Távoli ígéret

Ismét ez a borzalmas épület.
Már attól görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátom monumentális falait, a kitörhetetlen ablakait, és azt a kinyithatatlan, hatalmas kaput. A kastély úgy húzódott el a horizonton, mintha valakik két oldalról erősen cibálnák. Borzalmas…

- Végre itt vagyunk! Ve~ - próbálom magamra erőltetni megszokott viselkedésemet, de belül érzem, ahogy csontjaim együtt sikítanak a félelemtől.

Jobb lenne elrohanni. Hazudni valamit Japánnak, Németországnak és Poroszországnak, csak hogy ki kerüljünk ebből az ördögi körből.
De nem lehet…  Hisz a többiek már bent vannak. Ezt Németország és a másik kettő persze nem tudja, hisz elviekben mi vagyunk az elsők… De azok a fránya órák!

Elindulunk befelé. Izmaim minden moccanástól ellenkeznek.
Legszívesebben elrohannék.

Már megfordult a fejemben… Itt hagyni a bent rekedteket, és legalább Németországékat megmenteni!
De valahányszor ez átfut az agyamon, egy hang szól valahonnan messziről. Nem értem mit mond, nem ismerem a hangját, de arra biztat, hogy ne adjam fel. Nem. Azt parancsolja, hogy ne adjam fel. Mintha egy ígéretet tettem volna valakinek, de nem emlékszem, kinek és hogy pontosan mit.

De tudom, hogy be kell mennem ebbe a borzalmas épületbe, annak ellenére, hogy már milliárd alkalommal látom újra és újra barátaim pusztulását, annak ellenére, hogy bármit teszek, elbukok… Tudom, hogy be kell mennem.

Ezt súgja az az elfelejtett ígéret…

*******************

Kezdődik… Lassan már kívülről tudom, ki mit fog mondani, mit fog cselekedni… Mintha beakadt volna a lejátszó, újra és újra lepereg ez a rossz film, és bárhogy töröm magam, a végkifejletten nem tudok változtatni…
A szalag beakadt…

Zajongás… eltört valami…
Hát persze…

- Megnézem!

És Japán már el is megy, mint minden egyes alkalommal. Hogy lehet valami egyszerre unalmas és ennyire félelmetes?

Várunk… pár pillanat, és az a szörnyeteg is megjelenik. És futnom kell, mint mindig.

Hogy lehetek ennyire gyáva még ilyenkor is!?

Jön…

És a forgatókönyv halad tovább a megszokott kerékvágásban…

**********

Már mindenki itt van… Még a bátyám és Spanyolország is…
Miért?
Miért kellett még nekik is idejönniük?
Miért kell végignézem az ő halálukat is?
Nem volt elég látnom tíz barátomét?

Ostobák.
Annyira ostobák… Hisz ez a szoba… Jaj istenem, ez a szoba!
- Olaszország, minden rendben? Olyan sápadtnak tűnsz… - fordult felém Németország. Tekintete gondterhes volt és fáradt. Mindannyian fáradtak voltunk. Pedig még nincs vége…
Számomra viszont eljött a vég…

- Öhm… Németország…
- Igen, Olaszország?
Azok a gyönyörű kék tükrök… csillogtak a rémülettől. Nem hazudhattam nekik, de azt hiszem a szomorú tekintetem mindent elárult. Micsoda pech…

- Sajnálom…

Nem volt idő értetlenkedni, az a szürkéskék rém váratlanul – számomra csöppet sem meglepően – berontott. Hatalmas gnóm szemeivel egyenesen rám bámult, szájának vélt résén halvány, félelmetes vigyort pillantottam meg.
Most harcolnom kell. Harcolnom, és meghalnom.

- Olaszország!!!

Németország és bátyám sikolyát hallom, ahogy Steve a többieket félrelökve egyenesen rám támad. Fejemet erősen megmarkolva nyomott a falhoz, amely a csapás erejétől megrepedt.
Éreztem ahogy az én koponyám is halk reccsenést hallat, és éles fájdalom nyílalt belé.

Miért is csinálom ezt?

