Heroin 2

~2.~ The only hope for me is you

A két férfi kicsivel tíz után adták át a szobát, amiért a recepciós hölgy természetesen kelletlenül sóhajtozott – mintha tömérdek munkája lett volna -, ám Vash bocsánatkérő hebegését leszámítva nem sokat törődtek vele. Mentek, ahogy megbeszélték. Ahogy kiléptek az épületből, Vash találomra elindult egy utcán, Wolfwood pedig reflexszerűen követte, mintha már évek óta így csinálták volna. Időközben a fekete hajú hamar rágyújtott egy cigarettára és jó ízűen kifújta a füstjét, míg Vash egy a táskából előhalászott fésűvel igyekezett stílusosan felállítani szőke tincseit. Ezt természetesen Wolfwoodnak meg is kellett jegyeznie.

- Nem lenne egyszerűbb konnektorba nyúlni?

- Gonosz! – Vetette hátra színlelt sértődöttséggel, majd menet közben el is rakta a fésűt. Wolfwood csak belekuncogott a cigarettába, s igyekezett tartani a lépést.

- És akkor, merre tovább? – Érdeklődte meg, mikor sikerült beérnie a vörös kabátos férfit. Ő azonban csak megvonta a vállát és elvigyorodott.

- Előre, nincs különösebb célom…

- Micsoda!? Csak bele a nagy világba?

- Úgy izgalmasabb, nem? – Vetette oda vigyorogva Vash, mire Wolfwood is elmosolyodott. Vash azonban hirtelen kínosan felnevetett. – Bár innentől végig gyalogolnunk kell…

- Mi!? – Fakadt ki ismét Wolfwood, kis híján beleharapva a cigi végébe. – De hisz vagy negyven mérföldre van a következő város!

- Nos, az utolsó dollárjaimat kajára meg szállásra költöttem, Te nem engedsz a pénzedből, így marad a lábbusz – jelentette ki piszkosul idegesítő könnyedséggel Vash. Eleinte felhúzta a másik férfit, ám végül ahelyett, hogy elmarasztalta volna, inkább csak felnevetett.

- Képes voltál minden filléredet egy ismeretlenre költeni, akivel csak aznap találkoztál a buszon?

- Te ugyanúgy egy ismeretlenért mondtál le a drogról… Melyikünk is idiótább? – Vágott vissza Vash, de válaszként csak egy hatalmas pofont kapott a tarkójára.

- Egyértelműen te – mormolta Wolfwood, s kissé elkomorult arccal előrébb sétált. Vash pislogott párat, ahogy megtorpant az ütés helyét simogatva, majd fejét lehajtva kellemetlenül elmosolyodott.

- Meg kéne tanulnom, hogy ne csináljak mindenből viccet… - motyogta magának, s legszívesebben behúzott volna magának egyet, amiért ilyen felelőtlen kijelentést tett az imént.

- Most akkor jössz, vagy külön kérvényt nyújtsak be?

Wolfwood hangja hamar felrázta, s hogy ne okozzon több kellemetlenséget, hamar összeszedte magát, hogy felzárkózzon. A továbbiakban csak egy kisboltba mentek be, miután Wolfwood belátta, hogy egy üveg víz és pár keksz nem lesz elég a következő városig, s úgy döntött, beszáll ő is a költségekbe.

És ez után kezdődött meg a hosszú gyalogtúra. Az idáig felfelé caflató túra után most egész kényelmesnek tűnt hegynek lefelé baktatni, de kis idő múlva rá kellett jönniük, hogy ez így még fárasztóbb lesz. Pár óra múlva már érezték is a negatív hatást lábszárukban és talpukban, ami csak újabb és újabb mérgelődő nyögdécselést szült Wolfwoodtól. Vash próbálta valahogy lenyugtatni őt, de minden kísérlete – beleértve az idióta vicceket, a tématereléseket és még a sört is -, kudarcba fulladt. Wolfwood csak tömte a szájába a cigiket egymás után, ami szintén aggasztotta a szőkét… De nem tehetett mást. Elképesztő rosszul érezte magát, amit a reggeli csók is csak fél óráig tudott elfeledtetni, utána visszatért a hasogató, pokoli fejfájás, a gyomor állandó fölfordulása és persze az égető szükségérzet egy parányi mennyiségű heroinért. Nem tehetett mást, mint állandóan azt a mocskos nikotint szívni – hála az égnek, indulás előtt sikerült ebből is bevásárolnia.

Egyedül a napsütéses időnek örülhettek úgy ahogy, bár ősznek megfelelően nem sok meleget adott. Az út mentén lassan száradtak fel a tócsák, az elhaladó autósok pedig előszeretettel hajtottak beléjük, olykor-olykor sárosra fröcskölve a két férfit.

- Tudod, akár stoppolhatnánk is – morgott föl egyszer Wolfwood, mikor már a sokadik jármű ment el mellettük.

- Megőrültél!? Tudod te, hogy az milyen veszélyes? – Csattant föl Vash szinte kioktatóan. – Sosem lehetsz biztos abban, hogy ki vesz fel… akár elvihetnek az isten háta mögé…

- Ha kilököm őket a kocsiból, akkor bajosan… - jelentette ki egyszerűen Wolfwood.

- Azt nem stoppolásnak, azt kocsi lopásnak hívják – sóhajtott fel Vash, majd megtorpant, ahogy észrevette, hogy Wolfwood hátramaradt. Újabb cigaretta.

- Nem mindegy? Legalább lenne kocsink és nem kéne kutyagolnunk… - folytatta a férfi, majd sebre vágta benzines öngyújtóját, megigazította vállán a gitárt és ment Vash után. A vörös kabátos csak felsóhajtott, ahogy elindult a másik, majd ő is lassú léptekbe kezdett.

- Nem kéne állandóan azt szívnod… Nem szeretném, ha most meg a tüdőbajtól kellene féltenem téged… - csúszott ki ajkai közül, bár mire az utolsó szavakat mondta, rájött, talán jobb lett volna, ha elhallgat. Wolfwood morgása is ezt bizonyította, bár meg kellett vallania, a "féltenem" szó kissé imponált neki.

- Mindenbe bele kell kötnöd, ugye!? – Majd ezzel az arcába fújta a füstöt. Vash pár pillanatig nyűgösen hessegette el orrától a bűzt, ám hamar vigyorra húzta ajkait.

- Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – Hajolt hirtelen a másik képébe. Wolfwood nagyokat pislogott, majd ahogy átfutott az agyán a megfejtés, halvány pírral az arcán felmorgott és ment tovább. Persze a szőke jót kuncogott ezen, s dúdolgatva követte a másikat. A dalra Wolfwood is felfigyelt, s próbált feltűnés nélkül hátra sandítni. Nem ismerte, de valahogy biztosra vette, hogy fontos lehet Vash számára.

Egy idő után azonban kezdett kényelmetlenné válni számára, hogy elől baktat, így aztán megtorpant, megvárta, hogy Vash melléje kerüljön, majd követte. A szőke nem sokat értett a dologból, de egy mosollyal nyugtázva haladt tovább. Maga Wolfwood sem tudta, miért tett így. Nem tartozott azokhoz az emberekhez, akik görcsösen követnek másokat – még ha olyan helyről is jött, ahol ezt tanítják -, szerette a maga útját járni, egészen eddig így is tett, most viszont valami belül azt súgta, Vashnak kell elől mennie, neki pedig követnie őt. Sokáig így is mentek. Nem beszéltek, csak néha váltottak pár nyűgös szót, de valahogy jó is volt így. Vash továbbra is dudorászott, Wolfwood pedig a cigi füstbe feledkezve gyalogolt mögötte – ha akartak volna se tudtak volna egymás mellett menni, a forgalom időközben felgyorsult, és szinte két percenként elhúzott mellettük egy autó.

Egyszer aztán Vash megtorpant egy pillanatra, majd egy sáros, letaposott ösvényre vette az irányt. Wolfwood mit sem érte lépett mellé.

- Mit keresünk erre? Nem egyenesen kéne továbbmenni?

- Van erre egy kis tanya, segítőket keresnek – magyarázta mosolyogva Vash. Wolfwood még mindig nem értette.

- És?

- Majd mi segítünk! Különben is kell egy kis zsebpénz az útra – folytatta Vash, közben pedig lassan ki is rajzolódott az ösvény végén az előbb említett telek, vele együtt a bekerített állatok, az istállók és egy hatalmas szántóföld.

- Micsoda!? – Fakadt ki azonnal Wolfwood, majd megtorpant, a másik karját megragadva pedig Vasht is megállította. – Tongari, nem voltam elég világos, mikor azt, mondtam, egy alvilági nagyfőnök van a nyomomban?

- Ha jól emlékszem, említettem, hogy ezzel nem vagy egyedül – vágta rá kelletlenül a szőke. – De munka nélkül nem szerezhetünk pénzt, tehát be kell iktatnunk egy megállót…

- Nos… én tudnék szerezni – jelentette ki büszkén, összekulcsolt karokkal Wolfwood.

- Mint a buszon? Wolfwood, van egy olyan érzésem, hogy nem tudod pontosan mit jelent egy-két kifejezés… - vágott vissza Vash s folytatta útját a tanya felé.

- Inkább csak te szeretsz mindenbe belekukacoskodni – felelte Wolfwood, majd újabb cigire gyújtott. El kellett ismernie, tényleg szükségük volt pénzre, és egy kis "pihenő" sem ártott volna meg, ám a nevelőapjától való félelem mellett valami más is lassan félelmet szült benne.

Mi van, ha rájön?

Sóhajtott és követte Vash, ahogyan eddig is. Nem sokat tehet, ha kiderül. Előbb vagy utóbb rájönne…

A tanya egész elhagyatottnak tűnt első ránézésre. Egy lelket sem láttak sehol, így aztán Vash elkiáltotta magát, hogy magukra vonja a figyelmet.

- Jó napot! Jelentkeznénk segítőnek!

Hangjára felriadt pár galamb a tyúkól közelében és bambán fölemelte fejét néhány birka a közelben, de egyébiránt nem jött felelet. Halk neszre lett figyelmes Wolfwood a mögötte húzódó, kerítéssel elhatárolt kukoricásból, de mire odakapta a fejét, csak elsuhanó, alacsony árnyakat látott. Furcsállva a dolgot fürkészte a helyet, szorosan gitárja egyik szíjába kapaszkodva, de végül csak megvonta a vállát és visszafordult Vashhoz, aki… időközben úgy döntött, hogy felfedezi a tanyát. Minden istállóba bekukkantva járta végig a helyet, közben kíváncsian fel—felszólogatott.

- Hahó? Van itt valaki?

- Mi a… Tongari, mit művelsz!? Nem nyithatsz be mindenhová csak úgy! – Mordult rá kioktatóan Wolfwood, s mint eszét vesztett szülő ment Vash után, hogy megnevelje, ám ő rá se hederített.

- Elnézést, mi a hirdetés miatt jöttünk. Szeretnénk segíteni a tanya körül… - nyitott be a szőke végül a lovak óljába, ahol hamar megpillantott a legszélső sarokban egy öreg, alacsony, de termetes asszonyt. Őszbe borult haját kék-fehér mintás kendő alá fogta, sötétkék otthonkáját pedig piros köténnyel védte a piszoktól. Az asszony kisvártatva nézett fel egy éjfekete csődör csutakolásából, majd megörülve elmosolyodott a jövevény láttán.

- Óh! Üdvözlöm, hát olvasta az én picinyke táblámat? Nem gondoltam volna, hogy lesz aki észreveszi… - magyarázta kedvesen az asszony, közben folytatta munkáját, amit a fekete szépség egy elégedett nyerítéssel köszönt. – Tessék csak befáradni, ne féljen, Árnyék nem harap.

Vash ezen elvigyorodott, majd máris beljebb csúszott az ajtón, utána rögtön Wolfwood, aki készre fogva szájában a cigarettát nézett körül a közepes méretű istállóban. Több hely is volt, ám a fekete paripát leszámítva csak egy hófehér, arany sörényű csődört látott még közel a másikhoz.

- Óh, ketten vannak! Csodás, dupla munkaerő – viccelődött az öregasszony. Mikor végzett a csutakolással vödörbe dobta a kefét, majd egy kis szénát adott az állatnak s játékosan megsimogatta nyakát.

- Igen, és ha lehet, minél hamarabb kezdenénk. Tudja, nem maradhatunk túl sokáig – magyarázta Vash.

- Ó, elég ha egy hétig maradnak! – Legyintgetett az asszony. – El vagyunk maradva kissé a feladatokkal, mióta a férjem lebetegedett, a fiam pedig üzleti útra ment… De egy hét alatt behozhatjuk, ha összedolgozunk!

- Ahh, remélem a férje jól van… - sóhajtott fel aggodalmasan Vash, mintha már ezer éve ismerte volna a nőt és a férjét és most halálosan meglepte volna a hír. Wolfwood nem tudta eldönteni, hogy most csak megjátssza magát a jó viszony érdekében, vagy tényleg ilyen hamar képes ismeretlenekért aggodalmat tanúsítani.

- Csak egy kis megfázás, de tudja, az ő korában az is súlyos lehet…

- Ez esetben adja át jókívánságom a férjének Missis…

- Ó, elnézést, be sem mutatkoztam! – Csapta össze tenyereit teljesen elámulva az asszony, majd miután megtörölte kötényében őket, odanyújtotta jobbját Vashnak. – Mrs. Johnson. De szólítson csak May-nek!

- Örülök a találkozásnak, May. Én Eriks vagyok, ő pedig itt Wolfwood – mutatkozott be lelkesen a szőke. Wolfwood üdvözlően bólintott ugyan, de az álnév hallatán kissé értetlenül pislogott Vashra. Bár be kellett vallania, mégsem lehet úgy kezet nyújtani valakinek, hogy "Helló, én vagyok Vash the Stampede!". Azonnal mehetnének is tovább…

- Örülök a találkozásnak, May. Igazán takaros tanyája van – nyújtotta oda jobbját a férfi, miután Vash hátrébb lépett.

- De csak mert még nem látta mi van hátul! – Kacagott fel May. – Nem fogunk unatkozni, abban biztos vagyok!  De mielőtt elkezdenénk, megnézhetném a személyiket? Elnézést, de rengeteg ellenőrzés megy erre mostanság, nem igazán szeretik a magunkfajta munkásokat…

- Oh, persze, megértjük – sóhajtotta Vash és máris elkezdett kutakodni a táskájában. Wolfwood is hasonlóképpen tett, bár fél szemmel a másikat figyelte: biztos, hogy jó ötlet lesz ez? Ám ahogy ez átfutott az agyában, rá kellett ébrednie, hogy nem Vash miatt kell most aggódnia. Kelletlenül nyújtotta át az igazolványt az alacsony nőnek, aki szemüvegét magára öltve egy darabig vizsgálta azt, majd fejét csóválva adta vissza.

- Sajnálom fiam, de nem lenne szerencsés kiskorút alkalmaznom. Megüthetem a bokám, ha rám küldik azokat a semmirekellőket…

- Semmi gond, May. Maximum besegítek a ház körüli munkába. Abba nem köthetnek bele – próbált mosolyt erőltetni arcára Wolfwood míg elvette az igazolványt. May kedvesen legyintgetett, hogy nem kell, és hogy ketten, Eriksszel is boldogulnak, nyugodtan pihenjen csak le. Vash azonban kikerekedett szemekkel, hitetlenkedve meredt a kínosan felnevető férfira, míg May az ő – nem mellesleg hamis – papírjait nézte. Nem… az nem lehet… Hogy lehet Wolfwood kiskorú, hisz… Az arca vonásai, a hangja, az egész gondolkodásmódja… Itt valami nem stimmel…

Aztán szöget ütött a fejében a lehetséges válasz, de az is csak elkeserítő érzéssel töltötte meg.

- Hmm ön rendben van, Eriks. Még néhány hivatalos papír és neki is állhat – magyarázta az asszony, majd miután visszaadta az igazolványokat, megindult a kapu felé. – Kövessen, a konyhában megírjuk őket.

Azonban sem Vash, sem Wolfwood nem ment May után, megvárták, hogy elhagyja az istállót…

- Eriks, huh? – Törte meg a csendet Wolfwood, amilyen gyorsan csak tudta, s lassan előre is ment, hogy ne kelljen Vash szemébe néznie. – Azok után amennyit papoltál nekem, nem néztem volna ki belőled egy hamis igazolványt…

- Mégis hogy lehetsz te kiskorú? – Tért hamar a lényegre a szőke, arcán még mindig a megdöbbenés és hitetlenkedés egyvelege látszódott. Wolfwood azonban csöndben maradt, csupán megtorpant és hagyta Vasht beszélni. – Ugye nem a… Wolfwood, de hisz a külsőd…

- Mi az, nehéz elfogadnod a tényt, hogy nem csak meleg, de pedofil is vagy? – Próbálta egy ostoba viccel terelni a témát a férfi, ám mikor megfordult és szembetalálkozott Vash már-már bugyuta, szánakozó tekintetével, hamar elment a humorérzéke. – Semmit se tudsz a drogokról, ugye? Több évet elvesz egy-egy adag, szinte falják az ember életét… - megvonta a vállát, majd újabb cigarettára gyújtott. – Ez van, ezt már nem tudott megváltoztatni.

- De…. akkor mennyi idős vagy? – Kérdezte, szinte félve Vash. Egyáltalán nem izgatta, hogy Wolfwood fiatalabb nála, nem a korába szeretett bele… Sokkal inkább aggasztotta, hogy mennyi évet zabált már fel az az átkozott heroin az életéből.

- Mit számít az!? – Mordult fel ingerülten a férfi, Vash még össze is rezzent a hirtelen változó hangerősségtől. – Miért olyan cseszett fontos tudnod mit ölt még ki belőlem az a szar!?

- D-De…

- Nincs de! Vannak dolgok, amiket fölösleges feszegetni… Az hogy tizenévesből hirtelen harminc lettem nem változtat semmin – morogta Wolfwood s mélyet szívott a nikotinból. Valószínűleg nem bukott volna ennyire ki, ha nem érzett volna égető szükséget egy picinyke kis adagért… Csak egy centit a vénába… vagy kettőt… hármat… Még a rosszullét is elfogta a gondolattól, hogy türtőztetnie kell magát. Vash persze látta az arcából kifutó vért és az imbolygást, de fogalma sem volt mit kellene tennie. Már épp rávette volna magát valami semmitmondó biztatásra, mikor az egyik boxból kilépett a fehér paripa s egy mozdulattal, egészen könnyedén tarkón nyalta Wolfwoodot. A férfi kisebb irtózó sikoltást hallatva pördült meg és szitkozódva próbálta arrébb tessékelni az állatot, aki viszont felettébb ízletesnek találta Wolfwood fekete pulóverének a vállát.

Vash pontosan tudta, hogy ez után a beszélgetés után nem kellene, de képtelen volt megállni, hogy ne kacagjon fel jó ízűen a látványtól. Ez persze tovább szította Wolfwood káromkodás sorozatát, míg fehér szépség rá se hederítve nyomta fejét a férfi nyakába.

