Lila ködös rémálom

Cím: Lila ködös rémálom
Fandom: Five Nights at Freddy's
Szereplők: Purple guy (Purple), Phone Guy (Phone), gyerekek
Ship: HANGYÁNYI Purple guy/Phone guy
Figyelmeztetés: Purple guy van benne, várható némi erőszak és vér :P
Hossz: 16 587 szó (pontosan 30 oldal, másfeles szóközzel 45)

Leírás: Purple Guy szép lassan lemészárolja az összes gyereket, aki kisfia halálát előidézte, közben viszont egyre több furcsaság történik az étteremben, főként este. És mi van akkor, ha a bosszú sem tölti be az emberben tátongó űrt?

Megjegyzés: A történet az én saját headcanonjaimból és egyes emberek elméleteiből tevődik össze. Fő head canonon, hogy a balesetet elszenvedő gyermek, így a bátyja is Purple guy fia volt és azokat a gyerekeket ölte meg később, akik Golden Freddy szájába dobták a kisfiút. Ennél fogva kénytelen voltam mindent ehhez igazítani, bár a történet felénél rájöttem, hogy a FNAF2 minigame szerint hibázdzik a történetem helyszíne. Ezt kérem ignoráljuk, én csak meg akartam ölni pár gyereket.
A gyerekek nevei az én kitalációim! 
U.I.: Várható második fejezet, valamikor a nyáron még.


__________________________________________________________________________

Kisebb zavargás fogadta a lila ruhás biztonsági őrt, mikor reggel a Freddy Fazbear Pizzériába lépett. A fekete-fehér csíkos marionett babát, akire mindenki megesküdött, hogy előző nap, zárás előtt még a helyén látták, ma az étterem kellős közepén találták. A piros nyakkendős éjjeli őr heves gesztikulálás közepette próbálta meggyőzni munkatársait, hogy ő látta, ahogy a baba sebes mozdulatokkal elhalad egy-egy biztonsági kamera előtt, de természetesen egy árva lélek sem hitt neki.

A biztonsági őr vetett egy pillantást a földön heverő bábura, s valamilyen oknál fogva, szürkésen világító szemei haraggal húzódtak össze. Mindig is kirázta a hideg attól a groteszk játéktól, amit nemrég kaptak egyik testvér helyüktől és amivel a gyerekek oly könnyelműen játszottak. De az utóbbi időben más is társult érzelmeihez; harag, düh és mértéktelen megvetés. Valahányszor azokba az üres szemekbe nézett, szinte hallotta őt gúnyosan nevetni: még megfizetsz! Furcsamód, valahányszor kacagni hallotta a marionett babát, azt a kisfiút vélte hallani, akire pár hónapja csapott le a Freddy Entertaiment közelében. Talán a hasonló öltözék miatt? Való igaz, az a kis görcs is csíkos ruhát viselt akkor, élettelen, falfehér arca pedig megszólalásig hasonlított a babáéra.

Hirtelen kifejezéstelen arca széles vigyorra húzódott; na és aztán? Mégis mit tudott volna ártani neki ez az idióta baba? Arról nem is beszélve, hogy a vadászata korántsem ért még véget, és nem egy átkozott hang a fejében fogja megtántorítani! De valóban csak a fejében szólt a kacaj?

- Te… Te hiszel nekem, ugye? Te tudod… tudod, milyen őrült ez a hely olykor, ugye? – Az éjjeli őr ügyetlen magyarázkodása zavarta meg a lila egyenruhás őr gondolatmenetét. A váratlan megszólítástól egy pillanatra lehűlt a mosoly az arcáról, de amint felocsúdott, ismét szélesen elvigyorodott.

- Ó, hogyne! Az a baba amúgy is egy rohadék, ne foglalkozz vele. Csak ne hagyd, hogy lemerüljön a zenedoboz és nem is fog veled törődni. – Kuncogva az említett játék felé pillantott, amit már egy másik munkatársuk a vállán cipelt, hogy visszavigye eredeti helyére még nyitás előtt. Hihetetlen – gondolta a biztonsági őr – milyen könnyedén át lehet vágni a kölyköket.

- Várj, akkor ezek szerint te is… - a piros sapkás őr kikerekedett szemekkel meredt társára, aki csak kieresztett egy fesztelen sóhajt.

- Ja, párszor nálam is randalírozott már, mikor az éjjeli műszakot vittem. – Halkan felkuncogott, majd megveregette a másik férfi vállát, mielőtt elindult volna a helyére a többiekkel együtt. – Ne is törődj vele. Menj haza Phone, rád fér a pihenés.

- Ezt pont te mondod!? – Fordult meg az éjjeli őr, hitetlen tekintetét egyenesen barátjára vetve. – Figyelj, Purple, a pizzázó tökéletesen megértené, ha kivennél egy kis szabadságot. Azok után, ami történt… Természetes, sőt jobb lenne, ha otthon pihennél.

A lila ruhás férfi vigyora egy pillanat alatt eltűnt arcáról, mikor a másik felemlegette azt az esetet, ami pár hónapja történt ebben az étteremben, s ami egy balszerencsés halálhoz vezetett. Többnyire meglapult elméje legmélyén a borzalmas élmény, amit fia összezúzott koponyájának látványa okozott és az a mérhetetlen gyűlölet, amit idősebbik fia táplált azóta is nap mint nap. Azonban valahányszor valaki felhozta a balesetet, valami elkattant benne és minden negatív érzelem, amit saját őrülete gondosan elzárt, úgy kívánt felszínre törni, mint a fuldokló a jég borította víz alól. Habár, az éjjeliőr nem hiába aggódott barátjáért, hiszen alig telt el pár hét a gyermek temetése óta, Purple úgy jött utána is dolgozni, mintha semmi sem történt volna. Ez pedig nem normális egy megtört édesapától, ugye?

- Ó, ne aggódj! – Kuncogta sejtelmesen a nappali műszakra érkezett biztonsági őr, majd lassan válla fölött hátra pillantott munkatársára. – Teljesen jól vagyok. Találtam elfoglaltságot munka mellett, ami valósággal… megrészegít. – Majd ezzel megfordult, intett egyet elköszönésképp és elindult, hogy elfoglalja a helyét a nyitáshoz. Noha Phone nem tudta, mire gondolhatott barátja elsősorban, azt mindenképp sejtette, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle. Ami leginkább bántotta, az a műszakjuk közti különbség volt; emberhiány miatt szinte soha nem tudtak együtt, egyszerre dolgozni, pedig a férfi meg volt róla győződve, hogy tudna barátján segíteni, ha több időt tudna vele tölteni.

- Csak pár nap szabadság, miért olyan nehéz ezt megfontolni? – Zúgolódott, majd sarkon fordulva elhagyta az éttermet.

Két óra készülődés után az étterem kinyitotta kapuit az ünneplő és játszani kívánó gyerekeknek. Bár délelőtt még csak elvétve volt egy-két vendégük, olyanok, akiket szüleik gyermekmegőrző híján hoztak ide, vagy éppen iskolai csoportokból jöttek páran, azonban délutánra az egész pizzéria megtelt izgatottan sikítozó és nevetgélő porontyokkal. Hogy mire is volt a nagy izgalom? Nos, a tévéműsor nagy sikere miatt négy új robot állatot hoztak Fredbear és Spring Bonnie mellé. Bonnie, Chica, Foxy és Freddy pár napja érkezett meg, az étterem vezetőjének pedig hamar be is teljesítették rejtett szándékát: mindenki megfeledkezett Fredbear harapásáról. A gyerekek figyelmét lekötötte a gitározó lila nyúl, az éneklő medve, a tortákat szervírozó csirke, valamint a kalóz öbölben mesélgető róka. A célközönség boldog volt, így a szülők sem aggodalmaskodtak.

Purple gyomra felfordult a látványtól. Az emberek arroganciája, az új robotok, és a gyerekek idegesítő kacarászása egyszerűen az őrületbe kergették őt. Ennyi lett volna? A baleset, ami majdnem az étterem bezárását okozta, most hirtelen eltűnt a semmiben? Még az a kis pöcs is jóízűen zabálta a tortát a színpad előtt, aki idősebbik fiával a balesetet okozta.

Egy pillanat! – Kapta fel a fejét a biztonsági őr, ahogy az ajtófélfának dőlve végigtáncoltatta tekintetét a termen s szemei megakadtak a lilás-fekete hajú kisfiún. Tényleg volt képe ide merészkedni és gondtalanul nevetgélni mindazok után? Úgy dorbézolt a robotok előtt, piszkált másokat és hangoskodott műsor közben, mintha a világon semmi sem bántaná. Szülei természetesen rá se hederítettek, egy nyamvadt dorgáló szóval se intették rendre. Tökéletes – vigyorodott el a férfi sötéten. Akár egy prédára lecsapni készülő ragadozó, úgy indult el helyéről, hogy megközelítse a kisfiút. Lassú, de határozott léptekkel ment, a körülötte zsibongó gyerekeket pedig valahogy teljesen kizárta a tudata. Csakis a robotok felé ágaskodó fiút látta – mindenképp meg akarta érinteni a lila nyuszit -, milyen kis bolond, hát elfelejtette, hogy ezek a szörnyek veszélyesek? A kés, amit a sikátorban már az első áldozatánál használt, most is az egyenruhája belső zsebében lapult. Ezúttal azonban jobban kellett vigyáznia; egy zsúfolt étteremben volt végül is, nem csaphatott le a fiúra mindenki szeme láttára. El kellett csalnia tehát.

- Hé, öcskös! – Ragadta meg az apró vállat s egy erőteljes mozdulattal hátrébb rántotta. Vigyora most is ott ült képén, aminek valódi jelentését senki sem sejthette. – Tudod jól, hogy veszélyes ilyen közel állni a robotokhoz. Még a végén… megharapnak.

A kisfiú a hirtelen kontaktustól ijedten pillantott fel a biztonsági őrre, de arcára hamar dac és sértődöttség ült ki, mintha a férfi valami megbocsájthatatlan bűnt követett volna el azzal, hogy arrébb húzta őt.

- De meg akarom fogni! – Erősködött a fiú, ellökve válláról Purple kezét. A kis görcs! De a széles mosoly rezzenéstelen maradt az őr arcán, hiszen fő a szemfényvesztés. Szinte már nevetséges volt, milyen könnyedén be tudta csapni áldozatát egy egyszerű hamis mosollyal és üresen kedveskedő hanggal. Eddig még nem is tudta, hogy ez volt a kedvenc része az egészben; a becserkészés.

- Ó, az viszont tilos, gyermekem. Egy rossz mozdulat, és könnyen baleset lehet belőle – magyarázta dallamos hangon, ahogy próbálta kissé félre vonni a gyereket, ám az nem tágított. Hamar kitört abból a fogásból is és indult vissza Bonniehoz.

- De én akarom! Meg akarom fogni! Akarom, akarom akarom! 

Ahogy a sötéthajú gyermek hátat fordított Purplenek, a férfi vigyora egy pillanat alatt felszívódott és helyére megvető fintor került. Szürke szemei már most ölni tudtak volna. Nem mintha a kölyök erősködése bármilyen kihívást jelentett volna az őrnek, de az elkényeztetett, akaratos és neveletlen viselkedés egyre jobban próbára tette a türelmét. Ó, milyen mámorító lesz elvenni azt a semmirekellő életét – ez a gondolat húzta vissza a kedveskedő biztonsági őr szerepébe és tartotta őt nyugton, mielőtt még engedve fortyogó haragjának azonnal a kölyöknek esett volna mindenki szeme láttára. Így hát megrázta magát egy kicsit, felvette a megszokott hamis vigyort és újból a kisfiúhoz lépett.

- És mit szólnál egy kis játékhoz? – Duruzsolta, ahogy ismét megragadta a gyermek vállát. Telitalálat, a kölyök máris érdekfeszítően pillantott fel rá.

- Milyen játék?

Purple kieresztett egy halk kacajt, ahogy megvonta karjait.

- Nem is tudom, mondjuk bújócska? Igen, a bújócska jól hangzik.

- És mit kapok, ha nyerek? – Vetette fel a gyerek telhetetlenül. Milyen arrogáns, mindig csak én, én én! De ezúttal Purple nem gerjedt haragra az idegesítő kérdés hallatán, sőt, vigyora csak szélesebbre húzódott.

- Nos, ha sikerül nyerned, ami előre szólok; nehéz lesz, akkor megengedem, hogy közelebbről is megvizsgáld Bonniet.

A gyermek tekintete az ajánlatra azonnal felvillanyozódott és gondolkodás nélkül rábólintott. Végül is, egy külső szemlélőnek valóban úgy tűnhetett, a biztonsági őr is a gyerekek szórakoztatására jött, hisz oly kedvesen cirógatta meg a kisfiú fejét mielőtt az elrohant, hogy senki sem gyaníthatta, most látják utoljára a gyermeket. Már nem mintha bárki bármilyen figyelmet nyújtott volna az esemény felé, szülei továbbra is valamelyik sarokban trécseltek, a többi kölyök pedig túlzottan elfoglalt volt Chica tortájával és az éneklő Freddyvel.

A sötéthajú kisfiú tehát elindult, hogy rejtekhelyet keressen, abba a hitbe ringatva magát, hogy jól ismeri az étterem kis zugait, hiszen barátaival szinte minden nap ott rontotta a levegőt. A kis balga, arról fogalma sem volt, hogy még ha jól is ismeri a helyet, ez még mindig nem elég ahhoz, hogy a biztonsági őrt a saját terepén legyőzhesse. Hiszen ez most az ő fenségterülete volt. Hiába talált volna bármilyen búvóhelyet, Purple szinte előre látta, hová mehet majd egy ilyen idegesítő görcs.

A vendégek nagy része a főteremben volt, ahol a három robot szórakoztatta a gyerekeket, csak páran maradtak Foxy társaságában a kalóz öbölben. Nem, oda nem bújhatott, ez a kölyök túlzottan magabiztos volt és csökönyös ahhoz, hogy olyan helyre menjen, ahol a többiek könnyedén leleplezhetik. Szerencsére ez Purple malmára hajtotta a vizet, így aztán már tudta is, hol kell keresnie. Nem sok hely volt üresen késő délutánra az étteremben, egyes szobák pedig zárva voltak és csak a dolgozóknak –mint Purple – volt hozzá kulcsuk, ezért innentől kezdve nem is volt olyan nehéz a "bújócska". A férfi lassú, nyugodt léptekkel haladt a folyosón, keze készenlétben, hogy előrántsa kését, ha rátalált az áldozatára. Nem sietett, hiszen ez a perverz türelemjáték is része volt a vadászatnak: vajon a kis kölyök kibírja-e, hogy egy helyben maradjon, vagy idő előtt előmászik? Akárhogy is, ő még csak nem is sejtette, mi a szerepe ebben a játékban igazából.

Ahogy a biztonsági őr befordult egy kisebb szobába, hirtelen elfogta egy bizsergető érzés; ott volt. Tudta. Ez egy olyan képesség, amit csak a vérre szomjas ragadozók ismerhetnek. Beteg vigyorral lépkedett tovább, tekintetével az aszalok sokaságán át kémlelve. Normális esetben itt szokták a pizzát és egyéb ételeket a gyerekeknek felszolgálni, de az étkezés ideje rég letelt, mindenki a fő attrakciót nézte a nagy teremben. Az ebédlő tehát üres volt. Nos, majdnem üres.

- Ismerd be, vesztettél. Tudom, hogy itt vagy – szólalt meg a lila egyenruhás férfi, belső zsebéből pedig lassan előhúzta a gyilkos fegyvert. Persze nem kapott feleletet, de ez nem ingatta meg abban a tudatban, hogy a kölyök ott volt. Valamelyik asztal alá bújhatott, a kérdés csak az, melyik alá? Mint valami őrült "itt a piros, hol a piros" játék, ahol még csak nem is láthattad, hogyan keverik meg a poharakat, neked viszont választani kell.

A teremben nyolc asztal állt, két oszlopban és négy sorban, mindegyiken hosszú, majdhogynem földig érő világos terítő hevert. A kulcsszó: majdhogynem. Egy olyan dolgozó, aki már több éve is ebben a nyamvadt étteremben töltötte ideje nagy részét, ha álmából felzavarják, akkor is pontosan fel tudja idézi a hely részleteit. Így Purple is – aki most kimért léptekkel járt az asztalsorok között, kése hegyével épp hogy érintve az asztalok oldalán leomló terítőt – felismerte, ha valami rendellenes a teremben.

