Zongora

 Cím: Zongora

Fandom: Trigun Stampede

Szereplők: Vash, Knives, Rem

Hossz: 968 szó

Figyelmeztetés: A történet közvetlenül a Stampede utolsó része (utolsó jelenete) után játszódik, szóval spoilereket tartalmazhat!

            Magányosan felcsendült egy lágy hangocska az öblös terem egyik végéből. Hosszú idő után most először. A billentyű tétova leütése után még sokáig visszaverték a falak a dallamot, mintha csak társtalanságán nevetett volna saját visszhangja. A zongoránál ácsorgó szőke férfi tétován és mozdulatlanul hallgatta végig e kacajt, mígnem újból csönd telepedett a helyiségre. Aztán csak állt. Ledermedve, mintha földbe gyökerezett volna a lába az előbb hallott zongoraszótól. Vagy talán nem tudta elhinni, hogy ő maga adta ki azt a hangot? Hogy végre vette a bátorságot ahhoz, hogy a zongorához álljon, sőt, még le is nyomjon egy billentyűt? Hiszen amióta csak megérkezett és megpillantotta azt a hangszert úgy kerülte, úgy ódzkodott tőle, mintha valami zsigeri félelem taszította volna el tőle. Egészen eddig csak lopva vetett rá olykor egy-egy pillantást, talán néhányszor meg is környékezte, végigmérte, de hamar hátat is fordított neki. Egészen eddig nem érezte méltónak magát arra, hogy játsszon rajta. Hogy azt a dalt újra eljátssza. De most, hogy ott tornyosult fölötte, játékra készen, valami egészen más félelem lett úrrá rajta.

 

Hogy is volt az a dal? Hogyan folytassam?

 

            Reménykedve, hogy talán ha újból próbálkozik, majd feldereng a dallam és újra el tudja majd játszani magának a szőke férfi újból lenyomta a fehér billentyűt. De semmi. Vékony ujjai ismét megtorpantak és tanácstalanul remegtek a zongora felett.

 

- Csak nyugodtan, Vash! Nem lesz semmi baj! – Biztatta Rem a jobbján ülő szőke gyermeket, aki reszkető ujjaival alig merte megérinteni a zongorát.

- De mi lesz, ha elrontom? – Kérdezte aggodalmasan a kisfiú, mire Rem baljáról meghallott egy kissé szórakozott kuncogást. Nai eztán előrehajolt, hogy testvére szemébe nézhessen, ahogy beszél hozzá.

- Ha elrontod, akkor majd besegítek. Együtt játszunk, jó? – És a testvér ezzel egyik kezével végigtáncolt a hangszeren, megkezdve később közössé vált dalukat.

 

            A szőke férfi megrökönyödve állt és bámult maga elé, ahogy egy emlékkép felsejlett elméjében. Tényleg, hogy is felejthette el, hogy testvérével együtt tanultak meg zongorázni? Nem csak Rem, de Nai is segített neki, hogy elsajátítsa a zene és a zongora működését! Ó, milyen békés idők is voltak azok! Nem kellett semmiért sem aggódnia, boldog tudatlanságban éltek mindketten Rem mellett. És ha mégis valamelyük szomorú lett volna, azzal a dallammal egy-kettőre felvidították a másikat.

            De hogyan is látta emlékében, melyik billentyű is következik az első után? Hogyan is szól a dal? A férfi újból leütött egy billentyűt s mintha az izmai öntudatra keltek volna, ujja automatikusan lenyomott egy másikat is.

 

A kisfiú tudta, hogy valami nyomasztja testvérét, ahogy az a zongorán játszott, hiszen egyébként kizárt, hogy melléütne. A gyermek nem is késlekedett, hamar Nai mellé huppant és beszállt a játékba, hogy felvidítsa. Szeme sarkából látta, ahogy bátyja duzzogva fintorog egyet, ám ezen ő csak felkuncogott és játékosan oldalba bökte könyökével. Nem kellett sok idő és testvére is hasonló jó kedvvel zongorázott, mintha soha nem is lett volna semmi baj.

 

            A férfi ujja megdermedt a harmadik billentyűn, miután újabb emlék szaladt át elméjében. Igen, valahányszor egyikőjük szomorú volt és egyedül elkezdett zongorázni, a másik azonnal becsatlakozott, hogy kiegészítse a dalt. De… Mikor is volt az utolsó alkalom, hogy így együtt játszottak? Valahogy olyan messzinek, szinte elérhetetlennek tűnt az az idő, amikor legutoljára önfeledten játszhattak együtt.

            A férfi azonnal kutatni kezdett emlékei közt, ugyanazt a néhány billentyűt nyomogatva, mintha tőlük várta volna a választ. Reménykedve, hogy talán ha sikerül felidéznie a dalt, akkor testvérét is megidézheti majd, és újból együtt és boldogan játszhatnak. De akárhogy igyekezett, akármennyire erőlködött, nem emlékezett sem a dalra, sem az utolsó vidám pillanatukra.

 

Hol vagy, Nai?

 

            Ám testvére vidám kuncogása helyett csak sikolyokat tudott felidézni későbbi emlékeiből. Aztán egy robbanást, majd sokezernyi fegyverropogást, ami egész életében végigkísérte. Olykor ezekhez kacaj is társult. A testvére kacaja. De nem az az örömteli, játékos kacaj, amit oly kétségbeesetten keresett a férfi az emlékeiben. Nem. Ez keserű, haragos és sokszor végtelenül magányos kacaj volt, ami úgy keveredett össze a reményvesztett, haldokló sikolyokkal, hogy már a szalmaszőke férfi sem tudta eldönteni, melyik volt hamarabb. A fájdalmas nevetés, vagy a halálok sorozata? De mégis mikor változott meg ennyire testvére nevetése? Mikor váltotta fel a boldog nevetgélést a dühös üvöltés?

 

Mikor változtunk így meg?

 

            A férfi összerezzent, mikor gondolatmenetét megszakították egykori szavairól való emléke. Ő tette fel ezt a kérdést, ebben biztos volt, arra is emlékezett, hogy testvérének tette fel. De mikor? Képtelen volt felidézni. De arra tisztán emlékezett, milyen eszeveszetten kalapált a szíve, mikor ezeket a szavakat kiejtette. Emlékezett a forró könnyekre, amelyek elhomályosították szemeit. A kaparó fájdalomra a torkában, ahogy testvére nevét kiáltozta.

Újból érezte azt a kétségbeesést, azt a keserűséget és azt a bánatot, amit akkor érzett, mikor szabadjára kellett engednie annak a bizonyos kockának a tartalmát.

            A szőke férfi újból megrázkódott, ezúttal egy elcsuklott halk nyögés kíséretében. A feje is belefájdult, ahogy egyre elkeseredettebben próbálta felidézni testvére arcát és mosolyát. De akármennyire fájt, akármennyire esélytelennek tűnt, hogy sikerrel jár, nem adhatta fel! Hiszen amióta csak megpillantotta ezt a porosodó, magára hagyott zongorát a szoba végében, azóta eluralkodott rajta a borzasztó érzés, hogy valami, valaki hiányzik az életéből. Rettegett a zongora közelébe menni, mert valahányszor megpillantotta, szívébe mart a hiányérzet és a magány. De most, hogy végre erőt vett magán és játszani kezdett, tudta, érezte, remélte, hogy ha elég kitartóan próbálja felidézni a közös dalukat, Nai beszáll majd a játékba és akkor ez az őrlő hiányérzet is elmúlik majd!

 

Miről beszélsz, Vash?

 

            A zongora elhallgatott. A férfi megtorpant. Minden izma megdermedt az újabb emlékképtől.

 

Nai meghalt.

Te ölted meg.

 

            Eszeveszett Vash hitetlenül meredt maga elé, jóformán lélegezni is elfelejtett, ahogy elméje rátalált az utolsó elmékképekre is, melyeket eddig mélyen elásott Knivesról. Nem, ez nem lehet igaz – gondolta naivan Vash és keservesen újból játszani próbált a zongorán. És újból. És újból. De a dallam nem folytatódott. Nai pedig nem csatlakozott, hogy besegítsen Vashnak.

Még a visszhang is megszűnni látszott a szobában. Csak Vash volt ott és az a magányosan kérlelő, egyszólamú hangocska.

Lila ködös rémálom - Aranyba zárva

Cím: Lila ködös rémálom - Aranyba zárva
Fandom: Five Nights at Freddy's
Szereplők: Purple guy (Purple), Phone Guy (Phone),
Ship:  Purple guy/Phone guy (itt már kicsit több van, mint hangyányi :B)
Figyelmeztetés: Szereplő(k) halála, erőszak
Hossz: 25 526 szó (49 oldal, másfeles szóközzel 73)

Leírás: Purple guy és Phone guy élné tovább az életét az étteremben, azonban mindkettőjüknek megvan a maga kísértete, melyek nem hagynak nyugtot nekik. Phone egyre nehezebben tudja kezelni éjjelente a robotokat, Purple pedig lassan teljesen elveszti eszét az üresség érzettől. Mindeközben a rendőrség is újra szagot fogott, hiszen bejelentették, hogy dögszag áramlik a robotokból.

Megjegyzés: Mint az látszik, head canonom szerint a síró kisfiú, aka Purple fia Golden Freddy-be költözött. Várható MAJD harmadik rész is, de ez után a mennyiség után kell egy kis szünet az írástól. Szóval szeptember környékén várjátok :3


_______________________________________________________________

            5:50.

Minden egyes perc őrjítő lassúsággal vánszorgott az éjjeliőr karóráján. Még tíz perc, az istenért, csak még tíz percet éljek túl! Könyörgött magában mialatt ideges szemeit remegve kapkodta a monitoron.

            15% energia.

- A francba! – Morogta fogait csikorgatva. Nem lesz elég energiám! A francba ezekkel a dögökkel! De hiába dühöngött, ez sem csillapította zakatoló szívét, amely szinte már kiugrani készült a torkán. Olyan gyorsasággal ugrált kamerákról kamerákra, hogy csupán tapasztalatára és éles szemére hagyatkozhatott, hogy mielőbb észrevegye, ha valami nem stimmelt egy-egy képpel. Spórolnia kellett mindenféle energiával, nem időzhetett a kameráknál túl sokat. Monitor fel, kamerák az ajtóknál, folyosóknál, végül pedig a Kalóz öbölnél, majd vissza az egész. Lámpák az ajtónál, majd az egész őrült körforgás kezdődött előröl miközben végig hegyesen hallgatóznia kellett, nem-e hall valami furcsa zajt, ami szerint az étterem robotjai megindultak felé.

            Mint valami őrült körhinta. És minél közelebb volt az édes reggel hat óra, annál gyorsabbá és vadabbá lett minden. A levegő egyre nehezebbé és melegebbé vált a biztonsági szobában, ahol az éjjeliőr a robotokat próbálta féken tartani. Miért is raktak ide két ajtót? És ki volt az az őrült, aki mindent egy áramforrásra kötött!? Miért nem lehet ezeket a dögöket estére elzárni a francba? – Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a férfi fejében, valahányszor túl közel érezte magához a véget. Kezdetben persze más volt. Mikor csak Bonniera kellett vigyáznia meg arra, hogy a kamerák ne vegyék fel kedvese szórakozását. De idővel Chica is csatlakozott, s amint Freddy és Foxy is életre kelt, minden évvel egyre rosszabb volt velük bírni.

Vadásznak rám… Ezek vadásznak rám! – Gondolta, valahányszor kilátástalanná vált a helyzet. – Tudják, hogy segítettem és most vadásznak rám!

            5:54.

Az éjjeliőr idegesen elkapta tekintetét órájáról, majd máris a kamerákat ellenőrizte. Hihetetlen, milyen lassan telt az idő, míg ő úgy érezte, egy egész év leforgott az alatt a négy perc alatt. Bonnie megmozdult, elhagyta a raktárszobát. A férfi rettegve kezdte azonnal keresni és kisebb sikolyt is kiengedett, mikor Foxy-t látta elrohanni a balra eső folyosón. Nem is volt ideje gondolkodni, reflexszerűen nyúlt az ajtózáró kapcsoló után és kétségbeesetten megütötte. Kissé megugrott, mikor meghallotta Foxy dörömbölését az ajtón, de megengedett magának egy röpke fellélegző sóhajt. Foxy csak időnként támadt rá, ez után már nyugta lesz tőle egészen reggelig.

            Ezzel a gondolattal nyitotta fel az ajtót, mikor hallotta a rókát távozni, ám hamar újabb rémült kiáltást hallatott, mikor Bonnie tekintetével találkozott. Úgy csapott rá újra a kapcsolóra, hogy a csuklója is belezsibbadt, de szerencséjére még időben zárta le a baloldali ajtót.

- Takarodj már innen! – Nyögte fájdalmasan, ám cserébe csak elfojtott, rémületes hörgést kapott a lila nyúltól. Felmorogva visszaült helyére, de még mielőtt megnyugodhatott volna, az ajtóra világító lámpában látta, hogy jobb oldalról Chica készül bemászni az irodába. Ismét, az éjjeliőr felugrott, hogy azonnal lezárja a másik ajtót is, majd sietve visszatért a monitorhoz.

           

            10% energia.

            5:56.

- A francba, csak még egy kicsit! – Kiáltotta mielőtt idegesen világosbarna hajába fúrta ujjait. Cseppet sem alakultak jól a dolgok. Megállás nélkül ellenőrizte a lámpák segítségével, hogy elmentek-e már az ajtóból a robotok, de azok nem tágítottak. Most én vagyok a préda – futott át az éjjeliőr agyán. – Ugyanúgy fogom végezni, mint a többi éjjeliőr a Freddy Entertaiment-ben!

A gondolattól a hideg futkosott a hátán s már csak reflexből nyomogatta az ajtók lámpáját. Tűnjetek már el!

ÉN VAGYOK AZ!

Ismét az a torz, lidérces visszhang futotta körbe az irodát, és egy pillanatra úgy látta, mintha Golden Freddy ült volna valamely sarokban…

- Ne, csak ezt ne! – Kiáltott fel az éjjeliőr a fejéhez kapva. Ügyetlen léptekkel hátrált a monitortól, mintha az lenne mindennek az okozója. Tekintetét feldúltan kapkodta a szobában mielőtt lepillantott volna órájára.

5:58.

- Ah, gyerünk már! – Könyörgött a férfi s hol az egyik, hol a másik ajtóhoz pillantott. Már annyiszor végigcsinálta ezt, annyiszor mázlija volt az energiával, szinte már profi volt ebben, és mégis! Tudta jól, hogy elég egyetlen egy hiba, és az életével fizet. Nem kellett volna használnom a kamerákat az elején! – Gondolta hirtelen, majd reményvesztetten visszamászott székébe, hogy egy pillantást vessen ajtókra. A lámpák szerint Bonnie még mindig ott ácsorgott - nem hiába, ő volt a legbosszúszomjasabb. Chica azonban úgy tűnt, távozott. Az éjjeliőr már-már hitetlenkedve sóhajtott és nyitotta föl az ajtót, de hamar összerezdült, mikor újabb dörömbölést hallott a másik felől. Foxy? Már megint? De hisz… Magában hálát adott az égnek, hogy azt az ajtót zárva hagyta Bonnie miatt. Ez időre már azt sem tudta, hová kapja fejét, mindent ösztönszerűen csinált, mindent a tapasztalatára bízott.

            5% energia.

Már nem volt mit tenni. Úgy érezte, vagy a feje fog hamarosan felrobbanni a feszültségtől, vagy szíve ugrik ki azon nyomban, ha nem lesz vége ennek az őrült játéknak minél hamarabb. Egyik kezét a másikba vette s úgy szorította szájához, hogy idegességét körömrágással vezesse le. Megfáradt smaragd szemei üresen meredtek a monitorra, egyre csak az energia szintet bámulva. Ki volt az az idióta – gondolta ismét -, aki egy áramforrásra kötött mindent? Ám mielőtt tovább gondolhatta volna, éles sípszó hasított az irodába beállt csöndbe, majd azzal a lendülettel véget is ért. Phone kételkedve meredt le karórájára, majd vissza a monitorra, hogy ott is leellenőrizze az időt.

6:00.

Hosszú, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, ahogy elernyedt székében, tudva, végre vége van a hatodik éjszakának is. Egyik nap sem volt annyira borzalmas vagy nehéz, mint a szombat este és vasárnap hajnal. Ilyenkor az összes robot a szokásosnál jobban megvadult és úgy tomboltak az étteremben, hogy Phone-nak minden erejére szüksége volt, hogy féken tartsa őket. Egyetlen szerencséje a vasárnapi szünnap volt, így egy egész napot tudott pihenni. De ennek ellenére is, valahányszor végzett a műszakjával, érezte, hogy a robotok valamennyit elvesznek az életéből. Mintha szép lassan haldoklott volna a pizzériában. Valójában, már nem is tudta megmondani, hogy élő volt-e, vagy csak egy két lábon járó holttest. Amikor csak egyedül maradt ebben az ördögi körforgásban, hirtelen minden megszűnt számítani. Saját épségét is csak azért igyekezett megóvni, hogy másnap megízlelhesse Purple csókját.