- Mi lesz hát, Eriks, nem jön? – Nyitott be May, majd ő is szélesen elmosolyodott Wolfwood és a paripa láttán. – Látom már össze is barátkozott Üstökössel. Igazán szelíd állat, ha valakit megszeret, azt nehezen ereszti…

- Hát akkor szeressen valaki mást – morogta Wolfwood, ahogy továbbra is próbálta valahogy távol tartani magától a fehér csődört.

- Meg kell hagyni, a legjobbkor szólt közbe – kuncogta Vash és lassan elindult a kapu felé. Wolfwood kissé értetlenül meredt vissza rá, így aztán folytatta. – Az állatok sok mindent megéreznek…

Wolfwood továbbra is értetlenül meredt az elhaladó férfira. Nem értette, mit akart ezzel Vash, de nem is tudott túl sokat merengeni rajta, hiszen Üstökös hamar képen nyalta, s csak sokadik noszogatásra sikerült őt visszatessékelni a boxába. Ahol aztán boldogan felnyerített, megrázta sörényét, majd leült, továbbra is az új jövevényt pislantva. Mire Wolfwood felocsúdott, Vash már rég az iratokat rendezte Mayjel, ő pedig egyedül maradt az istállóban. Egy ideig még szemezett Üstökössel, mintha csak azt kérdezné: ez meg mi a fenére volt jó? Amint, hogy ezt elgondolta, Üstökös máris oldalra kapta a fejét, ahogy a közeli, szemközti boxban Árnyék mozgolódását vélte hallani. Az idősebb, fehér paripa ezzel a kitartó szeretettel és látható aggodalommal kísértetiesen emlékeztette Wolfwoodot valakire…  De mielőtt még tovább gondolta volna mindezt, hamar megrázta fejét és elindult ő is a kijárat felé.

Nos, úgy tűnik ez úttal ő kimarad a munkából… Valahol ez széles vigyorra húzta ajkait. Valami haszna mégis csak származott a heroinból. Bár be kellett vallania, semmi kedve nem volt csak ülni és bámulni egy héten keresztül – meg hát Vasht sem akarta cserbenhagyni, bár megérdemelte volna, ha már csak úgy belerángatta ebbe. Most viszont szeretett volna egy kicsit leülni és nem törődni semmivel. Nem csak lábai fáradtak el a reggel óta tartó kutyagolásban, de az előbb fellángolt vágy egy kis kábítószerért is végtelenül kimerítette… Muszáj volt kicsit leülnie és minden megmaradt erejével nemet mondani arra a mocsokra.

Így is tett. Nem messze az istállótól húzódott el a család kis házikója, előtte pedig egy kisebb terasz. Szinte a földre esve helyezte magát úgy ahogy kényelembe, miután gondosan sikerült letennie a gitárt és a táskát. Lábait kissé felhúzva terpeszbe rakta, könyökével pedig térdére támaszkodva bámult előre. Egyedül volt… és nagy valószínűséggel sokáig egyedül is lesz, ha beindul a munka… Senki se tudná meg, ha egy kevés adagot összekeverne…

Lopva pillantott le jobbján elterült táskájára. Mit ártana egy kevéske? Hisz ez a semmirekellő dohány még csak pótolni se tudja azt az élvezetet, amit a heroin adhat! És senki se tudna róla… tényleg csak egy keveset használna, nem ütné ki úgy magát, mint a múltkor! Karja már-már akaratlanul is nyúlt a táska tartalma után, mintha nem is Wolfwood irányította volna, hanem valami magasabb rendű erő… Ám mielőtt teljesen kicipzározta volna a táskát, másik karjával azonnal megragadta jobbját s visszahúzta. Mint valami őrült, aki képtelen uralkodni a saját teste fölött. Mérgében még jó erősen bele is harapott alsó ajkába.

Nem, nem lehet, hogy ilyen könnyen feladja! De valahogy mégis csak le kell vezetnie indulatait…

Fel se tűnt neki nagy kínlódásában, hogy a ház sarka mögül egy kíváncsi zöld szempár figyeli. Az illető nem igazán értette, miért viaskodik a másik saját karjával, de valahol nagyon viccesnek találta és halkan felkuncogott. Wolfwood még ezt a gyermeki nyikkanást sem vette észre, sőt mérgelődésében inkább magához vette leszíjazott gitárját és amilyen gyorsancsak tudta, kibontotta. Erre már a rejtőzködő kisleány is felkapta a fejét s ámultan figyelte, ahogy a jövevény megpendíti a hangszert.

A dal azonban kevésbé volt égi vagy elragadó, mint ahogyan azt a gyermek látta. Hosszú, borongósan mély hangok követték egymást, mintha valami örvény kerekedett volna a puszta közepén és egyre mélyebbre és mélyebbre húzta volna a férfit. Hasonló keserűséggel szólalt föl egyszer csak, mintha minden undorát s minden átkozott vágyát a heroin iránt ebbe a megmagyarázhatatlan örvénybe dobta volna.

- What shall we use to fill the empty spaces where waves of hunger roar?

Viszonylag halkan énekelt, semmiképp sem akarta felhívni Vash figyelmét, de egyébiránt nem érdekelte a külvilág. Kellett valami, ami elvonja a figyelmét, és ezúttal ez Pink Floyd egyik darabja volt. A kislány ennek ellenére továbbra is áhítattal nézte, ahogy Wolfwood ujjai melódiát táncolnak a húrokon, s mint a rejtekéből kicsalt őz, lassan elindult feléje. Nem igazán értette a szöveget, ehhez ő valószínűleg még túl gyerek, de a gitár és a szenvedélyes játék egyszerűen odavonzotta a férfihoz.

Ő még akkor sem vette észre a kölyköt, mikor a dal erőteljesebb, pörgősebb ütemet vett és valószínűleg durvább szöveget.

- Shall we work straight through the night? Shall we get into fights? Leave the lights on? Drop bombs? Do tours of the east? Contract diseases? Bury bones? Break up homes? Send flowers by phone?  

Wolfwood szinte köpködve adta úját a szavaknak, ahogy minden gyűlöletét kiadta magából és hagyta, hogy a dal magával ragadja.

Mikor aztán az utolsó sorral és az utolsó dallammal is végzett, lelkes, hangos tapsolás rázta föl saját világából. Ekkor figyelt csak föl az előtte pár lépésnyire álló, nagyjából tíz éves kislányra. Hosszú, bő farmert és egy rövid fekte pólót viselt, rövid, sötétbarna haja pedig kócosan lógott smaragdzöld szemeibe. Wolfwood azonnal, reflexszerűen vette ki szájából a félig elszívott cigarettát, majd kissé bosszúsan el is taposta. Mi a fene van? Mostanában mindenki kilesi zenélés közben? Bár ezúttal nem zavarta a dolog, a gyermek széles mosolya valahogy elkergette haragját, egyedül az bántotta, hogy ilyen sötét és lehangoló dalt kellett meghallania.

- Nem tudod, hogy nem illik csak úgy kihallgatni az embereket? – Viccelődött a férfi, ám a gyermek jobbára ügyet sem vetett rá. Azonnal a férfihez rohant és a gitárt kezdte vizslatni. Wolfwood nem tudott haragudni rá, így csak hagyta, hogy az minden zugot megtapinthasson a hangszeren.

- Ez igazi? Olyan, mint a nagy sztároké? Nekem csak egy játékgitárom van, az nem tud ilyen jól zenélni… viszont világít! Ez tud világítani?

- Oi oi, csillapodj, kisasszony! Hisz még a nevedet sem tudom – kuncogott fel Wolfwood, ahogy végignézett a kislányon és az ő áhítattal teli tekintetén. Fel se tűnt neki, hogy máris kevésbé vágyik arra a vacakra, s már nem is érzi annyira betegnek magát.

A lány erre felkapta a fejét, majd pár lépést hátrálva kinyújtotta jobb aprócska karját.

- Roxanne Johnson! És a tiéd?

Wolfwood akaratlanul is elmosolyodott a határozott kiálláson, majd kezet is rázott a kis kukkolóval.

- Nicholas D. Wolfwood. Helyes, most, hogy már ismerjük egymást… Igen, ez igazi, és igazi klasszikus rockot játszik és csakis rockot. Az tudod mit jelent? – Mosolyodott el a férfi s ismét a kezébe vette a hangszert. Roxanne hamar melléje szaladt, majd leült ő is a terasz küszöbére.

- Hogy csak jó dalokat játszik? – Kérdezte kissé bizonytalanul a lány, mire Wolfwood halkan felkuncogott és összeborzolta a haját.

- Azt hiszem, mi nagyon jóban leszünk.

Roxanne ezen felnevetett, majd közelebb kúszott, mikor Wolfwood újabb dalt kezdett játszani.

- Nehéz ezen gitározni? Az enyémen csak egy gombot kell megnyomni… ez nehezebbnek látszik…

- Pedig nem az, csak hagyni kell, hogy az érzéseid irányítsanak… - magyarázta mosolyogva, s kissé lassabbra vette az ütemet.

- Érzések? Mint téged az előbb?

Wolfwood ujjai egy pillanatra megtorpantak, majd lassan folytatták táncukat.

- Igen, olyasmi…

- Nagyon szép volt… bár nem igazán értettem a szövegét…

- Hehh, van, hogy csak úgy élvezhetsz egy dalt, ha nem érted…

- De hát akkor mi a lényege?

- Nem kell mindent érteni ahhoz, hogy élvezd, van, hogy csak ki kell kapcsolnod az agyad. Ahhoz meg pont tökéletesek ezek a dalok – magyarázta Wolfwood. Nem igazán tudta, miért mondja el ezeket ennek az ismeretlen lánynak, de valahol hálás volt az égnek, hogy van mellette valaki, méha az egy gyerek is.

- De ha nincs értelme, hogy képesek a sztárok pénzt keresni? – Folytatta a kérdezősködést Roxanne. Wolfwoodot kissé meglepte az ilyesfajta kérdés egy kislánytól, így aztán próbált nem lebutítóan válaszolni.

- Nos, pontosan azért, amit az előbb mondtam. Az embereknek nem kell mindig konkrétum, ugyanúgy szükség van a zenére is, mint egy fogtömésre…

- Ezt elmondhatnád apunak is… - sóhajtott fel a kis Roxanne, majd elhúzódva a férfitól bámult maga elé. – Minden áron azt akarja, hogy orvos legyek, pedig én rock sztár akarok lenni… azt a gitárt is a saját zsebpénzemből vettem…

Wolfwood lassan elnémult a gitáron, majd az elszomorodott kislány felé fordult. Apák mi? Imádják pokollá tenni szerencsétlen kölykök életét… Nem tudta miért foglalkoztatta ez annyira hirtelenjében, de nem hagyhatta annyiban.

- Hé, Roxy – bökte oldalba a lányt, majd máris a kezébe nyomta a kopott hangszert, ami vagy kétszer akkora volt, mint maga Roxanne -, hadd tanítsalak meg pár ütős dallamra. Először tedd az egyik kezed a gitár nyakára, így ni, itt tudod szabályozni a hangokat. Igazán egyszerű, minél közelebb nyomod le a húrt a gitár testéhez, annál vékonyabb lesz a hang, látod?

Roxanne izgatottan bólogatott és magában végtelenül hálás volt új becenevéért. Szinte itta Wolfwood oktató szavait és hagyta, hogy a férfi hátulról irányítsa kezeit. Pár perc múlva már így, közösen kezdtek el egy egyszerűbb, lassabb dallamot.

Egyszer csak kinyílt a hátuk mögött az ajtó, de a két zenebolond annyira belefeledkezett a játékba, hogy csak nevük hallatán kapták fel fejüket.

- Még egy pillanat, és adok önnek munkásruhát, ne kelljen ezt a szép piros kabátot összepiszkolnia! – Magyarázta May, ahogy először ő lépett ki az ajtón.

- Ah, az igazán kedves lenne öntől…

- Nézzenek oda, Roxanne! – Kiáltott fel az asszony, mikor megpillantotta a két dalos pacsirtát. A lány és Wolfwood ekkor eszmélt csak fel, hogy társaságuk van. Roxanne kissé megszeppenve húzódott vissza Wolfwood ölébe, mikor megpillantotta a másik jövevényt, a fekete hajú férfi pedig csak kiengedett egy hosszú, kelletlen sóhajt Vash széles mosolya láttán.

- Már kezdtem aggódni, hogy sehol sem talállak… oh, csak nem összebarátkoztál Wolfwooddal? – Érdeklődött a nagymama, mire a lány hirtelenjében lelkesen felpattant Wolfwood ölében, rá se hederítve, hogy a combját tapossa.

- Nick megtanít gitározni! Rock sztár leszek, May néni!

- Oi, oi. Óvatosan a lábaddal kölyök! – Mordult fel a férfi s próbálta valahogy kényelmesebb pozícióba helyezni a gyerkőcöt. Csak kisvártatva esett le neki, hogyan szólították, ami aztán halvány mosolyra húzta ajkait. Milyen régen is hallotta ezt a becenevet… pláne ilyen gyerektől.

May nagyot nevetett Roxanne kijelentésén és úgy az egész látványon, majd lassan Wolfwood mellé lépett.

- Ha már így hozta a sors, megtenné, hogy vigyáz a kis Roxanne-ra? A szülei bízták rám, amíg üzleti úton vannak, de én kissé el vagyok havazva az itteni munkával… Megtenné?

- Azt hiszem, ha akarnám, se tudnám levakarni Roxy-t… - nevetett fel a férfi, mikor a kislány végre elhelyezkedett jobb combján, kicsinyke karjaiban pedig a gitárt szorongatta.

- Ennek nagyon örülök! Jó látni, hogy valakit így megkedvelt… Általában nagyon távolságtartó…

- Ahhoz képest be nem áll a szája – Kuncogott fel Wolfwood, amin Roxy is kénytelen volt elmosolyodni. Végül May megindult jobbra, az istállók felé.

- Jöjjön, Eriks. Az állatok nem etetik meg magukat – kacagott fel az asszony, ám mikor már Vash megindult volna, még visszafordult. – Ó, jut eszembe. Roxanne, a kis rock sztár megtenné, hogy főz nekünk valami jót ebédre Wolfwooddal?

- Hogy mi!? – Kapta föl a fejét az említett férfi, Roxy azonban csak boldogan bólintott, majd a gitárt továbbra is szorongatva elindult befelé.

- Gyere Nick! Mára valami finomságot találtam ki! – És ezzel be is rohant a házba. A férfi még mindig hitetlenkedve meredt utána, majd egy hosszú sóhaj keretében feltápászkodott. Hát mégsem lesz nyugta… Bár nem is volt annyira terhére, legalább volt, ami lekötötte figyelmét és… sose tudott volna goromba, vagy lehangoló lenni egy gyermek mellett.

Mindeközben May is folytatta útját, invitálva maga után Vasht, aki pár lépést tett ugyan, de Wolfwood mellett hamar megtorpant s csak mosolygott. Wolfwood nem értette, mire fő van ez a jó kedv, de valahol sejtette, hogy jobb is az idegzetének, ha nem tudja.

- Úgy tűnik, egy időre külön válnak útjaink… - mosolyogta. Az után a veszekedés után igazán boldoggá tette, hogy láthatta ezt a kis szituációt Roxanne-nal, s úgy érezte, a kislány jelenléte csak jót tenne Wolfwoodnak. Legalább is most már kevésbé aggódott, hogy amíg ő dolgozik, Wolfwood ostobaságot csinál.

- Látom, felettébb örülsz ennek… - morogta kissé zavartan a fekete hajú, s már reflexszerűen nyúlt volna egy kis cigiért, mikor halk kuncogás után Vash mindennemű jelzés nélkül egész egyszerűen szájon csókolja. Mire Wolfwood felocsúdott, hogy egyáltalán mi történik, Vash már el is hajolt tőle s vigyorogva bámult acélkék szemeibe.

- Aztán finom legyen az ebéd – és ezzel sarkon fordult, majd dudorászva ment May néni után. Wolfwood még pislogott utána egy darabig, de hamar ráharapott a dohányra s meggyújtva azt besétált.

- Ez az idióta fog megölni, nem a heroin…

Mikor aztán benyitott, Roxanne már mindent gondosan előkészített az ebéd elkészítéséhez: eltette a gitárt, kipakolta a lisztet, tejet, tojást, a konyhapulthoz kis sámlit állított, hogy felérje, magára pedig épp egy pice köténykét készült kötni. Wolfwood haragja hamar elszállt, ahogy hirtelenjében ismét a gondtalan árvaházi évei jutottak eszébe. Ő, a nevelőnő és a rengeteg gyerek akiknek bátyjuk helyett bátyja volt.

- Ó, azt azonnal el kell dobnod! – Kapta fel a fejét a kislány, mikor végzett a köténnyel. Wolfwood megilletődve pislogott a lány dorgáló viselkedésére, majd az ajtófélfának dőlve összekulcsolta karjait.

- De hisz most gyújtottam rá… Adj egy kis szünetet, rock sztár.

- Jó, de az ebéd nem készíti el magát! – Erősködött a kislány, mire Wolfwood felnevetett, mélyet szívott a cigarettából, majd kidobta a teraszra. Valahol rettenetesen dühös volt a kölyökre amiért pont vele kellett összebarátkoznia s így egy szálat sem szívhatott el nyugodtan, ugyanakkor hálás is volt neki, hisz így volt mibe kapaszkodna, hogy ne gondoljon arra a mocsokra se…

- És mi van ma a terítéken? – Érdeklődött, ahogy beljebb sétált a konyhába. Roxanne-nak nem is kellett több, azonnal a férfi képébe nyomta a fánkoknál kinyitott szakácskönyvet. – Oh, jónak tűnik. Lássunk is hozzá!

Roxanne elvigyorodott, majd miután sikerült egy sárga kötényt Wolfwoodra erőltetnie, máris elkezdték a tészta kikeverését. Mindketten meglepődhettek egymás képességein, hisz Wolfwood nem várta volna, hogy egy kisgyerek ennyit értsen a főzéshez, Roxanne pedig ki nem nézte volna a jövevényből, hogy igazi konyhatündér. Voltaképpen jól elszórakoztak, míg May és Vash odakint a birkákat majd a tyúkokat etették. Vash még egészen élvezte is a dolgot, megsimogatta egy-egy bárány kobakját, s megigazítva kantáros nadrágját – amit a munkához kapott – ment tovább a lovakhoz. Ott May mindent elmagyarázott, mit kell majd tennie velük: naponta kétszer csutakolni, etetni, s persze kicsit megmozgatni őket, hogy a tél közeledtével is fittek legyenek a munkához. May néni még azt is elmesélte, hogy e két paripa testvérnek született, ám mikor a feketét el akarták adni, a fehér nem volt hajlandó többet enni, így vissza kellett vásárolniuk. Vashnak valamiért különösen tetszett ez a történet és ahogy végignézett Árnyék szilaj megjelenésén és Üstökös játékos, mégis óvó ügetésén körülötte, el kellett mosolyodnia.