- Gyerünk, csak magaddal baszol ki. A vereséget jobb emelt fővel viselni – magyarázta édesgető hangon, bár a mosolygó álarc alól már szivárogni kezdett gyilkos szándéka. Lassú léptei szinte már idegtépően hatottak a bejárattól jobb oldali sarokra eső asztal alatt megbúvó kisfiúra. Ő még mindig úgy hitte, ha kellőképpen csöndben marad, a férfi végül azt fogja gondolni, máshová ment, így még megnyerheti a játékot. Csakhogy Purple már két sor asztaltól látta, hogy amott a terítő alatt más rejtőzik, mint csupán az asztal lába. Bár csak egy sötét sziluettet vélt felfedezni, de biztos volt benne, hogy jók a megérzései.

Széles vigyora, ami már inkább grimaszra hasonlított fel-felszakadt egy-két halk kacajra mikor megpillantotta a terítőt hangyányit megmozdulni. Már nagyon nem bírhatott magával a gyerek, huh? Késére markolva elindult hát arra, kuncogása pedig egyre hangosabbá vált, ahogy közeledett áldozata felé.

A kisfiú nem sejtett semmit. Hisz ez csak egy játék, ugye? Honnan is tudhatta volna, miért kuncog a biztonsági őr… Még akkor sem gyanította a dolgot, mikor a férfi egyszer csak megtorpant előtte. Fekete cipő és lila nadrág; ennyit látott csak belőle, de nemsokára tovább is haladtak. Megúszta volna? Futott át az agyán és akaratlanul is kieresztett egy megkönnyebbült sóhajt.

Purple azonnal elvigyorodott és a hang után rántotta fejét. Ó, milyen részegítő volt hallani a balga gyermek reményteli hangjait, és milyen csodálatos lesz ezt a reményt egy könnyed mozdulattal elvenni tőle! Nem telt két lépésbe sem, a férfi ismét ott termett és egy határozott rántással eltávolította a terítőt.

- Megvagy! – Kiáltott fel győzelemittasan, szürke szemei tágra nyíltan meredtek az alatta kuporgó kisfiúra.

- Ez nem ér! – Csattant föl a gyermek akaratosan. – Háromból kettő dönt! Még egyszer… – Egyszer csak megpillantotta a férfi jobbjában a fényben megcsillanni a kést. Szinte már remegett az izgalomtól, hogy végre lecsaphasson! – Az meg… - mire kell? Akarta kérdezni a fiú, de amint egy hang kijött a száján, Purple máris feléje kapott a pengével, a gyereknek pedig csak annyi ideje volt, hogy egy rémült sikoly közepette elmásszon az alacsony asztal alatt. De még így is lábszárába mart a biztonsági őr kése, mielőtt az egy hangos kacajjal az egész asztalt felborította egy egyszerű kézmozdulattal. Akár egy odúból kizavart nyúl, úgy rezzent össze a sötéthajú fiú mielőtt tágra nyílt szemekkel megpördült volna, egyik kezét maga elé emelve védekezésképp.

- H-Hagyjon békén! Vagy sikítok! – Fenyegetőzött elcsukló hangon, mintha kötelező volna ilyenkor valami fölöslegest mondani, hogy ne érezze magát annyira védtelennek. Csak hát, a gyermek nagyon is esetlen volt és a hasztalan beszéd csak további kacajra bírta a férfit.

- Ó, egy hang se fog kijönni azon a torkon egyhamar, heh – rázta meg a fejét, ahogy meredten bámult lefelé. A következő pillanatban már áldozata csuklóját szorongatta, majd lilás-fekete hajába markolva magához húzta s mielőtt a szerencsétlen fiú egy árva szót is nyikkanhatott volna, Purple erősen az arcára fogta kezét, hogy az se az orrán se a száján ne tudjon lélegezni. Így aztán mellkasához szorítva a fiú hátát ült a felborított asztal mellett. A kölyök igyekezett ellenkezni, végtagjaival hevesen rángatózott, hogy kitörjön az erős csapdából, ám mikor a férfi durván megtépte haját és hirtelen nyakán érezte a jéghideg pengét, teste egészében megfagyott a vér. Mégis hogyan keveredett ő ide? És miért? Komolyan senki se fog a segítségére jönni? Forró és fullasztó könnyek szöktek a szemébe ezekre a gondolatokra. Valaki… segítsen!

- Látod-látod, már az elején megmondtam; a vereséget emelt fővel kell viselni – duruzsolta perverz nyugodtsággal Purple, mintha egyszerű megdorgálásról lett volna szó. Ahogy megérezte kezein a könnyeket és a gyermek rettegő remegését valami egészen különleges bizsergés járta át a testét. Nem is tudta tovább visszatartani jóleső kacaját.

- Megtaláltalak, tehát nyertem! – Nevetett fel, kését pedig provokálóan végighúzta az aprócska torkon, vékony, de viszonylag mély vágást hagyva maga után. A fiú azonnal sikítani akart, de se levegőt nem kapott már, sem pedig Purple keze nem engedte, hogy bármilyen hangot kiadjon.

- Shhh, hallgass! – Csitítgatta édesgető hangon, akár egy apa nyugtatná síró gyermekét. - Én nyertem, így nekem jár a jutalom. Így fair, ugye? – Kuncogta sejtelmesen, szája szegletében pedig máris megjelent az ismerős, beteg vigyor. Egy röpke pillanatra megpörgette kezében a kést, majd egy erőteljes lendítéssel a gyermek oldalába hasított vele, gyomra felé egy hatalmas ívet tépve a pengével.

- Hát nem gyönyörű!? – Kacagott fel az eszét vesztett gyilkos. Arcára ráégett a fülig érő beteg vigyor, szemei pedig megszállottan a kiszökkenő vérre meredtek. Mint valamilyen elborult szökőkút… Milyen meleg, milyen vörös! Már-már kedve lett volna megízlelni!

Egy röpke másodpercre meglazította ujjait a kisfiú arcán, csak hogy vehessen egy szusszanásnyi levegőt, majd újból csendre intette, mielőtt visítása túl feltűnővé vált volna a közeli szobából kiszűrődő gyerekzsivajhoz képest. Végül is, milyen kár lett volna, ha idő előtt megfullad, Purple pedig nem "játszhat" vele eleget, nem?

A halálra szánt kisfiú újból erőre kapott, hogy szabadulással próbálkozzon; lábaival rúg-kapált, kezeivel pedig minden áron a maszkként arcára olvadt kéztől próbált megszabadulni.

- Ostoba, így csak gyorsabban elvérzel! – Nevetett fel a biztonsági őr s hogy visszafogja a mocorgást, erősen a gyermek egyik combjába döfte a fegyverét. Fájdalmas, könnyekkel küszködő elfojtott sikítás tört ki a másikból, lába azonnal elzsibbadt és haszontalanná vált. Miért nem jön senki? Zokogta forró könnyekkel, ahogy tekintete mereven bámult maga elé a fájdalomtól. Te jó ég, azok ott a belei voltak előtte!? Azon a ponton már képtelen volt gondolkodni vagy erőlködni. A kín, a félelem és a gyilkos őrülten élvezkedő röhögése egész testét megbénították.

- Szóval végre rájöttél, öcskös? – Vigyorgott Purple, mikor észrevette, hogy teljesen kővé dermedt karjai közt a fiú. – Fölösleges próbálkoznod, neked már befellegzett… - kuncogta egyre elsötétülő tekintettel. Még forgatott egyet a késen a lábában, hogy kicsikarjon belőle még egy sikítást, majd kihúzta és lassan új helyre vándoroltatta, habár egyszer már járt ott ezelőtt.

Egy pillanatra bevillant, mikor legkisebb fiát utoljára látta ezzel a semmirekellővel. Egy Bonnie álarcot viselt és többi barátjával, köztük Purple nagyobbik fiával megállás nélkül a kicsit bántották. Persze ő élvezte a legjobban, a legnagyobb bajkeverő a csoportban. Hiába akart Purple rájuk szólni akkor, alig tudott egy-egy pillantást vetni rájuk, hiszen túl elfoglalt volt a munkájával… ezzel az istenverte, szaros munkával!

Észre sem vette, mikor csúszott vissza a kés a fiú nyakához, egészen addig, míg meg nem érezte az áldozat utolsó heves rángatózását; eljött hát a haláltusa.

- Dögölj meg, te rohadék! – Hörögte Purple és egy gyors, halkan nyekkenő mozdulattal azonnal elvágta a gyermek torkát. Még remegett egy kicsit, de rövid időn belül úgy csuklott össze a férfi karjaiban, mintha csak egy rongybabát tartott volna. Ezt a babát Purple hamar lesöpörte magáról, hogy felállhasson és úgy is szemügyre vehesse művét. A vörös folyadék lassan terebélyesedni kezdett a holttest körül, a lámpafény pedig csillogva táncolt végig rajta. A férfi azonban rezzenéstelen arccal bámult le az élettelen testre. Milyen egyszerű is volt kioltani azt a lángot, ami meleget tartotta ezt a belülről rothadó kölyköt. Ez a könnyedség valami megmagyarázhatatlan hatalomérzést adott a biztonsági őrnek, mintha csak kénye-kedvére dönthetne mások élete felől. Csodálatos. Ismét elvigyorodott, ahogy testét átjárta az adrenalin dopping utáni kellemes zsibbasztó érzés. Jobb, mint bármelyik sport.

Azonban Purple tudta, nem sokáig gyönyörködhet a látványban, hiszen a fő műsornak lassan vége volt a nagy teremben, utána pedig vacsora idő jön, mindenki meg fogja rohamozni az ebédlőt. Mit volt mit tenni, Purple megragadta egyik karjánál a rongybabát és hanyagul felvette azt, hogy átsétáljon a szemközti raktár szobába. Ott szokták tárolni a pótalkatrészeket a robotokhoz, így aztán a dolgozókon kívül más nem mehetett be oda. Hogy feltakarítsa a vért, előkészítette a felmosót és az egész ebédlőt felnyalta, mintha csak egy mindenes egyszerű munkáját végezné.

Kis idő múlva – pont mikor végzett a rendrakással – már hallotta is, ahogy a rengeteg gyerek átözönlik a nagy teremből és a kalóz öbölből. A Freddy Fazbear pizza messze híres volt a környéken, nem csoda hát, hogy mindenki annyira várta, hogy egy szeletet kaphasson végre. Purple nyugalommal igazgatta meg az előbb még feje tetejére lökött asztalon a terítőt, majd sarkon fordult, hogy észrevétlenül elhaladjon a tömegben. Mikor viszont egy fekete hajú, a többieknél kissé magasabb fiút pillantott meg belépni, vigyora azon nyomban lehűlt, szemei pedig szinte szikrát szórtak. A gyilkosság örömében el is felejtette, hogy nagyobbik fia is állandóan ebben a pizzériában van iskola után. Egyszerűen nem tudott tőle megszabadulni.

A fekete hajú fiú össze-vissza kapkodta a tekintetét a teremben, mintha keresne valakit. Apját megpillantva gyomra összeszorult és akaratlanul és hátrált két lépést. Az a rideg, megszállott tekintet egész testében jéggé fagyasztotta a vért és fejében már hallotta is a megvető szavakat, amiket a férfi otthon a fejéhez is szokott vágni; Te ölted meg! Ha tehette volna, messziről elkerülte volna apját, hiszen valósággal rettegett tőle, amióta kistestvére eltávozott. Másoknak talán fel se tűnt, hiszen olyan jól végezte a munkáját, de az idősebbik fiú tudta, hogy valami megváltozott apjában. A baleset előtt sem volt teljesen labilis, de most… elég volt ránézni, hogy elfogja egy furcsa érzés, mely azt kiáltotta; menekülj! Hát még mikor tekintetük találkozott…

De nem tehetett mást, a gyerekeket már körbe kérdezte, nem tudták hol van, így egyedül apjára, mint biztonsági őrre számíthatott, hogy képes lesz neki válaszolni. Tétován, de megindult feléje, fejét máris bűnbánóan leszegezve és csak félve pillantott fel rá egy hangyányit, mikor megtorpant. Nem mert túl közel lépni hozzá.

- A-Apa, n-nem akarlak zavarni, de…

- Takarodj – morogta a férfi, épp csak olyan hangerővel, hogy a fia meghallja. Ő azonban csak tett egy lépét hátrafelé, és bátorkodott folytatni.

- Nem láttad a barátomat? Kicsit késtem, de megbeszéltük, hogy a nagy teremben találkozunk. T-Tudod, ő az, aki a Bon—

- Azt mondtam, takarodj! – Emelte fel a hangját a biztonsági őr, kezével pedig már készült is lecsapni fiára, hogy lekeverjen neki egy hatalmas pofont. Azonban mielőtt még lesújthatott volna, megtorpant. Füleibe beszivárogtak az összesúgó szülők és megrémült gyerekek sutyorgása. Nem, itt nem lehet. Még ha gyűlölte is ezt a munkát, nem hagyhatta, hogy kirúgják, pláne nem egy ilyen kis vakarcs miatt!

A fiú ijedten rezdült össze és reflexszerűen vonta maga elé karjait, hogy védekezzen. Meglepte a hirtelen megállj, de valahol hálát adott az égnek, hogy nyilvános helyen voltak. Azonban, ahogy apja ilyen közel került hozzá, olyasmit vélt felfedezni a sötétlila egyenruhán, amit gyermeki fejjel nem tudott hova rakni. Az… az ugye csak ketchup? De ahogy felnézett azokba a szürke szemekbe, újból elfogta a rettegés és kérdezősködés helyett azonnal futásra késztették.

Purple végignézte, ahogy fia belerohan a tömegbe, majd megrázva magát, mintha semmi sem történt volna, elindult a raktár szobába. Út közben összefutott Chicával és Freddyvel, akik azért jöttek az ebédlőbe, hogy felszolgálják a pizzákat. A férfi elvigyorodott; tehát csak Spring Bonnie és Bonnie maradtak a nagy teremben. Tökéletes.

Belépve a raktárba, szemei először az asztalon heverő holtesten akadtak meg, de tekintete hamar tovább vándorolt az asztal mögött összecsukló Fredbearre, vagy ahogy a legtöbb dolgozó csak maguk között hívta: Golden Freddy. A baleset óta nem üzemeltették be, még a belső vázat is kivették belőle, hogy alkatrészeknek felhasználják majd. Ahogy a főnök mondta: egy ilyen szörnyű esemény után csak rossz ómen lenne újból gyerekek elé állítani az aranyozott medvét. Habár, annyit igazán megtehettek volna, mielőtt elzárják a robotot a gyerekek elől, hogy a harapás következtében szájára tapadt vért letakarítsák róla.

Purple teljes szívéből gyűlölte ezt a robot. Pedig hajdanán sűrűn bújt bele, hogy személyesen szórakoztassa a gyerekeket, de most… valahányszor rápillantott, kisfia halálát látta maga előtt és egyfajta megvetést érzett felőle. Hülyeség – rázta meg fejét a férfi -, ez csak egy robot, hogy lenne képes ítélkezni felettem? Ezzel megragadta a holttestet, majd elindult a nagy terem felé, nem is sejtve, hogy valaki követheti.

- Lásd, kivel van dolgod… - duruzsolta ismét a férfi, ahogy karjaiban átvitte a kisfiút. Minden terve szerint ment, egy árva lélek sem volt a teremben, csupán a két nyúl robot. Széles vigyor közepette lépett oda Bonniehoz, majd egyik karját szabaddá tette, hogy kikapcsolhassa a robotot. Csak pár percre volt szüksége, hogy levehesse a fejét, a holttestet pedig eltüntesse mindenki szeme elől.

- Hálás is lehetnél… - magyarázta beteg vigyorral az arcán, mikor már minden erejével azon volt, hogy a szűk helyre beletuszkolja a gyermek testét. – Bár vesztettél, mégis megengedem, hogy közelebbről is megismerd Bonniet. Hát nem rendes tőlem?

Bár a belsőváz jócskán megnehezítette a holttest összenyomorgatását, egy idő után mégis győzelemittasan helyezte vissza a lila nyúl fejét és kapcsolta be a robotot. Az úgy viselkedett, mintha csak egy egyszerű újraindítás történt volna, bár kissé szaggatottan mozgott még az elején, mielőtt a belső alkatrészei teljesen össze nem zúzták a kisfiút.

- Egy gonddal kevesebb – vihogta a biztonsági őr, majd megfordult. – Mi a…! – Hirtelen visszahőkölt, mikor tekintete összetalálkozott marionett babáéval, ám amint belepillantott azokba az üres szemekbe, a baba élettelenül összerogyott előtte.

- Mi a francot keres ez itt!? – Mordult fel és egy jól irányzott rúgással letakarította a színpadról. Követte volna? De hisz az lehetetlen… Mégis, az az üres tekintet egyre csak azt üvöltötte feléje: TUDOM. Legszívesebben ott nyomban felgyújtotta volna, ha nem hallotta volna meg főnöke hívását. Remek, csak nem az előbbi incidens miatt kell beszélnie vele? Beköpte volna az a kis görcs!?