Szorítja fejem, várom, hogy összeroppantsa…

Valahol a távolban ismét hallom azt a hangot… homályos alak áll előttem. Mosolyog és beszél, de a szavak elhalnak, mire hozzám elérnek. Nem értem.

- Ereszd el, azonnal!

Japán dühös hörgése ébresztett föl látomásomból, s erős csapásától a szörnyeteg kénytelen volt elereszteni. Ahogy térdemre estem a földön, hirtelen megszédültem.

Miért is vagyok itt?

Anglia azonnal a borzalom elé állt, mikor látta, hogy két jó barátom közrefog. Valamit motyogott magában, de nem értettem. Fülem sípolt, szédültem. Azt sem fogtam fel, hogy Steve valóban eltűnt-e, vagy csak a tarkómban tomboló fájdalom lebegteti előttem ezt az illúziót?

Ez új…
Ilyen még nem történt…
Megmentettek…
Azok után, hogy bezártam őket, titkolóztam előttük… Mégis megmentettek.
Most először éreztem azt, hogy sikerülhet. Együtt sikerülhet…

De mégis kik ezek az emberek körülöttem??

***************

Újra és újra megtörténik. Bárhogy rohanok, bármennyire próbálkozom, mindig elkések…

- Japán! Tarts ki, csinálok kötéseket a zászlómból! Csak egy kis ideig tarts ki, kérlek!
- Olaszország… Már elhasználtad a zászlódat a többiek sérülésére…
Mindegy, mit teszek, mindegy, mennyire kívánom… mindig ugyan az történik…

- Oroszország, Franciaország, Kína! Úgy sajnálom! Úgy…
- Ne pityeregj, Olaszország… Menj, és keresd meg a többieket, aru!
- Mi pihenünk inkább egy kicsit…

Ezerszer és ezerszer lepergett már előttem, ahogy lassan mindegyikőjük kileheli a lelkét… Mindig… mint egy rossz film…

- Ame… rika…
- Menj csak, Olaszország… a német és a porosz biztos vár már rád… Én… itt maradok velük…
- De akkor, te is…
- Olaszország… ezt sohasem mondtam senkinek… De ők ketten mindig is életem legfontosabb részei voltak. Képtelen lennék itt hagyni a testvéreimet.

Még ezen a helyen is… Még mindezek tudtában is védelemre szorulok…
Mégis mit tehetnék, hogy ne így legyen?

- Németország! Poroszország!
- Nézd csak, Nyugat… Mégsem mi maradtunk utoljára...
- Néme…
- Itt van a kulcs, Olaszország! Legalább te menekülj meg…
- De… Németország…
- Pisszt! Hagyj minket pihenni egy kicsit, Olaszország… elfáradtunk…
- Poroszország…


Mindig ez van… Mindenkit elveszítek, barátokat, társakat… mindenkit. A hitemet is.
Belefáradtam… a fájdalomba, a hiába való küzdésbe, a reménytelenségbe…

Elfáradtam…
Föl akarom adni…

De egy távoli hang nem hagyja… Egy távoli ígéret folyton talpra kényszerít.

***********
Egy ismerős hangra ébredtem… Ki lehet ez?
- Olaszország! Olaszország, jól vagy?

Kék szemek… mintha csak az égre néznék föl…
Ó de rég láttam az eget…

- I-Igen… de kicsoda ön?

Döbbent tekintet mindenki arcán.
Miért?
Ismernem kellene ezt a szőke férfit?

- Olaszország, nem emlékszel Németországra?

Egy újabb aggodalmas tekintet tőlem jobbra, egy fekete hajú, fehér ruhás férfitól. Nem emlékeztem a nevére… Senkiére sem…

Kik ezek? Miért vagyok itt?
El akarok rohanni…

- Elnézést uram, de nem… Kik maguk?

Méltatlan sóhajok. Rémültek. De miért? Megijesztenek…

- Öcsém, rám sem emlékszel?

Barna haj, barna öltözet. Akaratlanul is mosoly húzódott arcomra.