Akarva akaratlanul is eszébe jutott Wolfwood, s amíg a szénát szedte össze egy vasvillával, fél szemmel a házikó felé sandított. Hiába tudta, hogy Roxanne is vele van, mégis aggódott érte…

Nem is annyira alaptalanul… Kezdetben minden rendben ment odabent a konyhában. Gondosan meggyúrták a tésztát, hagyták megkelni – közben Wolfwood újabb akkordokra tanította Roxanne-t -, ám egyszer csak a semmiből megszólította a férfit egy messzi, érces hang, mintha csak tőrt szúrtak volna a füleibe.

Használj már az istenért!

Wolfwoodra azonnal rátört a rosszullét. Szája elé kellett kapnia, mert attól tartott, azonnal kiadna magából mindent. Roxanne mit sem sejtett az egészből, dalolászva pengette tovább a húrokat, mikor aztán Wolfwood hirtelenjében felpattant és kiviharzott a konyhából.

- Bocs, kölyök. Kell egy cigiszünet – hadarta gyorsan, mit sem törődve a lány értetlen hápogásával. Amint kiért, már a szájában érezte a gyomorsav és a reggeli keverékét. Alig ért el a ház sarkára, már jött is ki minden, amit eddig fogyasztott. Lábai eszeveszetten remegtek, ujjai mintha zongorán játszottak volna, görcsösen mozogtak föl és le. Nem tudott uralkodni testén, egész egyszerűen a falnak dőlt, majd nem messze a tócsa mellett a földre rogyott. Próbált mély levegőt venni, de tüdeje egész egyszerűen felmondta a szolgálatot. Muszáj volt valamivel orvosolnia a helyzetet, így remegve – úgy kellett ráerőltetnie akaratát karjára – elővett egy cigarettát és rágyújtott. Majdhogynem rosszabb volt, mikor a semmit érő dohány az ajkait érintette. Nem, ez ne lesz elég… több kell és azonnal!

Ó, de a táskája bent maradt és most annyi ereje se volt, hogy lábfejét megmozdítsa! És különben sem teheti… NEM teheti…

Zokogni lett volna kedve, ahogy már ajkai is kiszáradtak az elvonástól… Hát ez a megtorlás, hogy pár óráig elfeledte azt a szart!? És nem, nem veheti elő a tűket, nem keverhet újabb adagot, hisz megígérte, hogy…

- Wolfwood, minden rendben?

Vash kétségbeesett hangjára kapta fel már könnyekkel megtelt tekintetét, s abban a minutumban úgy tűnt, hirtelen minden fájdalma köddé vált, mikor az árnyékból a napfénybe burkolózott férfira nézett.

- Wolfwood, jól vagy? – Ismételte meg Vash s közelebb lépett, mikor megpillantotta a könnyeket Wolfwood elfakult szemeiben. Mielőtt a férfi bármit is hazudhatott volna, ajkai azonnal rávágták halkan a választ.

- Nem.

Teste ismét remegni kezdett, mikor végigfutott agyán a beismerés keserű érzése, s mikor szemeiből kibuggyantak a könnyek, sután elfordította tekintetét a másiktól. Nem elég, hogy ramatyul van, még sírni is lássa? Ennél rosszabb már nem is lehet…

De nem tehetett róla, abban a helyzetben képtelen volt álarcot húzni és elhazudni azt, hogy jól van…

- Szeretnéd… szeretnéd, hogy maradjak? – Kérdezett ismét félszegen a szőke. Bár tudta, hogy a lovak istállóját kellene takarítania, és May rendkívül mérges lesz rá, ha nem tér vissza rögtön, de most mindent képes lett volna eldobni, csak hogy segítse Wolfwoodot.

- Igen – motyogták a férfi kiszáradt, erőtlen ajkai. Vashnak nem is kellett több, hamar helyet foglalt Wolfwood jobbján. Óvatosan ült le, nehogy egy hirtelen mozdulattal megtörje a férfi így is gyönge egyensúlyát. Pár pillanatig csak így ültek; csöndben, egymás mellett, mikor aztán Vash bal keze óvatosan Wolfwood ujjai után kutatott. Gyengéden tenyerébe vette őket s elmosolyodott, mikor azok visszaszorítottak kezén. Lassú, hosszas percek elteltével Wolfwood remegése végül csillapodott, majd teljesen elállt, s mire Vash feleszmélt volna, hogy jól van, Wolfwood egész egyszerűen elaludt mellette.

A szőke nem tudta pontosan milyen hosszan ültek ott, a végén ő is elbóbiskolt. May és Roxanne méltatlan hangjára ébredtek fel egyik pillanatban.

- No nézd csak, ezek egész végig itt húzták a lóbőrt!

- Nem szép dolog ellógni a munkából Nick!

Az említett enyhe grimasszal nyitotta fel szemeit. Valahogy most nagyon bántotta a napfény s minden egyes zaj, ami megütötte fülét vagy tízszeresen hangosabbnak tűnt. Míg Vash fel nem nevetett azzal az ismerős, bugyuta hangjával s meg nem érezte a férfi ujjait a tenyerén, jobbára azt se tudta hol van és mi történik.

- E-Elnézést, nem akartunk mi meglógni, tudjátok…

- Rosszul lettem… Tongari csak segíteni akart… - nyögte előre csukló fejjel Wolfwood, kissé a mellette elterülő tócsa felé biccentve. Vasht némileg meglepte, hogy a férfi rögtön egyenesen válaszolt, valahol azonban mégis örült, hogy nem burkolózik álarcok mögé… De ha jobban belegondolt, lehet még a roham miatt ennyire őszinte…

- Micsoda!? – Kapták fel egyszerre a fejüket a lányok, majd Roxanne közelebb lépett Wolfwoodhoz.

- De hát miért?

- Heh, úgy tűnik sok volt cigi… - válaszolt egy erőltetett mosollyal az arcán, ahogy feltekintett az elsápadt kislányra.

- Ugye mondtam, hogy az káros! Mindenki tudja, hogy az káros! De ne aggódj, az én fánkjaim majd egy kettőre meggyógyítanak! – Magyarázta lelkesen Roxanne, majd May segítségével felhúzták a férfit.

- Ah, egyedül sütötted ki az egészet? Bocs, hogy cserbenhagytalak, kölyök… - nyögte kínosan Wolfwood, mire a lány csak vigyorogva legyintett egyet, ám mielőtt bármit mondhatott volna, Vash odafurakodott közéjük.

- Csak nem fánkot hallottam?

- A-Azt csináltunk Roxyval… mert? – Értetlenkedett a csillogó szemekre. Erre aztán Vash boldogan felkiáltott, majd megragadva Wolfwood kezét előre rohant.

- Hát akkor mire várunk még? Együnk! – És ezzel magával rántotta a fekete hajú férfit is. Azonban mikor beértek a konyhába Vash megtorpant, majd aggódva Wolfwoodhoz fordult.

- Jobban vagy?

- Ha tudod a választ, miért kérdezed? – Tért ki a válasz elől nyúzott, erőltetett mosollyal a férfi. Vash erre viszont csak jobban elkomorodott. Még ha tudta is, hogy a heroinos tű letétele Wolfwood javát szolgálja, mégis bűntudata volt, hogy miatta szenved ennyire… Az is megfordult a fejében, hogy talán ez mégsem olyan jó ötlet…

- Én… Én nem tudtam, hogy ez ennyire…

- Lesz ennél rosszabb is – sóhajtotta Wolfwood, s ahogy megpillantotta, hogy a többiek is lassan a konyhába érnek, gyorsabbra vette a beszédet. – Még csak egy adagot hagytam ki… És naponta több is le szokott menni… - Majd ezzel ott hagyta a megrökönyödött Vasht s leült az asztalhoz.

Nem kellett sok, Roxanne be is viharzott, mögötte May, majd mindannyian helyet foglaltak a megterített asztalnál. Vash azonban még mindig az előbbi beszélgetés alatt állt, s hiába érezte elképesztően ízletesnek kedvenc ételét, teljes keserűség töltötte el, mikor Wolfwood hamis mosolyára nézett. Ezek után hogy ne aggódjon érte?

Végül kénytelen volt ő is valami mosolyszerűséget erőltetni magára, hiszen nem akarta, hogy bárki – főleg Wolfwood – észrevegye aggodalmát.

Az irritálóan boldognak álcázott ebéd után újabb munka várt rájuk. El kellett kezdeni a kukoricás learatását, amit – gép hiányában – kézzel kellett végezniük. Szerencsére Árnyék és Üstökös készségesen álltak Vash és May mellé, hátukon két nagy kosárral, amibe pakolhattak. Ezt olykor meg kellett szakítaniuk, amikor a birkákat, vagy a tyúkokat kellett ismét megetetni, de lényegében ezzel telt el a délután. Hosszú és monoton munka volt – és még csak a felével se végeztek -, így aztán Vashnak volt ideje bőven, hogy azon pörgesse agyát, vajon mi lehet Wolfwooddal, hogyan tudna rajta segíteni, hogyan szűntethetné meg a rohamokat és tehetné könnyebbé a leszokást? De természetesen semmire sem jutott, s csak jobban megrémült ettől az eredménytől…

Mindeközben a fekete hajú férfi Roxanne-nal töltötte idejét. Megismerte Johnsont is, aki az emeleti szobában betegeskedett, Roxanne pedig örömest ápolta – ebbe segített bele Wolfwood is. Miután az öreg a tanya egész élettörténetét elmesélte a jövevénynek, s háláját is újra és újra kifejezte, Wolfwood és Roxanne tettek egy kört a birtok körül. Pontosabban Roxanne megragadta Wolfwood karját, az pedig ha akart volna se tudott volna ellenkezni a lánnyal. Az ősz színeibe öltözött levelek pompás kompozíciót nyújtottak az aranysárga kukoricatábla körül, a fák közé bepislantva pedig még egy-egy nyulat vagy fácánt is láthattak. Voltaképpen nyugodt, békés helynek tűnt az egész tanya. Ha nem kellene rohannia, Wolfwood még meg is tudná szokni a légkört… Ha nem kellene rohannia.

Bár több roham nem tört rá aznap, szája egészen estig száraz és cserepes volt, mégsem kívánt vizet. Hányingere egy percre sem csillapodott, gyomra csak még jobban kavargott attól a kevés fánktól, feje pedig elképesztően hasogatott. És ez még csak az első nap! Őszintén tartott attól, hogy nem lesz képes sokáig azt színlelni, hogy minden rendben, és egy óvatlan pillanatban rámordul Roxannera.

Mikor aztán eljött az este, megkönnyebbülve vonult el a szobába, amit May néni adott neki és Vashnak. Mivel Roxannenak hamarabb le kellett feküdnie, Vash pedig a hosszú munka után először egy fürdőt akart, volt egy kis ideje egyedül. A szobában két szekrényt leszámítva csak egy nagyobb franciaágy volt, így annak sarkára ült le, s hamar rá is gyújtott. Az egész napos gyerekfelügyelet után még ez az egy szál cigi is mennyeinek tűnt… Legszívesebben vagy tízet a szájába tömött volna ott helyben. Mintha a heroin mellett még a cigiről is le kellett volna mondania! De hát ez is a ritka elvei közé tartozott: gyerekek mellett nem gyújt rá – valószínűleg az árvaház miatt döntött így.

Mire Vash megérkezett a fürdőből, egy szál halásznadrágban, addigra már vagy hat elszívott szál is feketéllett az éjjeli asztalon lévő hamutartóban. A szőke ezt csak egy kelletlen sóhajjal nyugtázta, tudta, jól, hogy most jobb, ha inkább nem jegyzi meg nem tetszését, van a férfinek elég baja.

- Ahh, nem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó egy farmon dolgozni… - sóhajtotta végül, majd egész egyszerűséggel melléje huppant. A hirtelen hullámzástól Wolfwood kis híján elvágódott az ágyon, így bosszúból erősen cigijébe harapva, mérgelődve oldalba bökte a szőkét.

- Te akartál annyira megdolgozni a pénzért! Én mondtam, hogy tudok egyszerűbb megoldást!

- Persze, így is már megannyi bűntényt akasztottak a nyakamba, már csak a tiéd hiányzik! – Vágott vissza Vash, hasonlóan könyökével oldalba szúrva a másikat. Az megelégelve a folyamatos provokálást, tenyerét erősen Vash képébe nyomta, majd egy nagy lendülettel ellökte magától, egyenesen hátra az ágyra.

- Akkor meg ne nyavalyogj!

- De hát az egész meló rám hárul! – Sírta még a másik kezébe a szőke, mire az csak felkuncogott, majd mélyet szívva cigarettájából felállt.

- Pechedre egy becsületes munkáltatót fogtál ki! De nehogy azt hidd, hogy nekem könnyebb dolgom van Roxyval… az a kölyök energikusabb, mint hat másik együtt…

Ezúttal Vash nevetett fel, felült, összekócolt szőke tincseit pedig igyekezett félresöpörni tekintetéből.

- De nagyon jól áll a bátyus szerep!

- Az árvaház sok mindenre megtanít – mosolyodott el halványan, ahogy eszébe jutott, hogy legidősebbként ott is ő pátyolgatott mindenkit. Táskájához fordult, majd kiráncigálta hálóingnek szolgáló ruhadarabját. – Bevallom, kissé olyan, mintha megint ott lennék… A nevelőnő mindig rám sózta az ilyen kölyköket… Meg a házimunkát!

Ismét felnevetett, majd egy utolsót szívott a bagóból és készült azt is a hamutálba küldeni. Vash csak elmosolyodott, s halkan megjegyezte:

- És még a cigiről is képes voltál lemondani egy gyerekért… egész büszke vagyok rád…

Wolfwood azonban nem volt egy süket fajta, s meghallva a szőke szavait méltatlankodva vonta össze szemöldökét.

- Lehet, hogy züllött alak vagyok, de nekem is lehetnek elveim – dohogta, majd elnyomva a cigit indult meg letusolni.

Vash arcáról azonban levakarhatatlan maradt a mosoly, hisz most már biztos volt benne, hogy minden viszontagságok ellenére jó ötlet volt lecövekelniük egy időre. Csak egy nap telt el, s máris egy csomó új dolgot megtudott Wolfwoodról. Egyedül azt bánta, hogy nem tudnak együtt dolgozni. Karjait széttárva feküdt hátára az ágyon, a sárga lámpafényt elkerülve pedig lehunyta szemeit. Mennyivel egyszerűbb is lenne itt maradni, megállni az egész eddig tartó rohanással és meneküléssel és csak élni az életét békében. Itt még Wolfwood is álarcok nélkül élhetne, a korának megfelelően és nem kellene azon idegeskednie, mit vár el tőle a nevelőapja…

Keserű szájízzel nyitotta fel szemeit, mikor ez a gondolat végigfutott agyán. Be kellett látnia, hogy nem maradhatnak huzamosabb ideig, hisz nem volt biztos benne, mennyire sikerült leráznia jó múltkor azt a furcsa alakot, akit testvére küldött utána s abban sem volt biztos, Wolfwood nevelőapja elég messze van-e tőlük… Ő pedig megfogadta, hogy ha belegebed is, de megóvja Wolfwoodot az ilyesfajta összeütközésektől. Van neki elég gondja a herointól is bőven.

Ismét keserűség töltötte meg, s oldalára fordulva feje alá vonta egyik karját, másikkal pedig a lepedőn kezdett el dobolni. Még csak egy nap telt el a megszokott adag nélkül, s Wolfwood máris olyan rosszul lett, hogy mozdulni sem bírt… Még előtte volt, ahogy a férfi totális kétségbeeséssel mered fel rá, ő pedig jéggé fagy a gondolattól, hogy fogalma sincs, mit kellene tennie… Vajon hány ilyen lesz még, míg Wolfwood a leszokással küszköd? És vajon képes lesz-e mindig kezelni a helyzetet, képes lesz őt mindig megnyugtatni és megakadályozni, hogy hülyeséget csináljon?

Nagyot sóhajtott ezekre a gondolatokra, majd újra lehunyta türkiz szemeit. Fogalma sem volt, mire kellene számítania a jövőben, milyen rohamokra, milyen elvonási tünetekre, de arról meg volt győződve, hogy rengeteg erőre lesz szüksége, hogy támogatni tudja Wolfwoodot…

A tusolás kissé elhúzódott Wolfwood számára. Ő is hasonló problémákon rágta magát, így észre se vette az idő múlását. Ahogy kilépett a kádból s lassan magára tekert egy törülközőt fintorogva pillantott le véraláfutásos bal karjára. Egy nap oly kevés volt a megduzzadt vénáknak és a sebessé vált tűnyomoknak, hogy eltűnjenek, most pedig követelőzve meredtek okozójukra. Mintha felrónák neki a mai adag hiányát. Wolfwood még halkan fel is morgott, mikor magára öltötte hosszú ujjú ingét és végre eltakarta sebeit. Mikor aztán visszatért szobájukba halk kuncogással nyugtázta, hogy a szőke idióta már rég a lóbőrt húzza, keresztben az ágy szélén, még az sem zavarta, hogy lábai teljesen lelógnak a földre. Kuncogását pár pillanatra félbeszakította, mikor belegondolt, mennyire fárasztó lehetett a farmeri munka s hogy valahol azt kívánta, bár besegíthetne neki, azonban ahogy közelebb lépett és ismét végignézett a hétalvón, újból fel kellett nevetnie.

- Hé, én is szeretnék ám lefeküdni. Nem a tiéd az egész ágy! – Nevetett fel kárörvendve, majd ezzel a lendülettel le is lökte a másikat az ágyról. Szerencsétlen szőke alig tudott felocsúdni a hirtelen történtektől, csak egy elhaló nyikkanással engedte fájdalmát a földön. Mire bosszúsan fölkapta a fejét, Wolfwood már elkényelmesedve feküdt az ágy bal oldalán.

- Kegyetlen vagy!

- Bocs, de nem hagyhattam ki – nevette a másik képébe, majd egy újabb cigire gyújtott s jól eső sóhajjal fújta ki a füstöt. Fehér, kissé piszkos ingjét nem gombolta össze, így szabadon hagyta mellkasát s olykor alsónadrágja is kivillant a fehér anyag alól. Ezt Vash egy nagyobb nyeléssel nyugtázta, majd visszahúzva magát az eredeti konfliktushoz felállt s durcás képpel megindult az ágy másik oldalához.

- Aztán nehogy arra ébredj reggel, hogy én löklek le!

- Az lenne aztán a felnőtthöz méltó dolog – nevetett fel ismét Wolfwood, ami csak újabb mérgelődő morgást váltott ki a másikból. Míg Wolfwood jót nevetgélt magában, Vash beállította az éjjeliszekrényén lévő órát, hogy másnap reggel időben munkába tudjon állni. Lopva sandított hátra Wolfwoodra, újra végigmérve annak szabadon hagyott izmaira… Voltaképpen mi célja is volt annak az átkozott ingnek? Egyedül a karjait takarta el teljesen…

És ekkor jött rá, hogy csak a karjait takarja el teljesen. Tekintete azonnal elkomorodott a felismerésre, de nem tudta igazán, hogyan kellene megfogalmaznia gondolatait… Így hát csak kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott:

- Nem kellene elrejtened a sebeidet, ne szégyelld őket.