Purple elindult, azonban hirtelen beléhasított a felismerés; véres az egyenruhája. A nadrágja még úgy-ahogy tiszta volt, de a felsőjén több helyen is éktelenkedett a vörös folyadék. Enyhe fintort vágott – ezekkel a kölykökkel csak a baj van. De nem zavartatta magát, csupán levetette a lila kabátot, úgy hajtogatta azt karjára, hogy ne látszódjon semmi, s így, fekete ingben és lila nadrágban sietett oda főnökéhez. Meglepő módon, egy férj és feleség is várta őt a férfi mellett.

- Valami gond van? – Tette föl az ártatlan kérdést Purple, mikor megérkezett.

- Ez a házaspár már indulna haza, viszont sehol sem találják a kisfiukat. Nem látott véletlen egy… - és a főnök már el is kezdte a leírását annak a kisfiúnak, akivel Purple az előbb játszadozott el kegyetlen módon. Kifejezéstelen arccal hallgatta végig, majd lassan a szülőkre táncoltatta tekintetét. Most bezzeg már érdekel a kölyök, mi? Gondolta az álarc mögül. Kedve lett volna a képükbe röhögni, de helyette szimplán elmosolyodott és széttárta karjait.

- Elnézést, de rengeteg gyereket kell rendre teremtenem és még a robotokra is én figyelek. Sajnos nem rémlik, hogy láttam volna ezt a kisfiút – magyarázta. Még magát is meglepte, hogyan bírta ki röhögés nélkül. – Az is lehet, hogy a kis poronty megunta, hogy itt legyen és elindult hazafelé.

A házaspár megértően bólintott, bár intéztek egymásnak egy-egy szemrehányó szót, azt fitogtatva, kinek kellett volna odafigyelnie a gyermekre. Mikor aztán ők távoztak, Purple is indulni készült.

- Egy pillanat, mi történt az egyenruhájával? – Vetette fel a kérdést főnöke. Egy pillanatra összerezzent a biztonsági őr, de egy magabiztos mosollyal elterelte a másik férfit.

- A kis rossz csontok összekenték a ruhámat. Ez a meló már csak ilyen, nemde? – Majd ezzel sarkon fordult és ment további dolgára.

A nap további részében minden úgy zajlott, ahogy szokott: a gyerekek megvacsoráztak a pizzával, Spring Bonnie még lezavart egy rövid koncertet, közben pedig Foxy újabb mesékkel szórakoztatta az arra kíváncsiakat. Bár időközben voltak, akik hazamentek, a pizzéria egészen zárásig zsúfolt maradt. Az egész napos gyerek zsivaj után a jól eső csönd ébresztette rá igazán Purplet mennyire kimerült a kölykök pesztrálásában. Ilyenkor valahogy irigyelte Phonet, hogy mostanában ő viszi az éjjeli műszakot. Olyankor legalább csönd van és csak a kamerákat kell bámulni.

Bár… az utóbbi időben sok bonyodalmat okozott az az átkozott marionett baba. Ez elgondolkodtatta, de nem tulajdonított neki különösen nagy figyelmet. Purple elméje már rég más vágányokon zakatolt, mint egy átlagos, józan ember esetében.

Mikor Phone megérkezett a váltásra, már az egész étterem bezárt, egyedül a biztonsági őr fia maradt ott, arra várva, hogy apja hazavigye őt, ha végzett. A világos barna hajú, zöld szemű éjjeliőr látszólag kipihenten tért vissza a pizzériába, ám tekintetén továbbra is látszott, hogy valami aggasztja.

- Megvagy? Kimaradt az esti kávé, vagy mi? – Viccelődött a biztonsági őr, mikor összetalálkozott barátjával.

- Nem, csak… Ez a hely már aludni sem enged, egész nap szarságokat álmodtam – magyarázta a férfi az orrnyergét masszírozva, majd próbált egy mosolyt erőltetni arcára. – Na és te? Úgy látom kemény napod volt. Csak nem összekechupoztak?

Purple halkan felkuncogott a kérdésen, levetett lila kabátját pedig megigazította egy széles vigyor keretében. Ó ha Phone tudná, valójában milyen szórakozásban volt része!

- Mondhatni kemény volt, jah. A kis kölykök megállás nélkül visítoznak, hálás lehetsz az esti csöndért. Habár… - fejét kissé félre döntve merengett vissza a mámorító, szinte izgató érzésre, amit a kisfiú meggyilkolása nyújtott. – Volt egy fénypontja a napnak…

- Na! És micsoda? – Érdeklődött az éjjeliőr, azonban mielőtt Purple bármit is válaszolhatott volna, nagyobbik fia megzavarta őket.

- Apa, indulunk akkor?

- Nem látod, hogy beszélgetek!? – Mordult rá hirtelen a fekete hajú férfi, tekintete ott helyben fel tudta volna nyársalni a szerencsétlen gyereket. Az hátrált pár lépést mielőtt félszegen bólintott egyet, majd csöndben, leszegett fejjel megállt a fal mellett, kezeit idegesen tördelve. Phone a jelenetre nem szólt semmit csak egy röpke sóhajt eresztett ki. Ő személy szerint ki nem állhatta a fiút, még úgy is, hogy látta a gyötrelmet a képén. Megérdemled – gondolta, hiszen nem csupán egy ártatlan gyerekkel végzett a kis görcs, de az ő hibájából látja barátját ilyen idegroncsnak nap mint nap. Gyűlölte, amiért Purple miatta szenvedett hosszú napokon át, mielőtt kisfia szívrohamot nem kapott, és gyűlölte, amiért jelenlétével képes volt így felzaklatni apját.

A beszélgetést viszont így sem tudták befejezni. Főnökük szólt oda nekik, hogy lassan készülődni kell az éjszakai műszakra, így Phonenak indulnia kellett, hogy elfoglalja a helyét.

- Majd… reggel folytatjuk! – Mosolygott sután az éjjeli őr barátjára.

- Jó munkát! – Vigyorodott el Purple, majd megindult, hogy elhagyja az éttermet. Ám hirtelenjében még eszébe jutott valami, így gyorsan visszafordult a másikhoz. – Jut eszembe! Azt ajánlom légy egy kicsit óvatosabb ma Bonnieval. – És ezzel hátra hagyta az értetlen éjjeli őrt.

Másnap hajnalban Purple ugyanúgy ment dolgozni, ahogy eddig minden egyes nap. A vérfoltoknak már hűlt helye volt a lila egyenruhán, teljesen tisztán viselte, mikor belépett az étterembe. Tekintetét meglepve kapta fel Phone látványára, aki valószínűleg már régóta várt az érkezésére a folyosón. Kezét összekulcsolva tartotta maga előtt, lábával idegesen dobolt mielőtt meghallotta a bejárati ajtó nyikorgását és végre megpillantotta Purplet.

- Végre, hogy itt vagy! – Sóhajtott fel, ahogy ellökte magát a faltól, aminek eddig támaszkodott. Purple értetlenül pislogott a férfira, majd szélesen elvigyorodott.

- Mi az, csak nem hiányoztam?

- Nem erről van szó! – Dünnyögte a világos hajú éjjeli őr, majd rámarkolva barátja csuklójára közelebb vonta magához, hogy halkabb beszéddel is értsék egymást. – Mégis mit csináltál Bonnieval!?

Purple egy pillanatra ismét értetlen pillantást adott a másiknak, majd igyekezett ártatlan képet erőszakolni magára. Ezúttal nehéz volt, dúlt benne a vágy, hogy legalább egy embernek eldicsekedjen, micsoda élvezetben volt része! Legalább az az egyetlen személy - akihez még valamilyen szintű kötődést tudott érezni – tudjon a szórakozásáról! De valami folyton megálljt parancsolt neki. De mi? Hiszen biztos volt benne, hogy ha a férfi elárulná, könnyedén meg tudná ölni őt is. Végtére is, oly egyszerű volt elvenni mások életét. Viszont ha valamiben, akkor ebben biztos volt; ő nem akarta megölni Phonet, azt akarta, hogy vele szórakozzon! De ezek az emberek körülötte… nem tudták értékelni az ő játékait.

- Nem tudom, miről beszélsz. Bonnieval nem csináltam semmit – válaszolt végül, szája szegletében pedig ott lapult a gúnyos mosoly.

- Ha Bonnieval nem, akkor kivel? – Kérdezte Phone, érezve, hogy barátja rejteget előle valamit. Látta is, ahogy az a halvány mosoly lehűl arcáról, mikor a férfi rájött, megfogták. Phone felsóhajtott, úgy érezte, jobb, ha megmagyarázza, miért kérdezősködik.

- Ezeknek a robotoknak nem volna szabad este mozogniuk, ugye? Bonnie viszont… bekattant ma este, fel-alá járkált az ebédlő és a raktár szoba között, még hozzám is eljött!

- A biztonsági szobába? – Ez még Purplet is meglepte. Napközben semmi furcsaságot nem észlelt a robotok felől, az esti elköszönését is csak egy beteg viccnek szánta, amit csak ő értett meg akkor.

- A frász jött rám, azonnal bezártam az ajtót. De ha az a dög csak egy kicsivel tovább marad ott, reggelre az összes energia elfogyott volna – magyarázta Phone. - Arra pedig inkább nem vagyok kíváncsi, mi lett volna, ha bejut hozzám.

- A francba! – Szitkozódott Purple, amire a másig őr fel is kapta a fejét. – Az a kis rohadék még holtan is képes mindent felforgatni, vagy mi az isten!?

- Miről beszélsz Purple? – Kérdezte kissé félve a választól.

- Hát nem tanult a leckéből!? Le kellett volna tépnem a lábait, hogy moccanni se tudjon! – Fröcsögte a szitokszókat, mint egy felbőszült, gyermekében csalódott apa, mikor gyermeke a szidalmazás ellenére is galibát okozott. Egyedül Phone térítette észhez, mikor erős szorítást érzett csuklóján, ami mindvégig a férfi markában volt.

- Purple! Avass be! – Erősködött az éjjeli őr, határozott tekintettel a másik szemeibe ásva magát. Ugyan csak sejtése volt a dolgokról, mégis barátjától akarta hallani a történteket. Az csak hirtelenjében szélesen elvigyorodott és engedve a csábításnak, bólintott egyet, mielőtt ráfogott a világos hajú férfi kezére.

- Megmutatom! – Felelte megszállott tekintettel és ezzel húzta is maga után Phonet a nagy terem felé, ahol az új robotok, köztük Bonnie is volt. Ez időre már nem érdekelte az a kis idegesítő hang, amely csendre intette a kis titka miatt, most azt akarta, hogy barátja lássa, mit is csinált tegnap délután.

Bonniehoz sétálva egyre hangosabban kuncogott s mikor megtorpant, szinte izgatottan pillantott hátra Phonera, hogy végre megmutathassa művét. Az éjjeli őr nem sokat értett a dologból, nem értette, miért cipelték őt ide és miért nyitja fel Purple a robot fejét… Mégis mit akar mutatni? A lila egyenruhás férfi felkacagott, ahogy levette Bonnie fejét majd intett, hogy a férfi nézzen bele a robotba. Phone így is tett, de szemei hamar tágra kerekedtek a borzasztó látványtól.

- Mondtam, hogy találtam új hobbit, nem? – Kuncogta Purple, fél szemmel alkotására tekintve, majd barátjára pillantott, hogy lássa a reakcióját. Vajon megrémítette? Vajon el fut-e majd? Ebben az esetben Purple-nek készenlétben kellett lennie, így már nyúlt is belső zsebe felé, hogy elő rántsa kését, ha szükséges. Azonban nem várt fordulat lepte meg. Phone ugyan hátrált pár lépést, tekintete viszont a kezdeti rémület után nyugalmat tükrözött, sőt, Purple biztos volt benne hogy a férfi megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor újból a szemébe nézett.

- A biztonsági kamerákra figyeltél? – Vetette fel a kérdést összefont karokkal. Purple erre csak összezavarodott pislogással felelt. Nem erre számított, azt se tudta, hogyan kellene erre reagálnia. Phone sóhajtott, majd kissé oldalra döntve fejét, egyik karját megvonva folytatta.

- Azt ne mondd, hogy ez eszedbe se jutott. Ha a rendőrség keresni kezdi a gyereket, előbb-utóbb az étterem kameráit is megvizsgálják, akkor viszont könnyen lebukhatsz – magyarázta, majd ujjait álla hegyére nyomta miközben tovább gondolkodott. – Bízd csak rám, értek a technikához. Majd kitörlöm azt a részt, amikor megölö. Senkinek se fog feltűnni. Azt meg tudod mondani, mely kamerák láthattak? – Kérdezte az éjjeli őr, Purple azonban még mindig értetlenül állt előtte, úgy kellett Phonenak kivennie a kezéből Bonnie fejét, hogy visszarakja a helyére, mielőtt valaki meglátná őket.

- Várj, az előbb láttad, hogy megöltem egy kölyköt. Ezzel a két kézzel – magyarázta Purple, maga elé emelve kezeit demonstrálásként.

- Igen, én meg azt kérdeztem, mely kamerák előtt mentél el. Megkönnyítené a dolgom.

- De… nem is érdekel…?

Purple be sem fejezte, Phone máris halk kuncogásba tört ki. Valamiért ismerős volt neki ez a fajta jókedv.

- Ha jól emlékszem, azt mondtad, ez a kis… "hobbi" élvezettel tölt el, nem?

Puprle széles vigyor közepette bólintott.

- Ó, ha tudnád mennyire.

- Akkor minden rendben – felelte Phone egy gonosz mosollyal. – Amíg boldoggá tesz, felőlem akár egy egész óvodát is porig égethetsz, nem érdekel. Azok után, amin keresztül mentél… - a férfi sután lesütötte szemét mosolya pedig lassan keserédesre váltott. Purple soha nem vette volna észre, vagy legalábbis Phone nem így érezte, de ő rettenetesen törődött azzal, hogy barátja hogy van. Borzasztó volt abban a pár napban látni, ahogy szenved, mikor kisfiát bent tartották a kórházban. Még ha próbált is szokásos mosolygós álarca mögé bújni, Phone tudta, látta rajta, hogy pokolian van, ő pedig bármit megtett volna, hogy segítsen rajta. Bármit.

- Én csak azt akarom, hogy boldog légy – szólt végül az éjjeli őr. – Ha ehhez az kell, hogy néhány semmirekellőt eltegyél láb alól, nos… van belőlük bőven – magyarázta megvont vállakkal s halkan fel is kuncogott a végén. Purple ajkai széles vigyorra húzódtak a hallottakra. Kedvelte a pasast, amiért mellette volt a nehéz helyzetekben, ahelyett hogy magára hagyta volna, mint mindenki más, kedvelte, amiért a legbetegebb beszólásait is képes volt értékelni, de hogy ezt a szórakozását is örömmel támogassa… Hát mégis lesz valaki, akinek önfeledten dicsekedhet a vérengzéseiről?

- Tökéletes, mert rengeteg mesélni valóm van! – Kuncogta lelkesen, majd a férfi vállára tette a kezét és mint valami izgatott gyerek, már ecsetelte is a Bonnieba tuszkolt áldozat haláltusáját.

- Tudod, akár vissza is nézhetjük. Úgyis dolgom van a kamerafelvételekkel, rémlik? – Vetette fel az éjjeli őr s lassan el is indult a biztonsági szoba felé. Purple utána.

- Leköteleznél! Egy ilyen remekművet nem is lehet jól szavakba önteni! – Nevetett fel, ám a következő pillanatban egyik felettesükkel találták szembe magukat. Valószínűleg a nyitásra készült, mint a többi munkás.

- Phone, hát maga mit keres még itt? Már rég letelt a műszakja!

- Ó, igen. Úgy gondoltam túlórázok egy kicsit – válaszolta mosolyogva a férfi.

- De hiszen már így is tegnap este óta bent van!

- Igen, de… - Phone lassan barátjára pillantott s mosolya széles vigyorra húzódott. – Úgy láttam Purple nehezen bírt a tömeggel, így arra gondoltam, kisegítem egy kicsit.

- Hát jó… - morogta a felettes mielőtt elsétált volna mellettük. – Csak aztán este el ne késsen azért, mert elaludt!

Phone ezen csak jót kuncogott magában, majd hátra pillantott barátjára mielőtt folytatta volna útját. Egymásra vigyorogtak, mint két tinédzser, és ezzel be is költöztek a biztonsági szobába. Kuncogva és röhögve mentek végig a folyosókon, tudván, hogy ez a borzalmas kis titok, amit egyedül ők ketten rejtegettek még sok örömet fog okozni mindkettőjüknek. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen titok lesz a kulcs Phone számára, hogy közelebbről is megismerje Purplet? Ezen a ponton ugyanis a világos hajú éjjeli őrt tényleg nem érdekelte, milyen kegyetlen dolgokat művel a másik, ő csupán hallani akarta a hangját. A lelkes beszéde az eddig elkövetett gyilkosságairól pedig különleges olajat öntött a férfiben lobogó tűzre; nem hitte volna ugyanis, hogy valaha látni fogja Purplet ilyen szenvedélyesen beszélni valamiről.