            Csakhogy vasárnap hajnal senki sem jött leváltani őt. Vasárnap hajnal egyedül kellett rendbe raknia a helyet, egyedül kellett zárkóznia és egyedül kellett hazamennie. Ez volt a legrosszabb a hatodik éjszakában. A teljes magány. Még a robotok terrorja sem ért fel azzal a sötét és fojtogató érzéssel, amit aztán érzett, teljesen magára hagyva. Ilyenkor még Purple-re is várnia kellett, hiszen eltérő műszakjuk miatt más-más időben tudtak pihenni, s bár ő személy szerint szívesen megvárta volna, míg kedvese felébred, hogy aztán együtt töltsék a napot, teste egyszerűen nem hagyta, hogy így tegyen. Minden porcikája üvöltött az alvásért, megfakult szemei vöröslöttek a fáradtságtól és a totális kimerültségtől. Phone próbált ellenkezni s vett egy kávét, hogy hazafelé menet megigya, de amint egy nagyot kortyolt az italból, gyomra összeszorult és rátört az elviselhetetlen hányinger. Nem, szervezetének nem koffeinre volt szüksége, hanem alvásra, de Phone szüntelenül megvonta azt magától, csakhogy szerelmével lehessen. Abszolút nem törődött saját testi épségével, ha az áldozat Purple-ért volt. A robotokkal való viaskodás ezzel ellentétben… Sokat hallott arról, mik történtek a Freddy Entertaiment étterem éjjeli őreivel, többen azt is hitték a gyerekeltűnések és ezek a brutális halálesetek valamilyen ponton összeérnek. Köztük Phone is. Valami azt súgta, az az átkozott marionett baba mindenhová elért zsinórjaival és azt az éttermet is megfertőzte a bosszúszomjas szellemekkel. 

            A hideg futkosott a hátán, akármikor az étterembe lépett, tudva, hogy mi várna rá, ha a robotok elkapnák egyik este. Néha megfordult a fejében, hogy felmond és átadja a helyét egy új éjjeli őrnek, de nem volt szíve egyedül hagyni Purple-t abban a fortyogó pokolban. Nem csak nem volt hozzá szíve, de nem is volt képes rávenni magát, hogy bármilyen formában hátrahagyja kedvesét. Nem azok után, hogy felszabadította őt a kínzó magányból és megtöltötte reménnyel, hogy érdemes valamiért, valakiért élnie. Azonban még ő maga is belátta; az a förtelmes hely napról napra kiszívta minden erejét és napról napra egyre őrültebb módon játszadozott az elméjével.

            Óvatosan nyitott be az apró lakásba, mikor fél hét környékén megérkezett. Nem akarta kedvesét megzavarni és felébreszteni, így igyekezett zaj nélkül bebújni, majd eljutni a hálószobáig. Már több éve, hogy úgy döntöttek, összeköltöznek. Purple számára túl nagy volt az a családi ház, túl sok idegesítő emlékkel, Phone pedig valamilyen oknál fogva soha nem árulta el, merre lakik, így aztán közösen kibéreltek egy kisebb lakást. A laikusak úgy hihették, csak két barát osztozott rajta, ám a szomszédok a hangok alapján hamar rájöttek, hogy itt valami többről van szó.

            Phone lassan intézett minden léptet és a lehető leghalkabban ült le a franciaágy szélére – másik végén Purple aludt félmeztelen, Phone-nak háttal, a takaró pedig épp hogy csak a csípője köré csavarodott. Az éjjeliőr kénytelen volt kiereszteni egy hosszú sóhajt mialatt orrnyergét masszírozta. Rettentő fáradt volt, a teste pedig egyre csak alvásért kiáltott. De tudta, ha most vízszintesbe helyezi magát, az egész napot átaludná és semmi időt nem tudna Purple-lel tölteni.

- Jobb lesz, ha lefőzök egy kávét… - dünnyögte halkan magának, ám amint egy kicsit is megmozdult, fáradt morgást vélt hallani a háta mögül, érezte, ahogy Purple megfordult, egyik karjával pedig igyekezett a másikat közelebb húzni magához.

- Ah, felébresztettelek? Nem akartam… - nevetett fel halkan Phone. Meglepetésére, Purple még közelebb vonta magához, már-már berántva őt az ágyba.

- Aludj velem – jelentette ki álmosan, alig hallhatóan, mégis Phone számára úgy hatott, mint egy parancs, amit semmiképp sem szeghet meg.

- Hiszen még át se öltöztem… - vetette fel egy kínos mosollyal az arcán, de mielőtt megmozdulhatott volna, Purple magához húzta, derekánál átkarolta a férfit, fejét pedig a másik vállába fúrta.

- Késtél – jelentette ki ismét. Álmosan, de egész józanul, mint aki már rég ébren volt, csak még nem vette rá magát, hogy fel is keljen.

Phone elmosolyodott s Purple "parancsára" kényelembe helyezte magát, majd lehunyta szemeit.

- Bocs. A robotok megkergültek a vége felé. Mindet vissza kellett vinnem a helyére, mielőtt bezártam – magyarázta, mire aztán a szorítás erősebbé vált testén.

- Többet ne forduljon elő – Hallotta a kifejezéstelennek tűnő utasítást szerelmétől, de Phone szerette volna azt hinni, hogy a férfi féltette őt.

- Ó, csak nem aggódtál értem? – Incselkedett az éjjeli őr, de hamar fájdalmassá vált derekán kedvesének szorítása, így inkább elhallgatott.

- Csak aludj már – morogta a másik, majd szélesen elvigyorodott, mielőtt fülébe suttogott volna. – Rá kell pihenned a következő menetünkre. Egy egész éjszakát vártam rád.

Phone arcán halvány pír futott át, de incselkedő mosolya a régi maradt. Szeretett volna még ellenkezni, hogy akár már most benne lenne a dologban, ám megfáradt teste ahogy a kényelmes ágyba merült, elnehezült, s hamar álomba rántotta a férfit. Nem tudhatta, hogy kedvese sem aludt többet, mint ő, csupán jól leplezte kimerültségét. De most, hogy maga mellett tudhatta Phone-t végre nyugodtan hunyhatta le szemeit. Nem mintha rémálmai nem kísértették volna így is, de ilyenkor legalább ha fölriadt, Phone ott volt vele. Akárcsak azon a napon, mikor Fredbearként leszámolt fiával… 

            Már meglehetősen sok év eltelt a gyilkosságok óta, de valahányszor Purple lehunyta szemeit, azt az üres vigyort látta maga előtt a marionett bábún. Pedig a gyerekeltűnések után néhány hónnappal vissza is vitték eredeti helyére, már rég nem látta személyesen azt az istenverte babát. Mégis… még mindig fejében visszhangzott fenyegető figyelmeztetése: még megfizetsz! Mintha valamilyen úton-módon továbbra is elérné őt zsinórjaival és egyre csak bosszújával fenyegette volna. Persze Purple szerint szellemek nem léteznek és képtelenség, hogy bármi kísértse őt – legalább is ezt válaszolta Phone-nak, valahányszor felvetette a robotok megbolondulását. De ilyen éjjeleken, mikor rátört az a kínzó üres érzés… Saját szavai pusztán önhitegetésnek tűntek.

          Napsütéses tavaszi nap volt. Egy olyan nap, amikor bárki más örömmel tett volna egy sétát a parkban vagy az utcákon. Bárki, kivéve a Freddy Frazbear Pizzéria biztonsági őrét. Hiába nyitotta le a napellenzőt fekete autójában, bántotta a nappali fény, s legszívesebben vissza is fordult volna, hogy a nap további részét az étterem egyik sötét zugában töltse. De nem tehette meg, főnöke okkal küldte a Freddy Entertaiment-hez és nem térhetett vissza üres kézzel. Azok után, ami történt, nekik kellene fizetniük nekem, hogy ne jelentsem fel őket – morogta magában a férfi, ahogy megérkezett az étterem elé. Parkolót keresve, lassan haladt az épület előtt. Nem gondolta volna, hogy még ilyenkor is tömeg lesz és több kört is kell tennie, csakhogy végül letehesse a kocsit valahol.

            Ahogy helyet kereset magának, akarva akaratlanul is végignézte egy fiatal anya és egy neveletlen gyermek veszekedését. Úgy tűnt, a fekete-fehér csíkos ruhát viselő kisfiú minden áron be akart menni az étterembe; sírt, toporzékolt, még anyja kezét is megrángatta, hogy arra menjenek, amerre ő akar. Könyörgöm, keverj le neki egy pofont – morogta magában Purple, ahogy végül a bejárattal szemben leparkolt. Maga sem tudta miért, de tudni akarta a dolog végét, látni akarta, vajon a szülő elég rátermett lesz-e, hogy megnevelje gyermekét. Vagy a többi elfajzott, semmirekellő anyához és apához mértan engedi "kibontakozni" a kölyköt? Akárcsak egy mozifilmet, úgy figyelte a jelenetet az étterem bejárata előtt. Erős fintort vágott, mikor meghallotta magát a veszekedést és rájött, ez az anya az utóbbi csoportba tartozik.

- Menjünk be! Be akarok menni! – Követelőzött a kisfiú, anyja karját ráncigálva. A fiatal nő, szabad kezével a táskáját markolászva az étterem sarkában álló telefonfülke felé próbált haladni, ám gyermeke túl erős szorítással fogta őt.

- Jaj drágám, még el kell intéznem egy telefont, légy egy kicsit türelemmel!

- De én most akarok bemenni! Nézd! Freddy most szolgálja fel a tortát!

          Purple felmorgott a kocsiban s inkább elfordult, hogy ne lássa többet az idegesítő görcs arcát. Nem tudta megmagyarázni miért, de mérhetetlen harag gyúlt szívében csupán a gyermek látványától. A hozzá hasonló kölykök miatt halt meg a fiam! – Futott át agyán az egyetlen válasz, de megrázta fejét, hogy megszabaduljon a gondolattól. Elég. Csak egy marionett babáért jöttem, nem kell nekem ezt végignéznem. Gondolta, majd kinyitotta a kesztyűtartót, hogy magához vegye a pizzéria papírjait. Végül is, a Freddy Entertaiment nem adná oda csak úgy akárkinek a marionett babájukat, ugye? Azonban ahogyan az iratokét nyúlt, keze valami éles fém tárgyhoz ért s egy pillanat alatt megvágta ujját. Halk szisszenést hallatva vonta magához sérült kezét, majd újabb próbát tett, hogy megragadja az ismeretlen tárgyat, csakhogy egy kést húzzon ki a kesztyűtartóból. Egy pillanatra megrökönyödve bámult le markára, de hamar baljós vigyor húzódott ajkaira. El is felejtette, hogy megvette ezt a kést, pont miután bevitték fiát a kórházba. Akkor még maga sem tudta, mi hasznát vehetné, de valahol az elméje legmélyén sejtette; vajon mennyire változna meg a kölyök ordítása, ha ezt a húsába meríteném? Lenne egyáltalán ideje rá, hogy sikítson? Heh, vajon az ilyen undorító vakarcsoknak is olyan vörös vére van, mint Gabe-nek?

            A fekete hajú gyermek dühös kiáltása zavarta meg gondolatmenetéből s hamar fel is kapta a fejét, hogy lássa, ezúttal mi történik. Az anya kirántotta kezét a fiú szorításból és a telefonfülkéhez ment, ám előtte még gyermekére parancsolt, hogy maradjon az étterem előtt. Ezt persze ő kevésbé fogadta örömmel. Akár meg is tehetném – gondolta egy fintort vágva a biztonsági őr. – Egy ilyen anya különben sem érdemli meg, hogy szülő legyen. Ezzel a gondolattal hagyta el az autót, ám mielőtt még felállt volna az ülésből, a kést mélyen lila egyenruhája belső zsebébe rejtette. Ösztönös cselekedett volt. Mire lezárta autóját és megindult az étterem felé már el is felejtette, hogy fegyver van nála.

            Minden erejét össze kellett szednie, hogy figyelmen kívül hagyja az ablakra tapadt, hisztis gyereket, aki ez időre már bőgni kezdett. Képtelen volt visszatartani egy undorodó fintort, ahogy tekintete megakadt a gyereken, majd fejét megrázva belépett az étterembe. Ott hamar felismerték egyenruhája alapján, hogy a közeli étterem dolgozója, így hátra is hívták, hogy a biztonsági irodában átadják neki az életnagyságú marionett babát. A két étterem főnöke beszélte le az egészet egymás közt, arra hivatkozva, hogy mivel a baba rengeteg gyereknek okozott itt örömöt, talán sikerülne elterelni a vendégek figyelmét a nemrég történt balesetről, ha kölcsön kapnák. Legalábbis addig, amíg az új robotokat be nem üzemeltetik a Freddy Fazbear-ben is.

            Mindez egyáltalán nem érdekelte a biztonsági őrt. Ő csupán aláírt pár papírt, majd hóna alá csapta azt a kicsi, de hosszúkás dobozt, amiben a marionettet szállították és ezzel elindult kifelé. Bosszús sóhaj közepette állapította meg, hogy az anya még mindig a telefonon csüngött, míg fia a bejárat előtt toporzékolt. Már épp azon volt a fiú, hogy beoson, mikor Purple kinyitja az ajtót, ám a férfi megragadta ruháját a nyakánál fogva, s egy-kettőre visszahúzta őt az utcára magával.

- Hékás, tudtommal neked nem szabad idejönnöd – jelentette ki dorgáló és valahol fenyegető hangon.

- Dehogynem! – Feleselt a gyerek, ahogy azonnal kihúzta magát. – Én vendég vagyok, és a vendégnek mindig igaza van!

Purple idegesen megforgatta szemeit. Hányszor hallotta már ezt a másik pizzériában is az elégedetlen szülőktől… de hogy egy kölyök vágja ezt a fejéhez!? Milyen elfajzott korcsot neveltek ebből?

Megrázta fejét s mielőtt még haragjának utat engedett volna, gúnyos mosolyra húzta ajkait.

- Igen, de ahhoz, hogy vendégként bánjanak veled, bent kell tartózkodnod az étteremben. Amit… - hátrapillantott a telefonáló anyjára, majd vissza a fiúra. – Amit nem tehetsz meg. – Hirtelen mosolya lehűlt, tekintetéről pedig lehullott az álarc. – Szóval tanulj egy kis tiszteletet és hallgass a semmirekellő anyádra!

A fekete hajú gyermek egy pillanatra megszeppent és kikerekedett szemekkel meredt a dühös férfira, ám amint meglátta annak aranysárga kitűzőjét az egyenruhán, elvigyorodott.

- Ön még csak nem is itt dolgozik, nem parancsolgathat nekem! – Jelentette ki magabiztosan, majd újra megindult az étterem ajtaja felé. Purple nem tudta megmagyarázni, miért gerjedt hirtelen ekkora haragra, miért nem volt képes elviselni a kölyök látványát, de egy valamiben biztos volt: nem hagyhatja annyiban, hogy ez a kis görcs csak úgy szembemenjen akaratával. Ha a szép szó kevés – gondolta, ahogy közeledni kezdett a kisfiúhoz –, talán mást kellene bevetnem…

- Állj csak meg! – Emelte fel hangját mielőtt megragadta volna a gyermek vállát, hogy maga felé fordítsa őt. A gyerek unottan, már-már frusztrált tekintettel nézett fel rá, ám meglepetésére a férfi egész kedvesen mosolygott le rá.

- Ha ennyire beszeretnél menni, talán tehetünk kivételt – magyarázta nyájas mosollyal a férfi, hóna alatt a marionett babával. –De tudod, mint biztonsági őr, olyan helyre is elvihetlek, ahová a többi gyerek sosem nyer bepillantást. Ismerek egy hátsó bejáratot… Velem jössz?

A kedves mosoly halványan baljóssá vált ajka szegletében. Akarva akaratlanul is újra átfutott az agyán; vajon ennek a rothadó görcsnek is ugyanolyan vörös a vére, mint Gabe-nek? Vajon lesz olyan ostoba, hogy igennel válaszoljon? Ha képes lesz csak úgy hátrahagyni anyját és egy idegenre hallgatni, megteszem. Ez a vakarcs különben is csak bajt okozna később… Olyan bajt, amit én most simán megelőzhetek…

- Igen, megyek! – Vágta rá hirtelen a kisfiú, kizökkentve a férfit mély gondolatmenetéből. A gyerek hátranézett anyja felé, majd vissza Purple-re. – Legalább anyámra is ráhozzuk a frászt egy kicsit. Már unom, hogy mindig az van, amit ő mond!