Wolfwood hirtelen fel se fogta, mire gondol a másik, csak mikor észrevette, hogy az bal karját bámulja megtört tekintettel. Bosszúsan húzta össze szemöldökét, s a szöges ellentét tette: lejjebb húzta az ing ujját.

- Persze, mert te már csak tudod, mister hadd lássa mindenki hogy péppé vertek!

Vash erre csak mélyet sóhajtott, s mivel látta, hogy sikerült felbőszítenie barátját, egyelőre nem fordult felé, így háttal beszélt neki tovább.

- Azzal, hogy látják a hegeid, nem leszel kevesebb senkinél sem.

- Igen? Ezt próbáld beadni azoknak, akik nem voltak hajlandók alkalmazni! – Vágott vissza ingerülten a férfi, végig se gondolva, miket beszél. Vash persze nem tudta visszafojtani nevetését, s felkacagva fordult felé.

- Kiskorú vagy, azért nem alkalmaztak.

Wolfwood mérgelődve fordította el tekintetét a másiktól, mikor ő maga is beismerte ezt. Vasht még gyengéden rázta a kuncogás, ahogy lassan elhelyezkedett az ágyban, magára vonva a takarót, mikor aztán Wolfwood hangot adott bosszúságának.

- Tudod jól, hogy csak jobban elítélnének, ha meglátnák a hegeim. Egyértelműen drogfüggőségre utal, nem is tagadhatom le – nevetett fel keserűen a végén. Vash erre megtorpant egy pillanatra, majd némán feléje fordította a fejét. – Még ha sikerül is leszoknom, a bőröm sose fogja meghazudtolni, hogy egy mocskos drogos voltam!

- Ez nem igaz – vágta rá hamar a szőke, mikor már teljesen elkényelmesedett ültében az ágyon, s komoly tekintetre váltott a férfi szavai hallatán. – Attól, hogy szereztél néhány heget, még nem leszel rosszabb senkinél, sőt. A sebeid mutatják, hogy éltél. Éltél és tévedtél, mint minden normális ember. A sebeid tükrözik, hogy harcoltál valamiért, vagy valami ellen. Emlékeztetnek, hogy mit kell még tenned és min vagy már túl… Éppen ezért nem kellene elrejtened őket.

Wolfwood fintorogva hallgatta végig a szentbeszédet, bár a végére tekintete inkább tanácstalanná vált s inkább elvonta a másikétól. Megvárva, hogy az lekapcsolja a kislámpát, majd feléje fordulva elfeküdjön a franciaágyon. A szőke mindazonáltal elmosolyodott, s míg a rájuk boruló sötétségben Wolfwood hátát mutatva helyezkedett el, félhangosan Vash még megjegyezte:

- Különben is mindig feltűnő, ha a valamit görcsösen titkolni akarunk.

Wolfwood összébb húzta magát erre a szavakra, mintha meg akarta volna cáfolni őket azzal, hogy ő maga eltűnik. Vagy legalábbis próbál eltűnni. Sose szerette az optimista emberek szent beszédét. Túl üresnek csengtek az ő fülében. Semmitmondóak és értelmetlenek voltak, ahogy most is. Ugyan hogy tudna ő undor nélkül bal karjára tekinteni, mikor az megállás nélkül arra emlékezteti, hogy menekülnie kell? Egyáltalán hogy van képe Vashnak a prédikáláshoz, hiszen az ő teste is zsúfoltig van sérülésekkel!

Ingerülten vonta jobb karját párnája alá, hogy valamelyest aludni tudjon, mikor váratlan érintésre lett figyelmes valahol a háta és a tarkója között. Vash sem tudta pontosan, miért volt jó homlokát a másikhoz nyomni, még úgy is, hogy a férfi teljesen takarókba burkolózott és valószínűleg nem is érezte bőre melegét. De valami arra kényszerítette, hogy érintse meg, hogy tudassa vele, bármi történjék az éjszaka, ő ott van mögötte, ott van mellette az ágyban és bármikor felébresztheti, ha gond van. Nem kell eltűnnie a gondjaival.

Valahogy Wolfwood megérezte az érintés jelentését s egy mélyebb sóhaj kíséretében engedett makacsságából, majd görcsös kuporgásából kinyújtózva lehunyta szemeit. Bár még mindig nem hitt Vash szavaiban, úgy gondolta annyit megérdemel, hogy legalább aggódnia ne kelljen érte…

Pár lassú perc múlva Wolfwood máris kényelmes, olykor felerősödő szuszogást hallott háta mögül. Kissé még hátra is sandított, de biztos volt benne, hogy Vash már az igazak álmát húzza. Nem meglepő, annyi munka után bárki hamar kidőlne. Ő viszont reményvesztetten meredt vissza maga elé s úgy bámulta az éjjeliszekrényen lévő hamutartót, mint valami bűvös tárgyat. Acélkék szemei szinte világítottak a sötétségben s minden egyes lomha pislogás után még fakóbbnak tűntek. Mindig is gondja volt az alvással, most, hogy még a heroin elvonása is kínozta, még annyira se tudott pihenni, mint az előtt. Egyre csak az járt a fejében, hogy most kellene használnia egy keveset, most, hogy Vash és mindenki más is alszik. Senki se tudná meg, s úgy feküdhetne vissza aludni, mintha semmi sem történt volna meg. Már-már ki is nyújtotta egyik karját, hogy felkeljen, mikor aztán dühösen vissza is húzta. Rettenetesen szánalmasnak érezte magát, amiért ismét ilyen gyenge állapotba került. Hiszen ígéretet tett, nem szegheti meg csak úgy… És ha most elbukik, ugyan mikor fog leszokni? Nem lehet örökké annak a mocsoknak a rabja!

Végül teljesen összekuporogva felnyögött, s fájdalmas sóhajait minden erejével elfojtva imádkozott, hogy minél hamarabb elaludhasson végre, hogy legalább addig ne érezhessen fájdalmat.

Hatalmasat kellett tévednie, mikor három óra keserves virrasztás után végre sikerült elaludnia. Hamarosan nyomasztó érzés telepedett rá, izmai pedig úgy rándultak meg egy-egy pillanatban, mintha valamit nagyon el akarnának hessegetni maguktól. Mint valami gonosz, rossz szellem, úgy környékezte meg, majd egy óvatlan pillanatban csapott le rá a rémálom, lángoló karmai közé fogva megizzadt, remegő testét, hogy a férfi hirtelenjében mozogni sem tudott.

Úgy érezte, majd meggyullad, levegőhöz is erős zihálás útján jutott, ahogy minden erejével azon volt, hogy elmeneküljön rémes vízióitól. Lábai azonban minden egyes lépés után egyre nehezebbek és nehezebbek lettek, mígnem egész testében megdermedt. Mintha valami földöntúli erő ragadta volna meg és most azon lenne, hogy minden életerőt kiszorítson belőle, egészen addig, míg az utolsó lélegzet is kiszökik ajkai közül.

A következő pillanatban karjai kereszt alakban széttárva kifeszültek, lábai egy szék lábához nyomódtak, s egy barna kígyó csavarodott végtagjaira, teljes mozdulatlanságra ítélve őt, míg valami sötét alak hatalmas injekcióval fehér lángokban úszó folyadékot nyomott bal karján kidudorodó vénájába. Ideje se volt felordítani, a fehér tűz azonnal jéggé dermesztette ereit s a zsibbadásig hatolt éles fájdalmával. Az alak eltűnt, s mintha valahonnan messziről halvány fény szűrődött volna felé. Kettéhasította az aranysárga fény a vöröslő lángokból álló horizontot, majd lassan egy alak lépett ki belőle, háta mögött továbbra is hosszú, tollakból álló fénycsóvák köröztek. Úgy tűnt, mintha ez a kellemesen meleg fény lassan megolvasztaná Wolfwood csontig fagyott testét, mintha ez a furcsa, eddig még nem tapasztalt pozitív energia elcsitítaná a mérges lángokat és fényt vinne ebbe az őrült, feje tetejére állt világba.

Azonban mielőtt Wolfwood fellélegezhetett volna, a pislákoló tűz hirtelenjében hatalmasra csapott, belekapva az idegen alak tollaiba, megtépve és felemésztve azokat. Az alak erre hátrálva vette gyorsan szemügyre a kárt, s mihelyst levette Wolfwoodról a szemét, a jéghideg fehérség egy nagy erőbedobással újból teljes intenzivitással feszítette szét belülről a férfi testét. Mire az alak idegesen visszapillantott rá, késő volt vörös anyagba burkolózott karját feléje nyújtania. Wolfwood képtelen volt megmozdulni, s bár majd szétrobbant a fájdalomtól, egy szó sem jött ki ajkain. Próbált karjára parancsolni, hogy megragadja az ismerős ismeretlent, de az töviben megfagyva meredt előtte, nem tudott segítséget kérni.

A fényben úszó alak még egy utolsó próbát tett, s átküzdve karját az emésztő tűzön át – Wolfwood csak ekkor vette észre, hogy már nem csak tollait, de bőrét is falják a lángok – addig-addig erőlködött, mígnem sikerült megérintenie Wolfwood kezét. A férfi egy pillanatra hihetetlen boldogságot érzett, sírni lett volna kedve, úgy kicsordult az örömtől. Ám mire felfogta, a fényes alak egy szempillantás alatt a tűz martalékává vált.

Wolfwood hörögve ült föl, jobbjával továbbra is görcsösen a messziségbe kapaszkodva, mintha még el tudná érni azt az alakot. Hangosan zihált maga elé bámulva, ahogy lassan realizálódott benne, hogy mi is volt ebből valóság, mi volt álom, és hol is van ő pontosan. Egyszerre volt melege és rázta ki a hideg minden egyes levegővételnél, verejtéke, mint ezernyi apró kés szánkáztak végig remegő izmain. Mér érezni vélte a feszítő mozdulatlanságot, a maró, tépő érzést legbelsőbb csontjaitól kezdve… És az az alak… az az ismerős ismeretlen miatta őrlődött fel a tűzben, miatta vált hamuvá!

Fájdalmas nyögését elfojtva hamar szájához kapta kezét, s olyan erővel harapott rá csuklójára, amilyen erős fájdalom égette belül. Nem törődött a zsibbadó figyelmeztetéssel, az egyre élesedő kínnal, csak az számított, hogy ezzel a mély harapással végre fölébressze magát a fojtogató rémálomból, hogy egyszer és mindenkorra vége legyen a szenvedésnek!

Egyszer aztán mély, rekedtes szusszanás ütötte meg füleit s valami megmozdult mellette. Összeszűkült szemeit ijedten csapta le, mikor aztán hirtelenjében megérezte a száját megtöltő fémes ízt és az ajkán csorgó meleg vércseppeket. Fölocsúdott, mihelyst lenézett Vash békés, kósza tincsektől gyűrött arcára maga mellett. Csuklóján ejtet harapás eltalált valami vastagabb eret, s most megállás nélkül buggyant ki a fognyomokból a vöröslő folyadék. Még a férfi szája is teljesen vörös lett, de ő nem törődött vele. Vontatottan húzta el szájától kezét és remegve helyezkedett vissza az ágyba, tekintetét pedig egy pillanatra se vonta el Vashtól. Az egyetlen dologtól, ami képes volt elhitetni vele, hogy mindennek egyszer vége lesz.

Végül még megtörölte arcát a kezébe, majd gondolkodás nélkül szorosan a másikhoz feküdt, megsebesített kezével Vash vállába kapaszkodott, mintha attól félt volna, ő is eltűnik mellőle, akár csak az a fényes alak…

Nem telt el sok idő s a szőke lassú lélegzete, az apró mozdulatai végül nyugalmas ritmusra intették Wolfwood szívverését is, aki ezúttal szokatlanul hamar képes volt visszaaludni. További rémálmok nélkül.

Másnap Vash felhúzott vekkere hamar, már ötkor hangos zakatolásba kezdett az éjjeli szekrényen. Vash ez időre már Wolfwoodnak háttal, a szekrény felé fordulva feküdt, s nyűgös nyögésekkel próbálta figyelmen kívül hagyni a munkára küldő hangot. Meglepődve kellett azonban megéreznie, hogy Wolfwood egészen közel simult hozzá az éjszaka alatt, egyik karja pedig szinte teljesen válla köré csavarodott. Már majdnem el is mosolyodott, ám észrevett még valamit: alvadt vér ragadt vállára s nem is kevés. Ijedten kapkodta tekintetét, mire felfigyelt Wolfwood vörös masszától koszos jobbjára, ami eddig a szőke vállán nyugodott.

Mégis mi a…? Az egy harapás? – Próbált választ találni a hirtelenjében megjelent sebre, ahogy ijedtében ülőhelyzetbe pattant az ágyban és végignézett a mellette fekvő férfi karján, ám az morgolódva húzta magához, mikor a vekker ricsaja kezdett elviselhetetlenné válni.

- Kapcsold már ki azt a szart, én még aludni akarok! – Morogta rekedt, száraz hangon, sebes kezét arca elé vonva.

- Wolfwood... Mi történt az éjszaka? – Kérdezte idegesen a szőke, nem törődve az egyre hangosodó vekkerrel.

- Nem mindegy!? Kapcsold már ki, szétrobban a fejem! – Morrant föl ismét. Vash erre reflexszerűen nyúlt hátra az órához, még csak nem is pillantott feléje, és kikapcsolta.

- Wolfwood, mi történt az éjszaka? – Kérdezte ismét, ezúttal kimért, választ követelő hangon. – Miért véres a csuklód?

A férfi hirtelenjében fel se fogta a kérdést. Miért lenne véres a keze, mi történt volna éjszaka? Aztán kissé megemelve karját, felpillantva csuklójára keserűen nyelt egyet. Hát valóban nem álmodott, mielőtt Vash-hoz bújt volna. Nevetni lett volna kedve a szánalmas érzéstől, ami elöntötte, de ahelyett, hogy bármi jelét mutatta volna fájdalmának, visszatette kezét arcára s úgy tett, mintha tovább aludna.

- Az elvonás rémálmokkal jár, ha nem tudnád…

- Nem válaszoltál a kérdésemre – vágta rá határozottan a szőke, de nem kapott tovább feleletet. – Wolfwood!

- Mit vársz, mit mondjak!? – Csattant fel a férfi, kezét elkapva arcától, hogy szúrósan a másik tekintetébe vájhassa sajátját. – Úgyis tudod, hogy én tettem, akkor mit vársz még? Valahogy le kell vezetnem a feszültséget, netán még ezt is meg akarod vonni tőlem?

- N-Nem, én… - Tántorodott meg a meggyötört arc láttán Vash. Szemeit inkább elkapta a másikétól, mikor eszébe jutott, mennyit piszkálta már a cigaretta miatt is. Egy pillanatra a tegnapi beszélgetésük is átfutott agyán, ami arra késztette, hogy még véletlenül se kérje Wolfwoodtól, hogy ne tegyen még egyszer ilyet. Mélyet sóhajtott végül, s tudva, hogy jobbat úgysem tehet, csak egyet kérdezett:

- A sebedet legalább elláthatom? Nem lenne jó, ha elfertőződne…

Wolfwood meglepetten pislogott vissza a másikra. Az előbbi vita után nem várt volna ilyen gesztust… Voltaképpen egyáltalán nem várt el soha ehhez hasonló gesztust, a magának okozott sérüléseivel sohasem törődött és úgy szokta meg, hogy ez így van rendjén. Végül aztán félszegen bólintott, s amíg Vash ködszereket keresett a táskájában, ő felült az ágyban. Már meg se kérdezte, miért van nála fertőtlenítő, hintőpor meg fásli, elég volt a szőke férfi hegekkel és zúzódásokkal teli bőrére tekintenie, hogy tudja, jártas már az elsősegélynyújtásban.

Ahogy Vash gyengéden ujjai közé vette a másik sérült kezét, Wolfwood érezte, hogy valami kínos, feszengő érzés lesz úrrá rajta, ami szívverését megsokszorozta, tekintetét pedig képtelen volt levenni az éjjeli szekrényről.

- Nem kéne már a farmon dolgoznod? – Dünnyögte halkan, s kissé felszisszent a végén, mikor Vash váratlanul a felszakad sebére nyomkodta a fertőtlenítős vattát.

- Ha valaki, akkor Üstökös biztosan megérti, hogy elsősorban egy szerettemen akarok segíteni, minden más, csak utána jöhet – felelte a férfi egy halvány mosoly keretében. Figyelembe véve a másik fájdalmas hangjait, óvatosabbra vette mozdulatait, majd a hintőport követően lassan, gyengéden csuklójára csavarta a fáslit. A fekete hajú férfi erre egy pillanatra felkapta a fejét, de abban a pillanatban el is fordult, hogy Vash még véletlenül se lássa zavarba jött tekintetét. Hiszen még soha, senki sem hivatkozott rá úgy, mint szeretett egyénre… Mire aztán felocsúdott volna az előbbiből, hirtelenjében gyengéd ajkakat érzett a kezén rögzített fáslin. Azonnal odakapta fejét, ám addigra Vash már dúdolva fordult sarkon, hogy elpakoljon, így Wolfwood nem tudta biztosra mondani, hogy nem csalták-e meg érzékei.

Ám alighogy Vash nekiállt öltözködni, ő maga meg kissé hezitálva visszadőlt az ágyban, Roxanne rohant be nagy lelkesen az ajtón, nem kis szívrohamot okozva így a két férfinak.

- Jó reggelt! – Kiáltotta vidáman, mire Vash túljátszva a szégyellős kisfiút hirtelen magára húzta ingjét, Wolfwood pedig a legnagyobb nyugalommal ült ismét föl az ágyban. Egyedül a jobbján húzta lejjebb gyorsan az inge ujját.

- Hé Roxi, nem kellene csak így betörnöd egy férfi szobába… pláne nem hajnalok hajnalán! – Kezdte a dorgálást Wolfwood. Érezte, hogy ma sem lesz nyugta a lánytól, de szeretett volna legalább egy cigit elszívni előtte.

- De hát mi csináljuk a reggelit! Gyerünk Nick, már késésben is vagyunk!

A férfi erre már csak egy kelletlen és hosszú sóhajjal tudott felelni, amit a háta mögött Vash halkan ki is nevetett az inge gombolása közben.

- Tíz percet adj, és felöltözök – mormogta minden erejét összekaparva, hogy ne mutassa jelét az idegességnek. Szerencséjére a lány hamar bólintott és ki is szaladt a szobából, hogy addig ő megterít.

- Ennyi meló és egy faszom dollárt nem látok belőle! – Morgott föl hangosan Wolfwood, mikor már biztosan egyedül maradtak, majd földre hányt ruháit kapdosta föl nagy idegesen, hogy abba a tíz percbe mégis beleférjen egy cigaretta.

- Ne hisztizz, May néni biztosan nem fogja csukott szemmel nézni, mennyi energiát fektetsz Roxanneba – dorgálta meg Vash a barátját, majd a kantáros nadrágba is belebújt. – Különben is, tegnap még örültél is egy kicsit, hogy ismét vigyázhatsz valakire, mint régen, az árvaházban…

- Igen, ez az előtt volt, hogy teljesen kimerülten ébredtem volna, fájó csuklóval, lüktető fejjel és oh, az elvonás édes hányingere sem kísértett ennyire! – Nyögött fel a végére, ahogy kezét szájára emelve kénytelen visszaülni az ágyra, miután sikerült felerőszakolnia magára a nadrágot. Vash eleinte mosolyogva hallgatta a másik panaszait, de a végére inkább aggodalom ült ki arcára. Ma ismét kénytelenek lesznek külön dolgozni, így még csak ott sem lehet mellette, ha baj van.