- Ó, hát ez tényleg egy remekmű – kiáltott fel Phone, mikor végre megtalálta az ebédlőben lévő kamera felvételén azt a bizonyos bújócskát. – Szinte nincs szívem kitörölni.

- Hát akkor ne tedd! – Vonta meg a vállait Purple. – Max meglátogatsz a sitten.

- Az kizárt, nem hagyom, hogy csak úgy elvegyenek tőlem! – Vágta rá határozottan a férfi, ám pár röpke másodperc után rájött, túl nyilvánvalóan, és valószínűleg kínos módon fejezte ragaszkodását. Hiszen abban sem volt biztos, Purple viszonozza-e azokat az őrült érzelmeket, amelyeket ő táplált iránta.

- Mármint… úgy értem, a börtönben nem hódolhatsz az új hobbidnak. Kár lenne máris abbahagyni! – Próbálta terelni a témát, remélve, hogy a biztonsági őr nem vette észre a nyelvbotlását. Tévedett. Purple mindent tisztán hallott s az előbb hallottak csak kíváncsian felcsigázták. No, hát vajon mit rejthet még az a titokzatos elme? Nem hagyná, hogy elvegyék tőle? Ez tetszett Purplenek, szürke szemei megcsillantak a fényben, ahogy összekulcsolt karokkal fenekével az íróasztalnak dőlt. Valóban volna valaki, aki kitartana mellette, még akkor is, ha az egész világ megtudná, mit tett? Ez új volt.

- Szóval nem hagynád, hogy elvegyenek tőled? – Ismételte meg, nem kissé zavarba hozva így a másik férfit, aki még csak feléje sem fordult. – Na és hogyan? – Vetette fel hanyagul a kérdést, bár valójában nagyon is érdekelte. Pontosabban, hallani akarta, meg akart bizonyosodni róla, hogy Phone valóban megtenne-e mindent, hogy együtt maradhassanak. Kérdése azonban hamar elhessegette az éjjeli őr lányos zavarát, még ki is húzta magát, hogy magabiztosságát mutassa, mikor Purple felé fordult halál komoly tekintettel.

- Azonnal letépném a karját bárkinek, aki csak hozzád ér – határozott hangján tükröződött, hogy nagyon is komolyan gondolja, amit mond, ez pedig valami különleges bizsergetéssel töltötte meg Purple testét. Más volt, mint amilyent gyilkosságai során érzett, de mindenképpen többet akart belőle.

- Helyes – duruzsolta egészen közel hajolva. Purple szinte már érezni vélte a másik lélegzetét a saját bőrén, beleborzongva a tudatba, hogy a férfi akármit megtenne azért, hogy vele maradhasson. Egek, hiszen a józanságát is eldobta miatta! Vannak még csodák –kuncogta magában s mielőtt még Phone abba a hitbe ringatta volna magát, hogy a másik megcsókolja majd, pár lépést hátrált tőle egy kacaj közepette.

- Később, édes. Hisz dolgod van, rémlik? – Intett a monitor felé, amelyen gyilkossága játszódott le újra és újra. – Egyelőre még nem mennék sittre.

- Gondoltál volna erre azelőtt, hogy a kamera előtt öltél volna meg valakit – kacagott fel Phone, ahogy visszafordult a monitorhoz.

- Heh, de amíg te itt vagy és fedezel, nem lehet gond, ugye? – Tárta szét karjait a biztonsági őr, oldalra döntött fejjel. Bár a műszakja pár perce már elkezdődött, mégsem tudta rávenni magát, hogy kilépjen az ajtón. Furcsamód élvezte a másik férfi társaságát, pedig normális esetben mindent megtett volna azért, hogy egyedül lehessen és senkivel se kelljen beszélnie.

- Megfogtad velem az isten lábát – kuncogta az éjjeli őr s pár perccel később már törölte is a kamerafelvételről a bizonyítéknak számító jeleneteket.

Az elkövetkező pár nap nyugalomban telt el. Bár a gyerekek még mindig az őrületbe tudták kergetni a lila egyenruhás biztonsági őrt, Purple-t mégis jobban lekötötte, hogy a biztonsági szobában Phonenal töltse ideje nagy részét, aki mindig túlóra címszó alatt legalább délig az étteremben maradt. Bár kezdetben hiába marasztalta az éjjeli őr Purple-t, hogy maradjon éjszakára, végül csak sikerült rávennie. Szerencséjükre Bonnie csak éjféltájt kezdett el randalírozni, így addig azt tehettek az étteremben, amit csak akartak. Habár nyugalmukat olykor-olykor megzavarták a rendőrök, akik egy eltűnt gyerek ügyében nyomoztak, de olyan jól hazudtak mindketten, hogy utána ezen is csak nevettek egy nagyot, mikor egyedül maradtak.

Purple hobbija azonban itt még nem ért véget. Meglehet, az egyre szorosabbá váló kapcsolata Phone-nal el tudta terelni a gondolatait egy ideig, mégis… Valahányszor előző áldozatához hasonló elkényeztetett, neveletlen kölyköt látott, elfogta az undor. Legszívesebben mindnek nekirontott volna, azonban valami, egy érzés megállította. Ők nem voltak elég jók ahhoz, hogy eljátszadozzon velük! Ellentétben azokkal a rohadékokkal, akik fia halálát okozták…! Igen, rájuk vadászott! Viszont az elmúlt napokban egyikőjüket sem látta az étterem körül… csak nem megijedtek volna a kis hülyegyerek eltűnése miatt? Micsoda kár, pedig nagyobbik fiát mindenképp utolsónak akarta hagyni… Azt akarta, hogy érezze tetteinek a súlyát, hogy fájjon neki minden egyes barátjának az elvesztése!

Azonban a várakozásnak is megvan előbb vagy utóbb a gyümölcse; egyik délután a szőke kislány és a barna hajú fiú, aki részt vett a balesetben eljött Purple nagyobbik fiával a pizzázóba. A fekete hajú fiú félszegen, leszegett fejjel ült két barátja között az ebédlőben, előttük egy-egy nagy szelet torta, amit Chica nemrég szolgált fel. Úgy tűnt, a kisfiú bárhol máshol szívesebben lenne, mint ebben az étteremben, ám ezt egyáltalán nem érdekelte a másik kettőt.

- Mondtam, hogy menjünk máshová. Az apám is itt dolgozik, rémlik? – Vetette fel idegesen a fiú, aki még csak hozzá sem nyúlt a tortájához.

- Hát épp ez az! Ingyen kaja! – Kiáltott fel a kislány és be is nyelt egy nagy falatot az ő süteményéből.

- Nem, mindent, amit én eszek, levonják apa fizetéséből… Mit gondolsz, hányszor baszott már le emiatt!? – Vitatkozott a gyermek, de semmi haszna, sőt, csak magára haragította a másik fiút.

- Ne okoskodj már! Attól, hogy az apád dilis, mi még szórakozhatunk itt!

- Ne mondj már ilyeneket! – Mordult fel a fekete hajú kisfiú, igyekezve lecsitítani barátját. Sikertelenül.

Azt egyik kölyök sem tudhatta, hogy Purple végig hátuk mögött támaszkodott a falnak. Csak két asztallal voltak előrébb, így a férfi jóformán mindent hallott a beszélgetésből. Kis ingyenélők, mi? Purple vágott egy fintort, de a gondolatra, hogy most akár egymás után többet is leölhet mosolyra húzta ajkait. Na de ki legyen az első? A nagyszájú parancsolgatós, vagy a nemtörődöm és elkényeztetett? Körbenézve a termen nem úgy látta, hogy a szülők közül bárkinek is fontos volna valamelyik a kettő közül, szóval vagy ők is leszarják a kölykeiket, vagy itt se voltak. Ó hát ez így még könnyebb lesz, mint az előző! Vigyorgott a lecsapni készülő biztonsági őr, és ezzel meg is indult kiszemeltje felé. Már tudta, melyikkel kellene kezdenie, kit tudna a legkönnyebben elcsalni a tömegből. Elintézhette volna egyszerre őket, de ahhoz, hogy teljesen kiélvezze a pillanatot, muszáj volt kettesben lennie a prédával. Látása ismét arra a környékre szűkült, ahol a kiválasztott gyerek ült, fogai közül pedig újból felcsendült az a sejtelmes kuncogás. Tudva, hogy fia annyira tart tőle, hogy még barátait is próbálta kordában tartani, arra gondolt, egy kis leckéztetés nem árt neki sem így előre. Lépteit halkan intézte és csak akkor szólalt meg, mikor odaért a gyerekekhez, fia vállát pedig erősen megszorította.

- Na ki van itt? – Duruzsolta egy széles vigyor és tágra nyílt szemek keretében a férfi. Kisfia a nem várt kontaktustól ijedtében még fel is sikoltott, de hamar szájára tapasztotta kezeit, nehogy ezzel az irányíthatatlan cselekedettel is magára haragítsa apját. – Ejnye, mi ez a félelem? Csak gondoltam, beköszönök.

- A-Apa? M-Mióta…? – Még fel sem tette a kérdést, Purple máris összeszorította markát a fiú apró vállán. Elég régóta – lehetett érezni az üzenetből, így a fiú inkább azonnal elhallgatott. Abból, hogy apja idejött, semmi jó nem fog kisülni, tudta előre.

- Na, és jól érzitek magatokat a Freddy Fazbear Pizzériában? – Kérdezte ártatlanul a férfi.

- Jó a torta! – Kiáltott fel azonnal a kislány.

- Jah, mázli, hogy vagy kétnaponta tartanak itt szülinapozást! – Helyeselt a barna hajú kisfiú, Purple fia pedig csendben kapkodta a tekintetét hol az egyik, hol a másik barátjára. Apa, kérlek… ne csinálj semmit!

- Viszont kicsit unalmas már mindig epres tortát enni! Más nincsen? – Csattant fel a szőke gyermek, nem is tudva, hogy ezzel tökéletes ötletet adott a felettük tornyosuló férfinak. Purple kapva kapott a pillanaton, kezét lassan áttáncoltatta a szőke kislány vállai és hamis kedveskedéssel megveregette őket.

- Dehogy nincs! Csak tudod, az epres a legnépszerűbb – magyarázta csilingelő hangon. – A konyhában még számos másmilyen tortánk van… akarsz egyet?

A két kisgyerek azonnal felkapta a fejét, egyedül Purple fia maradt mozdulatlan. Érezte, hogy ennek az ártatlannak tűnő ajánlatnak rossz vége lesz, hiszen… már napok óta nem látta a csapat negyedik tagját!

- Másmilyen torta? Hát persze, hogy akarok! – Vágta rá a kislány és már le is mászott a székről, hogy kövesse a férfit.

- Várjatok, én is akarok! – Kiáltotta oda a barna hajú kisfiú, mire Purple kuncogva hátranézett a válla fölött egy gúnyos vigyorral.

- Ah-a! Egyszerre csak egy. Te majd később jössz.

- De nekem nemsokára me—

- Azt mondtam később jössz! – Mordult rá a férfi az akaratos követelőzőre. Egek, ezek a kölykök tényleg csak magukra tudtak gondolni! Valóban ideje volt már mindannyiójuknak egy kiadós nevelés, és ha a saját szüleik rájuk se hederítettek, Purple örömmel fogja őket rendre inteni!

- Nem kaphatsz meg mindent, öcskös… - motyogta magának szikrázó szemekkel, ám a következő pillanatban már mosolyogva fogta meg a kislány kezét, hogy a konyhába induljanak. Ismét; a kép átlagosnak tűnt, még a gyermek sem gyanított semmit. Egyedül Purple fia sandított félelemmel a távozó apjára és barátjára.

A konyha az étterem másik végében helyezkedett el, így végig kellett menniük több hosszabb folyosón is, elhaladva a főterem és a mosdók mellett. Bár a kislány folytonos hablatyolása idegesítően hatott, Purple mindent kizárt tudatából és már gondolatban látta maga előtt, hogyan fogja elvenni ennek a nyomorultságos görcsnek az életét. Talán ezúttal nem is a kését fogja használni, hanem valamilyen más konyhaeszközt. Talán… a kloffolót, vagy a szeletelőgépet ! Ó, milyen gyönyörűen fröccsenne fel vörösen csillogó vére akkor! Akaratlanul is felkuncogott erre a gondolatra és rászorított a gyermek kezére, aki folyamatosan nyaggatta őt. Ahogy közeledtek a konyha felé, Purple már tudta jól, hogyan fogja kinyírni; csak elég mélyre kell becsalnia a konyhába, ott pedig azonnal magához ragad egy kést, bármit, ami elég éles vagy hegyes és úgy fogja összevagdosni vagy szurkálni, hogy garantáltan lassú halála legyen a rohadéknak. Hiszen emlékezett… ez a kis csitri volt az, aki folyton itt akart maradni a többiekkel, mert hogy annyira szerette az itteni kaját! Hát most majd kap bőven belőle…!

Mikor azonban befordultak a konyhába, a szőke kislány hamar észrevette, hogy a konyhai eszközökön kívül nincs más látnivaló a helyiségben. Próbált kicsit eltávolodni a férfitól, ám annak erős szorítása a kezén végig közel tartotta magához.

- Várj, hát elő kell készítenem azt a tortát – magyarázta beteg vigyorral a férfi, s út közben már magához is vett egy közeli kiskést az asztalról. Bár kezdetben jó ötletnek tűnt egyből végezni a kölyökkel, idő közben a lassú, kínkeserves halál jobban a tetszésére vált.

- De… én itt nem láttok semmilyen tortát! – Erősködött a lány. Sok ideje már nem volt tudatlanul nézelődni, ugyanis amint elég közel kerültek a szemközti konyhapulthoz és elég messze az ajtótól, Purple egy határozott mozdulattal magához rántotta a lányt és már készült is vadul a lány vállába vágni.

- Hisztis kölyöknek nem jár torta! – Vicsorogta mielőtt a gyermek bőrébe nem hasított volna. Ó, az a meglepett, rémült sikoly, ami ajkain kiszökött, milyen édes dallam volt a férfi füleinek! A lány még annyira se tudott felocsúdni, hogy bármiféle segítséget kérjen, végig csak sikoltozott és rángatózott! Milyen balga, az étterem ezen részében senki nem volt. Egyedül Chica szokott erre járni, de most ő is az ebédlőben szórakoztatta a többi vakarcsot.

- Engedjen el! – Könyörögte újra és újra a kislány, de valahányszor próbált kitörni a férfi fogásából, az annál erősebben szorította őt.

- Nem, ó nem, amíg meg nem tanítalak valamire – duruzsolta Purple, majd letérdelt a lányhoz, hogy közel egy szinten legyen a tekintetük. A halványlila szempár értetlenül reszketett előtte, Purple szinte érezni vélte, ahogy a gyermek lélegzette visszaszorul és alig enged ki magából egy hangot is. Legszívesebben felröhögött volna, milyen egyszerűen sarokba tudta szorítani, de ez nem a jókedv ideje volt. Biztosnak kellett lennie abban, hogy a lány megérti dorgáló szavait. Még ha tekintete valójában azon nyomban felnyársalta volna.

- Nem szép dolog másokon élősködni, kölyök. Anyukád nem tanított meg a jó modorra? – Szavai teljesen üresek voltak, hangsúly és érzelem nélkül beszélt, hiszen figyelmét teljesen lekötötte a késen táncoló fény, ahogy gyengéden a gyerek arcához nyomta az élét.

- Kérem ne… ne bántson… - szipogta a lány, könnyei lassan előtörtek szemeiből, ami csak újabb gyönyörrel árasztották el Purplet. Fehér fogai megcsillantak vigyora mögül, ahogy tekintete egyre megszállottabb lett.

- Talán ti hallgattatok az én fiamra, mikor ő könyörgött!? – Kacagott fel őrült fájdalommal a férfi, megforgatta kezében a kést és készült a lány hátába fúrni azt. Annak még felocsúdnia sem volt ideje, de reflexszerűen harapott rá teljes erővel az őt foglyul ejtett kézbe. Az apró, de még éles fogak a csontig marták Purple csuklóját, nem volt más választása, mint egy dühös morgás közepette elengedni a lányt. A kis kurva! – Szisszent fel összevont szemöldökkel. Késlekedni azonban nem lehetett, a lány azonnal az ajtó felé kezdett rohanni.