Purple ezen újra elfintorodott, de igyekezte minél hamarabb visszahúzni magára a mosolygós álarcot. Most már biztos volt benne, hogy megleckézteti ezt a kölyköt. Undorodott tőle és egész viselkedésétől. De undorodott szüleitől is, bár nem is ismerte őket, de legszívesebben megbüntette volna az egész családot valahogy, amiért ilyen fattyút neveltek. Vajon elég büntetés lesz számukra, hogy soha nem látják viszont a kölyköt? Vagy inkább megszabadítom őket tőlük? Felkuncogott erre a gondolatra, de hamar csöndre intette magát, nehogy gyanút keltsen a gyerekben. Megragadta kezét, majd elindult. Persze nem ismert semmiféle hátsó bejáratot – legalábbis nem ennek a helynek–, de elég jó volt már rögtönzésben ahhoz, hogy út közben kitaláljon valamit. Ki gondolta volna, hogy Spring Bonnie öltözékében való szereplése ilyen képességekkel is megáldja majd!

            Nem telt el két perc sem, és a kisfiú máris nyaggatni kezdte Purplet a kérdéseivel. Hol a bejárat? Mit fog majd látni? Miért van itt egyáltalán egy másik Ferddy étterem biztonsági őre? És végül…

- Milyen dobozt cipel? Mi van benne?

Purple nem tudta tovább visszatartani idegességét így hangján meglehetősen erős ingerültség futott végig, mikor válaszolt. Szerencsére az étterem sarkához közeledtek, ahol, ha jól látta, volt egy szűk sikátor.

- A marionett baba, az van benne.

- Jól van már, nem kell rögtön leharapni a fejem – vágott vissza a kisfiú durcás tekintettel, kezét pedig már el akarta vonni Purple-től, ám a férfi erősen rászorított, mikor megérezte a gyerek szándékát.

- Ó, sokkal rosszabbat csinálok veled! – Felkacagott, majd hirtelen lefordult a sikátorba, magával rántva a gyermeket is. Furcsa, ismeretlen sötét köd borította el elméjét, ahogy egyre mélyebbre ment a szűk mellékutcán. Érezte, hogyha most visszafordulhatna, most még következmény nélkül felhagyhat megborult gondolataival. Csak hát… nem akart. Nem talált semmilyen – számára – józan okot arra, hogy békében hagyja a kölyköt.

            A gyerek semmit sem tudott tenni az ellen, hogy elengedjék. A férfi körmei belehasítottak apró kezébe s csak mélyebb sebeket hagytak, ahogy erőlködött. Mielőtt észbe kaphatott volna, hogy segítségért kiáltson, Purple egy erőteljes pofonnal a földre küldte őt, hagyva, hogy a doboz a marionett babával együtt kiessen a hóna alól. Míg a gyerek a földön kúszva próbált a körülöttük lévő szemetet félresöpörve valamelyik falnak támaszkodni, a férfi pár lépéssel fölé tornyosult, majd egyszerűen a kisfiúra nyomta egyik lábát, hogy a földön tartsa.

- Undorodom tőled… - sziszegte megvetően, ezüstszürke szemei pedig olyan szikrákat szórtak, melyek azonnal képesek lettek volna felgyújtani az egész kócerájt. Ahogy meredten bámult a rezzenéstelen vakarcsra, nem tudott másra gondolni, minthogy el kell törölnie őt a föld színéről. Megmagyarázhatatlan düh fogta el, ha csak végignézett rajta. – Akaratos, elkényeztetett, szófogadatlan… - Fröcsögte a szavakat s erősen rátaposott a gyerekre mielőtt felemelte volna hangját. – A hozzád hasonló neveletlen görcsök hozzák a legnagyobb bajt másokra!

- Én nem csináltam semmit! – Vágta rá hirtelen a gyermek, hangja azonban megváltozott. A gyermeki vékony beszéd összekeveredett egy zavaró, mély statikus zajjal, mintha valamilyen bestia gépies hangon üvöltött volna vele együtt. Fülsüketítő és felettébb nyomasztó volt.

Purple egy pillanatra meghátrált, de arcára hamar visszaköltözött a haragos és bosszúszomjas tekintet. Hogy miért akart bosszút és miért pont ezen a gyermeken, nem számított. Egyszerűen csillapítania kellett a belsejében tátongó űr tombolását és növekedését. És erre csak egy út volt… Egy jól irányzott rúgással gyomorszájon találta a fiút, aki így kissé összecsuklott, feje pedig előre esett, ahogy köhécselve levegő után kapdosott.

- Nekem te ne feleselj! A szüleid nem tanítottak meg arra, hogy hallgass a felnőttekre!? –Kiáltotta el magát s szélesen elvigyorodott, látva, hogy áldozata végre megfogadta intelmét. Egy hangot sem hallott tőle, még csak mozogni sem látta, ami felettébb elégedettséggel töltötte meg.

- Helyes, úgy tűnik végre megtanultad, hol a helyed – duruzsolta a férfi, majd lassan leguggolt előtte, egyik kezével pedig máris belső zsebe felé nyúlt, hogy végre hasznát vegye késének és darabokra szedje vele ezt a mocskos kölyköt. A felfoghatatlan harag teljesen elködösítette elméjét s csak az számított, hogy eltüntesse e fiút a szeme elől.

Végül megragadta a kést, tekintete megszállottan meredt le áldozatára.

- Nem tudom kiverni a fejemből… Vajon… a rothadó kölyköknek is ugyanolyan vörös a vérük, mint a fiamnak?

            A tébolyult, remegő hangon feltett kérdést azonban nem várt kuncogás követte. Egy gyermeki, vékony kacaj összekeveredve egy mély, gépies hanggal. Egyre csak Purple szavain röhögtek, megtöltve az egész sikátort valami nehéz és nyomasztó fekete köddel. Purple nem tudta eldönteni, honnan hallja ezt a zavaró kacajt, a falakról minden visszahangzott s egyszerre jött mindenhonnan és sehonnan. Fejét kapkodva próbálta a hang forrását megtalálni, hogy egyszer és mindenkorra megszűntesse azt. Ki a franc nevet rajtam!? – Morogta magában, ám szeme sarkából furcsa, szakadozott mozgást vélt látni a gyermektől, így gyorsan odakapta fejét. Amint szemei újra a kisfiún voltak, az emberfeletti hirtelenséggel felemelte fejét, és… a marionett baba üres tekintete meredt vissza a férfira. Fekete mosolya oly széles volt, majdhogynem elért szemüregeihez, fekete vállát pedig egyre csak rázta az a vérfagyasztóan gúnyos röhögés.

Purple kisebbet kiáltott a látványtól és próbált azonnal hátrahőkölni guggolásából, aminek következtében hamar hátraesett. Igyekezett minél messzebb kúszni a groteszk babától, ám hiába távolodott tőle, ahogy csak tudott, a marionett baba egyre csak fölé tornyosult, fekete lényével betöltve a sikátort.

- Milyen érdekes kérdés… - kuncogta azon a kevert, statikus hangon, ami szinte szúrta az ember fülét. – És vajon az ilyen mocskoknak milyen a vére?

Purple reflexszerűen nyúlt késéért, hogy leszámoljon az előtte magasló szörnyeteggel, ám arra eszmélt föl, hogy elejthette az előbbi esésben, ugyanis nem találta belső zsebében.

- Ha nem vér, akkor mi pumpálja az "életet" abba a masszív űrbe? – Folytatta a marionett baba, bár szavai közben arca végig mozdulatlan maradt. Nem úgy, mint ő maga, hiszen egy kettőre elérte Purplet; még annyi időt sem hagyott neki, hogy a férfi ellökje magától, a baba azonnal karjaira fűzte hosszúkás, tűhegyes fekete ujjait.

- Takarodj! – Üvöltötte a férfi, ám a baba nem tágított. Addig-addig szorította a biztonsági őr karját, mígnem teljesen oda nem tűzte a földhöz, üres, maszkos tekintetét pedig mélyen a másikéba tolta.

- Élet? Ugyan már… Hisz annyi rothadó hús sem szorult beléd, mint amennyi a robotokba. Üres vagy, akár egy élettelen belsőváz – gúnyolódott a marionett baba, feketelyukhoz hasonló szemeit egyre csak Purple riadt arcába fúrva. 

         A férfi mindig is gyűlölte ezt a babát és tartott tőle, amióta csak a Freddy Fazbear Pizzériába hozta. Gyűlölte, mert a maszk folyton röhögni látszott, mintha az ő szenvedésén szórakozott volna. De tartott is tőle, mert az az üres tekintet volt az egyetlen szemtanú, mikor megölte azt a teljesen ártatlan kisfiút a sikátorban, akinek semmi köze nem volt fia halálához.

- Esküszöm, összezúzlak! – Hörögte a marionett baba, kezeivel pedig olyan erővel szorított rá Purple karjaira, hogy a férfi úgy hitte, menten eltörtek. Próbálta összeszorítani szemeit, hátha a kellemes sötétség hamarabb elhozza mindennek a végét, ám mikor mellkasán is megérezte a brutális nyomást, egy pillanat alatt felpattant szemhéja a fájdalomtól.

 

            Purple erősen zihált, szürke szemeit pár másodpercig zavartan kapkodta Phone mögött, mígnem föleszmélt, hogy mindez csak álom volt. Nos, legalábbis egy része. Bár rengeteget dulakodott álmában, valójában egy centit sem mozdult Phone mellől, ugyanúgy derekába csimpaszkodva feküdt mögötte. Az éjjeliőr semmit nem vett észre kedvese nyugtalanságából, oly mélyen aludt, hogy még a férfi szorítására sem reagált semmit. Purple erre fáradtan felmordult, homlokát pedig a másik meztelen nyakának támasztotta. Még ha nem is vallotta volna be magának, de szüksége volt a férfi nyugtató hangjára, akárcsak mikor Fredbear öltözékét viselte, most is hallania kellett Phone-t, hogy ismét a valóságra tudjon fókuszálni.

            Purple kieresztett egy hosszú sóhajt, majd lassan forró csókokkal kezdte el bombázni Phone nyakát, hátulról előre haladva, olykor-olykor erősebbet harapva bőrébe. Mocorgása alapján úgy vélte, jó úton halad, így aztán tovább folytatta ingerlését a férfi füle irányába, ahol incselkedve többször is beleharapott fülcimpájába. Nem telt el fél másodperc sem, a mocorgás mellé halk nyöszörgések és sóhajok is társultak.

- Hmm… jó reggelt…? – eresztette ki érdes, fáradt hangon Phone, szemeit továbbra is csukva tartva. Minél tovább érezte magán kedvese ajkait, annál inkább igyekezett fejét jó iránya dönteni a párnák közt, hogy egyre többet kapjon a kényeztetésből. – Máris idő van? – Nevette fáradtan, de torkán akadt a hang, mikor Purple szorosabban magához húzta s derekaik teljesen összesimultak. Bár Purple maga nem kifejezetten azért ébreztette fel a férfit, amiért az azt hitte, csupán nem akarta őt némán maga mellett tudni. De tény és való, semmi más nem volt képes úgy elűzni fejéből a sikolyokat és kiáltásokat, mint Phone mámoros sóhajai.

            Purple nem szólt semmit, csak folytatta útját csókjaival az álkapcsa alatt, ám hamar félhangosan felmorgott, mikor rájött, hogy a férfi még mindig az egyenruháját viselte. Milyen idegesítő, most le kell hámoznia róla!

- Ne engem okolj, te nem hagytad, hogy levessem, mielőtt lefekszem – nevetett fel halkan Phone, mintha csak meghallotta volna kedvese gondolatait. Hangja azonban újból torkán akadt, mikor Purple bosszúsan álla és nyaka közé harapott, majd vadul szívni kezdte bőrét, hogy egy erőteljes, lilás foltot hagyjon maga után.

Nem sejthették, hogy alig fél órát aludtak csupán.

            Az évek során a Freddy Fazbear Pizzéria forgalma igencsak megcsappant. A robotok – Spring Bonnie és Fredbear – meghibásodása mellett a folyamatos gyermekeltűnések is fokozták a bizalmatlanságot a szülők felől. Sokáig a rendőrség is állandó vendég volt, hiszen az esetből csupán annyit tudtak, hogy az étteremben látták a gyerekeket utoljára. De valahányszor kikérdezték a dolgozókat, mindannyiszor zsákutcába futottak. Hasonlóképp a biztonsági kamerák felvételével. Egy biztos volt; az étterem valahogy, valamiért magával ragadta a gyerekeket, kisebb-nagyobb időközökkel. A marionett baba elszállításával újból megszaporodtak az eltűnések – és a rendőrség feltételezése szerint, gyilkosságok –, mintha az az egyszerű játék valamilyen védelmet biztosított volna a helynek… De most eltűnt.

            Ettől függetlenül Purple-nek óvatosnak kellett lennie, hogy beteges hobbiját tovább folytathassa. Nem volt több robot, ahová a holttesteket elrejthette volna, így új módszert kellett kitalálnia. Ezen felül a szülők fokozott figyelemmel engedték csak gyermekeiket az étterembe, s ha bármi gyanús előfordult, máris rendőrt hívtak. Volt, hogy egyik munkatársa szimplán leszidásból ráncigálta meg az egyik gyereket, mire apja máris rendőrt hívott a helyszínre, mert a férfi túl erőszakos volt. Szerencsére, Purple-nek hatalmas előnye származott abból, hogy saját fiától is oly kegyetlen módon megszabadult; a környéken mindenki tudta, hogy kisebbik fia miképp halt meg, így mikor idősebbik fiát is elvesztette, mindenki részvéttel és sajnálattal fordult felé. Senki még csak nem is gondolt arra, hogy az egyedül maradt férfi azért sétálgat kézen fogva az étterem gyermekeivel, mert a végzetükbe kíséri őket. Mindenki egy megtört, magányos apát látott benne.

            Azonban szórakozása, ami nemrégiben még jókedvvel és élettel töltötte meg, megváltozott. Megfakult. Már nem élvezte annyira, mint régen. Hiába gyilkolta le az idegesítő kölyköket, ontotta vérüket a legbrutálisabb módon, az űr továbbra is ott tátongott belsejében. Üvöltött, mint egy éhes vadállat, ám végtelen éhségét képtelenség volt csillapítani.

A legrosszabbak a hétfői napok voltak. Nem szimplán a megszokott sztereotípia szerint vagy azért, mert annyira gyűlölte volna ezt a semmirekellő munkát. Viszont a hétfői napokat mindig egyedül kezdte a Freddy Fazbearben. Nem volt ott Phone az éjjeli műszakról, hogy azt a tomboló feketelyukat megnyugtassa valamiképp és ilyenkor, mikor teljesen egyedül volt, a benne terebélyesedő űr szép lassan folytatta lakomáját a férfiban.

Üres vagy, akár egy élettelen belsőváz! – Visszhangzott a biztonsági őr fejében az álmában hallott szavak, miközben a kalóz öbölben felügyelte a műsort. Bár alig telt el pár év a beüzemeltetésük óta, Foxy máris apró meghibásodásokat mutatott. Szakadozva mozgott, lassabban – vagy éppen túl gyorsan – mozgott a szája, mint ahogyan szólt a hangja és a kampó is túl sűrűn esett le kezéről. Hogy elkerüljenek egy újabb balesetet, Purple-t állították a terembe, valahányszor a műsor elindult és a gyerekek beözönlöttek a terembe. Ha bármilyen hiba lépett fel az előadás során, az ő dolga volt közbelépni és biztonságban tudni a gyerekeket, mielőtt átmenetileg megjavította volna a rókát – őhozzá ugyanis nem kaptak még pótalkatrészeket, így nem tudták teljesen kiküszöbölni a hibákat.

            Milyen ironikus, Purple aztán végképp magasról tett arra, mi lenne a kölykökkel, ha Foxy meghibásodásából valami baj született volna. Sőt, legszívesebben főnöke képébe röhögött volna, mikor meghallotta új feladatát. De most nem volt mit tenni, valamelyik falnak támaszkodott, messze a kör alakú színpadtól, messze Foxytól. A róka olykor-olykor felpillantott mozdulataiban, majd hamar visszafordult a gyerekekhez, mintha csak tartott volna Purple tekintetétől. A férfi elvigyorodott erre a gondolatra és lehunyt szemmel összefonta karjait. Csak nem Felix rettegését látta azokban a fénypontokban? Akárhogy is, ilyenkor nehéz volt elhinni, hogy éjszakánként megvadult szörnyetegként tombolt minden robot az étteremben. Bár Phone szerint Bonnie és Chica volt a legbosszúszomjasabb, elképzelhetetlennek tűnt, hogy Foxy is dühöngjön.

            Belegondolva, sosem értette igazán, miért pont éjszaka vadultak meg és miért akarták minden éjjeliőr vesztét. Nem napközben kellene felbolydulást csinálniuk, mikor ő, a gyermekek gyilkosa is ott volt? Már ha valóban a kölykök szellemei tehettek az egészről… Ő maga nem hitt az egészben – vagy legalábbis igyekezett elhitetni magával, hogy ez képtelenség –, csak annyit tudott, hogy a marionett baba csinált velük valamit. Az a groteszk, átkozott játék valahogy megzavarta a robotokat és most mindenáron egy robotba akarták beletömni, akit csak a biztonsági szobában találtak. Mint valami torz bosszú… Bosszú, huh? – Purple kinyitotta szürkés szemeit, de bosszúsan össze is húzta szemöldökét. – Mégis milyen jogon!? Azok után, amit a fiammal tettek… Örülhetnek, hogy csak azokba a mocskos robotokba zártam őket!