- Dehogynem, Romano bátyám! De áruld el, kérlek, kik ezek az emberek?

Nem felelt, csak némán, kétségbeesetten nézett rám, majd a szőke, égszínkék szemű férfira pillantott.

- Talán jobb lenne, ha most te vigyáznál rá egy ideig. Rengeteg órát törtünk el, és a fejét is erősen beütötte, jobb lesz, ha pihen. – magyarázta egy szőke, zöld szemű férfi. Szemöldökére pillantva valami ismerős érzés fogott el… Mosolyognom kellett.

Bátyám bólintott, majd a többiek elmentek az ágytól.
Nem tudom mi folyik itt, de azt tudom, hogy ki kell jutnunk innen.

**********

Ahogy lassan visszatérnek az emlékeim, egyre inkább úgy érzem, hogy nem szabad föladnom. Hogy talán ez alkalommal kijutunk ebből a rémálomból.
De még mindezek ellenére sem tudtam, honnan olyan ismerős az a szőke férfi. Németország… így hívják. Ismerem. Ő talált rám az erdőben, mikor gyermeteg módon egy dobozba rejtőztem el. Ő segített a háborúban is…

De valahonnan máshonnan is ismerem… Ő nem csak Németország…
De akkor kicsoda?

- Erre! Nemsokára ott leszünk. – mondtam, miközben egy hosszú folyósón haladtunk végig. – Készüljetek föl, amint meglesz a kulcs, rohannunk kell, amilyen gyorsan csak tudunk.

Bólintottak, majd beléptünk az előttünk tornyosuló ajtón. A szoba hatalmas volt, és egy rács választott el minket ezernyi szörnyetegtől.

- Ne aggódjatok, nem tudnak kijönni… még nem…

És tovább haladtunk egy kisebb szoba felé.

- Itt kell lennie a kulcsnak. Mindig itt van. A falon lóg, egy furcsa lény mögött, de nem kell félnetek, az a valami igen lassan mozog!
Magyaráztam tovább, majd bementünk a kis terembe. Szívem a torkomban lüktetett az izgalomtól. Éreztem, hogy minden sínen halad, hogy már csak pár lépés választ el attól, hogy megmeneküljünk!

Izgalommal tekintettem a szokásos fal felé, szinte már láttam magam előtt a győzelmet!
Várjunk… talán rossz felé tekintek… nem… az sem jó… és amaz a fal sem… Merre van? Melyik az a fal? Hiszen az a valami ott van a sarokban!

Akkor hol van a kulcs!?

- Ezt nem értem, mindig is itt volt, minden alkalommal ebben a szobában volt a főbejárat kulcsa! Hol van?
Kétségbeesetten kapkodtam a fejem össze-vissza, de hiába, a megmenekülést biztosító kulcs nem volt ebben a szobában.

És az időnk vészesen fogyott.

Három.
Kettő.
Egy…

- Mi ez? Honnan került elő ez a rengeteg szörny!? – sikította rémülten Amerika, mikor hirtelen ellepték a szobát az űrlényszerű szörnyetegek.
- Nem… ez nem lehet! Mit rontottam el? Mit csináltam rosszul? De hisz a kulcs… az mindig… - hiába kiáltoztam, már késő volt.
A gnómok túlerőben voltak, szinte pillanatok alatt lemészárolták az erőszakosan küzdő Oroszországot, a bátor Japánt és Angliát. A következő csapás Amerikát és Kanadát érte, majd Kína, végül Poroszország és Franciaország is brutális álomba szenderült.

És én képtelen voltam megmozdulni. Csak hebegtem könnybe lábadt szemekkel. „A kulcs… hiszen a kulcs… a kulcs…”
Nem fogtam föl mi történik körülöttem… Nem fogtam föl, hogy ilyen közel voltunk, mégis elbuktunk…
Mit kellett volna másképpen csinálnom? Mit kellett volna tennem?

Talán tényleg kint kellett volna maradnunk, és nem foglalkozni a többiekkel… talán…
Nem bírom tovább… képtelen vagyok ezt újra végig csinálni…

- … jó?