- Az csak egy baleset volt! – Kiáltotta el magát, ami csak olajat öntött a biztonsági őr haragjára. Valahányszor valaki egy egyszerű balesetnek tudta be kisfia halálát, felfoghatatlan düh kerítette hatalmába.

- Baleset!? Megöltétek! – Üvöltve egy pillanat alatt felpattant, és úgy rohant a gyerek után, mint valami megveszekedett vadállat. Nem kellett sok és máris a szőke tincsekbe markolt, erőszakosan hátrahúzva a kislányt magához. Már készenlétben volt a kés a torkánál, hogy egyszer és mindenkorra végezzen vele, azonban a kölyök talpraesettebb volt, mint azt gondolta. Amint a férfi felhúzta magához, elég magasan volt ahhoz, hogy a konyha egyik oldalán álló pultot elérje. Nem habozott, ami keze ügyébe került megragadta és egy gyors mozdulattal megvágta vele Purple karját. Miután sikeresen elterelte figyelmét, újból kiszabadult a férfi rabságából és hamar ki is szaladt az ajtón.

Ha eddig nem lett volna elég bőszült, a biztonsági őr ez időre már robbanni tudott volna a haragtól. Még hogy ez a kis dög kétszer is megsebezze? Őt!? Hát ezzel betelt a pohár, nem játszadozott tovább! Kirontott a konyhából, csak úgy reccsent alatta a padló, öblös lépteivel pedig még az előtt elkapta a lányt, hogy az egyik mosdóba menekült volna. Egyik kezével pólójába kapott, másikkal pedig belső zsebében türelmetlenül váró késéért nyúlt.

Pillanatok alatt lezajlott minden. A szőke kislánynak alig maradt ideje egy vérfagyasztó, rövid sikoltásra, mikor megérezte, hogy ismét csapdába került, Purple kése máris a gyermek hátába fúródott, torkon ragadva azt az utolsó hangot is, amit áldozata kiadott volna. A férfi azonban nem állt meg itt. Újból és újból a lány húsába mártotta a hideg pengét, oly erővel, hogy a kiszökő vér már nem csak a ruháját de az arcát is beterítette. Akkor sem hagyta abba, mikor az áldozat a földre esett, körülötte pedig egyre jobban terebélyesedni kezdett a vértócsa. Nem, addig nem tudott leállni még csak egy percre sem, amíg ki nem eresztette a benne tomboló gyűlöletet és dühöt. A felismerhetetlenségig cincálta a holtestet és még továbbra is legszívesebben a falhoz vágta volna a maradványait, ám idővel mechanikus léptek zaja törte meg a csendet. Felpillantott, és Chica alakját látta kibontakozni a folyosón. Ajkai hirtelenjében beteg vigyorra húzódtak s végre befejezte szerencsétlen gyermek szurkálását, hiszen eljött az idő arra, hogy elrejtse a hullát.

Ráérősen felállt, majd egyik összevagdosott karjánál megragadta az élettelen rongybabát és elindult Chica felé. Fel se vette a holttestet, egyszerűen csak húzta maga után. Hiszen már semmi élvezetet nem nyújtott a gyerek, így nem is kellett vele különösképp foglalkoznia. Mikor aztán Purple odaért a robothoz, az értetlenül állt meg előtte. Valószínűleg azért jött erre, hogy a konyhában új süteményt vagy pizzát készítsen elő, elvégre az volt Chica egyik fő feladata. A biztonsági őr azonban nem törődött azzal, miért is van itt, a lényeg az volt, házhoz jött. Egy gyors mozdulattal eltávolította a fejét és mire Chica bármit reagálhatott volna, a férfi erőszakosan gyömöszölni kezdte a holtestet a fém alkatrészek közé. A robot fel-alá mozgatta karjait, mit sem értve a helyzetből, csupán annyi volt biztos; valami sűrű, langyos folyadék járta át belsővázát, ami teljesen pirosra festette be belül.

- Sssh, nyugi. Mindjárt kész vagyok! – Csitítgatta a robotot Purple, egyre jobban erőlködve a kölyök testével. Szerencsére a szúrások tömkelege eléggé szétmorzsolták már a gyermeket, így viszonylag könnyebb dolga volt a férfinak, mint előző áldozatával.

Egy sóhaj közepette végighúzta karját homlokán, hogy letörölje a nedvességet, nem is sejtve, hogy ezzel még véresebbé tette a képét. Kiegyenesedett, majd, mint aki jól végezte dolgát visszarakta Chica fejét. A robot továbbra sem értette a dolgot, de miután bejáratta a nyakát, folytattatta útját a konyha felé. Purple arrébb lépett, hogy elengedje s egy széles vigyor közepette végignézte, ahogy távozik. Maradt kettő – gondolta magában. Ó, hát tényleg! Hisz még hátra volt az a kis semmirekellő! A gondolatra, hogy újabb életet vehet el vigyora izgalommal égett rá arcára s Purple már indult is volna vissza, mikor azonban újabb lépteket hallott. Ezek kisebbek és szaporábbak voltak, valószínűleg egy eltévedt gyereké…

- A-Apa? – Szólította meg reszkető hangon a fekete hajú kisfiú. A háttal álló férfi felkapta fejét az ismerős hangra s alig hallhatóan felkuncogott, ahogy lassan fia felé fordult. A gyerek ijedten hátrált pár lépést a látványtól, ami fogadta. Semmi kétség, apja arcát beterítette a vérfoltok tengere, lila felsője több helyen is vörösen izzott, karjain pedig majdhogynem könyökéig értek az éktelenkedő foltok.

- Mit csin… A-Apa… - hebegte rémülten a gyerek, bár ez időre már ő is felfogta, hogy amit kérdez, teljes mértékben haszontalan. – H-Hol van…?

- Ah, a kis barátod? Elküldtem kicsit játszani Chicával. Nem hiszem, hogy egyhamar látni fogod – magyarázta könnyelműen, mintha az ég világon semmi gondja nem lett volna. Ahogy elrakta kését, észrevette, hogy meglehetősen piszkosan jött ki ebből a gyilkosságból, de ahelyett, hogy zavartatta volna magát, inkább csak elvigyorodott. Minél jobba retteg tőle a fia, annál élvezetesebb lesz később az ő nyomorultságos életét is elvenni!

- Na és… hol van a másik barátod? Neki is ígértem egy szeletet abból a tortából… - folytatta, lépteit pedig a kisfia felé intézte.

- E-Elment… - felelte a fiú, de látva apja hirtelen haragját megcsillanni szürke szemeiben, gyorsan megmagyarázta. – El kellett mennie… A-A szülei…

- Ó, hát az nagy kár… - sóhajtotta csalódottan. – Pedig vele is szívesen játszottam volna…

- A-Apa… - a fiú nem is tudta, mit mondhatta, egyszerűen reflexszerűen buggyantak ki belőle a szavak, ahogy próbált hátrálni saját apjától, ám az hamar térdre ereszkedett előtte és megragadta vállánál, hogy maradásra bírja.

- De ugye holnap is elhozod magaddal? – Kérdezte megszállott tekintettel a férfi, fejét kissé oldalra biccentette míg a válaszra várt. Fia ez időre azonban már egy szót sem tudott kierőszakolni magából. Hiszen tudta, látta, hogy apja végzett barátjával, úgy, ahogyan valószínűleg a banda negyedik tagjával is tette. Ha legközelebb idejön a másikkal, akkor…

- Apa… kérlek… - könnyeivel küszködve kérlelte a férfit, ne kényszerítse ilyesmire, ne utasítsa arra, hogy egyenesen a halálba hozza barátját. Ám Purple akaratával egyszerűen nem lehetett szembe szegülni.

- Holnap is elhozod magaddal – jelentette ki parancsolóan, és hogy meg is erősítse, jól rámarkolt fia vállára, egészen addig, míg ki nem csikart belőle egy enyhe biccentést. – Helyes. Jó fiú – ezzel felállt, de mielőtt még útjára engedte volna a fiút, vigyorgó ajkaira emelte mutató ujját. – És erről egy szót se, remélem ezt te is felfogod.

A fiú újból félszegen bólintott, majd miután hátrált pár lépést gyorsan elszaladt, hogy minél messzebb legyen apjától. A látványon Purple csak felkuncogott, majd sarkon fordult, hogy a mosdóban lemossa arcáról és kezéről a rátapadt vért. Arról hamar lemondott, hogy felsőjével bármit is kezdjen ott, majd egyszerűen kimossa megint otthon. Egyszerűen levetette és a radiátorra dobta míg az egyik mosdókagyló felett ügyködött.

Az alvadt, sűrű vért azonban nehezebb volt lemosni, mint ahogyan azt ő elsőre gondolta. A pizzéria által kikészített szappan sem volt éppen a legjobb minőségű, így Purple-nek bővel meggyűlt a gondja vele, hogy valami elfogadható ábrázatot varázsoljon. Olykor-olykor hallott lépteket a háta mögül, mintha egy-egy gyerek ment volna be a mosdóba, de nem tulajdonított neki túl nagy figyelmet, fel se pillantott a mosdókagylóból. Egyedül akkor egyenesedett fel, hogy tükörbe nézzen, mikor már mosakodás közben nem látott több piros vizet lefolyni s úgy gondolta, készen van. A marionett baba látványára azonban ijedten rezzent össze, szeme szélesre tágultak, mikor megpillantotta üres tekintetét rámeredni a tükörben, ahogy ott állt mögötte.

- Mi a franc!? – Pördült meg egy villanás alatt, de a baba élettelenül nyeklett össze. Purple puszta megvetéssel bámult le a fekete-fehér színű "játékra", ujjait erősen a háta mögött álló mosdókagylóra szorította, hogy feltörekvő dühét kordában tartsa. Tudta, jól tudta, hogy az a kölyök kísértette őt megállás nélkül, és bár normális esetben nagy ívben tett volna rá, az a két sötét szempár egyszerűen túlfűtötték gyűlölettel. Bár nem hallott egy szót sem a marionettől, mégis tekintete egyre csak feleselt; még megfizetsz!

- Mintha meg tudnál állítani! – Ordított fel a férfi de hamar beteg kacaj váltotta fel haragját. – Mind megölöm! Egytől egyik! És te nem tehetsz semmit! Hiszen nappal tehetetlen vagy velem szemben! – Röhögte föl a szavakat, habár egy pillanatra megtorpant, mikor átfutott valami a fejében. Rá talán nem volt veszélyes a baba, Phonera viszont…

- Tch, hamarosan úgyis visszavisznek arra a lepukkant testvérhelyre! – Morogta, majd lábával arrébb söpörte a babát és ezzel távozott. Igyekeznie kellett, hogy időben felmossa a gyilkosságból maradt vértócsákat, nehogy valaki erre járjon és gyanút fogjon. Elsietett hát a raktárszobáig, ahol már inkább nem is nézett a Fredbear öltözék felé, hanem egyszerűen megragadta a felmosót és már ment is vissza. Nem, arra a robotra - még ha voltaképpen halott is volt - nem tudott nézni, és egy nap elég egyszerre egy idegesítő szempár.

A délután hátralévő részében Purple és a fia nagy ívben elkerülték egymást. A fiú leginkább a kalóz öbölben maradt, megbújva a függöny mögött, ahol Foxy is állt, ha éppen nem mesélt és szünetet tartva nem üzemelt. Akaratlanul is felvillantak a gyermek emlékei, mikor testvére Foxy plüssét szétszedte, magára húzta a fejét és úgy ugrott elő a legváratlanabb pillanatokban, hogy ráijesszen az öcskösre. Akkor még mókásnak tűnt, ahogy mókásnak tűnt a gyengébbik terrorizálása is, ám most, hogy fordult a kocka, és ő állt a gyengébbik oldalon, olyan bűntudat nehezült rá, hogy azt hitte, majd összeroppan alatta. Nem is tudott mást csinálni, mint összekuporodva zokogni Foxy mellett.

Purple ezzel ellentétben unott, szinte kifejezéstelen arccal járta a folyosókat, hogy legalább úgy tűnjön, valóban végzi a munkáját. Meg nem mondta volna senki, hogy nem is olyan rég még dühtől és gyűlölettől fortyogott. Habár, valahányszor Chica elhaladt mellette, nem tudta visszafojtani halk kuncogását és elégedett vigyorát. Tudva, hogy mi lapul abban a robotban… már előre röhögni lett volna kedve az aggódó szülőkön és a tehetetlen rendőrségen! És milyen jót fognak ezen barátjával, Phone-nal szórakozni! Habár, maga a gyilkosság kevésbé volt oly csodálatos, mint az előző, még mindig volt hátra két áldozat, még egyszerűen kiköszörülhette ezt a csorbát.

Mikor Phone megérkezett még volt legalább egy óra zárásig, de a férfi már nem tudott tovább várni, hogy újból a másikkal legyen. Szemei enyhén vörössé váltak és az alváshiány miatt sötét karikák is terebélyesedni kezdtek alatta, mintha nagy táskák nehezedtek volna rájuk. Nem is csoda, az éjjeliőr most is délig, ha nem tovább maradt Purple-lel, így aztán nem sok ideje maradt otthon az alvásra. De mit volt mit tenni, a férfi túlságosan is megőrült a biztonsági őrért. Mikor meglátta, hogy ismét csak az ingjét viseli, a lila felsőt nem, már gyanította egy széles mosoly keretében, hogy barátja újabb idegesítő kölyköt tett el láb alól.

- Nocsak-nocsak, megint jót szórakoztál? – Kérdezte dallamosan, mikor összefutottak a folyosón. Purple ezen elvigyorodott, egyik kezével pedig végigtúrt koromfekete haján.

- Mondhatni. A vadászösztönöket biztosan felébresztette… - kuncogta, mire a másik izgatottan felkapta fejét.

- Na, mesélj!

Purple már ecsetelni is kezdte, hogyan cserkészte be ezt az említett áldozatot, ám időközben túl forgalmassá vált a folyosó. A záróra közeledtével ugyanis mindenki lassacskán elhagyta az éttermet.

- Na, majd bent – intett a fejével a biztonsági őr, majd ezzel megragadta Phone csuklóját és már indult is a biztonsági szoba felé. A világos hajú férfi már szimplán ettől a kontaktustól is beleborzongott és nem tudta levakarni arcáról a széles mosolyt. Habár, ahogy mentek, észrevett egy egész hosszú, de nem túl mély vágásnyomot a férfi karján. Nem tudott másra gondolni, mint hogy dulakodás közben szerezhette, ami valamiért kifejezetten kihozták a sodrából. Hogy képzelik azok a kölykök!? – Szitkozódott magában.

Amint beértek a biztonsági szobába, elég messze a vendégektől, Purple máris beszámolt a gyilkosság részleteiről. Bár Phone érdekfeszítően hallgatta barátját, elméje legbelső zugát rettenetesen zavarta, hogy akit annyira szeretett, megsérült, így hamar felpattant, hogy valami kötszert keressen.

- Most komolyan? Ez csak egy karcolás. – Vonta meg vállait flegmán a biztonsági őr.

- De…

- Hé, az a kis vakarcs többszörösen visszakapta, ne aggódj. Ha ki is guberálják Chicából, akkor se fognak ráismerni – magyarázta egy elégedett vigyor keretében, ujjait pedig összekulcsolta maga előtt, ahogy kényelembe helyezte magát az irodai székben.

- Ah, szóval most már Chicával is vigyázzak, értem! – Mosolyodott el Phone, látva, hogy semmi gond sincs barátjával, majd leült a monitor elé, hogy átfussa a biztonsági kamerák felvételét. – Szóval a konyha és a mosdó tájékán voltál?

- Jah, bár inkább a folyosón sikerült elkapni azt a kis rohadékot – magyarázta Purple mielőtt fél szemmel az órájára pillantott. Ekkor vette csak észre, hogy Phone egy órával korábban jött. – Nem kellett volna még pihenned? Hiszen még nincs is záróra.

- Igen, de… - kezdte a másik egy unott sóhajjal. – A főnök megkért, hogy készítsek pár hangfelvételt, eligazításokkal az egyik testvérhelyünknek, a Fazbear Entertaiment-nek.

- Ahonnan azt az ocsmány babát is kaptuk? – Kérdezte enyhe fintort vágva a férfi. Emlékeiben újból felsejlett, hogy neki kellett azért az istenverte marionett babáért mennie… az egyetlen jó dolog azon a napon annak a ki vakarcsnak a meggyilkolása volt, aki megállás nélkül nyavalygott az étterem előtt.