Becsatolván a kantáros nadrágot szeretett volna odalépni hozzá és valahogy felvidítani, ám a férfi hamar felpattant, egy mély sóhaj keretében magára húzta fekete pucsiját, belebújt kopott, világos barna öltöny cipőjébe, majd felmarkolva a dohányt és a gyújtót megindult kifelé, még csak hátra se pillantott a másikra.

Nem mintha annyira ott akarta volna hagyni szerencsétlen Vasht, aki csak újból magát kezdte hibáztatni, hogy nem tud többet segíteni, de az igazság az volt, hogy már képtelen volt megmaradni abban a szobában, telis tele szánalommal. Tudta jól, hogy ez a nap sem lesz meg kínos és idegtépő pillanatok nélkül, hogy isméét farkas szemet kell majd néznie a táskájában lapuló heroinnal és minden erejét össze kell majd szednie, hogy nemet tudjon mondani rá. Már csak ezektől a gondolatoktól görcsbe szorult a gyomra. A rémálma után pedig úgy érezte, jobb, ha nem keveri bele Vasht. Maga sem tudta, miért érezte így, de attól félt, a végén őrá is veszélyes lenne, nem csak magára…

Miután az ajtóban elszívott gyorsan egy szál cigarettát hamar Roxanne segítségére sietett, hogy mihamarabb finom rántottát rittyentsenek a többieknek. May persze sürgette Vasht, hiszen már húsz perce a lovakkal kellett volna foglalkozniuk, Roxanne pedig Wolfwoodot nyüstölte, hogy még a nagyapához is el kell vinni a reggelit, de a kisebb bosszúságokat leszámítva energikusan indult a nap. Minden ment a tegnapi rutinban, csak korábban. Vash May nénivel a farm körül sürgött-forgott, tekintetével olykor Wolwoodot keresve, ám az állatok előbb-utóbb kiharcolták maguknak a figyelmet, így kénytelen volt teljes erőbedobással dolgozni. Nem mintha Wolfwoodnak egy percnyi ideje lett volna a kényszer gyerekfelügyelet mellett. Még mikor a rosszullét kerülgette, akkor is csak pár pillanata volt rendbe tennie magát. Bár valahol mégis hálát adott az égnek, hogy volt valami, ami teljesen lekötötte a figyelmét és többnyire meg tudott feledkezni a drogról. De még így is iszonyatos viszketés fogta el egész testét, valahányszor a táskájára pillantott.

És ez így ment még két napig. Reggeltől estig elszeparálva dolgoztak a farmon, s a nap végén Vash a munkától, Wolfwood pedig a gyámkodás és a frusztráló elvonásoktól terhesen borult az ágyba. Épp hogy csak pár szót váltottak lefekvés előtt, pár percig cukkolták egymást, de aztán fáradt sóhajokkal hamar elaludtak. Kezdetben egymással háttal, de Wolfwood éjszakánként valahogy mindig Vash mellett kötött ki. Ennek valahol örült is a férfi, ám ahogy a felgyűrődött ing alól egyre több harapásnyomot pillantott meg, rá kellett jönnie, hogy a rémálmoknak korán sincs vége. Egy este hát nem is gondolkodott tovább, amint lefeküdtek, hátulról átkarolva Wolfwoodot bújt oda hozzá, remélve, hogy így csillapíthatja a másik fájdalmát. Persze a férfi ezen nem is kicsit lepődött meg, de be kellett vallania, valami egészen biztonságot adó érzés öntötte el az őt körülölelő karok hatására. Aznap aludt talán a legjobban hosszú idők óta. Úgy tűnt, az elvonással járó feszültséget is sikerült a negyedik nap leküzdeni, még ha ezzel saját karját is tette teljesen sebhelyessé. Azonban minden nagy tájfun előtt lappang valami frusztrált csend, ami elhiteti az emberekkel, hogy minden rendben, mielőtt bekövetkezik a nagy csapás. Ez a javulásnak ígérkező negyedik nap is ilyen volt.

Másnap Wolfwood iszonyatos hányingerrel ébredt. Úgy pattant föl egyik pillanatról a másikra az ágyából és rohant ki a mosdóra, hogy még Vash is felébredt rá. Pedig már kezdett örülni, hogy a nehezén túl vannak, hogy Wolfwood már jobban érzi magát… erre vagy húsz percre eltűnt a szomszéd helyiségben. Vash kezdett aggódni érte, így lenyomva az időközben ébresztő vekkert, elindult a fürdőszobába. Ledöbbenve torpant meg az ajtófélfában, mikor megpillantotta a barátját a mosdókagylóra támaszkodva zokogni. Ismét az a tehetetlen érzés fagyasztotta le, mint az első nap. Mégis mit kellene ilyenkor mondania? Hogyan kellene segítenie. Közelebb lépett, ám abban a pillanatban Wolfwood úgy kapta fel a fejét, mint valami megveszett vadállat. Bár zsongott a feje, szédült és úgy érezte, még mindig tudna mit kiadni magából, hirtelenjében felállt, mintha semmi baja nem volna és lassú léptekkel Vash felé indult. A szőke azonban akaratlanul is hátrálni kezdett. Valami nem volt rendben Wolfwooddal, valami elborította elméjét és elvette tőle az emberségét. Vash inkább látott egy kiszámíthatatlan, felbőszített állatot, mint azt a férfit, akibe beleszeretett.

- W-Wolfwood… minden rendben? – Alig hitte el, hogy ez a közhelyes kérdés szaladt ki elsőként szájából. Már hogy lenne jól? Hisz azok az acélkék szemek teljesen elvesztették fényüket! De valamit mondania kellett, hogy felvegye vele a kapcsolatot.

- Wolfwood… menjünk ki a levegőre, ott majd jobban leszel – folytatta egy halvány mosolyt magára erőltetve, ám erre csak egy felbőszült morgást kapott válaszul.

- Kussolj már és takarodj az utamból!

Vash csak ekkor eszmélt föl, hogy az ajtóban áll, s ahogy visszapillantott Wolfwoodra látta, hogy az össze-vissza kapkodva tekintetét kiutat keresett. Szerette volna elengedni, de úgy érezte, nem szabad most magára hagynia és engednie, hogy szabad, őrült akaratából cselekedjen, így még szét is tárta karjait, hogy feltartsa őt.

- Wolfwood… gyere velem ki az udvarra. Kérlek… - félszegen kinyújtotta felé jobbját, mintha tényleg attól tartott volna, hogy megmarják. Rosszabb történt.

Wolfwood agyát a felkelés pillanatától ellepte valami sűrű köd, jóformán azt se tudta, hogy hol van, hogy szédül, hogy járása ingatag. Fel sem figyelt erős és hörgős zihálására, vagy, hogy arca szokatlanul fájdalmas grimaszra szorult. Egyedül egy cél lüktetett előtte, akár egy ledlámpákkal kirakott villódzó tábla, hogy végre valahára vénájába döfjön egy tűt és annyi heroint szívjon magába, amennyit csak tud. Viszont Vash az útjában állt. A heroin és ő közte… nem tudta már tovább elviselni a látványát, sem pedig azt, hogy feltartják. Egy váratlan pillanatban hát megragadta a karját s egy erőteljes határozott mozdulattal elrántotta őt az ajtóból, egyenesen neki a szekrény sarkának. Nem törődött a férfi fájdalmas szisszenésével, ahogy a bútor felhasította homlokát, csak trappolt át a másik szobába, hogy felkutassa táskája mélyén lapuló, oly elhanyagolt heroines készletét.

Szerencsétlen módon, Roxanne épp a folyosón haladt, mikor megpillantotta Wolfwoodot átrontani a másik szobába. Értetlenül torpant meg és szólt utána, de Vash hamar csendre intette, ahogy kibotorkált a fürdőből. A homlokáról lecsorgó vér azonban csak még jobban megijesztette a lányt, s bár Vash halkan arra kérte, menjen vissza, miután a férfi becsukta az ajtót, a falnak dőlve maradt és félve hallgatta a két barát veszekedését.

- Wolfwood, állj le, nem vagy önmagad! – Lépett oda hozzá Vash, ahogy próbálta elvonni őt a táskájától, ám a megveszett férfi könyökével erősen gyomorszájon ütötte őt, hogy távol tartsa magától.

- Takarodj! – Üvöltötte hátra, kezébe pedig egyszerre csak belegurult egy kis üvegcse a táskából, melyben ott lötyögött a pár nappal ez előtt vízben feloldott heroin. Vashnak alig volt ideje gyomrát ért ütés után, hogy kikapja Wolfwood kezéből amár megtöltött tűt, mikor újból felé közeledett. A fekete hajú férfi már az ing ujját tűrte fel nagy türelmetlen, mikor erős ujjakat érzett jobb csuklójára csavarodni. Pont, amelyiken az első és legfájdalmasabb harapásnyom volt, és amelyik a tűt szorongatta még a fájdalom közepette is.

- Wolfwood, térj magadhoz! Emlékezz, miért bírtad ki ennyi ideig, ne most add föl! Ne hagyd, hogy ez irányítson! – Vash próbált minden erejével hatni a másikra, de rettenetesen gyűlölte magát, amiért ilyen olcsó utat talált a megállítására. Erősen rászorított a sebek tarkította csuklójára és akkor sem hagyta abba, amikor Wolfwood már nyüszített a fájdalomtól. Olyan akaraterőt és határozottságot vett magára, amit már igen rég kellett előkaparnia a sok idióta és gyerekes viselkedés után. Szemeit mélyen az acélkék szemekbe fúrta, s rezzenéstelen arccal meredt rá, mígnem végül kiejtette kezéből a megtöltött tűt. Bár Vash a szorításból nem engedett, azért egy megkönnyebbült sóhajt megengedett magának ahogy félresöpörte magukról a heroint, hogy még véletlenül se vehesse vissza a másik férfi. Őszintén remélte, hogy sikerül megállítania Wolfwoodot, mielőtt őrültséget tenne, hisz ha most nem lett volna rá képes, hogyan tudná később támogatni? Figyelme azonban lankadt s nem vette észre a másik férfi zokogástól rázkódó vállait és nem hallotta meg heves lélegzetét, csak arra kapta fel fejét, mikor már késő volt.

Wolfwood minden eddigi fájdalmát összegyűjtve tapadt rá bal alkarjára, hogy mindent egyetlen harapással adjon ki magából. Fogait olyan mélyre nyomta, hogy azok felhasították bőrét s szinte már a csontja körül fonódtak össze.

- Wolfwood! - Vash ijedten meredt rá és próbálta valahogy szétválasztani karját és arcát, ám nemcsak hogy jobban felsértette így a másik bőrét, de a férfi azonnal ismét saját maga után kapott fogaival. Ezt megelégedve Vash egy pillanat alatt felhúzta ingujját, s Wolfwood elé tolta karját, aki erre hirtelen összezárta fogait és értetlenül meredt először az idegen karra, majd Vashra. Szemeiből eltűnt az előbbi őrületes köd, kijózanodva, mégis teljesen összetörve bámult a határozott türkiz szemekbe, mikor átfutott agyán, mi is történt.

- Ha minden áron így akarod levezetni a feszültséget, legyen. Harapj amekkorát csak tudsz – jelentette ki száraz hangon Vash s kissé közelebb tolta karját. – De az ég szerelmére, hagyd abba önmagad pusztítását!

Wolfwood összerezzent a gondolatra. Bántani? Őt? Hisz az volt az utolsó dolog, amit akart volna… nem volt elég, hogy olyan durván ellökte magától? Nem volt elég, hogy attól a nyavalyás herointól már annyi problémát okozott?

- De… én nem akarlak bántani… - fordult el tőle szemét lesütve, mire Vash szinte sértődötten folytatta, karját pedig visszahúzta.

- Akkor magadat se bántsd!

Ez volt az utolsó csepp, ami végül megtörte Wolfwoodot. Képtelen volt tovább tartani magát, képtelen volt tovább azt hazudni magának, hogy le tudja gyűrni a függőséget, hogy elég erős a saját lábaira állni. Hisz még csak egy gyerek, kit akar becsapni!?

Vash is meglepődött, ahogy a férfi térdeit átkarolva, összegömbölyödve végül zokogásba fakadt. De leginkább az lepte meg, hogy ezt az oldalát is megismerhette, hisz ott, akkor, abban a gondterhes pillanatban ő sem látott mást, mint egy kétségbeesett gyereket, aki csak egy hajszálnyira van a végső feladástól. Nem is tudta eldönteni, mihez kellene kezdenie, hogyan tudná támogatni barátját, ujjai is csupán reflexből indultak meg Wolfwood válla felé, hogy gyengéden rásimítva megpróbálja megnyugtatni őt. Pár percig így, csöndben, aggodalomtól súlyos tekintettel bámult rá, azon töprengve, mit kellene még tennie, mit kellene még nyújtania, hogy Wolfwoodnak a lehető legjobb legyen.

Végül aztán eszébe jutott valami s hirtelenjében felpattant. Az ablakhoz indult, majd teljesen kinyitotta, fittyet hányva az őszi csípős reggeli szélre. Tudta, hogy most hiába is erőszakolná ki a friss levegőre Wolfwoodot, jobb, ha inkább bent kipiheni magát.

- Beszélek May nénivel, megmondom neki, hogy beteg vagy és ma inkább pihennél – magyarázta Vash, majd visszalépett Wolfwoodhoz és hóna aláfogva próbálta felsegíteni az ágyra.

- De… nem pihenhetek… Roxanne… - motyogta szinte önkívületlenül. Lábra akart állni, mikor eléggé felemelték, de egyszerűen kicsúsztak alóla végtagjai, így hagyta magát az ágyra húzni.

- Az a kislány is meg fogja érteni, hogy most elsősorban pihenésre van szükséged, ne aggódj érte – folytatta Vash, elrendezve Wolfwoodot az ágyban úgy, hogy a lehető legkényelmesebb legyen neki. Mikor azzal végzett, arról gondoskodott, hogy Wolfwood még véletlenül se tegyen kárt magában: elsősorban bekötözte az újabb sebet, majd megragadta Wolfwood táskáját, és minden kelléket, amit csak talált átpakolt a sajátjába – beleértve a földre került injekciós tűt. Már rég meg kellett volna tennie, hogy megakadályozza Wolfwoodot az újabb adag bevételétől.

A férfi kissé rosszallóan nézte, ahogy a szőke átpakol a táskájából, de valahol helyeselte a dolgot. Igen, így a legjobb. Vigye olyan messzire tőle azt a mocskot, amennyire csak tudja, pusztítsa el, tűntesse el, csak ne kelljen ismét szembenéznie vele!

Azonban Vash nem tudott egy kis rejtett zsebről, így mikor ő úgy gondolta, végzett, Wolfwood szemeiben újból felcsillant egy őrületes szikra, amit talán ő maga sem vett észre. De fáradt volt, túl fáradt ahhoz, hogy akár csak felüljön az ágyban, nemhogy a szoba másik végéhez menjen, ahová Vash pakolt. Istenért se tudta, miért volt ennyire fáradt, hiszen nemrég ébredt fel voltaképpen és még egész jól is tudott aludni! Mégis úgy érezte magát, mint aki hónapok óta nem aludt egy szemhunyást sem.

Vash hamar összekapta magát és felöltözött, majd behajtotta az ablakokat, hogy a hideg ne árassza el az egész szobát. Megragadta táskáját, majd még mielőtt az ajtóhoz lépett volna, Wolfwoodra nézett. A fekete hajú férfi kis híján már el is aludt, így egy halvány mosolyt magára erőltetve nyomta le halkan a kilincset, s remélte, a nap hátralévő részében, amíg ő kénytelen a farm másik végében dolgozni, addig Wolfwoodra nem fog rátörni egy újabb ehhez hasonló roham.

Meglepetésére viszont ahogy kitette a lábát, Roxanne ijedten összerezzenve hátrált meg az ajtótól, s próbált úgy tenni, mintha csak most érkezett volna vissza, nem pedig egészen eddig hallgatózott volna.

- Eriks, minden rendben van Nickkel? – Kérdezte elcsukló hangon a gyermek. Vash minden erejét összeszedte, hogy mosolyra húzza ajkait és hazugságra bírja őket.

- Persze, csak most sok-sok pihenésre van szüksége. Valószínűleg megfázott, mikor kint játszottatok…

- Beteg lett!? Akkor mindent meg kell tennem, hogy a gondját viseljem! – Kapta fel a fejét a kislány, ami valahol kellemes melegséggel töltötte meg Vasht, de amint a lány az ajtókilincs felé nyúlt, kénytelen volt megállítani őt.

- Jobb, ha most magára hagyod, Roxanne – ragadta meg a kezét, majd ezzel elindult vele a folyosón. – Wolfwood az előbb aludt el, és különben sem lenne jó, ha elkapnád tőle, nemde?

- De… A nagyapának is szüksége volt az ápolásra, Nicknek is biztos—

- Wolfwoodnak most az a legjobb, ha magára hagyod – vágott közbe hirtelen Vash. – Azzal segítesz a legtöbbet, ha nem kell miattad aggódnia. Inkább menj és csinálj neki valami finom ebédet!

- Igaz is! A jó étel mindig segít elűzni a betegséget! – Kapta fel hirtelen a fejét a kislány, majd Vashra nézett. – Nem tudod, mi lehet Nick kedvence?

A férfi pár pillanatig tanácstalanul pislogott le rá, majd egy mosolyt magára erőltetve elengedte a kezét, mikor már elég messzire kerültek Wolfwood szobájától.

- A spagettivel nem hiszem, hogy mellé lőnél.

Ezzel a lány neki is iramodott és elszaladt, hogy majd ő megcsinálja az ebédet egyedül. Vash megengedett erre egy megkönnyebbült sóhajt, de amint May nénihez ment, újabb gombóc nőtt a torkában. Utált hazudni, de tudta jól, hogy nem tehet mást. Szinte még ő is meglepődött, milyen könnyen és hihetően adta elő Maynek Wolfwood hirtelen jött betegségét. Az asszony nem is tudott mást tenni, mint – kelletlenül ugyan, de – bólogatva beleegyezni a férfi kényszerpihenőjébe. Johnson bácsi különben is felépülésen volt, így nyugodtabb volt Roxanne-t illetően is.

Kicsit megkésve, de végül May és Vash megkezdték a munkájukat a lovaknál és elindult ismét a napi rutin. Borongós, sötét nap volt, mintha valahonnan tényleg egy vihar közeledett volna, s most rosszat sejtetve bekebelezte volna a fényt adó napsugarakat a felhőkkel. A munka ment a megszokott rendjében: Üstököst és Árnyékot lecsutakolták, adtak nekik abrakot, majd szétválva May néni a többi állatot ment megetetni, Vash pedig Árnyék segítségével a kukoricás learatását folytatta, mielőtt még a közelgő eső lehetetlenné tenné a munkát. Volt bőven teendő, a férfi gondolatai azonban megállás nélkül a mögöttük húzódó kis házikó egyik szobájába kalandozott. Kezei, lábai, minden testrésze automatikusan mozgott, mint valami robot, agya viszont folyton Wolfwoodon kattogott.