Annyi rothadó hús sem szorult beléd, mint amennyi a robotokba! Üres vagy, akár egy élettelen belsőváz! – A marionett baba szavai ismét felhangoztak fejében. Oly tisztán, hogy egy pillanatra Purple úgy is hitte, valaki a teremből szólt hozzá. De hiába kapkodta tekintetét, a baba nem volt sehol, egyedül szavai kísérték megállás nélkül. A férfi felmorgott s megrázta fejét, mintha ezzel megszabadulhatna attól a borzalmas visszhangtól. Nem értette, hogy volt képes az a rohadt játék még mindig hatással lenni rá és ez kezdte felettébb idegesíteni. Bosszúsan felmorgott, ahogy megmasszírozta orrnyergét, de mielőtt egy kicsit is lenyugodhatott volna a magában tomboló feszültségtől, szeme sarkából észrevette, hogy Foxy kampója újból leesett, egy kislány pedig azonnal felkapta és babrálni kezdett vele. Purple egy ideig érdeklődve figyelte a jelenséget, úgy tűnt senki más nem vette észre a kölyök lopási tervét; kissé megvizslatta, kezébe vette, majd egy-kettőre úgy kezelte, mintha az végig az ő saját "játéka" lett volna.

            A biztonsági őr elvigyorodva bemérte célpontját a rengeteg gyerek között, majd ellökte magát a faltól és meg is indult vadászatára. Nem különösebben érdekelte a kölyök gaztette, magasról tett Foxyra és az eltulajdonított kampóra, viszont az alapján, amit látott, a kis görcs megérdemelt egy kis Purple-féle nevelést. Ez időre az egész vadászat már rutinból ment; a számára érdektelen gyerekeket úgy kerülte ki, mintha csak táncolt volna, tányérsapkáját lejjebb húzta, hogy eltakarja a szülők elől tekintetét, a kamerának pedig végig hátat fordított, hogy még véletlenül se maradjon nyoma jelenlétének. Mindez zsigerből jött már, mégis, ebben a gyakorlatban volt valami körkörös üresség, mint mikor valami csak egyszerű, szürke szokássá válik.

            A kislány fittyet hányt a többi gyerek szidalmazásaira, kezébe fogta a kalózkampót és kalózhörgéseket hallatva hadonászni kezdett a tömegben. Pár perccel később azonban, mikor újból meglendítette karját hirtelenjében kénytelen volt megállni; Purple ugyanis megragadta kezét s nem eresztette egy könnyen.

- Hékás! Hát nem tudod, hogy veszélyes a robotok alkatrészeivel játszani? Még a végén kiszúrod valakinek a szemét – magyarázta, de még a dolgát végző biztonsági őr álarc mögé bújva sem volt képes visszatartani egy öntelt vigyort, miközben beszélt. Minden nehézség nélkül hámozta le a gyerek ujjait a kampóról, majd a kölyök ráncigálására egyszerűen széttárta kezét, hogy elengedje áldozatát. Fogja ő még szorongatni eleget.

- Az az enyém! Kérem vissza! – Parancsolta a kislány, dobbantva egyet, hogy nyomatékosítsa akaratát. Purple meglepetten pislogott a jeleneten, nem gondolta volna, hogy a kis vakarcs ennyire elfajzott lett volna. Ugyanakkor ez egyfajta örömmel töltötte meg, hisz ettől csak még nagyobb élvezet lesz látni, ahogy a fény kialszik azokból az idegesítően élettel teli szemekből.

- Ó, ne próbálj meg átverni. Ez Foxy kampója. Láttam, ahogy felvetted, mikor leesett. – magyarázta egy jól álcázott mosollyal, a kampót pedig övére tűzte. Ki tudja, milyen hasznát tudja venni majd később? – Különben is, miért lenne neked egyáltalán szükséged ilyenre?

- Hát mert… én is kalóz vagyok, pont úgy, mint Foxy! – Jelentette ki a lány és még büszkén ki is húzta magát. Tény és való, nagyon komolyan vette a kis szerepjátékát. Purple a hallottakon megcsóválta fejét és kénytelen volt kiereszteni egy rekedtes, szarkasztikus kacajt. Bár nem egészen a gyermek nevetséges játéka hatotta meg, egyszerűen csak rájött, miképpen tudná elcsalni titkos helyére.

- Valóban? – Kérdezte az álarc mögül. – Nos, ez esetben nincs mit tenni, tényleg kell neked némi kalóz felszerelés. Viszont ez a kampó sajnos Foxy tulajdonába tartozik – magyarázta, ahogy megpaskolta a derekára erősített tárgyat. Ajkai reflexszerűen húzódtak baljós mosolyra, mintha arcizmai egyfajta megszokott rutinnak engedelmeskedtek volna. – Viszont van egy hasonló pótalkatrészünk, sőt, szerintem szemfedőnk is. Azt örömmel odaadnám a kis kalózpalántának.

- Tényleg?

Bingo. A kislány hangja hirtelenjében mézédessé vált, mintha ő lenne a legjobb gyermek a földön, tekintetére pedig hamar kiült egy kedveskedő mosoly. Mindent megtett volna azért, hogy illedelmes gyereknek tűnjön Purple szemében, és valóban megkapja azokat az említett tárgyakat.

- Hát persze! – Purple széttárta karjait egy széles vigyor közepette, majd jobbjával a lány felé nyúlt, hogy felajánlja kezét. – Csak el kell jönnöd velem egy titkos szobába, és máris odaadom.

A gyerek azonban megtorpant és hezitálni kezdett, mikor meghallotta a férfi válaszát. Bár neveletlen volt és sűrűn vett el engedély nélkül dolgokat, azt mindenképp jól fejébe verték szülei, hogy jól vigyázzon az idegenekkel ebben az ebédlőben. Ő maga nem értette, miért, de apja egész világosan a tudtára adta, hogy ha ezt a szabályt nem tartja be, igencsak pórul fog járni. Így aztán mosolya le is hűlt arcáról, karjait pedig dacosan összefonta.

- Nem lehet. Apa megtiltotta, hogy idegenekkel játsszak… Nem is lenne szabad beszélgetnem önnel…

- Ó? – A biztonsági őr kieresztett egy meglepett sóhajt, de ugyanakkor le is nyűgözte a dolog. A szülők valóban beijedtek a pizzériában történtek miatt… Csakhogy gyermekeik korántsem voltak annyira szófogadóak, mint ahogyan azt ők hitték. – De hisz már beszélünk, akkor mi a gond?

- Nem lehet – ismételte meg durcásan a kislány, mintha csak apját imitálta volna. Purple erre ismét széttárta karjait, mondván, ő aztán végképp nem tehet így semmit, és már meg is fordult, hogy rendbe tegye Foxyt.

- Kár. Pedig róka barátunknak jól jött volna egy kalóztárs. Elég magányos itt olykor.

Természetesen ez is a színjáték része volt. Tudta jól, mivel és hogyan csalhatja csapdába az ostoba kölyköt, hiszen csak meg kellett találnia gyermeki mozgatórugóit és jól megszorongatni azokat.

- Ah, tényleg magányos? – Kapta föl fejét a lány, Purple pedig elégedetten elmosolyodott, mielőtt visszafordult volna hozzá.

- Úgy bizony. Azt hittem, te majd elszórakoztathatod, de ha nem, hát nem… - megvonva vállait készült folytatni útját a robothoz, de szeme sarkából látta, a lány hamarosan megtörik. Csak idő kérdése, és…

- Hát végül is, önt minden nap itt láttam, vagyis nem idegen, szóval… - magyarázkodott magának, majd hirtelen elmosolyodott és hamar Purple mellé lépett, hogy megfogja a férfi kezét. – Menjünk!

A biztonsági őr elvigyorodott, megragadta a lány kezét, majd ezzel elindult a titkos szoba felé, amiről sem a vendégek, sem a robotok nem tudtak.

CSAK ALKALMAZOTTAKNAK

            Világított a felirat a szoba ajtaja felett. A lány még utoljára vonakodott egy kicsit, mikor az ismeretlen szobába készültek belépni, de Purple hamar beédesgette szavaival. Amint bent voltak, a csapda készen is állt. Egy pillanat alatt bezárta maguk után az ajtót, fegyverből meg akadt bőven, hisz megannyi szerszám sorakozott a helyiségben. Normális esetben itt szokták tárolni a pótalkatrészeket, régebben pedig itt öltötték magukra Spring Bonnie vagy Fredbair öltözékét. A két robot mára azonban csak a sarokban hevert, feladva a harcot a penész és a beszivárgó nedvesség romboló hatásának – ez a szoba mindig is dohos volt, kész csoda, hogy a pótalkatrészek nem hibásodtak meg.

            A többi robot nem tudott erről a helyről. Pontosabban, egyáltalán nem szerepelt az adatbázisukban, egyszerűen nem látták, mikor errefelé jártak. A vendégeknek meg eszébe sem jutott, hogy bejöjjenek ebbe a szobába, így a hely tökéletesnek bizonyult arra, hogy Purple tovább folytathassa féktelen mészárlását. Ezúttal egy nagyobb kalapácsot választott s szabad kezével észrevétlenül levette a közeli polcról. Azonban valamit sejthetett a gyermek, ugyanis egyik pillanatban váratlanul Purple felé fordult, hogy kérdőre vonja a beígért ajándékok miatt. Amint megpillantotta a férfit vigyorogni, kezében a kalapáccsal, azonnal torkán akadt a szó. Az évek során minden gyerek megtanulta a környéken, hogy valami titokzatos lakozik a Freddy pizzériában. Valami, ami elragadja a kicsiket és isten tudja, mi történik velük azután. Most, hogy a lány maga előtt látta az erő tulajdonosát, egy pillanatra egész testében megfagyott a vér; én is eltűnök? Alighogy végigfutott agyán a gondolat, Purple gúnyos kuncogás közepette felemelte a kalapácsot, hogy lesújtson vele. A gyerek nekiiramodott, hogy a szoba közepén álló asztalt megkerülje és kirohanjon az ajtón. Amilyen kicsi volt, olyan gyors is, ám hiába érte el az ajtót időben, dörömbölésen kívül semmire sem volt képes. Hármat is alig tudott ütni rajta, Purple máris visszarántotta a pólójánál fogva.

- Nem lehet! – Vágta rá szinte énekelve, mintha az egész egy betegesen torz játék lett volna az egész csupán. Újból a levegőbe emelte kalapácsát, majd egy nagy lendülettel lecsapott a gyermek koponyájára és hagyta, hogy az élettelenül összeessen a padlón. A várva vált édes adrenalin, a bizsergető mámor, amit ilyenkor annak idején érzett azonban nem jött el. Letérdelt a holttesthez és úgy püfölte tovább, amilyen csontot csak talált, azt ripityára törte, arcát a felismerhetetlenségig verte, csakhogy újból megízlelhesse a részegítő hatalmat. De nem érzett semmit. Nem tudta kicsikarni ebből a kölyökből azt, amire vágyott, hogy újra élőnek érezhesse magát.

Üres vagy, akár egy élettelen belsőváz! – Hallotta a visszhangot fejében, mintha a marionett baba annyi távolságról is képes volna keresztbe tenni neki.

- Nem, nem, NEM! – Kiáltotta ingerülten a férfi, majd megragadta a halott lány torkát, s úgy beszélt hozzá, mint a marionett babához – Nem hagyom, hogy ezt az élvezetet is elvedd tőlem! – Majd ezzel puszta kézzel eltörte a gyermek torkát. Az élettelen test teljesen elernyedt a földön, koponyája körül terebélyesedni kezdett a vér, végtagjai teljesen lehetetlen pózokban álltak a csonttörésektől.

- Nem állíthatsz meg… - motyogta a férfi, majd lassan felegyenesedett. Tekintetére kiült a totális megszállottság, bár szürke szemei már végleg elvesztették fényüket. – Nem tudsz! Hisz nem is érsz el ide! Nem tudod megmenteni őket!

A hisztérikus kiáltásokat hamar eszelős nevetés követte, amit a színpadról érkező ujjongás úgy-ahogy elnyomott. Bármennyire is kísérte őt a marionett baba, egy dologban biztos volt; ebben a szobában biztonságban volt, itt nem tudta elérni azokkal a korcs ujjaival!

            Golden Freddynek azonban úgy tűnt, van némi beleszólása a dologban, ugyanis a sarokban összecsukló, üres robotnak egyszer csak lehanyatlott a feje, éles fémes hangot hallatva ezzel. Purple felmorogva feléje is fordult, mintha leginkább azért volna mérges, mert a robot félbeszakította örvendezését.

- Te csak maradj nyugton! – Kiáltott rá ingerülten, kalapácsát pedig már emelte is a magasba, hogy lecsapjon vele az aranyozott robotra, de valamiért képtelen volt megtenni. Volt valami Golden Freddy-ben, ami nem hagyta nyugodni. Nem csak a Freddy Entertaiment étteremből hallottak, de az is, amit Phone magyarázott megállás nélkül kétségbeesetten, mikor egymást jöttek váltani reggel.

"Az a robot mindenhol ott van, majd eltűnik! És reggel, mikor leellenőrzöm, a helyén fekszik, mozdulatlan!"

Purple elvigyorodott, majd egy gyengébb mozdulattal helyére igazította Fredbear fejét a kalapáccsal. A robot azóta hevert itt, mióta Purple végzett fiával. A történtek óta képtelen volt újból felhúzni az öltözéket, valahányszor csak elkezdték rá felpakolni a részeket, újból meghallotta azokat a sikolyokat, Gabe kiáltásait, s hamar hisztérikus ordításba kezdett. Rajta kívül csak egy dolgozó értett még a robotok rugószárjához, ám az nemrégiben felmondott, mikor Spring Bonnie-val, avagy ahogy mostanában hívták, Springtrappal túl sok bonyodalom történt és kis híján a rugószárok összezúzták a robotban. Azóta mindkét robot ebben az elhanyagolt szobában sínylett.

- Nem ítélhetsz el, te is gyilkos vagy – jelentette ki Purple egy halvány, önelégült mosollyal, majd sarkon fordult, és nekiállt keresni egy torzót, amiben átmenetileg elrejtheti a holttestet. Rengeteg pótalkatrész, így robot torzó is akadt a szobában, amiben Purple gyakorlatiasan el tudta tüntetni áldozatait s később egyéb úton megszabadulni tőlük. Rég másoltatott magának egy pótkulcsot is az étterem főbejáratához, amiről főnöke nem tudott, így aztán könnyedén gondoskodni tudott a holttestekről. 

            A kifröccsent vért még az előtt igyekezett feltörölni egy ronggyal, mielőtt az megszáradt volna, majd egy másikkal arcát és kezeit igyekezett tisztára törölni. Bár teljesen nem tudott megszabadulni a vörös folyadéktól, arra pont elég volt, hogy a mosdóra menet senki se kérdőjelezze meg, mi történt vele. Mikor végzett, egyszerűen a torzóba tömte a rongyokat, magát a robot felsőtestet pedig úgy helyezte el, hogy ne keltsen feltűnést. De egyáltalán nem aggódott. Ezt a szobát alig használta már az étterem, mióta az eredeti robotokat ide száműzték. Kevés esélye volt annak, hogy a biztonsági őrön kívül bárki benézett volna oda.

            Így hát gondtalanul lépett ki az ajtón és indult meg hamar a mosdók felé, hogy teljesen rendbe tegye magát. Sietnie kellett, mert az eltűnések miatt gyanússá vált mindenki, aki túl sokáig volt távol a helyéről.

- Purple! – Hallotta meg egyszer csak főnöke hangját a folyosón, majd pillanatokkal később meg is pillantotta a férfit. Remek, ő is mindig a legjobbkor tudta keresni. – Ah, hát itt van! Nem a kalózöbölben kellene lennie?

- Ó, én csak… - be sem tudta fejezni sebtében összetákolt hazugságát, az alacsony, köpcös férfi folytatta mondandóját. Hadart, alig-alig nézett a biztonsági őr szemeibe és egyre csak ujjait tördelte; a vak is látta, hogy valamiért rettentő feldúlt volt. Így hát Purple felemelte egyik szemöldökét s némán hallgatta a férfit.

- Nem számít. A többieknek már elmondtam, de neked is tudnod kell, hogy felkészülj. Meg a segítségedre is szükség lesz, te igazán jó vagy a robotok karbantartásában…

- Netán meghibásodás történt? – Kérdezte, enyhén ingerült hangon. A főnök mindig köntörfalazott, ha valami fontos dologról volt szó, alig tudta kinyögni, mit akart most is. És ez felettébb idegesítette a biztonsági őrt.