- Igen… - sóhajtotta Phone, majd nyugtalan tekintetét a másikra vetette. – Azt hallottad, hogy ott is zavargások ütöttek ki? – Purple nem felelt, csak felemelte egyik szemöldökét, mondván, hogy érdekli a dolog. – Ahogy itt Bonnie, úgy az ottani Toy Bonnie is éjjelente fel alá járkált. Azt hallottam… - nyelt egy nagyot, ahogy belegondolt mennyire van esélye, hogy ő is így járjon. – Azt hallottam, azért keresnek most új éjjeli őrt, mert az előzőt a robotok belegyűrték egy Fredbear öltözékbe… mármint, Golden Freddybe. Tudod, hogy olyan szinte minden pizzériánkban van…

Purple nem szólt pár másodpercig, amíg emésztette az információt, csak bámult maga elé, mint akit megszállt valami. Végül megrázta fejét, hogy felocsúdjon, és hűvösen így szólt:

- Ezek csak gépek. Vagy ha úgy tetszik, hullák. Nem hiszem, hogy az a pletyka igaz lenne.

- De…

- Ugyan már! Még csak nem is az eredeti robotokat használják! Ssak most jöttek ki, de már szétszedték őket, hogy újakat csináljanak azoknak a kényes kölyköknek! – Pattant föl ültéből a biztonsági őr, majd összekulcsolt karokkal fel-alá kezdett járkálni a szobában. Bár szavai tagadták, hogy hinne abban, hogy van bármi féle kapcsolat aközött, hogy itt mi történik, és hogy ott hogyan halt meg az őr, valami akkor is nyugtalanította. – Mégis mi kapcsolat lenne az itt történő gyerekgyilkosságok és az ottani baleset között?

- Jó, de… nem ijesztő ez egy kicsit? – Vetette fel vonakodva Phone, majd visszafordult a monitorhoz. Purple kénytelen volt ezen felkacagni, majd egész egyszerűen a férfi fejére könyökölt.

- Egy sorozatgyilkosba vagy szerelmes, és te ilyeneken aggódsz?

- Jogos. De azért egyelőre még nem szeretném belsővázként végezni. Sose értettem, te hogy bírod ki Spring Bonnie-ban. – Felelte egy könnyed kacaj kíséretében.

- Pár óra még nem a világ vége, azt kibírni, hogy azokkal a mechanikus mancsokkal ne zúzd össze az idegesítő vakarcsokat, na az a kihívás. – Vágott vissza a másik férfi, mikor aztán végre rátaláltak a konyhai biztonsági kamera felvételére. Teljesen hangyás volt a kép.

- Nézzenek oda, a konyhai kamera elromolhatott valamikor a délelőtt… Úgy tűnik szerencséd volt! – Nevetett fel Phone, vele együtt Purple is.

- Úgy tűnik Fortuna is engem támogat!

Eztán az éjjeli őr a mosdóra néző kamerát figyelte meg. Ott viszont már lehetett látni, ahogy a kislány ijedten elszalad, Purple meg utána, majd hogy a férfi egy bizonyos idő után befordult a mosdóba és ott is maradt egy ideig, mígnem el nem indult a felmosóért.

- Na ezt azért egy kicsit meg kell vágni. Bízd csak rám, egy nyom se fog maradni! – Mondta elszántan az éjjeli őr, és már neki is látott a munkának.

- Várj csak! – Állította meg Purple. – A marionett baba nem ment be a mosdóba?

- Mi? Nem, azt csak éjjel válik aktívvá – magyarázta Phone, ahogy a biztonság kedvéért újra megnézte a felvételt, de akárhogy vizsgálta, a marionett baba nem mutatkozott meg rajta. – Miért kérded?

- Nem fontos – dünnyögte kissé összezavarodottan a férfi. Ő biztos volt benne, hogy hallotta somfordálni a háta mögött, és látta is, mikor megfordult… akkor mégis mit jelentsen ez? Akárhogy is, megérzései azt súgták, az az átkozott baba lehet talán a kapocs a két étterem közti zavargásokhoz. Jobban azonban nem tudott elmélyülni gondolataiban, ugyanis a következő pillanatban felettesük ideges léptekkel rontott be az irodába.

- Purple, Phone, de jó, hogy mindkettőjüket itt találom! – Kiáltott fel és megállt előttük. Phone kisebbet ugrott ijedtében, de hamar arrébb kapcsolt, hogy a monitor ne Purple gyilkosságát mutassa.

- Mégis miért? – Kérdezte bosszúsan a biztonsági őr. Sose szerette, ha megzavarták, akármiről legyen szó.

- Spring Bonnie-ról van szó. Valami nem stimmel vele, baj lehet a rugószárával – magyarázta a férfi. – Az előbb egyik munkatársunk majdnem bennragadt, alig tudtuk kihámozni az öltözékből! Akárhogy is, a biztonság kedvéért jobb, ha egy időre félre rakjuk. Amíg rá nem jövünk mi konkrétan a baj.

- És? – Vetette oda ismét Purple, hiszen nem látta, mi lenne ezzel a probléma. Legalábbis olyan probléma, amivel neki is foglalkoznia kellene. A másik férfi erre viszont enyhe fintort vágott, majd széttárt karokkal magyarázni kezdett.

- Ez az étterem Spring Bonnie-ról és Fredbear-ről volt mindig is híres, ezért kapta a nevét! De ha most Spring Bonniet is félredobjuk, mi lesz a hírnevünkkel?

Ennek az étteremnek már úgyis vége – gondolta összevont szemöldökkel Purple, hiszen már sejtette, mire akar kilyukadni feletesse.

- Tehát? – Kérdezte, mintha csak egy rosszalkodó gyereket faggatna. Külső szemlélőnek még akár úgy is tűnhetett az egész, hogy Purple az igazi főnök kettőjük között.

- Hát… - kezdte bizonytalanul, hiszen tudta, hogy ez egy igen kényes téma a biztonsági őrnek. – Spring Bonnie ugye életveszélyessé vált, így… Jobb lenne inkább Fredbeart, azaz Golden Freddy-t újra üzembe állítani. Viszont a baleset óta jobbnak látjuk, ha belsőváz nélkül, tehát sima öltözékként használjuk, és… - úgy hebegett-habogott össze vissza, hogy Phone szinte már alig tudta visszatartani nevetését. Elég volt Purple-nek csak szúrósan néznie, és bárkit meg tudott félemlíteni. Habár egy pillanatra még gyilkos tekintette is lángra lobbant, mikor ismét csak balesetként emlegették fia halálát.

- Én már beszéltem a fickóval, aki az előbb Spring Bonnie-t viselte, de miután alig sikerült őt kiszednünk, nem akar újból ilyen öltözékekbe bújni, úgyhogy…

- Istenem, ne kerteljen már! – Mordult fel a biztonsági őr, mikor már nem tudta tovább elviselni a másik tétova beszédét. – Ne aggódjon, vállalom.

- Tényleg? – Kérdezte hitetlenkedve Phone és a másik férfi egyaránt. Purple ezen csak kaján elvigyorodott és megvonta vállait. Úgyis tudta, hogy a másik addig-addig könyörgött volna, míg meg nem unja és igent mond. Hiszen a kevés dolgozók közül ritka volt, hogy valaki elég óvatos és ügyes legyen, hogy biztonságosan felvegye ezeket az öltözékeket. Ő egy volt a fehér hollók közül.

- Némi fizetésemelés érdekében, bármikor. Persze miután áttörölték azt a szerencsétlen medvét. Ránézett valaki egyáltalán? A fiam vére még ott virít a száján – magyarázta. Halkan felkuncogott, mikor látta a férfi arcán, mennyire sikeres volt érzelmi zsarolása. Túl könnyű az emberekkel játszani – gondolta magában és összekulcsolta karjait.

- P-Persze, máris intézkedem! És természetesen kifizetjük azt a munkát is, amit Fredbear jelmezében végez majd! – A férfi hevesen bólogatott, lassan hátrálva, ahogy távozni készült. – Lassan letelik mára a munkaideje, így elég, ha holnap kisegít minket.

- Rendben – bólintott vigyorogva Purple. Mikor már úgy tűnt, felettesük végleg távozott, Phone azonnal barátjához fordult, aggódva és egyben hitetlenkedve, hogy tényleg belement ilyesmibe.

- Biztosan jó ötlet ez? Hiszen az a robot… Tudom, mennyire gyűlölöd… - próbálta lebeszélni róla, ám Purple biztos volt a dolgában. Szimplán megvonta vállait és újból kényelembe helyezte magát az irodai széken.

- Tény, hogy legszívesebben tűzbe vetném azt a szart, de… holnap különleges játékkal kell elszórakoztatnom a fiamat és a haverját. Így hát… miért ne? Mármint… nem lenne ironikus? – Purple tekintete elsötétült a gondolatra, hogy voltaképpen ugyanaz a robot fog végezni az utolsó kettővel, azzal a parancsolgatós görccsel és saját fiával együtt, akik szeretett kisfiát a dög szájába dobták. Viszont Phone még így sem gondolta igazán jó ötletnek, hogy szeretett társa magára öltse azt a jelmezt. még jól emlékezett sokkos képére, mikor a kis csöppség belezuhant Golden Freddybe és a sikongatásra mindketten odarohantak. Nem, ennek nem lehet jó vége, ha egyedül csinálja végig.

- De, mindenképp – válaszolt félszegen bólintva, de hamar kihúzta magát, tekintete pedig egyszerre volt határozott, ugyanakkor aggódó is. – Viszont akkor én itt maradok.

- Phone, fogalmam sincs, mikor tudom majd elcsalni azokat a vakarcsokat, lehet, hogy…

- Nem érdekel. Melletted leszek – felelte magabiztosan, pont úgy, mint mikor megesküdött, hogy bármit megtenne a férfiért. Purple erre fejét csóválva felsóhajtott, majd kissé felemelkedett a székből, hogy közelebb hajolhasson a férfihoz.

- Hát jó. De aztán nehogy nekem elalélj, miután élőben is látni fogsz, ahogy végzek pár kölyökkel. – Duruzsolta, ismét oly közel engedve magát a másik férfi ajkaihoz, hogy szinte érezte, hogy Phone beleborzong.

- Nos, semmit sem ígérhetek… - kuncogta, ám mielőtt még ajkai halvány mosolyra húzódhattak volna, Purple rápecsételte sajátját. Meglepve a nem várt kontaktustól az éjjeli őr borostyán szemei tágra nyíltak az első pár másodpercre, s csak aztán ocsúdott fel, mindez tényleg megtörténik. Fűtve a vágytól, hogy az értékes pillanat csak egy kicsit is tovább tartson, Phone végigfutatta egyik kezét Purple hajában a tarkójától a feje tetejéig s hamar vissza is csókolt. Már-már érezte, ahogy a biztonsági őr elvigyorodik, de nem érdekelte, ha ragaszkodása a férfihoz mulattatta őt. Purple el nem tudta képzelni, mennyire boldog volt ő azért a röpke csókért, amit először váltottak.

- Gondoskodni fogok róla, hogy holnap egészen véletlen egyik kamera se működjön – vigyorodott el szemlátomást boldogan, mikor ajkaik szétváltak.

- Helyes! – Kuncogta a másik.

A bizonyos másnap történetesen egy hétvégi napra, szombatra esett, mikor a gyerekek már kora reggeltől beözönlöttek, hiszen nem volt iskola, vagy a szülőknek munka, ami visszatartotta volna őket. Bár meglehetősen nagy meglepetést váltott ki mindenkiből, hogy Spring Bonnie helyett újra Fredbear szórakoztatta a gyerekeket. Két okból is összesúgtak, főként a felnőttek, mikor elhaladt előttük az aranyszínű medve; voltak, akik a pár hónappal ez előtt történt balesetről kezdtek beszélni – ilyenkor Fredbear mintha valami hiba folytán megtorpant volna egy pillanatra –, de voltak, akik a Fazbear Entertaiment különös esetéről pletykáltak. Így vagy úgy, de zsongott az élet a pizzériában. Habár Fredbear – avagy Goldren Freddy, ahogy egyesek becézték a barna medve, Freddy megjelenése után – meglehetősen furcsán viselkedett. Fel-alá járkált, fejét sűrűn forgatta a tömegben, mintha csak keresett volna valakit.

Ha nem jössz el, én esküszöm, megnyúzlak, te vakarcs! – Morogta magában az öltözékben megbújva Purple. Már nyitás óta magán viselte a nehéz, meleg és enyhén vérszagú öltözéket, amit teljes szívéből gyűlölt. Azóta eltelt pár óra, közeledett az első szünetéhez, hiszen ezekben képtelenség volt 2-3 óránál tovább megmaradni, viszont a fiát és azt a másik kölyköt még nem látta. Pedig reggel, mielőtt munkába indult gondoskodott róla, hogy emlékeztesse a fiút megállapodásukról. De tessék, már közeledtek délelőtt 11 órához, és még mindig sehol sem voltak. Ez kezdte irritálni és dühbe hozni a biztonsági őrt.

Phone-nak igaza volt, képtelen volt elviselni magán Golden Freddy göncét. Úgy érezte, mintha valami vagy valaki folyton a veséjébe látna. Mintha nem lenne egyedül abban az öltözékben! Néha még hangokat is vélt hallani, de nem tudta igazán kivenni, mit is mondanak; valahányszor hátranézett, nem volt senki, aki hozzábeszélt volna.

Azonban kis idővel később, mikor Purple már a szünetén volt, a fekete hajú kisfiú és barátja megjelentek az étteremben. Az éjjeli őr fia félszegen sütötte le szemét, mikor beléptek, majd szinte remegve emelte fel fejét, hogy körül nézzen. Meglepetésére, sehol sem látta apját, ám ez sokkal inkább nyugtalanította, minthogy fellélegzett volna. Honnan fog jönni? És mikor? Hogy készülhetne fel rá? Ilyen kérdések cikáztak fejében s majdnem meg sem hallotta, amit barátja mondott. Pedig már másodjára szólongatta.

- Na, figyelj rám! – Nógatta, majd választ követelve folytatta, mikor a fekete hajú fiú ismét rá figyelt. – Miért is akar apád látni engem? Ő biztonsági őr, ugye? Azt hiszi csináltam valami rosszat!?

A kisfiú erre nehézkesen megrázta a fejét és próbált valamilyen mosolyt erőltetni az arcára. Egek, de nehéz volt!

- N-Nem, dehogy…! Csak… szeretne mutatni neked valamit… ezt mondta… - hebegte s belül máris érezte, ahogy szíve összeszorul a fájdalomtól. Bárhol máshol szívesebben lett volna, mint itt, és már-már ajkain dörömböltek a szavak, hogy elmagyarázza, mi is történik körülöttük, de a félelem, amit saját apja iránt érzett egy szűk ketrecbe zárta őt, és nem tudott kitörni.

- Ó, az érdekesen hangzik! Remélem, valami izgis! – Vigyorodott el a másik gyermek, majd kérdezés nélkül a főterem felé vette az irányt. – Te, mielőtt ebéd lesz, nézzük már meg a nagy műsort a színpadnál!

A másik ügyetlenül rábólintott, még ha jómaga inkább Foxyhoz menekült volna. De tudva, mi várhat barátjára, egész egyszerűen nem tudott megszólalni. Érdekes módon, még a nagyteremben sem sikerült édesapját kiszúrnia, pedig eléggé feltűnő volt abban a lila egyenruhában. Ezt nem tudta hova tenni. Nem is jött volna dolgozni? Az egész átverés lenne? Ó, hogy remélte, hogy így legyen… De hiába törekedett ebbe a hitbe ringani magát, érezte, hogy itt valami nem stimmel.

Milyen jól is érezte! Purple szünete hamar letelt, Phone pedig visszasegítette őt Golden Freddy öltözékébe, hogy újra a gyerekek elé állhasson. Amint a nagyterem ajtójához ért, már látta is a két gyermeket, akik a legelső sorból figyelték Freddy és Bonnie műsorát, míg Chica az ebédlőben készült a közelgő étkezésre. Pompás – vigyorodott el az öltözékben a biztonsági őr, ujjait megmozgatta egy kicsit, mintha csak egy láthatatlan kést markolászott volna. Ezúttal más taktikát kellett kitalálnia áldozata kivégzésére, hiszen Fredbear öltözékét viselve nem tudott hova fegyvert elrejteni. De – és ezen a gondolaton elvigyorodott – nem szabadott elfelejteni, hogy ezek a robot öltözékek még így is veszélyesek voltak. Hatalmas sújt nyomtak, ha csak nem belső váz üzemeltette őket, emberi erő igen lassan tudta mozgatni őket. Habár puha szőrszerű borításuk volt, valójában tiszta fémből állt az egész; elég, ha egy ilyen rádől egy gyermekre és azonnal összenyomja. Így tehát Purple ezúttal a puszta erőre hagyatkozott. Már csak arra kellett megoldást találnia, hogy egyedül legyen azzal a vakarccsal. Úgy tűnt, hasonló rajongással fordult Freddy iránt, mint az a kölyök pár nappal ez előtt Bonnie iránt…

Sok ideje nem volt az ajtóban töprengeni, hiszen pár lelkes gyermek hamar észrevette, hogy Fredbear visszajött, így le is rohamozták. Ilyenkor bármelyik dolgozónak, aki a ruházatot viselte az volt a dolga, hogy valamilyen úton-módon szórakoztassa a gyerekeket. Lehetett ez lufi osztogatás, tortázás, mesélés, bármi, ami épp a gyerekek kedvére volt.