Vajon jól van? Felébredt már? Ha felébredt, vajon hogy viseli az elvonást? Jobb lenne, ha mellette lenne? Képtelen volt kiverni ezeket a kérdéseket a fejéből, olykor még hátra is pillantott a házra s annak azon pontjára, ahol a fekete hajú férfi pihent. Rettenetesen segíteni akart neki, megszűntetni a fájdalmát, támogatni és védeni őt – még ha saját magától is kell megvédenie, bármit megtett volna, hogy hasznára váljon annak a személynek, akibe a végletekig belebolondult, de akárhogy dolgoztak fejében a fogaskerekek, nem tudta, mihez kellene kezdenie.

Engedjen meg neki pár adag heroint? Végtére is Wolfwood egyik napról a másikra mondott le róla, és egy ilyen folyamat nyilván nem ennyire egyszerűen történik… De mi van, ha ezzel csak a függőségét erősíti? Milyen más módszerhez kellene folyamodnia? Nem, képtelen volt helyes utat találni és ez a tudat az őrületbe kergette. Ő, aki annyit segített már olyan embereken, akiket még csak nem is ismert, nem is szeretett, nem képes támogatni és megóvni azt a személyt, aki hosszú idők óta először belopta magát a szívébe. Arra már nem is mert gondolni, hogy telnek a napok, a testvére által ráküldött banditák pedig a nyomában vannak. Akárcsak Wolfwood nevelőapja…

Idegesen túrt bele szőke tincseibe ezekre a gondolatokra, majd fejét megrázva igyekezett csak a munkára koncentrálni. Azzal, hogy megállás nélkül aggodalmaskodik, nem oldja meg a problémát – gondolta határozott tekintettel, s magában már el is döntötte, hogy amint Wolfwood jobban lesz, tovább mennek. Már eleget dolgozott, annyi pénzt biztosan összegyűjtött már, hogy a következő városban megszállhassanak valahol.

Míg Vash eme elhatározásokkal igyekezett felpörgetni a munkát, Wolfwoodot ismét rémálmok gyötörték. Ugyanaz a fagyasztó és fullasztó álom, amelyik az eső nap óta kísértette őt, de most sokkal intenzívebben kínozta. Belesajgott minden porcikája a dermesztő érzésbe, mintha egy gonosz varázslat kővé változtatta volna, s most egyszerre mardossa a kegyetlen fagy és nyaldossák a pokoli lángok. Az ismerős ismeretlen alak újból megjelent előtte, újból megpróbált közel férkőzni hozzá, szinte már meg is érintette Wolfwood kővé fagyott ujjait! A férfi már-már tekintetét is látni vélte, ám ekkor hirtelen a lángok hatalmas erőre kaptak és elevenen felfalták szeme előtt az agyal szárnyas alakot. Fájdalmas ordítása egészen Wolfwood megfagyott szívéig hatolt.

A férfi erőtlenül nyitotta fel szemeit a rémálomból. Bár lélegzete zaklatott volt, mégsem volt ereje kiborulni a látvány és az érzettek után. Egyszerűen csak bámult maga elé, ujjaival erőtlenül pedig a takaróba markolt. Minél többször látta ezt az álmot, annál inkább sejtette az értelmét, és ez elkeserítette. Mélyet sóhajtva próbált feljebb evickélni az ágyon, hogy felüljön, majd kezeit ölébe húzva bámult továbbra is maga elé. Ha valóban azt jelenti ez a furcsa alak képe, amire ő gondolt, igen nagy bajban van. Nem csak ő, de Vash is. Erre a gondolatra gondterhesen lehunyta a szemeit. Vash még talán nagyobb veszélyben van, mint ő. Hisz reggel képes volt megtámadni őt! Mégis hogy veszíthette el ennyire a fejét!?

Morogva harapott bele alsó ajkába, ahogy az egész jelenet újrajátszódott a fejében. Hogy lehetett ennyire szánalmas? Minden volt akkor, de nem ember. Egy utolsó csúszómászó és mindezt a heroinnak köszönheti. A kurvájává tette, és ha Vash nem állítja meg, az utolsó józan eszét is elveszi tőle. Erre felnyitotta pilláit s már-már szemrehányóan nézett táskája felé. Még mindig ott lapult az egyik zsebében egy zacskóban több adag heroin és egy kisebb tű. Mindig is több tűt tartott magánál. Lehet, hogy drogos volt, de egyéb fertőzéseket nem akart elkapni… És most lám, ez a "jó"szokása viszi ismét kísértésbe. Miért nem szólt róla Vashnak? Miért hagyta, hogy az titokban maradjon, nem volt már így is elég a szenvedés?

Nem. Jó az ott. Jó, ha van a közelében egy kis heroin… Ha akkor Vash mindet elvette volna, talán ismét nekirontott volna, ki tudja hát, mi lesz később? Most különben sem volt ereje megmozdulni, nemhogy újabb adagért sóvárogni. De… talán… ha csak egy keveset magába nyomna, csillapíthatná ezt az égő szükségérzetett és Vashra sem jelente veszélyt… Csak egy keveset, senki sem látná…

Mély sóhaj szökött ki ajkai közül, majd erőtlen mozdulatokkal az éjjeli szekrényen hagyott dohány felé nyúlt s inkább rágyújtott. Hosszú, mély szippantások után engedte ki a szürke füstöt, ami táncolva lebegett a plafon felé. Nem akarta elhinni, hogy ismét a heroinen kattog az agya, mikor az előbb minden erejét elvette és még a sárga földig is elszidta. Hálát adott magában az úrnak, hogy a fáradság erősebb volt és csupán ezt a keserű, érces ízű dohányt pusztította. De azt szálról szálra, mintha soha ki nem fogyna belőle.

Talán az volna a legjobb, ha itt hagyná Vasht. Fogná magát és megszökne… Abban végül is egész jó, hosszú idők óta van már szökésben. Hátra hagyná a szőkét, így nem tenné ki újra a rohamainak, nem kellene még az ő nevelőapjával is elbánnia. Minden jobb lenne, ha ő kilépne a képből, hisz Vashnak van elég gondja nélküle is. Szinte már kész is volt megindulni, mikor a szájában lévő cigarettáról lehullott a hamu. Tekintetével követte, így lepillantva ölében nyugvó karjaira meglátta bekötözött sebeit is. Ha most elmenne, biztosan végezne magával. Vash volt az első olyan ember, aki valóban az ő javát nézte és úgy próbált rajta segíteni, és egyedül benne tudott eléggé megbízni, hogy kövesse is az utasításait. Ha most elmenne, biztosan újra úgy élné az életét, mint eddig, és abba igen hamar belehalna… De megteheti-e ő, egy utolsó csúszómászó, hogy ekkora súlyt tegyen valakinek a vállára? Kérheti-e Vasht arra, hogy megvédje saját magától?

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy átlátszó, sós könnycseppek hullnak a takaróra. Erőtlenül keserű mosolyra húzta ajkait. Nem szokott ő ennyit sírni. Persze, hisz ez is annak az idiótának a hibája… túl sok érzelemmel töltötte meg kiégettnek hitt lelkét.

Telt-múlt az idő, az égre egyre borúsabb felhők gyülekeztek, így Vashnak és Maynek kapkodniuk kellett magukat. Már csak a kukorica maradt hátra, így két oldalról egy-egy ló segítségével aratták le. Vashnak Árnyék segített, hátán 2-2 nagyobb kosárral amibe a férfi pakolhatott. A szőke természetesen továbbra is Wolfwood miatt aggódott. Elég sok idő eltelt azóta, talán már lassan az ebéd is eljön, s valahol félt, mire kell majd benyitnia a szobában. Keze ismét csupán automatikusan dolgozott, de agya máshol járt. Fel se tűnt neki Árnyék hangos nyerítése, sem pedig orrával való böködése. Reflexszerűen csitította el, rá se pillantva az állatra. Árnyék azonban nem adta fel, közelebb lépve az emberhez túrta fejét egyik vállához, hogy eltaszítsa a kukoricástól. A szőke erre már kissé ingerültebben tolta el magától őt s még rá is szólt hangosan, hogy maradjon nyugton. Visszafordult a kukoricáshoz és dolgozott tovább.

Persze, hiszen Vash a nagy elmélkedésben nem figyelt fel a halk sziszegésre sem, ami a növényzet mélyéről kúszott felé. Minden lépésével egyre közelebb került hozzá, felbőszítve az alant meglapuló kígyót, de nem vette észre a rá leselkedő veszélyt. Árnyék igen, s szinte már kihallatszódott nyerítésén a kétségbeesés, mintha csak azt kiáltaná: hallgass rám, ne menj tovább! Veszélyes! De Vash rá sem hederített.

Újabb lépés, s a kígyó már csak pár méterre volt a férfitól. Hangosan felszisszent, ahogy felágaskodva megvillogtatta méregfogait s már készen is állt megvédeni területét, ahová a szőke behatolt. Vash csak ekkor látta meg az állatot, ami lábától nem messze meredt rá, a másik pillanatban pedig már sebesen kúszott felé, hogy megmarja. Ijedten próbált hátrálni, a hirtelen jött sokktól azonban saját lábában is sikerült megbotlania, így hátraesett, mielőtt bármennyit is hátra léphetett volna. Már készült karjával arcát védeni és felkészülni a kígyómarásra, ám mielőtt felocsúdhatott volna, Árnyék eléje trappolt így az ő mellső lábát kapta el a kígyó. A fekete szépség a marás ellenére még képes volt lerázni magáról az átkozottat és bosszúból jól megtaposni, de ereje hamar elhagyta s kénytelen volt keserves hangok közepette lefeküdni a földre.

Vash pár pillanatig fel se fogta, mi történt előtte, hogy valóban volt ott egy kígyó, ami majdnem megmarta őt, csak azért, mert nem hallgatott Árnyék figyelmeztetésére. Alig hitte el, hogy egy lónak köszönheti a biztonságát… De még mielőtt bármit is átgondolhatott volna, beléje csapott a felismerés: baj van.

- May! Árnyékot megmarta egy kígyó! – Kiáltotta át a kukoricás másik oldalára. Még talán az asszony meg sem értette a szavakat, Üstökös máris eszeveszetten rohant feléjük.

- Mi történt!? – Rontott ki a hangzavarra Roxanne is a házból, de hamar meg kellett torpannia, mikor megpillantotta Árnyékot a porban szenvedni.

Wolfwood értetlenül kapta fel a fejét Vash kiáltására. Nem sokkal később Roxanne kétségbeesett sikítását és egy ideges ló nyerítését hozta be az ablakon a szél. May néni szintén ingerült kiáltásokat intézett… Mi történhetett odakint? Hiába próbált az ágyból az ablak felé tekintgetni, a ház másik oldaláról jöttek a hangok, biztos volt benne, hogy semmit se látna. Kénytelen volt erőt venni magán s fájó, jéggé dermedt porcikáit kimozdítani az ágyból. Sietve magára húzta kopott farmernadrágját, ám a pulóverre már nem érzett időt, így csak elnyomta cigarettáját, majd fájó léptekkel kirohant a szobából.

Mire kiért az udvarra, ahonnan a hangokat hallotta teljes volt a káosz. Roxanne vigasztalhatatlanul zokogott, Üstökös ideges trappolással akart Árnyékhoz férkőzni, May viszont minden erejével azon volt, hogy visszahúzza, hiszen el kellett látni a sebet, Vash viszont teljesen lefagyva ült még mindig a földön, alig tudta elmakogni, hogy miatta marta meg a kígyó Árnyékot. Wolfwood hamar leszűrte a helyzetet s egy morgós sóhajjal végül jelét adta annak, hogy ő is ott van.

- Egek, egy délelőttre dőlök ki és máris teljes a felfordulás…

Vash meglepetten kapta hátra a fejét s követte tekintetével a férfit, ahogy az lassan odasétál a megsérült lóhoz.

- Tongari, segíts Maynek elvinni innen Üstököst, addig mi Roxannel állatorvost hívunk – magyarázta a fekete hajú, miközben a lány vállát simogatva próbálta beinvitálni a konyhába. Vash ledöbbenve meredt rá, alig merte elhinni, hogy Wolfwood higgadtabban viselkedett nála. Szíve szerint azonnal rákérdezett volna, hogy minden rendben van-e, hogy a pihenő jót tett-e neki vagy valami, de Üstökös trappolása arra kényszerítette, hogy hamar felpattanjon és tegye a dolgát. May még Wolfwood után kiáltott, hogy hol van az állatorvosuk telefonszáma, de aztán Vashsal elvonultak Üstökös sörényébe kapaszkodva.

Viharos nap volt mindannyijuk számára. Wolfwood minden tőle telhetőt megtett, hogy ingatag ereje ne tükröződjön viselkedésén s egyszerre pórbált higgadtan állatorvost hívni a tanyára ugyanakkor Roxannet is megvigasztalni. Egy idő után azonban el kellett küldenie őt Johnsonhoz, hisz az orvos többszöri sikertelen tárcsázása csak újabb terhet rakott mindkettőjük vállára. Vash mindeközben nagy erőlködések közepette igyekezett az istállóba vezetni a feldúlt Üstököst, aki – hogy kiszabaduljon az erős fogásokból és a kötelek fogságából – rúgva, harapva akart kitörni. A férfi türelme az utolsókat nyögte, mikor már sokadszorra sem sikerült megkötni az egyik gerendához, mikor azonban eszébe jutott May története a két paripáról és az ő kapcsolatukról, érteni vélte, miért olyan zaklatott Üstökös Árnyék sérülése miatt. Akarva akaratlanul is rásimított a csődör nyakára s próbált szavakkal hatni rá.

- Nem lesz semmi baj, Üstökös. Árnyék meg fog gyógyulni, nyugodj meg!

Vash is meglepődött, mikor csillapító szavai hatni látszódtak a pej lovon s az visszafogottabb léptekkel végül engedelmesen hagyta magát a saját karámjába vezetni. Ahogy May a biztonság kedvéért egy gerendához kötötte, majd bezárta ajtaját, Vash nem tudta levenni szemét a feszült ló tekintetéről. Mindig is tudta, hogy az állatok okosak, de abba még sosem gondolt bele, hogy két testvér ló között is kialakulhat ilyen szoros kötelék. S ahogy Üstökös megállás nélkül kifelé sandított sötét, nagy szemeivel, a szőke férfi hirtelenjében úgy érezte, mintha csak tükörbe nézett volna.

Wolfwood a viszontagságok ellenére sikeresen elérte az állatorvost és elmagyarázta mi történt. Szerencsére a másik oldalon hallgató férfi jó barátja volt a Johnson familiának, s amint meghallotta Árnyék balesetét, pár rövid szóval lezárta a beszélgetést és megindult a farmhoz. Időközben Johnson bácsi is a konyhába érkezett, jobb karjába a még mindig pityergő Roxanne csimpaszkodott. Az öreg javaslatára Wolfwood próbált valami módot kitalálni, hogy a földön elterülő beteg lovat is az istállóba vihessék, mielőtt még rájuk szakad az eső. Ebben aztán Vash is segédkezett, s egy nagyobb deszkalapra erőszakolva szerencsétlen Árnyékot behúzták őt is a saját karámjába. Johnson is kénytelen volt besegíteni, mikor Wolfwood túl gyengének bizonyult a cipelésnél. Nem lehetett hibáztatni, hiszen még mindig rettenetesen szédült és hányingerrel küszködött. May még meg is jegyezte, mennyire sápadt, le se tagadhatná, hogy beteg. Egyedül Vash tudta ennek valódi okát, s furcsamód hasonló aggódó pillantásokat vetett a férfira, mint Üstökös Árnyékra.

Nem sokkal az után, hogy a terepet előkészítették az állatorvosnak, Árnyékot elfektették és a sebét igyekezték minél jobban ellátni, eleredt az eső. Először csak apró, alig észrevehető cseppekben, majd egyre duzzadó, kövérebb alakban hullottak, mígnem egyenletes, monoton hangot nem komponáltak. Úgy tűnt, mintha az állatorvos soha nem akarna megérkezni. May és Johnson Árnyékot próbálták ápolni, amennyire tudásuk engedte, közben pedig Roxanne-t vigasztalták. Vash Üstökös karámja mellett, szembe velük meredt rájuk, bűnbánóan és tehetetlenül. Tudta jól, hogy az ő hibájából történt mindez s rettenetesen gyűlölte magát érte. Hát még mikor Roxannere nézett…

Akkor sem nyugodott meg jobban, mikor tekintetét inkább az istálló bejárata felé fordította. Wolfwood az ajtófélfának támaszkodva eregette ott a cigarettafüstöt gondolataiba mélyedten kifelé bámulva. A szíve azt súgta, oda kellene mennie hozzá és beszélnie vele. Megkérdezni, hogy van, jól érzi-e magát? De elég volt végignéznie rajta, hogy megtudja a válaszokat, így képtelen volt akárcsak egy lépést közelíteni felé. Hisz hogyan tudná azzal javítani a dolgokat, ha rákérdez olyanokra, amiket amúgy is tud? Csak arra kényszerítené őt, hogy újra és újra beismerje magának, mennyire pocsékul van.

A fekete hajú férfi, mintha csak ráérzett volna arra, hogy figyelik, lopva Vashra pillantott. Fogalma sem volt arról a szőkének, min gondolkodik épp, hogy azon morfondírozik, mikor és hogyan kellene itt hagynia ezt a helyet, hogy őt és a többieket is megóvja az esetleges további kitörésektől. Lassú karikákkal engedte ki ajkai közül a gomolygó füstöt, ám mikor egy autó fékezésére lett figyelmes, eldobta a cigarettát, majd eltaposván azt hátrafordult a többiekhez.

- Úgy néz ki megjött az állatorvos.

Roxanne és May azonnal felpattantak és Jonsonnal a nyomukban máris fogadták az orvost, aki a ház mellé parkolt kocsijából sietve kiszállt, majd eszközeivel megpakolt táskáját megragadva rohant is be az istállóba. Ott Vash ismét elmesélte a történteket, leírta a kígyó kinézetét, színét, nagyságát, így az orvos hamar rájöhetett milyen fajtával volt dolguk s megkezdhette a kezelést. Valamilyen injekciót adott be Árnyéknak egy böszme nagy tűvel, ami még Wolfwoodot is megrémítette, majd a hírek alapján bepakolt fertőtlenítővel és kenőcsökkel ellátta az állat sebét.

- Nos, mit tud nekünk mondani, Mr. Lawrence? – Lépett oda hozzá Johnson, mikor úgy látta, az orvos már végzett a vizsgálatokkal.

- Nagy szerencséjük van, hogy hamar ide tudtam érni és Árnyék sem mozgolódott annyit – kezdte, ahogy felállt, ám csípőjére téve kezeit hangja gondterhesebbé vált. – Viszont egy igen erős kígyóméreggel van dolgunk, hatalmas mázlija volt, Eriks, hogy nem önt marta meg. Abban a pillanatban bele is halt volna.