- Mi? Ah, nem. A robotokkal minden rendben. Bár jó lenne, ha kapnánk új alkatrészeket Foxyhoz, nem hiszem el, hogy máris szétesik… - magyarázta a férfi, egyre csak elsodródva az eredeti témától.

- Főnök, a lényeget! – Csattant fel Purple a végén, kezét végigtúrva hollófekete haján. Az alacsony férfi akarva akaratlanul is összerezzent a másik parancsán, majd miután megköszörülte torkát, folytatta.

- A helyzet az – sóhajtotta –, hogy a héten újra eljön a rendőrség, kivizsgálni az éttermet.

Az ujjak, melyek Purple tarkójánál maradtak most feszülten markoltak bele a fekete tincsekbe, míg a férfi arca változatlan maradt. Egek, hogy kellett türtőztetnie magát, hogy semmilyen érzelmet ne eresszen ki álarca alól!

- Megint? Nem zárták már le ezt az ügyet? – Kérdezte, a lehető legsemlegesebb hangon.

- De. Legalábbis, én is úgy hittem – magyarázta a főnök, egyik kezét pedig szájához emelte, hogy körömrágással vezesse le idegességét. – Viszont múlt héten az egyik vendég panaszt tett, hogy furcsa dögszag szivárog a robotokból… Kis város ez, hamar az egyik szerencsétlen szülő fülébe jutott a hír, az pedig jelentette a rendőrségnek. Ma hívtak. Leellenőriztem és… tényleg valami nem stimmel a robotokkal…

            A köpcös férfi még magyarázott egy darabig, hogy várhatóan a hét melyik napján jön hozzájuk a rendőrség körülnézni és, hogy mi lesz Purple dolga majd akkor, de a biztonsági őr képtelen volt figyelni rá többé. Nem mintha tartott volna a rendőröktől, hiszen mikor az eltűnésekkel kapcsolatban kikérdezték, akkor is úgy hazudott, mint a vízfolyás, és még a szeme se rebbent. Most azonban aggasztotta valami.

- Miért kezdett el gyanakodni a szülő? – Kérdezte, álarca alól pedig lassan szivárogni kezdett belső feszültsége. Főnöke felpillantott szavaira, de hamar le is sütötte szemeit. Túl sok kényes téma terjengett a Freddy éttermek között.

- A Freddy Entertaimentben történtek miatt. Azt gyanítják, hogy az ottani robotok okkal tömik az ügyetlen biztonsági őröket üres öltözékekbe – magyarázta a férfi, majd felsóhajtott, mint aki előre tudta, hogy bődületességet mond. - Eltanulhatták valakitől. Így a rendőrség inkább utána jár, mi a helyzet a mi robotjainkkal.

 - Ah, értem… - a biztonsági őr igyekezett kipréselni magából valamilyen választ, de többre nem futotta. Érezte, ahogy egész testét elönti a harag és legszívesebben agyon ütne bármit, ami csak a keze közé kerülne. Jól tudta, kinek köszönhető mindez, hiszen az egyetlen kapocs a két étterem között egyedül a Marionett baba volt. Hát persze, hogy valamilyen úton-módon rá kellett vezetnie az embereket a történtekre! Mintha valójában ő maga lenne a bábjátékos, mindenki más pedig az ő bábja! Purple-nek minden erejére szüksége volt, hogy türtőztesse magát és ne csináljon jelenetet főnöke előtt – már csak az hiányzott, hogy felkeltse a figyelmet –, de elképesztő nehéz volt. Tenyere ökölbe szorult a feszültségtől, s mindent megadott volna azért, hogy valakinek lekeverhessen egyet.

MÉG MEGFIZETSZ!

A két szó megállás nélkül kísértette őt. Azon a torz, gépies, mégis gyermeki hangon, amit álmában is hallott s úgy tűnt, már soha nem tud megszabadulni tőle.

- Hallgass! – Hangosan felmorgott, egyik kezét pedig fülére nyomta, mintha azzal orvosolni tudná baját. Főnöke persze mit sem értett a dologból. Kínosan elmosolyodott és a férfi vállát paskolta próbálta valahogy komfortálni.

- Elnézést, túl sokat beszéltem. Nem kellett volna részleteznem, azok után, ami a fiaival történt… - makogta ügyetlenül. Mint bármikor máskor, a tudatlanok most is úgy hitték, Purple a fiait gyászolja kifakadásaival. Főnöke végül meg is enyhült és inkább elküldte pihenni egy kicsit a biztonsági szobába, ám mielőtt magára hagyta volna, még hozzátette: A robotok felnyitásánál ott kell lennie.

            Ezek a szavak rántották vissza a valóságba. Mire észbe kapott, főnöke nem volt sehol, ő pedig egyedül ácsorgott a folyosón. Megrázta fejét, majd igyekezett úgy folytatni útját, mintha mi sem történt volna. Le kellett ráznia magáról a feszültséget, hisz nem hagyhatta, hogy az a marionett baba irányítása alá vegye! A rendőrökkel eltudott bánni, csak kicsit jobban oda kellett figyelnie, hogyan viselje álarcát és már át is verte őket. Végtére is, nem csak a kölyköket volt gyerekjáték megvezetni, a felnőttek sem voltak jobbak. Viszont a tudat, hogy a nyomozás miatt újból vissza kell fognia magát és azt a kevéske örömöt sem élvezheti ki, amit még a mészárlásaiból ki tudott csikarni, feldühítette.

            Purple egy pillanatra megtorpant, ökölbe szorított kezét pedig egyenesen a falnak vágta. Az a kis vakarcs azóta az idegeimmel játszik, hogy megpillantottam! – Morogta elborult tekintettel, ám lassan széles, beteg vigyora újból megjelent ajkain, ahogy gondolatai tovább vándoroltak. De ha ezt akarod játszani, hát legyen! – Ismét megrázta magát, majd indult vissza munkájához. Mosolya végig rendületlen maradt.

Meg kellene már végre tanulnod, öcskös, hogy semmi jó nem következik abból, ha alábecsülsz engem. Hisz… ellenem úgysem nyerhetsz! – Nevetgélt magában szórakozottan a biztonsági őr, teljesen megfeledkezve, arról, hogy eredetileg miért is indult meg a folyosón.

            A nap már lemenőben volt, mikor Phone képes volt rávenni magát, hogy végre kikeljen az ágyból. Nem mintha olyan nehéz lett volna felébrednie, hisz a délután nagy részét csak forgolódással töltötte; végig éberen aludt. Már a gyilkosságok előtt is voltak rémálmai az étteremmel, ám most, hogy az összes robot éjszakánént megvadult és a Freddy Entertaiment tragédiái is folyton kísértették, ha akart volna sem tudott aludni. Sokszor már maga sem tudta biztosan, hogy valóban Golden Freddy követi-e, vagy csak saját lelkiismerete szólal fel, arra ösztönözve őt, hogy hagyjon fel ezzel az egésszel.

ÉN VAGYOK AZ.

            Valahányszor a sárga medve megjelent előtte az éjszakai műszak alatt, ezt a három szót hallotta az iroda falai közt kongani. Vagy mindez csak a fejében volt? Golden Freddy úgy jelent meg, majd tűnt el a semmibe, mintha csak egy fantom volna, s mindig csak ezt a három szót hagyta maga után: Én vagyok az. De mit jelenthetett ez? Az éjjeli őr nem tudta kiverni fejéből az egészet… Ami legtöbbször eszébe jutott erről, az Gabe balesete, azaz Golden Freddy harapása. Onnantól kezdődött el ez az egész rémálom, Purple szenvedése, a robotok tombolása, a halálesetek a másik pizzériában!

            Tény, mióta Phone megalkotta azokat a tréning kazettákat kevesebb baleset történt – vagy az étterem egyszerűen elhallgatta őket –, de ő akkor sem tudta kiverni a fejéből, mire képesek ezek a robotok, ha ne adj isten, bejutnak az irodába. El sem merte képzelni, milyen érzés lehet, ahogy testét egy rugószárakkal teli robotba tuszkolják… Minél többet járatta ezen gondolatait, annál inkább úgy érezte, ez az egész a gyermekek bosszúja. Ha maga Purple nem is hitt a szellemekben, azt mindketten elismerték, hogy a robotokat valamilyen formában megváltoztatták. Mi más támasztotta volna jobban alá bosszújukat, mint ugyanolyan módon végezni az éjjeliőrökkel, mint ahogy velük is leszámoltak?

            Vajon holtan tömték Golden Freddy-be azt az őrt, vagy még élve? -  Elmélkedett Phone, ahogy az ágy szélén ülve bambult maga elé. Ez a kérdés egyre jobban foglalkoztatta az utóbbi időben, valahányszor fel kellett készülnie a következő műszakjára. Vajon azt a szerencsétlen éjjeli őrt megölték a robotok, mielőtt beletuszkolták egy másikba, vagy még élt, miközben a fémdarabok szétcincálták testét? Valamiért azt remélte, hogy az előbbi történt és a megboldogult éjjeli őr nem szenvedett túl sokat halála előtt. Milyen borzalmas is lenne – gondolta – saját véredben megfulladni, míg a fogaskerekek és egyéb mechanikus alkatrészek ripityára törik a tested. Na és a fejrész…?

            Phone összerezzent az ágy szélén. Elég volt csak elképzelnie, milyen kínok közt érné el a vég, ha még eszméleténél volna a robotok ügyködése alatt. Máris úgy érezte, Golden Freddy torzója összeroppantja mellkasát, kiszorítva az utolsó csepp oxigént is belőle. Megrázta fejét és próbált egy mélyet sóhajtani, hogy elűzze ezeket a marcangoló gondolatokat. Ma legalább Purple vele marad egy ideig. Bár azt nem várta el tőle, hogy többet maradjon pár óránál, de az a kevés idő is elegendő volt ahhoz, hogy megtöltse némi akaraterővel a túléléshez.

- Heh, már rég halott vagyok, nemde? – Nevetett fel keserűen a férfi, majd hajába túrva felsóhajtott mielőtt felállt volna, hogy összekészüljön. Ezúttal viszont nem az életből való teljes kiábrándultságra célzott, amit Purple megismerése előtt is érzett. Tudta, hogy előbb vagy utóbb meghal, ha tovább folytatja munkáját a Freddy Fazbearben. A kérdés csupán az volt; mikor? Ilyenkor az ötlet, hogy felmondjon és messze elkerülje a pizzériát egyre csábítóbb volt. Egyedül kedvese tartotta vissza, akinek ugyan még nem vetette fel ezt a lehetőséget, de Phone valahol sejtette, hogy a férfi nem lenne képes hátrahagyni az éttermet. Hogy a gyilkolási vágy vagy fia elvesztése miatt, abban nem volt biztos, de azt tudta, hogy nehezen bírná rá a távozásra. Ő maga pedig megesküdött, hogy a végsőkig kitart mellette és mindent megtesz érte… hogy szeghetné hát meg a szavát?

            Mikor megérkezett az étterembe, már jócskán besötétedett. Hiába, az őszi idő közeledtével egyre hosszabbá nyúltak az éjszakák, napfényt pedig alig lehetett látni. Legalábbis egy éjjeliőr számára egyre ritkábban adódott meg az alkalom. Sötétben ment dolgozni és még sötétben is ért haza. Ez volt a legrosszabb az őszi időszakban. Phone akarva akaratlanul is úgy érezte, az éjszakának sosincs vége és egy örökké tartó körforgásba csöppent.

            Reflexszerűen Purple után kutatott, amint átlépte a küszöböt. Mintha jelenléte valamiféle drog lett volna számára, s most mindenképpen szüksége lett volna újabb adagra. Azonban hiába járta a folyosót és a közeli termeket, sehol sem találta. Már majdnem kezdett kétségbe esni és a robotokat okolni eltűnéséért, mikor egyik kollégája felvilágosította a kalóz öbölben.

- Purple? Asszem a biztonsági szobában van. Elég szarul festett egész nap…

- Szarul? – Kérdezett vissza az éjjeliőr, összehúzva szemöldökét. Amennyire jól ismerte kedvesét, tudta, hogy sosem mutatná meg valódi érzelmeit mások előtt, pláne nem ebben a kócerájban, hacsak nem valami komoly dologról van szó. Így persze máris azon kattogott agya, vajon mi történhetett vele, mi zaklathatta fel.

- Igen – magyarázta a másik biztonsági őr. – Bár nem hibáztatom. Tekintve, hogy nagy lehetőség van rá, hogy fiát valamelyik robotba tuszkolták…

- Micsoda? – Phone hirtelen felkapta fejét. Hangja sokkal inkább úgy csengett, mintha valamit rosszul hallott volna, mintsem megilletődött volna a híren. Ezt meg honnan szedte!?

- Ah, tényleg. Te még nem is tudsz róla – sóhajtotta a férfi, egyik kezével nyakát dörzsölgetve idegességében. – A héten újból eljön hozzánk a rendőrség. Bűzlenek a robotok, a Freddy Fazbearben történtek miatt pedig fel akarják nyitni őket, hisz nagy lehetőség van rá, hogy a bűz valójában dögszag…

Phone teljesen lefagyott a hallottaktól. Szemei meredten bámultak a másik őrre, aki tovább ecsetelte, mekkora botrány lesz megint, ha netán a rendőrségnek igaza van és hogy mindannyiójuknak új állást kellene keresniük, mielőtt csődbe megy az étterem. Phone azonban képtelen volt rá hallgatni. Bár már az elejétől kezdve nem úgy gondolta, hogy sosem fogják a robotokat kivizsgálni – ezért is igyekezett minden kamerafelvételt eltüntetni Purple mészárlásairól –, de azt nem sejtette, hogy ilyen hamar.

- Bocs, mennem kell – hadarta hirtelen, s mielőtt még sarkon fordult volna, felpillantott Foxyra. A színpadon áll, ki lehetett kapcsolva valamiért, mert egy tapodtat sem mozdult, állkapcsa mégis mintha egy gunyoros vigyorra húzódott volna.

Phone sietve kapkodta lépteit a szűk folyosón, s mikor a biztonsági szobába ért úgy rontott be, hogy kis híján rá hozta a frászt a székben terpeszkedő biztonsági őrre is.

- Jesszusom, Phone! Ekkora zajjal bevágódni! Mi a franc történt? – Morogta szemmel láthatóan nyűgösen. Az arcába húzott tányérsapkát épp hogy csak annyira vonta fel, hogy egyik szemével felnézhessen a férfira, így Phone arra következtetett, kedvese valóban csak lepihenni jött az irodába. Magában szitkozódott egy sort, amiért nem gondolkodott és idegességében felzavarta Purplet. Tudta jól, a férfit csak egy dolog idegesíti fel igazán; ha felébresztik, mikor sikerül végre egy jót aludnia.

- B-Bocsánat. A-Azt hittem… - megköszörülte torkát, majd beljebb lépett a szobába. – Azt mondták, rosszul vagy. És hallottam a hírt a rendőrségről is, és… aggódtam.

Purple felvonta egyik szemöldökét, majd kieresztett egy hosszabb sóhajt és csak aztán folytatta, mikor Phone már eléggé közel volt hozzá. Bár nem ült le, csak fel alá járkált, hogy levezesse idegességét.

- Én nem tartanék a rendőröktől a helyedben. A kihallgatásnál is könnyűszerrel kijátszottuk őket, rémlik? – Magyarázta halkabb tónussal, és visszahúzta arcába a sapkáját.

- Ez tény – bólogatott Phone. – Tényleg – ismételgette, hogy magát is megnyugtassa. – Minden felvételt töröltem, te pedig mindent eltakarítottál… Meg hát, ki gyanúsítaná az egyik eltűnt gyerek apját?

Purple nem szólt semmit. Magában már rég elhatározta, hogy ez az apró zavaró tényező nem fogja megállítani abban, hogy folytassa azt, amihez a leginkább értett; megfosztani másokat az életüktől. Nem számított, hogy már csak egy üres szokássá vált.

- Rendben, azt hiszem, tényleg fölöslegesen aggódtam – sóhajtotta az éjjeliőr, majd ezzel helyez foglalt a monitor előtt álló irodai székben.

- Te mindig fölöslegesen aggódsz – kuncogta Purple a sapkája alól, egyik kezét a levegőbe dobva.

- Hát, kettőnk közül valamelyikünknek aggódnia is kell – vágott vissza egy vigyor keretében Phone, de hamar el is hallgatott, mikor lépteket hallott közeledni a folyosón. Egyik előnye az éjszakai műszaknak: érzékszervei a többszörösükre fejlődött.

- Kopp-kopp! – Szólalt fel köpcös főnökük, mielőtt belépett volna az irodába, ám kissé meglepődve megtorpant, mikor észrevette, hogy még Purple is az étteremben tartózkodik. – Ah, hát ön is itt van? Akkor gondolom már hallotta a hírt a rendőrségről… - fordult Phonehoz, aki bólintással válaszolt.

- A többiek már beavattak.