Nehezen hitték volna el az emberek, hogy Golden Freddyt jelenleg egy gyermek-sorozatgyilkos alakítja. Olyan nyájasan, édesgetően és szeretetteljesen viselkedett, hogy álcája még a két kisfiút is teljesen becsapta. Bár Purple fia összerezzent, mikor ismét találkozott a robottal, ami kistestére halálát okozta, de a kedves közelítés végül feloldotta aggályait. Ezzel szemben barátja egy percig sem habozott, hogy közelebb menjenek hozzá.

- Gyere hát! Olyan rég üzemeltették be Fredbeart! Lehet erről a meglepetésről beszélt apukád!

És ekkor újra lefagyott a kisfiú. Ő tudta, tekintve, hogy apja itt dolgozott, tudta, hogy a két arany robotba ember is belebújhat, s mivel egész nap sehol sem látta a férfit, csak arra tudott gondolni; mi van ha…?

- Várj! – Ragadta meg a másik karját ügyetlenül, így ki is csúszott ujjai közül. Most először volt bátorsága kíséretet tenni arra, hogy megakadályozza apja tervét. – Szerintem menjünk inkább a kalóz öbölbe. Foxy meséi mindig olyan érdekesek!

- Ugyan már! Oda később is mehetünk, Fredbear pedig most van itt. Mi van ha ajándékokat is osztogat? Elvégre, itt mindig van egy szülinapos… - magyarázta a barna hajú, majd ezzel otthagyta barátját, hogy az aranyszínű medvéhez menjen. Amaz nem tudott mit tenni, hiába akarta elterelni barátja figyelmét, az nem tágított. Mikor aztán Fredbear egy pillanatra felé fordította a fejét és apja szürke szemeit vélte mániákusan megcsillanni, újra elöntötte a félelem és gondolkodás nélkül kiszaladt a teremből.

Helyes – gondolta Purple – rád majd csak eztán kerítek sort. Így aztán a férfi még egy ideig folytatta munkáját; lufikat és kisebb ajándékokat osztogatott, míg a színpadon Bonnie gitározott, Freddy pedig különféle gyerekdalokat énekelt. Egyszer aztán Chica jelent meg az ajtóban, kezében egy nagyobb cupcake-kel, jelezve, hogy az ebédlőben minden készen áll az étkezéshez és a partizáshoz. Pár perc múlva Freddy-ék műsora is véget ért, így minden gyerek megindult a nagyteremből. Azonban Fredbear egy gyermeket megállított, mielőtt még az ajtó felé vehette volna az irány.

- Várj egy pillanatot, öcskös! – Szólította meg kedveskedve a barna hajú kisfiút. – Számodra különleges meglepetésem van!

- Igazán? – Kapta fel a fejét Purple következő áldozata, majd szembefordulva a menettel visszajött Fredbearhez. – És micsoda?

- Ó, addig nem árulhatom el, amíg egyedül nem leszünk.

- De akkor lemaradok a pizzáról! – Jajdult fel a kisgyerek s toporgott egy kicsit, ahogy próbálta eldönteni, mi érdekli jobban. Purple persze meg se lepődött a parancsolgatós, elkényeztetett kölyök dilemmáján, ám tudat alatt is arra sarkallta, hogy vele maradjon. Lassú, észrevehetetlenül hátrafelé lépkedett, karjaival egyre csak invitálva a gyermeket, aki gondolkodás közben követte is őt. Mindeközben a terem lassan kiürülni látszott.

- Miféle ajándékról van szó? Megéri kihagyni érte a pizzát? – Kérdezte, szinte már követelve a bizonyos ajándékot. A biztonsági őr ezen elvigyorodott az öltözékben s széttárta karjait.

- Dönts te, gyermekem; felér egy pizzával Freddy külön, privát száma? – Csilingelte édes hangon, majd hátul összekulcsolta kezeit. Látva a kisfiú felvillanyozott képét, már tudta is, hogy jó pontra célzott. – Azonban Freddy kissé szégyellős, ha erről a számról van szó, így csak akkor fog belekezdeni, ha teljesen egyedül maradunk…

- Ah, akkor mindenképp itt maradok! Imádom a műsorait! – Kiáltott fel a gyerek, meg se várta, hogy Fredbear befejezze. Most, hogy már tudta, miért jobb, ha itt marad, érdek feszítve fordult a színpad felé, megállás nélkül egy helyben toporogva, mintha nem tudna uralkodni végtagjain, hogy maradjanak mozdulatlan. Hamarosan úgyse lesz bennük élet – vigyorgott a biztonsági őr és közelebb vonult áldozatához. Persze nem volt semmilyen külön szám. Ha Bonnie nappal is olyan aktív lehetett volna, mint este, mostanra biztosan figyelmeztette volna szerencsétlen fiút, hogy csapdában van. Hiszen amint az utolsó ember is kilépett az ajtón és szemlátomást mindenki az ebédlőben tervezett maradni egy ideig, Purple akcióba lépett. Nem is késlekedhetett sokáig, ugyanis a kisfiú türelmetlenül körbenézett, és már panaszkodni kezdett.

- Már egyedül vagyunk! Miért nem kezdődik már? Mi van már… – Pufogott erősen, ám a következő lélegzett egy pillanat alatt a torkán akadt, mikor Fredbear erősen köré fonta ujjait. Hangja úgy változott meg, mintha hirtelenjében helyet cserélt volna valakivel. Az édesgetős és kedves szavak most méregként fröcsögtek ki száján.

- Ó, máris elkezdődik. Csak valami egészen más műsor lesz terítéken – röhögte megszállottan. Egyszer aztán nagyot lendített kezében a gyerekkel, és olyan erővel vágta a padlóhoz, amennyi csak kitelt belőle. A fiú úgy nyeklett, akár egy zsinórjait veszített marionett baba, azonban az előbbi szorítás és a hátát ért ütés következtében alig jutott levegőhöz – így sikítani sem tudott. Alighogy föleszmélt volna, Golden Freddy ott tornyosult fölötte, szája résnyire nyitva, mintha csak vicsorgott volna. Fredbear megmozdult, a gyermek pedig reflexszerűen vonta karjait arca elé, hogy védekezzen. Purple azonban mást tervezett. Tudva, mekkora súlyt nyomnak ezek a robotok, ő egész egyszerűen rálépett az aprócska térdre. Mintha csak üvegszilánkokra lépett volna, úgy roppantak össze lábai alatt a fiú csontjai, s még egy halk szisszenés sem tudott kiszabadulni lüktető torkán, egyedül száját tátotta hatalmasra s néhány rekedtes nyögés szivárgott ki fogai közül.

Purple ezen szélesen elvigyorodott. Igen, már buggyantak is kifelé azok a sós, forró könnyes az aranybarna szemekből… Micsoda látvány volt!

- Na? Hogy tetszik? – Kacagta, megmorzsolva talpai alatt a hasznavehetetlen végtagot, majd egy hatalmasat rúgott a gyerek gyomrába. Végigbuckázva a földön, végül a színpad lábánál állt meg, ismételten megfosztva attól, hogy bármilyen hangot kiadjon magából. Purple megállás nélkül röhögött, szemmel láthatóan élvezve azt, amit csinál. Még úgy is, hogy Fredbear öltözéke mozdulatról mozdulatra egyre szűkebbnek és nehezebbnek tűnt. Mintha valami meg akarta volna akadályozni szörnyű terveit, azonban az éjjeli őr túl erősnek bizonyult.

- Egyszer már gyilkost csináltatok ebből a mocsokból, hát most újra lecsap! Nem fergeteges? – Ahogy elindult az eszméletéért küzdő, mászni próbáló gyerek után, még hallani is vélte, hogy valaki folyton megálljt parancsol neki. Ismerős hang volt, de az istenért sem tudott rájönni, ki lehet az, túl messziről szólt. És ezen a ponton, nem is nagyon számított. Öblös léptekkel haladt, majd térdeire zuhant a gyerek előtt, hogy minél egyszerűbb legyen elérnie őt.

- Kérem… engedjen el… - nyöszörögte a fiú, ám a férfit nem hatották meg a könyörgő szavak. Sőt! Csak jobban sarkallták, uszították arra, hogy minél kegyetlenebb véget adjon áldozatának.

- Heh, csak nem gondolod, hogy ezek után hagylak elszaladni? – Kuncogta Purple, kedvesen végigsimítva a színpad lábához támasztott gyermeki arcon. Felnevetett. – Ó, bocsánat. Te már ha akarnál se tudnál elfutni!

- Kérem… - folytatta a fájdalmas nyöszörgést. Aranysárga tekintete, akárcsak egész teste remegett a félelemtől. Mit nem adott volna egy kósza embernek, aki észrevette volna ezt a szörnyűséget és megállította volna Fredbeart! Mit nem adott volna barátjáért, hogy kihúzza a bajból! De senki sem jött. Minden gyerek az ebédlőbe özönlött, és senkinek se jutott eszébe, hogy őt keresse.

Mindez miért? Mert magára haragította Fredbeart? Mert részt vett abban a hülye csínyben, mikor Purple kisfiát akarták megviccelni? De hát honnan tudhatta volna, hogy Fredbear rá fog harapni a fejére?

- S-Sajnálom… - nyögte, immáron zokogva a barna hajú fiú. Purple meg is lepődött s figyelmesen hallgatta, mire akar kilyukadni. – Minden a mi hibánk… Nem tudtam… nem tudhattam, hogy az a kölyök meg fog halni… Mi nem… Én csak…

- Kölyök? – Ismételte meg a férfi, meghökkenő hangon. Hogy volt képe így beszélni róla ez a kis semmirekellő!? Nem is kellett sok, a gyermek arcát simogató aranysárga mancs hamar ökölbe szorult, megemelkedett s készen állt arra, hogy lecsapjon. – Az a kölyök a fiam volt, te szarházi!

Hatalmasat mért a gyermek fejére, ami alig volt nagyobb, mint Fredbear ökle. A szőrmével borított fém brutális erővel csattant a fogaknak, ripityára törve az egész fogsort, vele együtt az orrát is. A férfi viszont nem állt le. Azt akarta, hogy a fiú szenvedjen.

Megragadta egyik karjánál, hogy arrébb húzva teljesen a földre küldje a félholt gyermeket, akinek már ereje csak volt, hogy segítségért kiáltson. Nem kellett több, Purple máris gyomrára nehézkedett térdeivel, annak érdekében, hogy lassan teljesen összenyomja alatta az áldozat kis testét. Medencecsontjának és bordáinak egy részének roppanása olyan volt, mint egy-egy ütem a zongora húrjain. Csodálatos! – Nevetett fel a férfi, ujjait ismét a fiú torkára szorítva. Nem volt benne biztos, életben volt-e még, hiszen nagy erővel nyomta ki belőle a levegőt, de egy bizonyos roppanást még hallani akart.

- Jegyezd meg jól, ha rád váró következő "életben" menekülni akarnál; nem tudsz! – Majd ezzel pusztán egy kézzel eltörte a gyermek légcsövét, pusztán azzal, hogy összeszorította mechanikus ujjait. Egy utolsó ROPP, és a kisfiú élettelen, összezúzott teste teljesen elernyedt.

Purple idősebbik fia eközben kíváncsi lett az üressé vált kalóz öbölben, hogy vajon mi lehet barátjával és apjával. Akarja egyáltalán tudni? De mi van, ha még segíthetne a fiún valahogy? Össze volt zavarodva, de mindenképp érezte, hogy valamit tennie kell. Bár minden porcikája remegett a félelemtől, lassan elindult a nagy terem felé, ahol utoljára látta a kettőt együtt. Bár lehet, hogy valahová máshová csalta el a fiút, mégis… úgy érezte, vissza kell mennie oda.

Óvatosan tette meg minden egyes léptét és igyekezett egy röpke zaj nélkül visszasettenkedni a terem ajtajához. Szinte rettegve kukkolt be, hiszen fogalma sem volt arról, vajon milyen látvány fogadhatja majd. Tegnap vérben ázva talált apjára, az istenért is! Azonban első ránézésre egy lelket sem látott odabent. Egészen addig meg volt győződve arról, hogy apja valahova máshová vihette barátját, amíg a színpad felé nem fordult. Ott volt. Golden Freddy teljes pompájában. Ha Foxy bűntudattal töltötte meg, akkor Golden Freddy volt maga az önvád. Hogy volt képes apja magára húzni azt az öltözéket különben is!? Ilyen messzire sodorta volna az őrület, hogy ugyanazt a robotot használja gyilkolásra, amelyik a kisfiú halálát is okozta?

Sírni lett volna kedve. Ó, ha akkor türtőztette volna magát és csak egyszer nyugtot adott volna testvérének! Hiszen aznap volt a születésnapja, hogy lehettek ilyen kegyetlenek!? Szinte már megértéssel fordult apja őrülete felé, mikor aztán megpillantott valami felfoghatatlant. Nem értette, mit ügyköd apja Freddy előtt, miért erőlködik ennyire, hogy valamit belenyomjon, ám mikor a férfi kicsit arrébb lépett, a fiú tisztán látta barátja összezúzott fejét Freddy belsejében, apja pedig egyre csak tuszkolta tovább a robotba. Akaratlanul is felsikkantott a borzalmas látványtól, de egy pillanat alatt megértett mindent. Barátai nem eltűntek, végig itt voltak vele; a robotok legmélyén.           Purple megveszekedett vadállatként fordult a hang irányába, tekintetét élesen fia szemeibe véste Fredbear fogsora mögül. Nem volt nehéz felfognia az idősebbik fiúnak az üzenetet; most te jössz, vakarcs!

Több se kellett a gyermeknek, azonnal menekülőre fogta és rohant vissza az egyetlen búvóhelyre, amit jól ismert a pizzériában: Foxy függönnyel elkerített színpadához. Nem is nézett hátra egy pillanatra sem, tudta jól, a férfi nem fogja hagyni, hogy elmeneküljön. Nem fogja annyiban hagyni, hogy megállás nélkül terrorizálta testvérét. Bárcsak ne tette volna! Bánta minden egyes csínyét, amit öccse ellen követett el s azt kívánta, bár ne lenne túl késő ahhoz, hogy jóvátegye bűnét! De elég okos volt ahhoz, hogy belássa, apja mindvégig csak későbbre söpörte őt, míg a többiekkel játszadozott.

Bebújt a függöny mögé és csendben imádkozott, álljon már meg az az átkozott ruhadarab, ne leplezze le rejtekhelyét az apja előtt. Eztán várt. Kínkeservesen, minden lélegzetet jól kiszámolva, lassan intézve, nehogy az legyen az utolsó, amit éppen venne. De semmi. Hosszú ideig semmi. Borzalmas volt kivárni, hogy leendő gyilkosa lassú, dübörgő léptekkel végül elérjen hozzá.

Purple nem siette el. Befejezte a munkáját Freddyvel, visszarakta a fejét s csak eztán indult el fia után. Egyébként is biztos volt abban, hogy kegyelem nélkül végezni fog a gyerekkel. Ekkorra már nem érzett semmiféle kötődést a kölyök felé. Semmit abból az elcsépelten emlegetett apa-fia kapcsolatból. Felix csak egy volt azok közül az átkozott, mocskos vakarcsok közül, mint a barátai. Talán valahol hibáztathatta volna magát, amiért nem tudta megnevelni saját fiát, de mindez már nem számított. Most, ebben a minutumban majd megadja számára a végső leckét.

Tudta jól, hol keresse, hiszen egyértelmű volt, melyik robothoz kötődött igazán a kölyök. Azt amúgy is kizártnak tartotta, hogy az ebédlőbe menekült volna, hiszen otthon így is, úgy is elintézné… megindult hát a kalóz öböl felé. Határozottan és hangosan lépett be a terembe, ami látszólag teljesen üres volt, csak középen volt egy kisebb színpad, körülötte lila függöny, fehér csillagokkal tarkítva. A férfi fejét csóválva elvigyorodott, mintha magában csalódott volna fia kevéske ügyessége miatt. Ennél rosszabb helyet nem is választhatott volna…

- Na hogy tetszik? Nem gondoltad volna, hogy végig veled voltak, mi? – Kezdte kimért, mégis gúnyolódó hangnemben, közben lassú lépteivel közeledni kezdett a függöny felé. Ám ahelyett, hogy azonnal odament volna, előtte még tett néhány kört a színpad körül. Akárcsak egy ragadozó, aki már tudta, hogy sarokba szorította prédáját s most játszadozni támadt kedve.