- De Árnyékkal nem lesz semmi baj, ugye? – Kérdezett vissza azonnal Vash, mintha csak a saját szeretett kedvencéről lett volna szó. Lawrence hallgatása viszont nem sok jót jelentett.

- Beadtam neki egy ellenszérumot, aminek semlegesítenie kell a szervezetébe jutott mérget, de… ha három napon belül nem áll lábra, vissza kell jönnöm elaltatni.

- Micsoda!? – Vash és Roxanne egyszerre kapták fel erre fejüket, míg a háttérben Wolfwood újabb cigarettára gyújtott.

- Hát persze, a lovak nem húzzák sokáig, ha nem tudnak lábra állni – jelentette ki magának, mégis elég hangosan, hogy a többiek meghallják.

- Az nem lehet! – Pördült meg zokogva a kislány.

- Wolfwood – dorgálta meg egy rosszalló pillantással barátját Vash, ám a férfi csak összevonta szemöldökét és elnézett, míg Roxanne kirohant az istállóból. Magát is alig tudta biztatni a túlélésre, hogy lenne képes egy kislányt pesztrálni, hogy minden rendben lesz? Így aztán a legkevésbé sem érdekelték a szúrós pillantások.

- Jobban teszik, ha addig is felügyelet alatt tartják Árnyékot, esetleg noszogatják olykor, hogy álljon fel – javasolta az orvos, ahogy lassan elhagyta a terepet. May és Johnson kissé kelletlenül nézett össze, hisz egyikőjüknek még pihennie kellett, a másiknak pedig vezetni a háztartást, nem volt idejük még Árnyékot is ápolgatni…

- Majd én itt maradok – jelentette ki Wolfwood, majd le is huppant egy szénarakásra a csődörrel szemben.

- De neked is pihenned kell, Wolfwood – felelte aggódva Vash, de a fekete hajú férfi kényelembe helyezvén magát nem tágított. Még csak fel se nézett rá.

- Úgysincs jobb dolgom, legalább így hadd legyen hasznom…

- Köszönjük, Wolfwood! – Hálálkodott a két öreg, majd ezzel kikísérték az orvost. Vash azonban még ott maradt s próbált valamit kinyögni, de minden szó annyira értelmetlennek tűnt a fejében.

- Nem – szólalt egyszer csak meg a fekete hajú férfi. Vash értetlenül kapta fel a fejét erre, mikor aztán Wolfwood egy kisebb sóhajjal felnézett rá. – A kérdésedre, hogy jól vagyok-e a válaszom: nem. Most pedig menj vissza dolgozni.

- Figyelj, inkább feküdj vissza, majd én vigyázok Árnyékra… - próbálta valahogy segíteni barátját a szőke, ám inkább csak harsány nevetést kapott.

- Attól, hogy össze-vissza álmodok minden faszságot, nem fogok kevésbé sóvárogni a heroin után!

- Akkor vegyél be egy keveset! – Hadarta kétségbeesetten Vash s térdeire zuhanva hamar turkálni is kezdett táskájában. Jóformán fogalma sem volt arról, miket beszél, csak az járt a fejében, hogy barátját segítse. – Végül is, nem kérhetem, hogy egyik napról a másikra szokj le róla, ha fokozatosan egyszerűbb, akkor…

- Elő ne vedd, Tongari! – Emelte fel ingerülten a hangját Wolfwood, ami nem csak megállította Vasht, de meg is rémítette. Valami rosszat csinált volna? De hisz csak segíteni akar, hogyan tegye akkor?

- D-De… akkor… mit tegyek? Hogyan segítselek? – Bukott ki ajkai közül a kétségbeesés. Még sosem érezte magát ennyire tehetetlennek, és ez megrémítette.

- Fogadd el, hogy olykor nem tudsz segíteni, hogy nem tudsz mindenkit megmenteni – jelentette ki hűvösen Wolfwood, ahogy egy mély lélegzet után kifújta a cigifüstöt. Vash hitetlenkedve meredt rá a szavak hallatán. Csak nem azt kéri tőle, hogy mondjon le róla? Nem adhatta föl már most!

- Wolfwood…

- Eriks! Segítsen kérem a birkákkal! – Hallatszódott May ideges, vihartól tompa hangja odakintről. Vash elkeseredett pillantással állt fel erre, majd szótlanul elindult az istálló kijárata felé. Mielőtt viszont végleg távozott volna, nem bírta ki, hogy ne folytassa gondolatmenetét.

- Wolfwood, csak… ne add fel, kérlek. Ha ennyi ideig sikerült kibírnod, tovább is képes leszel küzdeni, csak… de add fel!

Hiába próbálta a lehető legnyomatékosabban kifejezni magát, hiába nyomta meg a mondat végén a hangsúlyt, Wolfwood nem reagált, csak meredt némán a beteg állatra. Vash kieresztett egy szomorú sóhajt, s lassú léptekkel ment Maynek segíteni, nem törődve a szúró esőcseppekkel sem.

Pár perc csöndben telt el Wolfwood számára, nem volt más, csak a különösen nyugtató monoton zivatar és a parázsló cigaretta hangja. Árnyék is csak néha-néha nyerített fel fájdalmasan, amire Üstökös aggódva toporgott bezárt karámjában, de hamar visszaállt a csönd. Egész kellemes volt így, a megázott szalma illata összekeveredett a dohány égető szagával s andalító ölelésbe zárta a férfit. Arra sem lett figyelmes, mikor ült melléje Roxanne, csak mikor az fáradtan vállának dőlt. Felocsúdva gondolataiból azonnal elnyomni készült a dohányt, mire a lány kiakadva felszólalt.

- Miattam ne nyomd el!

A férfi értetlenül pislogott vissza rá, mielőtt a földhöz nyomhatta volna a cigarettát.

- Apa is erős dohányos, tudom, hogy nem olyan egyszerű leszokni róla…

- Um, de hát én…

- Azért veszekedtetek Eriks-szel, nem? – Kapta feléje a fejét Roxanne, mire Wolfwood kissé meglepve emelte vissza ajkaira a dohányt. – Valahányszor velem vagy, mindig eldobod a cigit… De miattam nem kell leszoknod, én már megszoktam! Csak ne veszekedj emiatt Eriks-szel kérlek!

A férfi szíve kis híján beleszakadt, mikor rájött, hogy Roxanne mindent hallott a dulakodásukból. Szinte már rávágta, hogy nem is emiatt veszekedtek, de hamar rájött, hogy akkor nem tudna mit mondani. Így aztán csak felsóhajtott, s mégis elnyomta a cigarettát.

- Sajnos az árvaház óta van egy szabályom, amit mindenképp be akarok tartani: gyerekek előtt még véletlen sem dohányzom. Tudod, nem akarok nekik kárt okozni.

Roxanne már-már rákérdezett az árvaházas dologra, de nem hagyta magát elterelni.

- De miattam ne nyomd el! Apa is elviselhetetlen lett, mikor megpróbált leszokni, nem akarom, hogy te is annyit veszekedj Eriks-szel!

Wolfwood akaratlanul is elmosolyodott, majd a kislány hajába túrva felnevetett.

- Ne aggódj emiatt, Eriks és én csak civakodtunk egy kicsit. A legjobb barátokkal is megesik – próbálta megnyugtatni a kislányt. Ám alighogy az elmosolyodott, Árnyék keserves nyerítése újból megtörte a csendet.

- Ugye… Ugye Árnyék fel fog állni? – Kérdezte Roxanne aggodalmas hangon. Wolfwood gondterhesen nézett rá, majd a lóra s próbálta minden erejét összeszedni, hogy valami biztatót tudjon hazudni.

- Nem lesz semmi baja – veregette meg a lány vállát -, Árnyékot kemény fából faragták, hamarabb fel fog állni, mint hinnéd!

Roxanne félszegen bólintott egyet, de nem úgy tűnt, mintha megnyugodott volna. Hiába volt fáradt Wolfwood is, valahol zavarta, hogy nem tud életet lehelni a lányba, így próbált alternatív megoldásokat keresni.

- Talán egy ima segítene felgyorsítani a gyógyulását – csúszott ki ajkai közül egyszer csak, szinte még ő is meglepődött, hogy ezt a megoldást választotta.

- Ima? Az meg mi? – Értetlenkedett a kislány, nem kicsit meglepve a férfit.

- A szüleid nem tanítottak meg imádkozni?

A lány a fejét rázta. Wolfwood erre kelletlenül túrt hajába, azon törve a fejét, hogyan is magyarázhatná el ezt egy kisgyereknek. Mikor anno ő az árvaházban volt, napi szinten imádkoztak, reggel, este, étkezés előtt… Megszokásává vált. Azonban mikor nevelőapjához került, ez a szokása elkopott. Valahogy elvesztette a hitét, mikor annyi imádkozás után is folyamatosan döfködték belé a heroines tűket.

Végül aztán felsóhajtott, s próbálta felidézni a neki elmondottakat az árvaházban.

- Tudod, imádkozással beszélhetsz a legkönnyebben Istennel. Köszönetet mondhatsz neki azért, amit adott és megkérheted arra, hogy megóvja azokat, akiket szeretsz…

- Isten? Anya és apa sosem mesélt még róla… Milyen ember?

Wolfwood akaratlanul is összehúzta a szemöldökét. Ezt a gyereket még egyszer se vitték templomba? Bár sokkal inkább az volt ingerültségének oka, hogy ő maga sem tudta kellőképpen megfogalmazni, mit is jelent Istenhez imádkozni. Persze, hogy is magyarázzon valamit, amiben már nem képes hinni?

- Nézd, ő nem ember. Isten az… Isten, ő teremtett minket és vigyázz ránk a legnehezebb helyzetekben is – el sem akarta hinni, hogy ki tudta mondani ezeket.

- Ő teremtett minket? Én úgy tudtam, hogy anya és apa…

- Eltértünk a tárgytól, Roxanne! – Emelte fel a hangját a férfi, mikor úgy érezte Roxanne valami egészen más témához akar kilyukadni. Abban bezzeg felvilágosult! Felsóhajtva visszafordult, majd folytatta az eredeti gondolatmenetet.

- Árnyék biztosan hamarabb meggyógyul, ha imádkozunk Istenhez, hogy segítsen.

- Isten meg tudja őt gyógyítani? – Kapta fel reményteli tekintetét a kislány. Wolfwood akaratlanul is elmosolyodott a látványon. Lehet, hogy a hitét elvesztette s már mindennek tartotta magát, csak kereszténynek nem, de az ilyen ártatlan, őszinte reménnyel teli csillogás valahogy feledtetni tudta vele az ő reménytelen helyzetét.

- Persze, hogy meg tudja őt gyógyítani, Isten bármire képes. Csak kitartóan kell imádkoznod hozzá, hogy biztosan meghalljon!

- De hogyan kell csinálnom? – Érdeklődött izgatottan a kislány, amin Wolfwood ismét kénytelen volt mosolyogni egyet. Tényleg olyan érzése volt, mintha visszakerült volna a régi jó árvaházba s egy új jövevényt tanítana.

Lábait maga alá húzta, majd feltérdelt.

- Először is térdelned kell. Tudod, meg kell adni a tiszteletet Istennek – magyarázta, a kis Roxanne pedig azonnal követte. – Majd tedd össze a két tenyered, valahogy így. Össze is kulcsolhatod az ujjaid, de az nem annyira lényeges – Roxanne követte az utasításokat, majd izgatottan felnézett Wolfwoodra.

- És ez után?

- Ez után már csak beszélned kell Istenhez. Megkérni őt, hogy segítsen Árnyéknak és gyógyítsa meg – felelte mosolyogva. A lány egy pillanatra izgatottan elmosolyodott, de amint ki akarta nyitni száját, lefagyott ajkairól a mosoly.

- Nem mutatnád meg, hogyan kell? Én még sosem beszéltem Istennel, mi van, ha elrontom?

- Egy imát nem lehet elrontani…

- De mi van ha mégis? Na, Nick! Mutasd meg kérlek!

A férfi kelletlenül sóhajtott fel az unszolásra. Voltaképpen ő is tartott attól, hogy annyi idő után már hiába is fohászkodik az Úrhoz. Hisz már nincs is hite, akkor hogy akar egyáltalán imádkozni? De nem tudott mást tenni, Roxanne könyörgő tekintette megtörte végül. Összekulcsolta ujjait, s kezeinek támasztva homlokát lehunyta szemeit. Alig fért a fejébe, hogy tényleg ezt csinálja. Annyi keserves év után ismét egy értelmetlen imát mond, amit valószínűleg senki sem hall meg, egyedül Roxanne. De ha már Roxanne-nal sikerül elhitetni, hogy ez működik, megéri, nem? Nem?

- Uram… hozzád fohászkodom… - a szavak lassan és piszok nehezen jöttek ki ajkain. Mintha rossz fát tett volna a tűzre s most lelkiismeret fordulással állna valaki elé. Valójában ez nem is volt messze a valóságtól. Annyi bűnös gondolat, alkohol és drog után valahogy nem érezte méltónak magát, hogy még imádkozzon is. Hiába vesztette el a hitét, mégis úgy érezte magát, mintha egy felsőbb hatalom elé kúszna, s megannyi rossz cselekedet után még mindig lenne képe szívességet kérni. Gyűlöletes érzés volt.

Azonban mikor Roxanne halkan megismerte szavait, kizökkent ezekből a gondolatokból. Rá kellett jönnie, hogy itt most nem róla van szó, nem az ő mocskos ügyiről, hanem egy szerencsétlen kislányról és annak kedvenc lováról. Mély levegőt vett, s próbálta folytatni.

- Kérlek, segíts Árnyéknak legyőzni a betegségét. Gyógyítsd meg őt, hogy minél hamarabb lábra tudjon állni. Kérlek… de hagyd elveszni őt a sötétségben… köszönöm, Ámen.

Észre sem vette, hogy kicsúszott az az utolsó mondat. Valahogy… ki akaródzott jönni, még így is, hogy nem teljesen hitt az ima sikerességében. Roxanne szerencsére semmit sem vett észre Wolfwood remegő hangján, s az ima is megnyugtatta, így végre mosolyogva ment vissza a saját dolgát végezni, azaz az ebédet.

A nap további részében Wolfwood némán ült Árnyékkal szemben, olykor-olykor lecserélte lábáról a kötést, megsimogatta nyakát, de nem úgy tűnt, hogy az injekció bármit is segített volna. Kelletlen sóhajokkal öntött egy kis abrakot Üstökösnek, ám a paripa még csak rá se szagolt az etetőjére, egész nap Árnyékot leste, fejét a karám ajtajára támasztva, nagy, gondterhes szemekkel.

A helyzet ebéd után sem változott sokat. Árnyék aludt, Üstökös aggódva figyelte, rá se nézve az ételre amit Vash is próbált neki adni. A farmon mindenki a két paripáért idegeskedett, hisz ha Üstökös nem hajlandó enni, amíg Árnyék rendbe jön, tudták, hogy őt is elveszíthetik. Ugyanakkor Vash Wolfwoodért is aggódott. Egész nap mintha kerülte volna őt és nem akart volna beszélni vele. Nem tudta eldönteni, hogy most azért, mert tényleg szükség van a lovaknál felügyeletre, vagy pedig ő volt túl tolakodó a segítségnyújtással. Még ha az utóbbi is lett volna, akkor sem tudott ellene mit tenni. Hiszen szerette, hogy ne aggódott volna érte? Mégis úgy érezte, talán bocsánatot kellene tőle kérnie. Nem is tudta, miért, egyszerűen csak erre hajlott a szíve.

Este azonban különös módon Vash végzett hamarabb a munkával. Wolfwood és Roxanne valamiért még Árnyéknál időztek, később pedig a férfinek kellett lefektetnie a kislányt is. Vash egy darabig várt a szobában, majd végül eldőlt az ágyon. A sok borzalom után mégis hogyan kellene lezárniuk ezt a napot? Hogyan kellene egyáltalán bocsánatot kérnie? Nem tudott dűlőre jutni magában, s lassan elaludt a kételyeivel.

Wolfwood sem gondolta, hogy ennyi ideig tart majd Roxanne-nal újabb imát elmondani, hát majd még le is fektetni őt. Az istenért sem akart elaludni addig, amíg Wolfwood mindent el nem mond erről az Úrról és a hozzá való imádkozásról. Nem gondolta volna, hogy egyszer majd erről fog kis előadásokat tartani, de azért jó érzés volt látni a kislány reményteli arcát. Valahol még irigyelte is ezt a gyermeki reményt, ami már rég nem illette őt.

Sóhajtva lépett be saját szobájába s csalódottan realizálta, hogy Vash már javában alszik az ágy egyik végében. Szeretett volna beszélni vele, mielőtt mindketten lefeküdnek. Nem is tudta igazán, hogy miről, csak valahogy úgy tenni, mintha reggel nem történt volna semmi, hogy érezze, számára is van remény mindazok után, hogy olyan hűvös volt vele egész nap. De már elaludt, s nem akarta az ő csip-csup ügyei miatt felébreszteni őt. Fejét szegve ment hát beljebb és csukta be maga után az ajtót, majd lerugdosva magáról a nadrágot lépett az ágyhoz. Vash egyik karját a párnája alá dugva az oldalán feküdt az ágy szélén, szőke tincsei gyengéden lógtak arcába. Bár sötét volt a szobában, Wolfwood tisztán látta a férfi homlokára okozott sebhelyet, mely jobb oldalán húzódott lefelé vékony csíkban, épphogy szemöldökét érintve. Az első gondolat ami végigfutott agyán a látvány után, hogy nem csak magának de már Vashnak is a vérét vette. Alig tudta elhinni, hogy tényleg ennyire elvakította a heroin utáni vágy s képes volt bántani őt… Lassan fordult meg és ült le az ágy másik szélére, majd megragadta az ágy végében összegyűrődött takarót s magára húzva elfeküdt az ágyban.

Ez volt az első éjszaka, hogy egymástól teljesen eltávolodva aludtak. Wolfwood sokáig nem is tudott elaludni, valamiért ismét rátört az álmatlanság és órákig csak forgolódott az ágyban. Iszonyatosan furcsa volt úgy feküdnie, hogy bár tudta, hogy ott van a másik, mégsem érhet hozzá. Mert nem mer. Olyan keveset aludt voltaképpen, hogy a rémálomnak sem volt ideje megtalálnia őt. Felébredt arrais, mikor hajnalban Vash készülődött, de még így se volt mersze szólni hozzá. Valóban az lenne a legjobb megoldás, ha hátrahagyná őt, hogy megóvja magától… De bármennyire is ezt látta egyetlen kiútnak, valami azt súgta ez az idióta még a pokolba is elmenne érte. És ez jelen helyzetben inkább aggasztotta, mint boldogította.

Árnyék állapota sem látszott javulni, még csak meg sem próbált felállni. Roxanne jóformán egész nap ott volt és imádkozott, Wolfwood pedig segített neki. Addig se érezte borzalmasnak magát s nem kívánta a heroint. Gondolatait lekötötték, sőt még gitározhatott is Roxanne kérésére. Így legalább ki tudta adni magából mindazt, ami eddig gyötörte.