- Remek. Bár valószínűleg délelőtt vagy késő délután jönnek, de jobb ha mindenki tud róla – magyarázta s tarkóját zavartan megvakarta, mielőtt folytatta volna. – De nem csak ezért jöttem ide. Szeretném megkérni, hogy csináljon még tréning felvételeket az új alkalmazottaknak.

- Újakat? – Kérdezte Phone, kissé értetlenül.

- Igen. Az öltözékek helyes viseletéről kellene. Tudja, hogy hogyan kell fel- és levetni őket.

- De hát miért? – Kérdezte ismét az éjjeliőr. Ez már Purple érdeklődését is felkeltette, hisz már rég semmi hasznát nem vették ennek a tudásnak. Már senki nem hordta a két aranyozott robotot.

- Nos, arra gondoltam, felvennék egy új embert. Valakit, aki olykor-olykor belebújhatna Fredbearbe. Olyan rég használtuk már, pedig nélküle nem vagyunk a régiek! – Magyarázta a főnök, ám szavait hamar félbeszakította Purple harsány kacagása.

- Egy új ember az öltözékekhez? Merész vállalkozás ez, tudva, mire készül a rendőrség a többi robottal!

- Fredbear és Spring Bonnie tesz minket azzá, amik vagyunk – mordult a biztonsági őrre a másik férfi. – És különben sem hiszem, hogy bármi furcsát találna a rendőrség. Végtére is, milyen elmebeteg ember lenne képes gyerekeket tömni olyan robotokba, amik gyerekekkel foglalkoznak? Abszurditás.

Purple-nek nagy szolgálatot tett a tányérsapka, hisz képes volt eltakarni széles, elborult vigyorát és még egy halk kuncogást is megengedhetett magának. Alig várta, hogy a férfi végre befejezze beszélgetését Phone-nal és végre kiereszthessen magából egy jóízű nevetés. Amint a férfi távozott és elég messzinek hallotta lépteit, nem is tartogatta tovább magában.

- Asszem ezt vehetem elismerésnek!

- Halkabban, még a közelben lehet! – Intette csendre az éjjeli őr, bár ő maga is küszködött, hogy abba hagyja a nevetést. Nehezen, de visszafordult az íróasztalhoz, majd lassan előkészített mindent a hangfelvételekhez.

- Nem egészen így terveztem az estém… - sóhajtotta, miközben a diktafonnal bajlódott. Bár már Purple jelenléte is képes volt javítani hangulatán, mégis azt remélte, lehetőségük lesz egy kevés tartalmasabb időt együtt tölteni. Nem csupán kollégákként egy szobában ücsörögni. Azonban a záróra után, mikor elkezdődött az ő éjjeli műszakja csupán három órája volt éjfélig, csupán három órája volt, hogy felkészüljön a robotok tombolására. Érdekes módon, mindig csak éjféltől kezdtek el mozogni.

- Miért, mit terveztél? – Kuncogta a biztonsági őr a sapkája alól.

- Szerintem tudod a választ – mosolyodott el a férfi mielőtt megköszörülte volna torkát, hogy hangja kevésbé tűnjön zavartnak. Azonban bármennyire próbálkozott, lehetetlen volt Purple előtt bármit is eltitkolnia. A férfi felnevetett, majd kényelembe helyezte magát a székben.

- Csak csináld azokat a kazettákat. Ha végeztél, kelts fel, aztán majd meglátjuk.

- Hihetetlen, hogy tudsz itt aludni – vágta rá azonnal Phone, hangja azonban az előbbi vidámról hirtelen komorra váltott. Mint aki nem csak hitetlen, de túlontúl pesszimista is. Ez a hangnem annyira szokatlan volt tőle, hogy Purple kénytelen volt megemelnie a sapkáját, hogy a férfi szemeibe nézzen, ám Phone hamar megrázta fejét és visszafordult a diktafonhoz.

- Semmi. Hülyeség. Igyekszem minél hamarabb elintézni ezt. Addig pihenj csak – magyarázta monotonon, majd ismét megköszörülte torkát és el is indította a felvételt. – Uh, Helló? Helló-helló! Huh, üdvözöljük az új előadóművészünket itt, a Freddy Fazbear Pizzériában!

Purple hallgatta még egy darabig, ahogy az éjjeliőr szerencsétlenkedik a diktafon előtt és halkan kuncogott rajta egy keveset, de hamarosan újból elnyomta az álom, s a férfi szavai is csak messzi duruzsolásnak tűntek.

A gyerek semmit sem tudott tenni az ellen, hogy elengedjék. A férfi körmei belehasítottak apró kezébe s csak mélyebb sebeket hagytak, ahogy erőlködött. Mielőtt észbe kaphatott volna, hogy segítségért kiáltson, Purple egy erőteljes pofonnal a földre küldte őt, hagyva, hogy a doboz a marionett babával együtt kiessen a hóna alól. Míg a gyerek a földön kúszva próbált a körülöttük lévő szemetet félresöpörve valamelyik falnak támaszkodni, a férfi pár lépéssel fölé tornyosult, majd egyszerűen a kisfiúra nyomta egyik lábát, hogy a földön tartsa.

- Undorodom tőled… - sziszegte megvetően, ezüstszürke szemei pedig olyan szikrákat szórtak, melyek azonnal képesek lettek volna felgyújtani az egész kócerájt. Ahogy meredten bámult a rezzenéstelen vakarcsra, nem tudott másra gondolni, minthogy el kell törölnie őt a föld színéről. Megmagyarázhatatlan düh fogta el, ha csak végignézett rajta. – Akaratos, elkényeztetett, szófogadatlan… - Fröcsögte a szavakat s erősen rátaposott a gyerekre mielőtt felemelte volna hangját. – A hozzád hasonló neveletlen görcsök hozzák a legnagyobb bajt másokra!

- Én nem csináltam semmit! – Vágta rá hirtelen a gyermek. Míg Purple gyűlölet beszédét tartotta, ő jobbjával azon fáradozott, hogy észrevétlenül valamilyen fegyverül szolgáló tárgyhoz jusson. Abban a pillanatban, hogy egy fémszerű dologhoz ért, megragadta, majd egy erőteljest rávágott a férfi lábára. Kihasználva a lehetőséget, a kisfiú azonnal futásnak eredt, meg e fordult a fejében, hogy visszanézzen.

A biztonsági őr dühösen felmorgott a fájdalomra, de még így is sokkal nagyobb előnyben volt része; lehet hogy a gyerek gyorsabban szaladt, ám Purple öblös lépteivel egy pillanat alatt beérte. Megragadta pólójánál és annál fogva visszarántotta a földre, öklével lesújtva pedig gondoskodott arról, hogy ott is maradjon. Minden, amit tett pusztán reflex volt. Valami, ami a legmélyebb ösztöneiből buktak elő és most a lehető legtermészetesebb dolog lett volna. Egy biztos volt; nem hagyhatta megszökni a kölyköt. Nem csupán komoly bajba sodorta volna, de belső ösztönei is arra sarkallták, végezzen a fiúval.

Azonban hiába ütötte a férfi, a gyermekben tombolt a túlélési és szabadulási vágy; össze-vissza hadonászott, lábaival rúg-kapált, ahogy csak tudott, hogy kitörjön Purple fogásából. Végül karjaival sikerrel járt és vadul végigkarmolt a férfi arcán. Csakhogy ezzel maga alatt vágta a fát; minél jobban viaskodott, annál jobban felidegesítette a férfit, egészen addig a pontig, hogy teljesen elvesztette a fejét.

- Te kis rohadék! – Morogta s egyben erősen torka köré fonta ujjait. Ahogy csak tudta, szorította ki a levegőt a gyermekből, míg másik kezével a késéért nyúlt. A fekete hajú kisfiú még egy utolsó próbálkozást tett és igyekezett megrúgni Purple-t, hogy elterelje a figyelmét, ám ekkorra már túl késő volt; a férfit csak az érdekelte, hogy elpusztítsa a keze közé került élőlényt. Megforgatta a kést egy röpke pillanatban, majd a következőben hatalmasat sújtott vele, majd egyenesen a gyerek szájába döfte egy határozott mozdulattal. A fiú ordítani akart, sikítani, valami jelét adni fájdalmának, de egy hang se fért ki torkán Purple szorításától. Köhögnie kellett a száját elöntött vér miatt, de a mozdulattól a penge csak jobban felhasította őt. Hiába próbálta apró kezeivel lehámozni magáról a férfit, a lila egyenruhás biztonsági őr úgy rátapadt, hogy semmit sem tudott tenni az ügyben. Sötétbarna szemei lassan megteltek könnyel, melyek mély barázdákat vájtak, ahogy végigfolytak arcán. Idővel ujjai erőtlenné váltak és lehullottak Purple karmairól, s mikor már mellkasa sem mozgott többet, tekintete teljesen kiüresedve megfagyott.

 A férfi még egy darabig kitartóan fojtogatta a gyereket s csak akkor hátrált meg tőle, mikor végre felfogta: megölte. Megmagyarázhatatlan érzések kezdtek kavarodni benne, ahogy ott ült a földön, szemben a halott gyerekkel. Valóban megtörtént mindez? Hisz pár perce még dulakodtak, alig bírta rávenni, hogy vele tartson a sikátorban, most pedig ott feküdt holtan. Meredten bámult áldozatára és maga elé, ajkai lassan mosolyra, majd széles vigyorra húzódtak a látványtól. Megtette. Végzett vele. Véressé vált jobbját homlokához emelte, eltakarva így beteg vigyorgását, de hamar hangos kacagás tört ki belőle, ami még vállait is megrázta.

- Nézzenek oda! A korcsoknak is vörös a vére, ki gondolta volna! – Nevette harsányan, fejét pedig hirtelen hátravetette. A felette tornyosuló kék ég most sötétebbnek és ominózusabbnak tűnt, mint valaha és egyre csak közeledni látszott. Mintha az a sötétség, ami eddig messzinek és észrevehetetlennek látszott, most lassan teljesen körülölelte volna a férfit, mielőtt még darabokra zúzza.

A biztonsági őr feltápászkodott, kihúzta a kölyök vérrel teli szájából a kést s még utoljára egy jóízűt belerúgott a holttestbe.

- Na most legyen nagy a szád, öcskös – majd ezzel hátrált pár lépést, hogy kikerülje a hullát és tovább mehessen dolgára. Ez időre a sötétbe burkolózott ég már-már feketének látszott, az utcák és épületek pedig szinte világítottak fehér-szürkés színeikkel. Mire azonban Purplenek feltűnhetett volna a környezet abszurd változása, fülét újból megcsapta az az érces, kevert hang.

- Ne hidd, hogy ezzel vége!

Purple azonnal a hang irányába fordult, de meg is hátrált egy kiáltás keretében, mikor a Marionett babát látta felemelkedni a holttest helyén. Az üres szemekből megállás nélkül csorgott a könny, mosolyra fagyott szája pedig feketévé vált a megszáradt vértől. A biztonsági őr ösztönszerűen próbált hátrálni a szörnyetegtől, kését maga elé emelte védekezésképp, de ez csöppet sem rémítette meg a gyermeket. Egyre csak követte a férfit, miközben teste fokozatosan feketébe burkolózott, ujjai tűhegyesre nyúltak, arca pedig hófehérre meredt, egyedül tekintete és vigyora maradt fekete.

- Fogalmad sincs, mit indítottál el – hörögte egyre gépesebb hangon a marionett baba, miközben Purple elérte a szemközti falat és nem volt tovább hova hátrálnia. A szörnyeteg vészesen közeledett, karmaival már-már el is érte a kétségbe esett férfit. – Fogalmad sincs, mit indítottál el!

Purple próbált valami kiutat keresni, elrohanni a sikátor kijárata felé, ám amint ez a gondolat végigfutott agyában, hirtelen erős szorítást érzett vállában. Elkapták. Reflexszerűen fordította fejét támadója felé, viszont a marionett baba merev tekintetétől még a vér is megdermedt ereiben. Olyan közelről bámult rá, hogy Purple soha többé nem volt képes másfelé pillantani, csak egyenesen azokba a gyűlölt szemekbe.

- Megtoroljuk! – Hallotta a baba utolsó figyelmeztetését, ám a következő pislantásra minden elsötétült.   

Mikor újra kinyitotta szemeit, Phone aggodalmas tekintetével találta szembe magát. A férfi Purple vállát rázogatta, újra és újra őt szólongatva. Valószínűleg már elég régóta tehetett így, hisz mikor végre sikerült felébresztenie kedvesét egy hosszú sóhaj hagyta el ajkait.

- Hé, minden rendben? – Kérdezte gyengéden, mintha attól tartott volna, hogy ha hangosabban szól a biztonsági őrhöz, csak fokozná a bajt. Purple azonban képtelen volt rögtön válaszolni, először is körbe kellett néznie, hogy megbizonyosodjon, tényleg csak egy átkozott álmot látott az előbb. Egek, ez volt zsinórban a második alkalom, hogy azzal az átkozott babával álmodott! Kezdte felettébb idegesíteni, hogy képtelen lerázni magáról azt a groteszk játékot!

- Megvagyok – bólogatott rekedtes hangon, ahogy próbálta összeszedni magát. Nem hagyhatta, hogy az ilyen apróságok kizökkentsék! – Az az átkozott marionett nem hagy nyugodni…

- Marionett? –Phone nem teljesen értette, miket beszél kedvese. Úgy vélte, rémálmának köszönhető zaklatottsága, ami nem is volt meglepő; őt is gyötörnék a rémképek, ha ezen a helyen kellene aludnia. Szinte már lelkiismeret furdalása volt, hogy el kell küldenie Purple-t.

- Biztos, hogy jól vagy? Nem szívesen küldenélek haza ilyen állapotban…

- Hazaküldeni? – Pislogott rá értetlenül, mire aztán szélesen elvigyorodva a másik képébe hajolt. – Hiszen még nem is töltöttünk… "értékes" időt egymással…

- Nézz az órára, Purple – jelentette ki Phone szokatlanul komolyan mielőtt felállt volna a biztonsági őrtől. Purple ingerülten engedelmeskedett, de hamar kedvetlenül kieresztett egy sóhajt, mikor meglátta, hogy már fél tizenkettő is elmúlt.

- Miért nem ébresztettél fel hamarabb?

- Tovább tartott ezeket a nyavalyás felvételeket megcsinálni, mint gondoltam. Mire elmagyaráztam mindent az öltözékekről… - Phone vágott egy fintort, majd leült az irodai székébe. Az asztalon már minden készen állt, beleértve a monitort is, amit csak azért kapcsolt ki ideiglenesen, hogy semmiképp se fogyjon fölöslegesen az áram. De még így sem tudta kiiktatni azt a reflexet, hogy hol az ajtókra, hol a számítógépre pillantson.

- Sz-szóval… - kezdte, hangján már kiült az éjjeli idegesség. – Ha jobban érzed magad, kérlek menj haza. A robotok hamarosan aktívak lesznek és… eh, képtelen vagyok koncentrálni, hogy mögöttem figyelsz.

- Hmm? – Purple felvonta egyik szemöldökét, majd lassan feltápászkodott a székből, csakhogy újra Phone képébe hajolhasson. Ujját gyengéden végighúzva állán emelte fel fejét, hogy ajkaik közelebb kerülhessenek. – Máskor nem zavar, ha elvonom a figyelmedet…

- Ez most nem vicc, Purple! – Mordult fel az éjjeliőr és egész egyszerűen ellökte magától a férfit, hogy visszafordulhasson az asztalához. Amaz meglepődve pislogott párat a jelenetre, hiszen sosem látta Phonet még ilyen idegesnek, és sosem fordult elő olyan, hogy visszautasította volna őt. Ez utóbbi fel is húzta egy kicsit.

- Golden Freddy egyre agresszívabb mostanában, oda kell rá figyelnem, különben végem!

- Golden Freddy? Hiszen ő… - értetlenkedett Purple egy rosszmájú mosollyal, de Phone hamar félbeszakította.

- Tudom, hogy elvileg abban a szobában kellene lennie, de esküszöm, valahogyan képes kimászni onnan! – Magyarázta idegesen, tekintetével pedig gyorsan végigszaladt az irodában, mintha most is bármelyik percben előbukkanhatna az említett robot. – Ha megjelenik, onnantól kezdve baszhatom! Vagy valami elromlik, vagy elvonja a figyelmem a folytonos "én vagyok az" szövegelésével! Ráadásul a többiek is hétről egyre vadabbak, mintha valahogy kiszagolnák, hogy fáradok!

Purple nem szólt semmit. Némán hallgatta kedvese kifakadását, míg végül aztán felsóhajtott és elindult az ajtó felé. Nem volt mit tenni, a férfinek is megvoltak a maga fantomjai, pont úgy, mint neki a Marionett. Ha most itt maradva, valóban csak a küzdelem útjában állna.

- Ez esetben jobb, ha tényleg megyek – vetette oda a biztonsági őr, de még az ajtóban hátra pillantott, mielőtt távozott volna. – Aztán nekem élve gyere haza!