- De hát ezt akartátok végül is, nem? Örökké ebben a porfészekben maradni, én csak megadtam, amire vágytatok! – Felröhögött, bár halk szisszenés is elhagyta ajkait. Fredbear öltözéke lassan túl szűknek bizonyult, hogy gondtalanul viselhesse. De erre most nem tudott koncentrálni. Lekötötte, hogy egy pillanatra elhallgasson, csakhogy hallja a fiú kétségbeesetten visszafojtott lihegését, apró nyögéseit. Már ő is tudta, hogy vége lesz, csak éppen azt nem, mennyire fog fájni… Erre a gondolatra Purple elvigyorodott, kezét pedig végighúzta a függönyön, ahogy folytatta sétáját.

- Ó, látnod kellett volna. A kis barátaidat igen gyönyörű, mélyvörös vérrel áldotta meg az ég! A kis Benjamin… amilyen izgága, neveletlen kölyök, olyan szépen szökkent fel húsából a vér, és azok a könnyek! Kár, hogy Charlotte annyira feldühített, vele nem tudtam kellőképp eljátszani, de biztos lehetsz benne, csodaszép vére volt… ó várj, hiszen azt láttad is! – Nevetett fel Purple, lassan közeledett a függöny elejéhez. Felix, a fekete hajú kisfiú jól látta ezt Golden Freddy sziluettjéből, s már könnyekkel küszködve próbált a lehető legcsöndesebb maradni, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán mégis magára hagyja apja. Csakhogy ebben az étteremben nem történtek csodák, egyedül rémálomba illő tragédiák.

– Floyd barátodat egyszerűen porrá zúztam, - folytatta - bár meg kell hagyni, ha belül nem is olyan szép, sose hallottam még csontot ennél csodálatosabban reccsenni. Mint valami dobpergés! – Újból felnevetett, ujjait pedig megtáncoltatta a függöny peremén. – Kíváncsi vagyok… vajon egy ilyen romlott, semmirekellő kis szarházinak is gyönyörű a vére? Van egyáltalán vére a hozzád hasonlóknak? Ki kell derítenem…

A gyermek teljesen kővé dermedt Foxy mellett. Apja szavai ott visszhangoztak fejében és nem tudott másra gondolni, mint barátai kegyetlen végére s hogy hamarosan ő is követni fogja őket. Ó bárcsak gyors lenne! – Ezidőre már csak ezért tudott könyörögni. Minél gyorsabb halálért, hogy végre vége legyen ennek a terrornak, ami lassan fizikai fájdalommal járt. Nem érezte lábait, teljesen elzsibbadtak, ahogy összekuporodva ült. Kezei begörcsöltek ajkai, mintha már akkor se tudna megszólalni, ha akarna. Könyörgöm, csak gyors legyen!

Alighogy elgondolta, apja egy hirtelen mozdulattal elhúzta a függönyt, így a gyermek szeme elé tárulhatott Fredbear vicsorgó pofája, fogai között pedig Purple megszállott, már-már mániákus tekintete.

- Na ki van itt? – Szólalt meg kacagó hangon a férfi, s hamar meg is válaszolta saját kérdését. – Hát én!

Felix továbbra is mozdulatlan volt, egyedül reszkető szemeit emelte apjára, s magában megállás nélkül azért imádkozott, hogy minél hamarabb vége legyen. Így, szemtől szembe Golden Freddyvel, szinte még saját öccsének vérfagyasztó sikolyát is hallani vélte, mikor bedobták őt a robot szájába. Olyan volt ez, mintha apjával együtt Golden Freddy is bosszút akart volna állni, amiért gyilkost csináltak belőle. S mintha ez nem lett volna elég, Felix megállás nélkül úgy érezte, öccse valahol a közelben van. Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! – Könyörgött magában a fiú, remélve, hogy kistestvére valamilyen úton-módon meghallja gondolatait.

Azonban Purple nem hagyott sok időt arra, hogy fia bármit is gondoljon. Egy jól irányzott rúgással félrelökte őt Foxytól, s mielőtt odalépett volna a köhögő gyermekhez, pár csavarással levette a kalóz kampóját.

- Na milyen? Milyen érzés a másik oldalon állni? – Kérdezte, meglepően komoly színnel hangjában, közben lassan térdre ereszkedett fia mellett. – Érted már, miért zokogott Gabe megállás nélkül?

Felix túlságosan is rettegett ahhoz, hogy bármiféle választ adjon, csak könnyfátyolos szemekkel meredt apjára. Az, feldühödve a fiú neveletlenségén erősen nyakához szorította a kampót.

- Válaszolj, ha kérdezlek, kölyök! – Ordította, a horog vége kissé még bele is fúródott a gyermek húsába. Heves, bár remegő bólogatás követte utasítását mielőtt Purple vérszomjasan végighúzta a kampót a fiú bőrén. Habár nem volt túl mély a seb, mégis halványan felszökkent egy kis vér a puha bőr alól. Felix halkan felnyögött, egyik keze reflexszerűen nyúlt nyakához, hogy enyhítsen a fájdalmon, ám apja azonnal megállította. Megragadta, s a mechanikus öltözék erejét használva összeroppantotta csuklóját. A fiú felsikoltott volna, de Purple hamar ajkaira nyomta Foxy kampóját, hogy csendre intse fiát. Elengedte a hasznavehetetlen végtagot, majd saját ajkaira emelte mutatóujját.

- Sssh, nem megmondtam? Ez a mi közös titkunk… Nagy baj lenne, ha idejönne valami, nemde? – Kuncogta, a kampót pedig lassan végighúzta a fiú arcát, mély sebet hagyva maga után. A gyermek azonban egy hangot sem adott ki. Tudta, egy nyikkanás, és apja elveszti az eszét.

- Jó fiú… - kuncogta Purple. Lehajolt fiához, hogy egészen közelről bámulhasson képébe, a véres kampót pedig maga mellett tartva a fiú jobb szeméhez emelte bal kezében. – Lassan csatlakoznod kell a többiekhez… tudod jól, melyik maradt, ugye? – Duruzsolta, szinte már suttogva, mintha tényleg valamilyen titokról lenne szó. Felix csak lopva mert Foxy-ra pillantani, de persze apja mindent észrevett.

- Pontosan! Az, akinek már sűrűn bújtál a bőrébe, hogy Gabe-et ijesztgesd… Mit szólnál… ha örökké olyan lehetnél, mint ő? – Ahogy beszélt, szabad keze felcsúszott a fiú szájához, hogy lepecsételje azt, a kampó pedig vészesen közeledett az aranybarna szemek egyikéhez. Felix elfojtott kiáltások közepette próbálta fejét elmozdítani, ám apja szorítása túl erősnek bizonyult. Egyedül annyit tudott tenni, hogy szorosan összezárta szemét, hogy legalább végignéznie ne kelljen, ahogy az éles horog brutális lassúsággal szemgödrébe fúródik.

Mintha valamilyen töltelékes süteményt lyukasztottak volna ki, úgy buggyant elő a karmazsin színű vér Felix jobb arcféltekéből. Minél mélyebbre hatolt a fém, annál több és több folyadék lepte el arcát, vörösre festve még hollófekete hajának egy részét is. Heves vonaglás és hörgő, elfojtott ordítások jelezték felfoghatatlan fájdalmát, ép kezével egyre csak az előtte térdelő Golden Freddy öltözéket karmolta, mintha csak azért könyörgött volna, hogy legyen már vége a szenvedésének. Eme kívánsága hamarosan be is teljesült, ahogy Purple még egy nagyot nyomott a kampón, hogy beljebb tolja a szemgödörbe. Újból felszökkent egy kis vér, ami ezúttal az öltözék arcára került, majd az ellenkezésnek vége szakadt, a fiú nem mozgott többet. Fredbear immáron mindkét testvér vérét magán hordozta.

A férfi mélyen zihált, arca kifejezéstelenné vált, ahogy halott fiára pillantott. Ennyi lett volna? Megölt mindenkit, aki szeretett fia halálát előidézte, és most vége? Ez nem fért a fejébe. Nem erre számított. Elégedettnek kellene lennie, de a düh, az undor, amit ezek felé a vakarcsok felé érzett, egy pillanatig sem csillapodott. Rohadékok – morogta magában, majd a kampónál fogva felemelte fiát. – Sose lesz már nyugtom…

Azonban, mikor arra készült, hogy ezt a gyermeket is egy robotba, történetesen Foxy-ba erőszakolja bele, nem tudhatta, nem érezhette a mechanikus jelmezen keresztül, hogy a fiúnak még volt pulzusa. Elenyésző ugyan, de volt. Bár már túl fáradt és zsibbadt volt ahhoz, hogy bármi jelét is adja ennek, de Purple utolsó áldozata még élt, mikor minden erejével azon volt, hogy a testet egy robot belsejében eltűntesse.

Mikor elindult kifelé, még mindig lekötötték gondolatai s nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a megnyugvást, amit ezek után a gyilkosságok után várt, nem kapta meg. Talán valamit rosszul csinált? Nem nevelte meg őket kellőképpen? Az képtelenség. Olyan kegyetlen volt velük, amennyire csak tudott! Akkor miért érezte azt, hogy ennek még nincs vége?

MÉG MEGFIZETSZ!

Purple felkapta fejét az ismerős hangra. Ahogy gondolta, ismét az az idegesítő marionett baba bámult rá az ajtóban, üres, élettelen tekintettel, mégis érezhető volt bosszúvágya.

MÉG MEGFIZETSZ!

Hallotta ismét, de biztos volt benne, hogy rajta kívül más nem venné észre a babát. Egyedül őt kísértette a dög, mintha csak lelkén tátongó űrnek a megtestesülése lett volna. Végül is, azt a kölyköt az étterem előtt is azért ölte meg, hogy csillapítsa a feketelyukat, ami kisfia elvesztése után teljesedett ki igazán. Úgy tűnt, azóta se tudta kielégíteni a mardosó hiányt. Most először futott át rajta a félelem. Hiszen még ha végzett is mindenkivel, ez a fekete-fehér csíkos szörnyeteg új életet adott mindannyiójuknak… mit tudna most tenni hát?

Azonban úgy tűnt, a baba nem látta őt, csupán a hangját hallotta. Úgy suhant el mellette és bújt be a kalóz öbölbe, mintha Fredbear is egy egyszerű robot lett volna. De még így is a hideg futkosott a biztonsági őr hátán, mikor a marionett baba elhaladt mellette s amilyen gyorsan csak tudott, sietett vissza a biztonsági szobába. Le kellett vetnie ezt a göncöt. Nem tudta tovább elviselni magán! Kisfia, Gabe és az összes többi áldozatának sikolya ott visszhangzott a fejében. Az emberek kiáltozásai, mikor Golden Freddy ráharapott a gyermekre. A mentő sivító szirénája, mikor elvitték őt… A vérfagyasztó ordítás Gabe szobájából az éjszaka közepén, mielőtt szívrohamot kapott… Minden ott visszhangzott fejében, mintha Golden Freddy ezzel akarta volna bünteti őt, amiért kihasználta az utolsó két gyilkossághoz. Purple gyűlölte a robot, amióta fia meghalt, és most már biztos volt benne, hogy az érzés kölcsönös.

- Elég, elég már! – Kiáltott fel rohamos léptekkel, fittyet hányva a szabályoknak és előírásoknak. Minden erejével azon volt, hogy megszabaduljon az öltözéktől és levegye Fredbear fejét, ám a mechanikus mancsokkal aligha boldogult. – Elég!

Phone hamar észrevette kedvese keserves kiáltásait, s már az ajtóban várta, hogy Purple végre megérkezzen. Tudta, hogy csak rosszul sülhet el, ha a biztonsági őr azt a jelmezt viseli majd. Azonban nem mondott semmi dorgáló szót, mikor megpillantotta őt, hanem gyorsan intézkedett, hogy megszabadítsa őt az öltözéktől. Szinte tépve távolította el a véressé vált, aranyszínű medve fejét, és mielőtt még folytatta volna a robot ruha leválasztását, váratlanul két tenyerébe vette a fekete hajú férfi arcát, hogy a szemeibe nézhessen és megnyugtathassa.

- Hé, hé! Purple, nyugodj meg, máris kiveszlek ebből a szarból! Hallod?

Purple azonban képtelen volt az előtte álló férfira koncentrálni, elméjét teljesen megtöltötték áldozatainak hangjai, fia keserves sikolyai. De miért? Miért most? Biztosan ez is annak az átkozott babának a műve! Ó, hogyan tudná egyszer és mindenkorra elhallgatatni…!

Mikor aztán ajkain Phone száját vélte megérezni, pár zavart pislogás közepette magához tért végre. A férfi mindent beleadhatott, hogy elérje őt, hiszen egy ilyen robot még egy átlagos felnőttnél is magasabb volt. Lábujjhegyen ágaskodva igyekezett felérni hozzá, s mivel nem sokáig bírta így, hamar vissza is ereszkedett.

- Kiveszlek ebből a szarból, rendben? – Ismételte meg a fáradt éjjeliőr, majd el is kezdte a procedúrát. Purple bólintott s türelmesen megvárta, míg barátja mindent elintéz, hogy ő végre kimászhasson ebből az istenverte robotból. Az biztos – gondolta -, hogy soha többé a közelébe se megyek ennek.

Ahogy Phone ügyködött, Purple észrevette a monitoron, hogy minden kamerafelvétel hibaüzenetet írt ki, mintha valami vezetékkel lenne probléma. Ezen halványan elvigyorodott. Hát a férfi tényleg gondoskodott arról, hogy semmi nyoma ne maradjon ennek a gyilkosságnak sem. Mikor végre kiszabadult Golden Freddy fogságából, nem is habozott tovább, azonnal a falhoz lökte Phone-t és szenvedélyesen megcsókolta. A férfi alig jutott levegőhöz, de annyit felfogott, hogy minél erőteljesebben csókoljon vissza, viszonozva kedvese hevességét.

- Jó látni, hogy ismét jól vagy… - eresztette ki ügyetlenül, mikor végre levegőhöz jutott.

- Tekintsd ezt köszönetnek – kuncogta egy széles vigyor közepette a biztonsági őr, majd kényelembe helyezte magát az irodaszéken. – Bár sajnálhatod, hogy lemaradtál erről a műsorról. – Magyarázta, fejét pedig kissé hátravezette. Gondolatai újra vándorolni kezdek; mi lesz eztán?

- Ó, biztos vagyok benne, hogy rendesen elintézted őket – felelte Phone. – Most már végre nyugtod lehet.

- Gondolod? – Kérdezte akarva akaratlanul is. Igen, erre gondolt ő is, ezt várta szüntelen, de az a bizonyos elégedettség nem akarta elérni őt. Azonban mielőtt bármiféle gyengeséget mutatott volna, vagy valami jelét annak, hogy kételkedik tetteiben, Purple széles vigyorra húzta ajkait, szemeit pedig lesütötte, hogy a másik férfira pillanthasson.

- Ne légy bolond. Hiszen a rémálom még csak most kezdődik! – Kacagta, majd tekintetét visszatáncoltatta a plafonra. – Senki se mondta, hogy itt kell megállnom, ugye?

Phone eleinte nem értette barátja viselkedését, de hamar mosolyra húzta ajkait, majd barátja mellé lépett, fölé tornyosulva pedig szürke szemeibe nézett.

- Dehogy is. Én pedig támogatlak, amiben csak tudlak!

Phone lehajolt, hogy egy csókot nyomjon kedvese ajkaira, aki egyre csak kuncogott a férfi ragaszkodásán. De magában már érezte, csak ő képes még azt a csöppnyi józanságot megtartani elméjében, ami mindezek után még maradt neki. Bár a lelkében tátongó fekete lyuk egyre nagyobb mértékben falta fel belülről, hatalmas űrt hagyva maga után, Purple biztos volt benne, hogy amíg a férfival szórakozhat, nem történhet nagyobb baj. Amíg Phone valóban mindent megtesz, hogy vele legyen, képes megőrizni maradék józan eszét. Amit viszont nem gondolt volna, hogy a dolgok korántsem értek véget ezekkel a gyilkosságokkal és korántsem abban az értelemben, ahogyan azt ő gondolta. Bonnie, Chica, Freddy és Foxy immáron közösen tombolhattak éjszakánként, bosszúra szomjasan, megváltást és békét keresve abban a lila ködös rémálomban amit Purple hozott a Freddy Fazbear Pizzériára.

MÉG MEGFIZETSZ!

Visszhangzott a marionett baba hangja a folyosókon.