kell félnetek, az a valami igen lassan mozog!
Magyaráztam tovább, majd bementünk a kis terembe. Szívem a torkomban lüktetett az izgalomtól. Éreztem, hogy minden sínen halad, hogy már csak pár lépés választ el attól, hogy megmeneküljünk!

Izgalommal tekintettem a szokásos fal felé, szinte már láttam magam előtt a győzelmet!
Várjunk… talán rossz felé tekintek… nem… az sem jó… és amaz a fal sem… Merre van? Melyik az a fal? Hiszen az a valami ott van a sarokban!

Akkor hol van a kulcs!?

- Ezt nem értem, mindig is itt volt, minden alkalommal ebben a szobában volt a főbejárat kulcsa! Hol van?
Kétségbeesetten kapkodtam a fejem össze-vissza, de hiába, a megmenekülést biztosító kulcs nem volt ebben a szobában.

És az időnk vészesen fogyott.

Három.
Kettő.
Egy…

- Mi ez? Honnan került elő ez a rengeteg szörny!? – sikította rémülten Amerika, mikor hirtelen ellepték a szobát az űrlényszerű szörnyetegek.
- Nem… ez nem lehet! Mit rontottam el? Mit csináltam rosszul? De hisz a kulcs… az mindig… - hiába kiáltoztam, már késő volt.
A gnómok túlerőben voltak, szinte pillanatok alatt lemészárolták az erőszakosan küzdő Oroszországot, a bátor Japánt és Angliát. A következő csapás Amerikát és Kanadát érte, majd Kína, végül Poroszország és Franciaország is brutális álomba szenderült.

És én képtelen voltam megmozdulni. Csak hebegtem könnybe lábadt szemekkel. „A kulcs… hiszen a kulcs… a kulcs…”
Nem fogtam föl mi történik körülöttem… Nem fogtam föl, hogy ilyen közel voltunk, mégis elbuktunk…
Mit kellett volna másképpen csinálnom? Mit kellett volna tennem?

Talán tényleg kint kellett volna maradnunk, és nem foglalkozni a többiekkel… talán…
Nem bírom tovább… képtelen vagyok ezt újra végig csinálni…

- … jó?

Megint ez a távoli hang… Nem hagy nyugodni. Kié ez a hang!?

- Olaszország!

Németország kiáltása ébreszt föl ismét. Felém rohan, Steve csapásától óv.
Ó azok a kék szemek…

Azok… a kék…


De hiszen ez az a kisfiú! Ez ő! Ő volt az a kisfiú, aki folyton meglesett takarítás közben! Aki még a szoknyám alá is bekukucskált! Ennek a kisfiúnak adtam oda a drága söprűmet, hogy emlékezzen rám!

És én elfelejtettem.
Elfelejtettem azokat a gyönyörű kék szemeket…

- Olasz… ország…

A kisfiú erőtlenül rogyott karjaimba. Hátán hatalmas sérülés tátongott… Te jó ég, az a gerince!?
- Jól… vagy?
Az ostoba még most is engem véd… Pedig.. pedig…
- Shinsen Roma… Shinsen Roma, úgy sajnálom!

Nem értettem miért, de a kisfiú elmosolyodott.
Miért? Miért mosolyog?

- … nálam, jó?

Megint ez a homályos, ismerős hang. Mintha azt akarná megválaszolni, miért mosolyog Shinsen Roma még a haláltusája közben is…

A fény lassan elhagyta a kisfiú gyönyörű szemeit, de a mosoly ugyanúgy meredt rám.
És a szörnyeteg egyre csak közeledett felém.
De nem érdekelt. Ott ültem egyedül, karjaimban Shinsen Roma holttestével, körülöttem a barátaim szétmarcangolt tetemeivel…

És nem értettem, miért mosolyog. Nem értettem miért mosolyog mindenki körülöttem, ha az én hibámból kerültek ismét a padlóra!?

Steve egyre csak közeledett, de én nem néztem föl rá. Tudtam, én következem, és tulajdonképpen nem is sajnáltam. Legalább odaát ismét együtt leszünk, ismét nevetünk! Olyan lesz az egész, mintha meg sem történt volna! Odaát… Vigyen hát ez a valami át a másvilágra, a többiekhez!


- Olaszország, ha ennek az egésznek vége és mindannyian kijutottunk, tartsunk egy partit nálam, jó?


Hirtelen megértettem azt a távolról szóló ígéretet. Hát persze, hisz ez Japán! Hogy felejthettem el!?

Nem adhatom fel itt! Nem hagyhatom cserben a barátaimat!

Hisz mosolyognak… bíznak bennem!

- Kérlek… csak még egyszer… Hadd próbáljam meg még egyszer! Ígérem jobban igyekszem, ígérem nektek, mind megmenekülünk és egy jót szórakozunk Japánnál! Szakét iszunk és pastát eszünk! Kérlek, istenem! Hadd menjek el Japánhoz csak még egyszer!


***********************************************************


Ismét ez a borzalmas épület.
Már attól görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátom monumentális falait, a kitörhetetlen ablakait, és azt a kinyithatatlan, hatalmas kaput…

- Végre itt vagyunk! Ve~ - próbálom magamra erőltetni megszokott viselkedésemet, de belül érzem, ahogy csontjaim együtt sikítanak a félelemtől.

Jobb lenne elrohanni. Hazudni valamit Japánnak, Németországnak és Poroszországnak, csak hogy ki kerüljünk ebből az ördögi körből.
De nem lehet…  Hisz a többiek már bent vannak. Ezt Németország és a másik kettő persze nem tudja, hisz elviekben mi vagyunk az elsők… De azok a fránya órák!

Elindulunk befelé. Izmaim minden moccanástól ellenkeznek.
Legszívesebben elrohannék.

Már megfordult a fejemben… Itt hagyni a bent rekedteket, és legalább Németországékat megmenteni!
De valahányszor ez átfut az agyamon, egy hang szól valahonnan messziről. Nem értem mit mond, nem ismerem a hangját, de arra biztat, hogy ne adjam fel. Nem. Azt parancsolja, hogy ne adjam fel. Mintha egy ígéretet tettem volna valakinek, de nem emlékszem, kinek és hogy pontosan mit.