- Sail away, it's time to leave. Rainy days are yours to keep. Fade away, the night is calling my name. You will stay, I'll sail away…

Ujjai olyan táncot lejtettek a húron, amilyent eddig még talán sohasem. Persze a zene mindig is a szörnyű valóságtól való elmenekülést jelentette, de ezúttal ennél sokkal többet is. Mikor végzett is, hiába mosolygott Roxannera és próbálták valahogy elütni az időt, ahogy Árnyékra figyeltek, valahol továbbra is azon kattogott az agya, mennie kellene. Ő minden keserűség forrása, sokkal egyszerűbb lenne minden, ha kilépne a képből. Egész nap ezen kattogott az agya s szinte már készen is állt, hogy maga mögött hagyjon mindent. Ám tekintve, hogy Vashnak már nem kellett tovább dolgoznia – voltaképpen letelt a megbeszélt hét és Johnson is felépült a betegségéből – így a férfi többet járt-kelt az istálló körül. Látszólag csak Árnyék állapotát érdeklődte meg, de valójában Wolfwood is aggasztotta. Rettenetesen érezte magát, amiért előző nap elaludt, mielőtt beszélhetett volna, most viszont nem talált megfelelő pillanatot, hogy kettesben megbeszéljék a dolgokat.

Mikor azonban Wolfwood egy lopott pillanatban bement a szobájába pakolászni, nem vette észre, hogy Vash követi őt a tekintetével. Talán sose vette észre, hogy a szőke amióta csak a farmon voltak fél szemével mindig őt figyelte. Nem csak azért, hogy a drogtól távol tartsa, de aggódott is érte. Nem is alaptalanul, hisz mikor belépett utána a szobába, megrökönyödve látta, hogyan kapkodja össze cuccait egy pillanat alatt.

- Te meg mégis mire készülsz? – Bukott ki ajkai közül, mire a másik ijedten rezzent össze. Hát ez az ember tényleg állandóan követi?

- Elmegyek – jelentette ki hidegen. Pakolt még pár dolgot a táskájába, majd szembe fordult Vashsal.

- Árnyék még nem épült fel, még nem mehetünk el – válaszolta hasonló ridegséggel a szőke, bár biztos volt benne, hogy nem így értette a másik.

- Tudom, de én elmegyek. Úgy lesz a legjobb – sütötte le a szemét a végén, akaratlanul is elismerve, hogy szégyelli amit tesz. De ezt érezte a legjobbnak.

- Már miért lenne ez a legjobb? Hogy mindenképpen busszal kelljen utánad mennem a másik városba?

- Miért vagy ennyire értetlen, te idióta!? Én megyek, te maradsz! – Fakadt ki végül Wolfwood, amire már Vash sem tudott higgadtan felelni.

- És az mégis miért jobb!?

- Mert akkor nem kell látom a képedet, azért! – Mordult fel Wolfwood s elindult az ajtó felé, azonban Vash útját állta.

- Legalább azt mondd el, miért akarsz elmenni! Több heroin kell?

- Nem! – Vágta rá azonnal, s már készült félre lökni a szőkét az útjából, azonban a sebhelyére pillantva kénytelen volt megállni.

- Akkor? Én csináltam valamit?

- Nem! – Vágta rá ismét kisebb hezitálás után. Türelme már fogytán volt, Vash pedig továbbra is úgy állt előtte mintha ágyúval sem lehetne őt kirobbantani onnan.

- Akkor miért nem fogadod el a segítségem!? Miért akarsz inkább ismét elmenekülni és feladni mindent, amit eddig sikerült felépítened!? – Üvöltötte ki végül a benne kavargó, nyomasztó gondolatokat, a válaszra azonban nem számított.

- Mi van ha ismét rád támadok!? Ha nem tudom tovább visszafogni magam és neked esek!? Nézz csak tükörbe, hisz már a véredet is vettem!

A türkizkék szemek megrökönyödve meredtek vissza Wolfwood reményvesztett acélkék szemeibe.

- Tényleg csak ezen aggódsz…?

- Hogyhogy csak!? Tongari, most szórakozol velem!? – Folytatta idegesen a férfi s Vash kacagása csak még inkább felhúzta. Egészen addig, amíg meg nem szólalt.

- Wolfwood, emiatt a karcolás miatt ne aggódj! Hisz vagy ezernyi ilyenem van.

- De… az miattam…

- Miattam történt, mert nem voltam elég erős, hogy megállítsalak – vágta rá egy mosoly keretében. Wolfwood abszolút nem értett semmit.

- D-De…

- Ne aggódj, legközelebb minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egyikünknek se essen baja!

- Tongari… nem kérhetem, hogy védj meg saját magamtól!

- Dehogynem! Hisz ezért vagyok itt, nem emlékszel? – Mosolyodott el a szőke, majd közelebb lépett Wolfwoodhoz. Elmondani sem tudta mennyire megkönnyebbült, hogy nem az ő idegesítő segítségnyújtásától kerülték egymást, hanem csupán azért, mert mindketten túlságosan aggódtak a másikért.

- Megmondtam, hogyha zsémbes vagy beteg leszel, én kikúrállak – folytatta vigyorogva, majd lassan ajkaira hajolva szája szegletére csókolt. Wolfwood erre elvörösödve elkapta tőle tekintetét, válláról pedig lecsúszott a táskája. Cseszettül deja vu érzése támadt amellett, hogy még zavarba is jött.

- A heroint… amit elvettél… - motyogta az orra alatt, zavarában rá se nézve a másikra, aki viszont kicsit aggódva tekintett vissza rá. – Nyugodtan dobd ki. Csak nagyobb eséllyel veszteném el az eszem, ha tudom, hogy van a közelben.

- Biztos vagy benne?

Wolfwood határozottan bólintott, s miután kifújt egy hosszabb sóhajt, eltökélten a férfi szemeibe nézett.

- Nem akarom, hogy a heroin határozza meg az életem minden percét. Az a reggel… mikor úgy éreztem még a lelkemet is eladnám egy kis adagért rosszabb volt, mint maga a halál. Nem akarom ismét átélni. De… - ismét lesütötte a szemét, majd kisebb tétovázás után folytatta – egyedül nem megy… szükségem van rád, különben… biztosan a végzetemet okozza ez a szer…

Vash nem akarta elhinni a szavakat, amiket Wolfwoodtól hallott. Valóban segítséget kért tőle, mindazok után, hogy olyan erősen igyekezett azt elutasítani? Nem tudott mást tenni, csak mosolyogni.

- Mint láthattad, ha akarod, ha nem, én mindig fél szemmel téged figyellek. Csak pislantanod kell és ott leszek! Hiszen… the only hope for me is you… - magyarázta Vash, a végén lehunyt szemekkel. Wolfwood pár röpke percig zavartan kapta el tekintetét a másiktól. Vash feltehetőleg nem is sejtette mekkora elhatározás kellett neki, hogy bevallja, szüksége van a segítségre.

Ám mikor eljutott agyáig a férfi utolsó mondata, szinte hitetlenkedve fordult vissza felé.

- Te most komolyan a My chemical romance-tól idéztél?

-  Én is hallgathatok jó zenéket, mi ezzel a gond!? – Kapta fel zavartságtól vörös képét a szőke.

- Nem hiszem el, hogy a My chemical romance-tól idéztél… és pont abból a számból… - nevetett fel Wolfwood a tenyerébe temetve arcát.

- Mi ezzel a gondod!?

- Ez annyira buzis! – Kacagott fel harsányan, mire Vash sértődötten összekulcsolta karjait.

- Na szép, meghitt akarok lenni, erre ezt kapom…

- De ha egyszer buzis!

- Nick! Nick gyere gyorsan! Valami van árnyékkal! – Hallatszódott kintről Roxanne hangja, majd egy ajtócsapással a konyhába rontott, onnan pedig be a fiúkhoz.

- Mi a baj Árnyékkal? – Kérdezte hirtelen komolyra váltott hangnemmel Wolfwood.

- N-Nem tudom, össze-vissza rugdos! – Válaszolta kétségbeesetten a lány. Wolfwoodnak nem is kellett több, azonnal sarkon fordult és megindult az istálló felé. Még Vash sem várt tőle ilyen gyors reakciót, úgy kellett Roxanne-nal utána rohanniuk. Mire ők beértek az istállóba, Johnson és May is azon tanakodtak, mi lelte Árnyékot, hogy hirtelenjében ennyire rugdalózik. Wolfwood próbált közelebb menni, ám alighogy tett pár lépést, a paripa még néhány rúgás után felült, majd ingatag mozdulatokkal felállt. Úgy rázta meg magát, mintha egész eddig csak kedvtelésből feküdt volna. Olyan csönd telepedett rá az istállóra, hogy Üstökös is alig merte megszakítani megkönnyebbült nyerítésével.

- Ez az! Árnyék végre felállt, meggyógyult! –Kiáltott fel végül örömében Roxanne, majd Wolfwoodhoz rohant. – Nem hiába imádkoztunk, Isten meghallgatott minket!

 A férfi halványan elmosolyodott majd játékosan beleborzolt a lány hajába. Igen, talán tényleg csak néhány ima kellett, hogy minden helyrejöjjön.

- Máris hívom az állatorvost, hogy minden rendben – hadarta Johnson, majd ezzel el is tűnt. Wolfwood és Roxanne még nevetgéltek egy kicsit a váratlan eseményen, azonban Vash hamar megtörte az idillt, mikor Mayhez lépett.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nekünk ideje volna tovább mennünk. A munkaidőm is lejárt, úgyhogy…

- Máris menni akarnak? Jaj istenem, hogy elszállt ez a hét! – Kapott hirtelen a fejéhez az asszony, Roxanne kissé elszontyolodva bújt Wolfwood mögé. – De kérem, legalább holnapig várjanak! Johnson bácsival kitaláltunk önöknek egy ajándékot!

- Ajándékot? – Kapta fel a fejét még Wolfwood is.

- Igen! Amiért ilyen jól gondját viselte Roxanne-nak! Jaj, fogalmam sincs mi lesz vele ez után…

- Ugyan May néni, ne mondjon ilyene-- - Wolfwood be sem tudta fejezni mondandóját, Roxanne már rohant is kifelé az istállóból. A férfi bűnbánóan nézett utána, de nem tudott mit tenni. Tudta jól, hogy voltaképpen ez az egy nap is hatalmas hátrányt jelent számukra.

- Maradunk, de holnap reggel tényleg mennünk kell! – Jelentette ki végül Vash, amire May rá is bólintott.

Másnap Vash és Wolfwood korán elkészültek. Bár eltérő módon, de mindketten élvezték az itt töltött időt s most valahogy nehezen ment a továbblépés.

- Ez volt a leghosszabb idő, amit egy helyben töltöttem… - jegyezte meg Wolfwood is, mikor a reggeli órákban a teraszon várták a két öreget a meglepetésükkel.

- Roxannetól elköszöntél? – kérdezte Vash, bár sejtette a választ. Wolfwood meg is rázta a fejét, majd erőtlenül a másik vállának dőlt. Még mindig nem tudta kialudni magát, a vére pedig szinte sikoltott a táskájában meglapuló kis heroinért.

- Tegnap délután óta nem láttam…

- És nem kellene akkor megkeresni?

- Nem szeretek búcsúzkodni – jelentette ki egyszerűen, fáradtan, amire Vash sem tudott haragosan felelni. Egyszer aztán a terasz mögül mozgást véltek hallani, így mindketten felpattantak, hogy köszönhessenek Maynek és Johnsonnak. A két öreg viszont nem kis meglepetéssel készült, ugyanis egy klasszikus, oldalüléssel felszerelt, fekete bőrrel borított gyönyörű motort toltak maguk előtt. Wolfwood képtelen volt visszatartani egy lenyűgözött füttyszót a cigaretta mögül.

- Az igen, rég láttam ilyen gyönyörűséget! Hát hol rejtegették?

- Egészen eddig a felújításon dolgoztam – magyarázta Johnson, mikor megálltak a két férfi előtt. – Eléggé romokban volt még nemrég, de a cél érdekében mindent megtettem!

- A cél érdekében? – Kérdezett vissza Wolfwood.

- Wolfwood, ez a magáé! – Mosolyodott el May néni. – Annyit dolgozott Roxanne-nal a ház körül, nem akartam csak úgy fizetség nélkül elengedni önt!

- H-Hogy mi? De hisz ez a motor egy vagyont érhet – hitetlenkedett Vash, mire egy erős könyököt érzett meg oldalában.

- De szívesen elfogadjuk, hisz ajándékot nem illik visszautasítani. Ugye, Tongari – nyomta meg a hangsúlyt a végén a férfi.

- Persze, mert téged csak ez érdekel, mi? – Súgta oda kelletlen sóhajjal Vash.

- Tudod milyen régóta akarok már egy ilyen motort? És megdolgoztam érte, úgyhogy kuss! – Válaszolta a másik, bár kissé hangosabban a kelleténél, így Johnson és May is hallhatta, ők viszont csak jót nevettek rajta.

- Gyerünk, üljön föl! Próbálja ki!

Nem is kellett kétszer mondani, a férfi máris felpattant a motorra, s míg May Vasht fizette ki, ő a motor hangját próbálgatta.

- Feltöltöttük a tartályt is, így egy darabig biztosan húzzák majd az úton – magyarázta Johnson.

- Szuper! – Nevetett fel Wolfwood, majd izgatottan Vashra pillantott. – Gyerünk, ülj már be, ki akarom próbálni a kis Angelinát!

- Te már el is nevezted? – Kacagta Vash, majd elrakta a pénzt és igyekezett beülni az oldalkocsiba. Bár szíve szerint Wolfwood mögé furakodott volna.

- Hát még szép! Egy ilyen gyönyörűségnek nevet kell adni!

- Nick! Nick várj! – Roxanne valahonnan a kukoricás felől rohant hozzájuk. Valószínűleg egész végig arra bujkált, de most, hogy meghallotta a motor hangját megijedt, s mégis el akart tőle búcsúzni. A férfi erre a gondolatra keserű szájízzel mosolyodott el, majd mielőtt odaért volna hozzájuk a lány, eldobta a cigarettáját. Mire azonban Roxanne odatrappolt már az egész arcát belepték a könnyek.

- Na, rock sztár, nem kell itatni az egereket! Gyerünk, nincs miért sírni – Hiába vigasztalta Wolfwood, a lány szipogva bújt oda hozzá s úgy kapaszkodott belé, mintha sosem akarná elengedni. Úgy kellett Maynek és Johnsonnak megragadnia a vállát és elhúzni őt a férfitól.

- Roxanne, tudtad, hogy nem maradnak örökké, engedd elmenni őket – dorgálta meg Johnson, a lány azonban képtelen volt abbahagyni a sírást. Ezt még Wolfwood sem nézhette tétlenül, így aztán magához vette táskáját s kisebb kutakodás után egy kopott, helyenként még sötétkék színű pengetőt vett elő és nyomott Roxanne kezébe.

- Tessék, megkapod a gitárpengetőmet. Vigyázz rá, mert ez a kedvencem! – mosolyogta a férfi, majd visszahelyezkedett a motorra. – A szüleidnek meg üzenem, hogy egy sztár veszett el benned, nagy hiba lenne veszve is hagyni.

Wolfwood a végén kacsintott egyet, Roxanne pedig kicsit félszegen, de elmosolyodott ahogy a használatos pengetőt nézte. Milyen kicsi, s mégis érezni lehet róla a jellegzetes dohány illatot, ami Wolfwoodot is állandóan körbejárta.

- Köszönöm, Nick! – Bólintotta végül egy mosoly keretében a lány, majd ujjai közé szorítva a kis apróságot folytatta. – Én pedig imádkozni fogok, hogy Isten segítsen leszokni a cigiről!

Wolfwood egy pillanatra minden porcikájában lefagyott. Persze rajta kívül senki sem értette, miről beszél Roxanne, még maga Roxanne sem, csak Wolfwood tudta mit is jelent a "leszokni a cigiről" valójában. Pár perces néma bámulás után azonban elmosolyodott, s még utoljára megborzolta a lány fejét.

- Köszönöm, Roxy. Mindent köszönök…

- Wolfwood… Indulnunk kellene – törte meg vonakodva az idillt Vash, hiszen pontosan tudta, hogy így is sok időt töltöttek már itt. A férfi erre csak bólogatott, majd újból bejáratta a motort. May és Johnson is mindent megköszönve elbúcsúztak, majd ezzel Vash és Wolfwood otthagyták a farmot.

- Na, nem is volt olyan rossz ötlet betérnünk ide, ugye? – Jegyezte meg vigyorogva a szőke, bár kuncogását a szél messzire fújta, Wolfwood csak foszlányokat hallott belőle.

- Kuss legyen. Az a pengető tényleg a kedvencem volt… még az árvaházban kaptam… - vágott vissza durcásan Wolfwood, amire Vash meglepetten nézett vissza rá. Nem gondolta volna, hogy van valami, amihez érzelmileg kötődne a barátja.

- Jut eszembe… - szólalt meg ismét Vash, ahogy a másikat figyelte. Nem tartotta jó ötletnek, hogy  vezet, de azt tisztán látta, hogy örömet okoz neki a motor, így hagyta. – Mit értett Roxanne azon, hogy imádkozik érted?

Wolfwood ahelyett, hogy válaszolt volna, hosszas hallgatás után is egyszerűen kitért.

- Tudod jól, mit értett rajta…

- Árnyéknak segített, talán neked is fog… - mosolyodott el Vash, majd elkényelmesedve az oldalkocsiban élvezte az utazást. Wolfwood erre nem mondott semmit, hiszen nem is tudott volna. Ő maga is ezen morfondírozott, amióta csak meghallotta a szavakat. De valami mélyen, a zsigereiben azt súgta, hiába fektetne újra hitet Istenbe. De… talán nem is kell.

Akaratlanul is Vashra tévedt a tekintete, de még mielőtt újra beindultak volna a fogaskerekek a fejében, visszakapta fejét s csak az előtte elterülő útra figyelt.

Nem sokkal messzebb egy régi busz robogott fel a hegyekbe, kacskaringós szerpentineken végighaladva. Nem sok utas volt rajta, csak néhány züllött alak ült hátul, meg egy a sofőr mellett. A vezető - mint a piaci öregasszonyok - fennhangon, felháborodva mesélt a másik férfinak, aki fekete öltönyt viselt, alatta egy világos lila inget, éjfekete haját pedig hátrafésülte, mint a régi gengszter filmekben.

- Uram kérem, el tudja ezt hinni? Vash the Stampede az én járatomon!? Az sem tartom kizártak, hogy ő bügykölte meg a buszom, hogy aztán mindenkit kirabolhasson itt az erdő szélén! – Magyarázott a sofőr erős gesztikulálásával. A másik férfi azonban nem válaszolt, csak közelebb húzta magához fekete, kemény szaxofon tokját. Még talán mosolyra is húzta sejtelmes ajkait, de ebből a mellette hadaró vezető sem vett észre semmit.