Hatalmas sóhajjal lépett be otthonába. Otthonába, a nagy kék dobozba... Üres volt. Hiába büszkélkedhetett a TARDIS ezernyi és ezernyi szobával, és még annál is több folyosóval, ha tátongott az ürességtől. Ahogyan elrablója mindkét, összetört szíve is.
Megtette, ahogyan azt az utolsó papírlapon kérte tőle, Ő megtette. Szívszaggató volt a lányt ismét látni, aprónak, és reménnyel telinek. Szívszaggató volt azt az átkozott hamis mosolyt viselnie, és közben arról beszélnie, mi lesz a jövőben. Abban a sötét, veszéllyel teli, véget érő jövőben. Persze később a kis Amelia emiatt szorul pszichiátriai kezelésre, ezért is lesz négy orvosa... miatta... milyen ironikus, pont egy doktor miatt...
Azonban nem ez volt a nehéz része a dolognak. Ó jaj, dehogy is...
A Doktor lassú léptekkel haladt az irányítópult felé, mint aki nem is akar elindulni, mintha minden másodperccel késleltetni akarná az utazást. Hogyne, hiszen még ő hozzá is el kell mennie. Az utolsó Pondhoz. A Pondhoz, akinek ígéretet tett, és ő galád módon megszegte.
Odaért, és lassú, kelletlen mozdulatokkal nyomogatni kezdte a billentyűzetet. Legszívesebben elrohant volna, el messzire, hogy soha ne kelljen a szemébe néznie. Mindig is gyűlölte magát a rengeteg ígéretért, amit nem tudott megtartani. Mindig, mindenkinek ígérgetett, de a végére mindig ez történt... És ezúttal nem menekülhet... Bármennyire is szeretne, ennyivel tartozik a barátainak.
Lassan ütötte be a koordinátákat és az időpontot, majd egy kart lehúzva véglegesítette az úti célt. Nagyot sóhajtott, majd az irányítópult körüli korlátnak dőlt, és üres tekintettel bámulta, ahogy az időrotor föl s le ringatózik előtte.
El kell mondania. De hogy? Hogy álljon elébe, nézzen a szemébe és közölje vele a hírt? Semmi ötlete nem volt arra, hogyan kezdjen neki, a Tardis viszont sebesen közelített a végállomás felé. Majd megállt.
Brian boldogan kapta föl tekintetét a petúniákból, mikor meghallotta az ismerős, érces hangot. Egészen eddig a kertben végezte ügyes-bajod dolgait, gyomlált, locsolt, várta fiát és menyét. Ez a hang azonban arra hívta fel figyelmét, hogy elég volt a várakozásból, majd' fél év után, ismét láthatja őket! Elindult a zaj irányába, s nem is olyan sokára megpillantotta a kert egyik sarkában a kék telefonfülkét.
Az ajtó azonban nem nyílt ki. Csönd honolt odabent, és ez aggasztotta. Rossz érzése támadt, mikor ezt a csöndet megtörte a zár kattanása, és még baljóslatúbb, mikor a Doktor egyedül lépett ki az ajtón. Tekintete gondterhes, borostyán zöld szemei karikásak, vörösösek voltak... Arcán még látni lehetett a száradt könny nyomait.
Mindebből azonnal ráébredt az egykori apa és após, hogy valami nincs rendben. Abszolút nincs rendben... Ajkai akaratlanul hebegtek, hangja valahonnan távolról szólt.
- Doktor... ugye nem...?
Az idegen némán lesütötte szemeit. Nem tudott felnézni a vele szemben állóra. Ajkait rágta, kezét ökölbe szorította, mintha valami nagy fájdalmat fojtana vissza, majd lassan feltekintett Brianre.
- Sajnálom... Sajnálom, de... megszegtem az ígéretem... Nem tudtam megmenteni őket. Nem... Nem volt rá elég erőm... - vallotta be, nem csak a férfinak, de most először magának is. Végtelenül gyengének érezte magát, gyengének és haszontalannak. - Sajnálom. - Ismételte meg újra, de a szavak mit sem segítettek.
Brian arcán egyszer csak halvány, majd egyre mélyebb barázdákat vájtak a könnyek, s ő hitetlenkedve nézett a Doktorra. Nem tudta elfogadni, hogy amit mond, az igaz. Hogy akiket szeretett, elvesztette.