Megint ez a távoli hang… Nem hagy nyugodni. Kié ez a hang!?

- Olaszország!

Németország kiáltása ébreszt föl ismét. Felém rohan, Steve csapásától óv.
Ó azok a kék szemek…

Azok… a kék…


De hiszen ez az a kisfiú! Ez ő! Ő volt az a kisfiú, aki folyton meglesett takarítás közben! Aki még a szoknyám alá is bekukucskált! Ennek a kisfiúnak adtam oda a drága söprűmet, hogy emlékezzen rám!

És én elfelejtettem.
Elfelejtettem azokat a gyönyörű kék szemeket…

- Olasz… ország…

A kisfiú erőtlenül rogyott karjaimba. Hátán hatalmas sérülés tátongott… Te jó ég, az a gerince!?
- Jól… vagy?
Az ostoba még most is engem véd… Pedig.. pedig…
- Shinsen Roma… Shinsen Roma, úgy sajnálom!

Nem értettem miért, de a kisfiú elmosolyodott.
Miért? Miért mosolyog?

- … nálam, jó?

Megint ez a homályos, ismerős hang. Mintha azt akarná megválaszolni, miért mosolyog Shinsen Roma még a haláltusája közben is…

A fény lassan elhagyta a kisfiú gyönyörű szemeit, de a mosoly ugyanúgy meredt rám.
És a szörnyeteg egyre csak közeledett felém.
De nem érdekelt. Ott ültem egyedül, karjaimban Shinsen Roma holttestével, körülöttem a barátaim szétmarcangolt tetemeivel…

És nem értettem, miért mosolyog. Nem értettem miért mosolyog mindenki körülöttem, ha az én hibámból kerültek ismét a padlóra!?

Steve egyre csak közeledett, de én nem néztem föl rá. Tudtam, én következem, és tulajdonképpen nem is sajnáltam. Legalább odaát ismét együtt leszünk, ismét nevetünk! Olyan lesz az egész, mintha meg sem történt volna! Odaát… Vigyen hát ez a valami át a másvilágra, a többiekhez!


- Olaszország, ha ennek az egésznek vége és mindannyian kijutottunk, tartsunk egy partit nálam, jó?


Hirtelen megértettem azt a távolról szóló ígéretet. Hát persze, hisz ez Japán! Hogy felejthettem el!?

Nem adhatom fel itt! Nem hagyhatom cserben a barátaimat!

Hisz mosolyognak… bíznak bennem!

- Kérlek… csak még egyszer… Hadd próbáljam meg még egyszer! Ígérem jobban igyekszem, ígérem nektek, mind megmenekülünk és egy jót szórakozunk Japánnál! Szakét iszunk és pastát eszünk! Kérlek, istenem! Hadd menjek el Japánhoz csak még egyszer!


***********************************************************


Ismét ez a borzalmas épület.
Már attól görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátom monumentális falait, a kitörhetetlen ablakait, és azt a kinyithatatlan, hatalmas kaput…

- Végre itt vagyunk! Ve~ - próbálom magamra erőltetni megszokott viselkedésemet, de belül érzem, ahogy csontjaim együtt sikítanak a félelemtől.

Jobb lenne elrohanni. Hazudni valamit Japánnak, Németországnak és Poroszországnak, csak hogy ki kerüljünk ebből az ördögi körből.
De nem lehet…  Hisz a többiek már bent vannak. Ezt Németország és a másik kettő persze nem tudja, hisz elviekben mi vagyunk az elsők… De azok a fránya órák!

Elindulunk befelé. Izmaim minden moccanástól ellenkeznek.
Legszívesebben elrohannék.

Már megfordult a fejemben… Itt hagyni a bent rekedteket, és legalább Németországékat megmenteni!
De valahányszor ez átfut az agyamon, egy hang szól valahonnan messziről. Nem értem mit mond, nem ismerem a hangját, de arra biztat, hogy ne adjam fel. Nem. Azt parancsolja, hogy ne adjam fel. Mintha egy ígéretet tettem volna valakinek, de nem emlékszem, kinek és hogy pontosan mit.