Bár Phone gyengén elmosolyodott a férfi viccelődésén, amint eltűnt kedvese a folyosón, arcára újra kiült a puszta idegesség. Alig volt már negyed órája, hogy lelkileg és testileg is felkészüljön a következő harcra…

            Amint éjfélt ütött az óra, az éjjeliőr idegei már pattanásig feszültek. Bár tudta jól, hogy a hét első éjszakáján még kevésbé aktívak a robotok és általában csak Bonnie-val kell megküzdenie, valami azt súgta, ezek a dögök hétről hétre egyre vérszomjasabbak. Mintha tényleg az ő életerejéből táplálkoztak volna; míg Phone egyre kevesebbet tudott aludni és józanul gondolkodni az éjszakai terror miatt, addig ők egyre erősebbé és tapasztaltabbá váltak. Arról nem is beszélve, hogy hiába is akarta Phone azzal nyugtatni magát, hogy még csak hétfő este van, legnagyobb ellensége, aki előszeretettel játszott elméjével bármelyik nap megjelenhetett az irodában. Néha már maga sem tudta, hogy valóban Golden Freddyt látja-e, és hogy a baljósan gúnyolódó kacaj valóban a raktárban heverő robottól származik-e. Egy biztos volt; ha Őt meglátta, rettenetesen kellett figyelnie, nehogy valami váratlan dolog végezzen vele.

            A folyosókról állandóan beszűrődött valamilyen zaj, ha éppen nem az energiaforrás alapzaja töltötte meg az irodát. Kapcsolgatva a kamerákat, Phone többször is úgy hallotta, mintha beindult volna valamelyik körhintájuk, Chica meg amint elhagyta a helyét, rögtön a konyhában csörömpölt. Ami nem is zavarta volna az éjjeliőrt, ha az a nyamvadt kamera működött volna és látta volna, mi történik! Frusztráltan mégis újból és újból leellenőrizte a konyhát és környékét, ám sokat nem időzhetett el ott, Bonnie egyik pillanatról a másikra eltűnt. Mire észbe kapott volna, egyedül tapasztalata és reflexei mentették meg attól, hogy a lila nyúl bejusson az irodába. És még alig érte el a hajnali egy órát!

Morogva visszafordult a kamerákhoz, hogy szemmel tartsa Chicát, de valahányszor megvilágította a baloldali ajtót, idegesen kellett konstatálnia, hogy Bonnie voltaképpen az ajtóhoz tapadt. Szinte már hallotta is rekedtes hörgését az ajtón túl, amitől még a szőr is felállt a hátán.

- Takarodj már innen! – Morogta Phone, ahogy hajába túrva újra a monitorhoz akart fordulni. Ám a mozdulat közben egy lidérces hang járta át az irodát, mintha csak azelőtt szökött volna be, hogy Bonnie előtt bezárta az ajtót.

ÉN VAGYOK AZ.

Phone azonnal felkapta eme szavakra tekintetét, s egy pillanatra, mintha Golden Freddy üres tekintettel bámult volna egyenesen a képébe. Akárhova pislantott, a kopásnak indult, aranyozott medve arcát látta mindenhol. Hangja kongott az apró irodában, de Phone mégis úgy érezte, mintha az a hang folyamatosan fojtogatná. Mire felfogta volna, hogy mi is történik, a következő pillanatban újból beállt a csönd, Golden Freddy pedig köddé vált. Phone pár másodpercig megrökönyödten meredt a plafonra és próbálta valahogy értelmezni, mi is történt. Ehhez hasonló még nem történt, Golden Freddy legtöbb esetben csak egy-két másodpercre jelent meg valamely sarokban, most azonban legalább fél percig bámult rá, mintha csak az elméjébe látott volna.

Fél percig? – Hirtelen feleszmélt. Túl sokáig hagyta figyelmen kívül a kamerákat és túl sokáig hagyta lecsukva az egyik ajtót. Gyorsan leellenőrizte a jobbjára eső környéket, vett egy pillantást a kalóz öbölre, s mikor megpillantotta Bonniet az ebédlőben egy megkönnyebbült sóhaj keretében felnyitotta a baloldali ajtót.

1:45

Keserű fintort vágott, mikor rápillantott az órára, de arckifejezése hamar rémültté vált, mikor leellenőrizte az energiát is.

62% energia.

Túl sokat nézegette a kamerákat és túl sokáig kellett zárva tartania az ajtót Bonnie miatt. Muszáj volt innentől kezdve hanyagolnia a monitort, vagy legalábbis csak a legszükségesebb esetben használni. Elég volt, ha a kalóz öbölre vigyázott ezentúl, Bonnie és Chica ellen pedig az ajtóknál világító lámpákkal védekezett.

Gúnyos, önelégült kacaj szivárogott az irodába a folyosókon keresztül. Phone összerezzent, de igyekezett figyelmen kívül hagyni és egyedül munkájára koncentrálni. Ezek játszanak velem – tudatosult benne a szörnyű igazság. Csakhogy ha ezt a játékot elveszti, az életével fizet.

Az éjszaka további része sem alakult fényesen. Ahogy telt az idő, úgy sokszorozódtak meg a bajok a lila nyúllal, Chica pedig folyamatosan eltűnt! Hiába próbálta Phone a lehető legkevesebbszer használni a kamerákat, paranoiája, hogy az egyik robot bármelyik pillanatban megtámadhatja folyton felülkerekedett józan eszén. Sokszor már úgy tűnt, mintha környezete is össze-vissza változna. A rajzok a folyosókon ugyanazt a három szót üvöltötték néhány síró gyermek torz képével, a poszterekről meg egyre csak Golden Freddy bámult vissza rá. Mintha csak azt leste volna, mikor adja már fel. Az energia, amit oly félve próbált megőrizni egyre csak fogyott, függetlenül attól, mennyire taktikázott. Hiába talált ki stratégiákat, valami újból és újból felrúgta azokat; vagy Bonnie költözött az ajtó elé és egyszerűen nem tágított, vagy Chica lármája kergette az őrületbe, vagy pedig Foxy örökös dudorászása fokozta paranoiáját. Mindeközben Freddy épp hogy csak megmozdult a színpadon. Ez zavarta a leginkább. Már megannyiszor megküzdött az összes többi robottal, tudta mindegyik mire képes, Freddy azonban végig a színpadnál maradt. Fogalma sem volt arról, mi történne, ha egyszer onnan elmozdulna. Melyik ajtóból támadna? És hogyan? Lerohanná, mint Foxy, vagy lassan cammogna el hozzá, mint Chica? Reménykedett benne, hogy ezt sosem fogja megtudni. Azonban…

5:50

6% energia.

Phone kétségbeesetten kapcsolgatta a lámpákat az ajtónál, idegei pattanásig feszültek, készen arra, hogy ugorjon, ha valamelyik ajtót le kellene zárnia. Magában mégis szüntelen imádkozott, hogy csak meg ne közelítsék ebben a tíz percben a robotok. Már a kamerát is alig merte használni, egyedül Foxyt nézte meg újra és újra, ám a róka továbbra is csak gépiesen vicsorgott rá a függönyök mögül. Hiába pillantott le órájára, a percek elkeserítően lassan teltek, míg ő egyre gyorsabban fogyott ki az energiából.

- Gyerünk már! – Nyüszítette összeszorított fogakkal, egyre csak az ajtókra meredve. Már ahhoz sem volt mersze, hogy az energiaszint ellenőrzésére bekapcsolja a monitort. Hirtelenjében újból zajt hallott a konyha felől s rettenetesen szabályoznia kellett reflexét, hogy ne nézzen azonnal utána. Fölösleges, elég, ha az ajtót figyeli. A gúnyos kacaj, melyet eddig csak az őrült játék elején hallott, most percről percre egyre magabiztosabb és szarkasztikusabb volt. És ami a legrémisztőbb: Phone egyre közelibbnek is vélte. Lehet, hogy Freddy… - rettegve tudott át agyán a gondolat, ami egy pillanat alatt felrúgta minden eddigi megtartóztatását. A monitorhoz fordult s gyorsan végigszaladt a kamerákon, figyelmen kívül hagyva a groteszk rajzokat a falon, Chica villódzó tekintetét a folyosón, és még Bonnie önelégült mosolya sem tudta meghatni. Azonnal a színpadhoz kapcsolt, de kis híján megfagyott a vér az ereiben, mikor észrevette, hogy Freddy eltűnt.

- Hol van Freddy!? – Kiáltotta. Hangjában a reményvesztettség, a rettegés és a harag egyvelege tombolt. Akármelyik kamerára kapcsolt, egyszerűen képtelen volt a medvére találni, mintha azt a föld nyelte volna el! Minden erejével azon volt, hogy valahogy túlélje azt a… azt isten tudja hány percet, amit még ebben a pokolban kellett töltenie.

Azonban egy váratlan pillanatban, míg az éjjeliőr a kamerákat bújta, az energia szint elérte azt a bizonyos nulla százalékot és egy mély búgó hang kíséretében minden elsötétült.

- Ne. E-Ez nem lehet! – Lehelte már-már könyörögve. Próbált karórájára nézni, de a korom sötét irodában még az orráig sem látott el rendesen. Egészen addig, míg meg nem ütötte fülét egy ismerős dallam. Az étterem hivatalos dala, amit a robotok is naponta legalább egyszer elénekeltek a gyerekeknek. Phone a hang irányába kapta a fejét de kis híján kiugrott székéből, mikor magát Freddyt pillantotta meg a baloldali ajtóban. Tekintete villódzott, míg állkapcsa némán mozgott a dallamra, de világoskék szemei végig a férfira meredtek.

Meg fogok halni – tudatosult magában a gondolat. Már csak abban reménykedhetett, hogy a robotok még az előtt végezni fognak vele, hogy beletömnék Golden Freddy-be és minél kevesebbet fog szenvedni haláltusája közben. Mikor aztán Freddy dala véget ért, újból beállt a csönd. Phone nem látott semmit, viszont lassú, méretes és kimért lépteket hallott közelíteni maga felé.

El fog kapni… könyörgöm, csak végezz velem, és legyen már vége ennek! – Üvöltötte magában, szinte már könnyei is előszöktek. Szemeit lehunyva, kezeit reflexszerűen maga elé emelve várta, hogy a nagy barna medve elérje és megtegye azt, amitől évek óta rettegett…

Egy élesen sípoló hang hasított a csendbe, majd ugyanazzal a lendülettel el is hallgatott. Lehetséges lenne? – Alig mert még csak gondolni is rá, nehogy hamis reménybe ringassa magát, azonban a léptek zaja az óra hangjával együtt megszűntek. Phone remegve kapkodott az íróasztal fiókjai után, hogy valamelyikből előhalásszon végre egy zseblámpát. Mikor aztán ideges ügyetlenkedése után sikerült bekapcsolnia, rendesen hátraesett székével a padlón, de még utána is hevesen hátrálni igyekezett. Freddy, a barna robot éppen feléje nyúlt egyik karjával – alig lehetett tőle pár centire a sötétben –, míg a másikat erőszakosan összeszorítva támadásra készen tartotta. Jobb oldalról Bonnie meredt az éjjeli őrre, míg jobbjáról Chica készült belépni az ajtón. Most, hogy az óra megütötte a reggel hat órát, mind szobormereven álltak helyükön.

Az éjjeliőr még hosszú percekig hangosan lihegett az irodában, tisztes távolságot tartva az összes robottól. Hiába tudatosult benne, hogy véget ért ez a szörnyű játék, elméje képtelen volt felfogni, hogy most már biztonságban van. Mi van, ha ez csak egy csel? Mi van, ha megmozdul, és a robotok újból támadnak? Ki tudja? Hiszen még sosem jutottak be irodájába, ki tudja, ilyenkor mi történik! Akik tudhatnák, azok mind a temetőben fekszenek…

Megrázta a fejét. Nem, képtelenségeken gondolkodik. Hat óra van, ami azt jelenti, hogy vége, túlélte. Egy-két óra és Purple jön, hogy leváltsa. Addig mindent vissza kell pakolnia a helyére… De hiába nyerte meg a harcot, úgy érezte, mintha több évet megöregedett volna ezalatt az éjszaka alatt. És ez még csak az első nap volt! Ennek kellett volna lennie legkönnyebbnek! Bele sem mert gondolni, mi vár rá a hét többi napján.

            Ezzel ellentétben Purple nem zavartatta magát, hogy folytassa kényszeres mészárlását. Azonban a részegítő "hobbi", amire évekkel ez előtt talált rá mára már nem volt más, csak egyberögzült szokás, amitől továbbra is ugyanazt az élvezetet várta, mint az elején. Hiába alkalmazott különféle módszereket, hiába kínozta egyre jobban áldozatait, a végeredmény ugyanaz maradt; az üresen tátongó lyukat képtelen volt megtölteni. Józan ember ennyi kudarc után inkább máshoz fordult volna, hogy a szürke űrt eltakarítsa magából, de Purple-lel más volt a helyzet. Minél többet gyilkolt, annál inkább úgy érezte, csak ehhez ért igazán.

Azonban hiába volt zsigereiben a gyilkolás, még így is oda kellett figyelni, mikor, milyen gyereket visz hátra abba a titkos szobába. A hét folyamán nem egyszer előfordult, hogy út közben megállították a szülők, csakhogy érdeklődjenek a pletykák felől. Vagy kollégái állták útját, mielőtt még kilépett volna az ajtón. És ilyenkor még szerencsésnek volt mondható, hisz valami ócska hazugsággal el tudta terelni a felnőttek és a gyerekek figyelmét is. Azonban mikor az utolsó pillanatban bukott le, már semmit sem tehetett ellene. Főnöke épp akkor találta meg, mikor már indult volna befelé egy gyermekkel, s mivel oda idegeneknek kifejezetten tilos belépni, nem kis szidalmazást kapott a férfitól. Ó, ha sejtette volna a balga ember, milyen gyilkolási vágy tombolt a biztonsági őrben akkor! Szinte lángolt a dühtől, amiért meghiúsították tervét s legszívesebben a férfival is végzett volna egy pillanat alatt! Már használatba is vette volna az egyenruhában megbúvó kését, de a gyermek szülei is a folyosóra értek, így kénytelen volt vissza erőltetni magára az ártatlan dolgozó szerepét. A legidegesítőbb mégis az volt, hogy főnöke ezek után Phone tréning kazettáiban is feltűntetni kívánta, hogy abba a szobába tilos csak úgy bemenni, pihenni, más embereket odavinni. Más kérdés, hogy Purple eddig sem tartotta be kifejezetten a szabályokat; még aznap végzett egy másik kisfiúval abban a szobában.

            Ennek ellenére továbbra sem volt megelégedve azzal a megfoghatatlan semmi érzéssel, ami hatalmába kerítette minden egyes gyilkosság után. Az egész odáig fajult, hogy háta mögött tudva minden szabályt, végül még Springtrap öltözékét is magára húzta, hátha így jobban ráijeszthet szerencsétlen gyerekekre. Habár nagyon óvatosnak kellett lennie, hiszen tisztában volt vele, hogy a robotban lévő rugószárok könnyedén meghibásodhatnak ha hirtelen rossz mozdulatot tesz. Ráadásul ezúttal munkatársait is messziről el kellett kerülnie – ezt az öltözéket ugyanis csak felügyelet mellett lehetett használni. A rengeteg veszélyforrás és a lassú, vadászó lopakodás mégis járult némi eredménnyel, és Purple újra jót nevethetett, míg áldozata életével játszadozott. Mikor azonban levetni készült Springtrapot, nagy mámorában nem figyelt eléggé oda és egyik karját sikerült erőteljesen lezsurmolnia a robotban, ha nem lett volna elég gyors, talán búcsút is mondhatott volna neki. Az incidens hamar ki is józanította, s egy pillanat se kellett ahhoz, hogy kapkodva lehámozza magáról az öltözéket. Jól emlékezett még a fojtogató érzésre, ami Golden Freddyben kerítette hatalmába, nem hiányzott neki, hogy újból és végzetesen is megízlelje.

            Ekkor viszont elkövetett egy apró, de jelentős hibát. Amint megszabadult a roncs robottól, agya máris arra koncentrált, hogy az előtte heverő holttestet elrejtse, majd feltakarítson utána. Springtrapról teljesen megfeledkezett s a szoba közepén hagyta. Pár óra sem telt el, főnöke máris ideges kiáltozásokkal hívta össze a biztonsági őröket és dolgozókat, hogy kiderítse, ki volt olyan felelőtlen, hogy magára húzta az az öltözéket úgy, hogy senkinek sem szólt. Természetesen kérdéseire nem jött felelet, Purple beleolvadt az értetlen dolgozók táborába, magában pedig szitkozódott, amiért ilyen alap dologról megfeledkezett; mindig helyezd vissza a helyszínt úgy, ahogy volt! – Elment az eszed!? – Szólalt fel Phone is, mikor a biztonsági őr beszámolt az esetről. – Az a robot nagyon veszélyes, pláne, hogy abban a dohos szobában hevert már hónapok óta. Tudod, hogy a hirtelen mozdulatok és a nedvesség a rugószárak meghibásodásának kiváltói!

- Tudom, de… - Purple ingerülten felelt, ám az éjjeli őr határozott közbeszólása annyira meglepte, hogy képtelen volt utána folytatni.

- Nem, ebben nem adok neked igazat. Van elképzelésed róla, milyen fájdalmas lehet egy ilyen öltözékben meghalni? Elég lett volna figyelmetlen mozdulat és véged! – Magyarázta szinte kétségbeesetten, mintha Purple valóban a halál peremén táncolt volna ezzel a meggondolatlan cselekedettel. Elég volt csak belegondolnia, hogy mi történhetett volna, és máris a hideg futkosott a hátán. Míg ő rettegésben ül minden éjszaka a monitor előtt, hogy talán ez lehet a veszte, addig kedvese önként kockáztatja életét!

- Ígérd meg, hogy soha nem húzod fel – jelentette ki határozott hangon, nemleges választ nem tűrve. Purple ennek ellenére elvigyorodott és széttárta karjait.

- Ugyan már, ismerem én azt a robotot. Abban dolgoztam amióta csak itt vagyok, jól kiismertem már. Megint fölöslegesen aggódsz…

- Purple – kezdte Phone egyre ingerültebben. Fáradt, zöld szemei mégis félelemtől ragyogtak. – Nem akarok egy nap arra bejönni, hogy mindenhol rendőrök helyszínelnek, te pedig saját véredben fuldokolva, teljesen szétszabdalva heversz valamelyik folyosón ebben az istenverte öltözékben. Ígérd meg, hogy nem húzod fel többet.

Bár a tény, hogy nem tehette kénye-kedvére azt, amit ő akart kissé bosszantotta a biztonsági őrt, de valahol mégis jó érzéssel töltötte meg kedvese ilyen fokú aggodalma az irányába. Még akkor is, ha ez felettébb új volt számára.

- Jól van, jól van. Ne aggódj már ennyit. Megígérem, csak ne vágj már ilyen képet! – Nevetett fel akarva akaratlanul is gúnyosan, majd elterpeszkedett a székében. – Amúgy is hamarosan jön a rendőrség. Nem lesz sok időm a kölykökkel szórakozni.

Phone bosszankodva és kissé zavartan felsóhajtott, mielőtt visszafordult volna az íróasztalához, hogy folytassa tréningjeinek felvételét. Nem szívesen fejtette volna ki, miért is félti annyira kedvesét a rugószáraktól, hiszen soha be se számolt neki arról, mik történnek éjszaka a robotokkal és vele. Így aztán arról sem tudhatott, hányszor került már komoly veszélybe az éjjeli őr.

- Hihetetlen, hogy még ilyen körülmények között is képes vagy önfeledten szórakozni – nevetett fel keserűen, de kedvese erre is csak vigyorogva vállat vont, mielőtt Phone elkezdte volna felvételeit. Érdekes módon az éjjeli őr már második alkalommal késett a héten. Purplet viszont nem különösebben érdekelte a dolog, hiszen alig 5-10 percről volt szó; úgy gondolta a férfi biztosan nehezebben kell mostanság.

Nem sokkal később, azaz másnap borzalmas balesetekről kaptak hírt egyik testvérhelyüktől, így a Freddy Fazbear Pizzéria főnöke hivatalosan is betiltotta a Springtrap robot öltözékként való használatát.

            Mire a rendőrség a beígért módon eljutott az étterembe már közeledett a hétvége. Péntek volt, s az őszi csípős szürkülettel végül kettő járőrautó parkolt le a pizzéria elé. Mindkettőből 2-2 férfi, tehát négy biztos úr szállt ki és indult a bejárat felé. Akkortájt ért Phone is oda, így a rendőrökkel együtt lépett be az étterembe. Szíve egyenesen a torkába szökött, amikor elhaladt az egyenruhások mellett, lelki szemei előtt már a robotok felnyitása zajlott, majd az azt követő kikérdezések és botrányos pletykálások. Igyekezte kerülni a rendőrök tekintetét és hamar megszabadulni tőlük, ám azok remek túravezetőt láttak benne, s máris arra kérték, vezesse körbe őket az épületben. Dadogó zavartsággal magyarázta egy-egy terem funkcióját, közben újra megválaszolta az eltűnt gyermekekkel kapcsolatos kérdéseket, amiket már évekkel ez előtt is ugyanúgy elmondott. Út közben az étterem főnöke is a csoporthoz csapódott, míg végül megérkeztek a nagy teremhez, ahol Purple felügyelte a kicsiket. Amint a felnőttek beléptek, a szülők tudva dolgukat hamar távoztak gyermekeikkel. Purple látszólag tényleg csöppet sem volt ideges a biztos urak jelenlétében, úgy dolgozott és igazgatott mindent miközben Foxyt is a nagyterembe hozták, mintha a rendőrök is egyszerűen a munkatársai lettek volna.

            Phone ezzel ellentétben rettenetesen idegeskedett. Tenyere izzadt, egyik szemére folyamatosan tikkelt s pillanatról pillanatra túl figyelmetlenné vált. Egyik ilyen fel is tűnt az egyik idősebb rendőrnek, mikor az éjjeli őr egy röpke percre aggódva Purple-re tekintett.

- Talán valami baj van? – Érdeklődött a férfi. Phone összerezzent és észre sem vette, hogy arckifejezése még rémültebbé válik. Purple azonban könnyedén kezelte a helyzetet, csak elmosolyodott egy keserédes sóhajjal.

- Csak aggódik. Tudja… az egyik eltűnt gyerek az én fiam. Az után tűnt el, hogy a kisebbik… hát… - magyarázta. A végén még hangja is elcsuklott a fájdalomtól, ami annyira életszerűen hatott, hogy maga Phone sem tudta eldönteni, hogy most tényleg csak színészkedik, vagy van valami valóság alapja is.

- Mi történt a másikkal? – Értetlenkedett a legfiatalabbik rendőr, mire egyik munkatársa közelebb hajolt, hogy odasúghasson neki. Úgy tűnt, az idősebbik generáció már ennyi információ alapján is tisztában volt vele, ki lehet Purple.

- Tudod, a harapás. Az egyik robot összeroppantotta egy gyerek fejét.

Bár valószínűleg alig hallhatóan akart a férfi a másikhoz súgni, mégis meglehetősen jól hallotta mindenki, így csak újabb aggódó pillantás árasztotta el a biztonsági őrt, de most már nem csak kedveséé.

- Nem lenne jobb, ha ezt más végezné akkor? – Kérdezte a fiatal rendőr. – Ha igaz a feltételezésünk, ez nem lesz szép látvány.

- Tudom – válaszolta gyorsan a biztonsági őr. – És felkészültem rá. Mert ha a hírek igazak, és a fiam valamelyik robotban lehet… - vetett egy röpke pillantást a vele srégen álló animatronikokra, majd határozott tekintettel visszafordult. – Akkor minden erőmmel segíteni akarom a rendőrséget, hogy elkaphassuk azt a szemétláda gyilkost.

Phone megrökönyödve bámult kedvesére, pár pillanatra le is fagyott és képtelen volt feldolgozni a hallottakat. Purple annyira jól játszotta az aggódó de tettre kész apa szerepét, hogy még az éjjeli őrt is képes volt megtéveszteni pár pillanatra. A rendőrök kedvetlenül, de rábólintottak a dologra, bár a két legidősebb – és feltehetőleg rangidős – férfi még összesúgtak, mielőtt az étterem főnökével is váltottak volna pár szót. Az váltig hitt abban, hogy az eltűnt gyerekek valahol máshol lehetnek, hiszen nagy erőfeszítést igényelne a robotokba tömni a holttesteket, valamint ebben az esetben az étteremben dolgozójának valamelyike lenne az elkövető. Ő pedig túl jól ismeri az embereit ahhoz, hogy valamelyikük ilyet tegyen.

Ennek ellenére a rendőrség körbejárta a robotokat, csakhogy ők is megállapítsák a bejelentett dögszagot. Intettek Purple-nek, hogy kezdje meg a szétszerelést, mire a férfi Phonera pillantott, fejével biccentve jelezte, hogy tartson vele. Ketten megindultak Freddy-hez, a robotok "vezetőjéhez", majd közös erővel leemelték róla fejét. A medve karjaival hadonászott egyet, mintha ellenezné a beavatkozást, de hamar meg is torpant, mikor Purple hirtelen kikapcsolta.

- Eh, elfelejtettem kikapcsolni – magyarázkodott. Azonban már ekkor érezni lehetett, mennyire felerősödött a bűz, ami egyenesen Freddy nyakából szivárgott ki. Néhány rendőr tett pár lépést hátrafelé, a főnök idegesen tenyerébe temette állát és száját, majd Phone és Purple megkezdték kioldani azokat a rugószárokat, amelyek a robot elülső felét fogták össze. Pár kattanás, majd Freddy torzója szétnyílt. Valami tompa hanggal puffant a földön és szétterült, de senki sem bírt odanézni a hirtelen felszabadított borzalmas szagtól; mindenki szája és orra elé helyezve kezét elfordult a robottól. Csak kicsivel később, köhécselések közepette a rangidős rendőr visszafordult Freddyhez, fejét csóválva pedig végigfuttatta ujjait sötétbarna haján.

- A francba… - morogta, mire a többi rendőr is visszafordult. Elborzadva kellett látniuk, hogy az a tompa puffanás egy apró, összenyomorgatott holttest hangja volt. A gyermek abnormális módon hevert a földön, fejét ellepte a megszáradt vér, tekintete üvegesen meredt a semmibe, csontjai több helyen is eltörhettek, mielőtt betuszkolták volna a robotba.

- Ez nem lehet… - Motyogta hitetlenül az étterem főnöke, majd gyorsan Purple-re pillantott. A férfi meredten bámult a gyermek holttestére, mikor aztán hirtelen arcához kapta jobbját, tenyerébe temetve tekintetét. Vállai megremegtek, ujjai közül pedig halk nyöszörgés szűrődött ki, amiről ember meg nem tudta volna mondani, hogy most kuncogás vagy zokogás hangja volt-e. Még maga Phone sem, aki már komolyan aggódni kezdett kedveséért.

- Félix barátja volt… sülve-főve együtt voltak… - magyarázta a biztonsági őr. A fiatal egyenruhás félszegen rákérdezett, biztosan itt akar-e maradni a többi robot felnyitásakor, amire Purple csak megrázta magát, sóhajtott egyet, majd válaszként ment is tovább Chicához.

Fokozatosan végeztek minden robottal, ám valahányszor fény derült egy-egy holtestre, kénytelenek voltak pár percre megállni és levegőzni egy nagyot, de leginkább Purple lelkiállapotáért aggódtak. Freddy, Chica és Bonnie után egyedül Foxy maradt, akiben még feltehetőleg elrejthették fiának holttestét.

- Jobb lenne, ha ezt már ránk bízná – szólt oda a rangidős rendőr a biztonsági őrnek, viszont az rá se hederített. Minden áron tudni akarta, mi történhetett fiával, hiszen megállíthatatlanul lépett a darabjait elveszített rókához, hogy levegye róla fejét – legalábbis a külső szemlélőknek így tűnhetett. Phone igyekezte kerülni tekintetét, attól félt ha egy pillanatra is összenéznének, képtelenek lennének folytatni a színjátékot. Ennek ellenére nem tudta vissza fogni magát, mikor az utolsó roboton volt sor. Bármennyire is hitt abban, hogy kedvesét nem érdekelte a kölyök sorsa, még tisztán emlékezett, milyen állapotban tért vissza őhozzá, mikor a vakarccsal is végzett. És azt nem akarta újból látni.

- Majd én – jelentette ki az éjjeli őr, ismét azon a határozott hangnemben amire Purple nem tudott nemleges válasszal felelni. A lila egyenruhás férfi hátrált pár lépést, épp eleget, hogy szemből lássa a robotot, Phone pedig a megszokott egyszerű mozdulatokkal felnyitotta a mechanikus szörnyeteget. A teremben tartózkodók mindegyike elfordult az újabb dózisú bűz miatt, kivéve Purple. Ő megszállott merevséggel bámult nagyobbik fiának holttestére, ami annyira megszorult Foxy alkatrészei között, hogy teljesen a robot belsejébe ragadt. Végtagjai felfoghatatlan módon csavarodtak össze az apró test körül, jobb szemürege koromfeketére sötétedett a megszáradt vér és a rothadás miatt.

Purple mindezek ellenére egy pillanatra sem rezdült meg, arca kifejezéstelen módon bámult a holtestre, mint aki nem is érti, mi történik körülötte. Nem mutatta semmi jelét annak, hogy megrázta volna a látvány. Phone vele ellentétben kétségbeesetten pislogott rá, próbálta szólongatni és elérni valahogy, ám mielőtt megragadhatta volna karját, a férfi egyszer csak újból azt a felismerhetetlen hangot eresztette ki magából. Vállai rendszertelenül remegtek és képtelenség volt megmondani, a zokogás, vagy egy hisztérikus nevetés rázza-e.

- Hát itt vagy, öcskös… - Lassan megindult felé, hogy elérje a fiút, azonban a rangidős rendőr azonnal megragadta karját, hogy visszahúzza a férfit.

- Vigyék már el innen! Ezt egy szülőnek se volna szabad látnia! – Hadarta idegesen, ahogy hátrébb kísérte Purplet. Phone hamar oda is sietett, majd miután vigasztalóan megsimogatta kedvese hátát elindult vele a biztonsági szoba felé. Ahogy távoztak, még hallhatták, ahogy főnökük elborzadva felsóhajt, a rendőrök pedig sajnálkozva mormoltak pár szót a biztonsági őrről.

- Purple? Hé, Purple, minden rendben? – Szólongatta Phone, mikor már beértek az irodába, távol a nem kívánatos emberektől. A biztonsági őr azonban nem válaszolt, továbbra is némán bámult maga elé, hiába ültette le gondosan kedvese és próbálta valahogy visszahúzni a valóságba.

- Purple, mondj már valamit! – Fakadt ki kétségbeesetten a férfi, mire a másik hirtelen elvigyorodott, majd összefonva ujjait az ölében felemelte a fejét.

- Te tényleg mindkettőnk nevében aggódsz – kuncogta a biztonsági őr, szemeiben ugyanaz a fakó fény csillogott, mint bármikor máskor. Phone még összezavarodva pislogott párat, de hamarosan leesett neki, hogy a férfi csak szórakozott vele. Durcásan felmorgott és ellökve magát kedvesétől felállt a széktől.

- Ó ez nem igaz! Végig csak szívattál!?

- És egyáltalán nem sajnálom! Azokért a kiskutya szemekért teljesen megérte! – Nevette Purple, majd lazított nyakkendőjén, hogy kigombolhassa ingjét és pihenhessen egy keveset. Phone azonban csöppet sem volt elragadtatva kedvese átverése miatt. Idegesen beletúrt barna tincseibe, majd heves gesztikulálással visszafordult.

- Szerencséd, hogy szeretlek, különben most megfojtanálak! Én tényleg aggódtam érted!

Purple ismét felnevetett, ezúttal szokatlanul könnyedén és őszintén. Bal könyökével a szék karfájának támaszkodott, állát pedig kezére emelte, eztán tekintett csak vissza durcáskodó kedvesére.

- Ó, szóval szeretsz?

Phonet túl váratlanul ért a kérdés, hirtelen meg is akadt a levegő a torkán és képtelen volt bármit is mondani. Fel sem tűnt neki idáig mit mondott.

- N-Ne válts témát, haragszom rád! – Nyögte végül mérgelődve, de az arcára kiülő pírt még így sem tudta megakadályozni. Purple ezen megint csak nevetett, majd hátradőlt a székében, míg Phone az íróasztalhoz sétált, majd összefont karokkal nekidőlt.

- Bár meg kell mondanom, nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne röhögjek annak a rohadéknak a képébe – magyarázta vigyorogva, mire Phone értetlenül felkapta fejét. Nem igazán tudta, mégis kire céloz a férfi, egészen addig, míg nem folytatta. – Ki gondolta volna, hogy azért mozgott Foxy szaggatottan és egyre lassabban, mert az a vakarcs túl nagy volt az alkatrészek között!

Phone hallgatott egy darabig. Nem igazán tudta, mit válaszolhatna erre az egészre. Még mindig rettentően ideges volt a nyomozás miatt, ami egyáltalán nem segítette felkészülését az éjszakai melóhoz. Minél idegesebb volt, annál inkább fogyott az ereje.

- És mi lesz ez után? – Szaladt ki ajkain hirtelen, de hamar lesütötte szemeit, mikor észrevette, mennyire kétségbeesettnek hangozhatott hangja. – Mármint… Nem lenne jobb, ha eltakarodnánk innen, mielőtt bármit megsejtene a rendőrség?

- Hm? Nem értem, miről beszélsz… - Purple összevont szemöldökkel nézett vissza a zavart és nyugtalan kedvesére. Az éjjeli őr erre mélyen felsóhajtott, remélte, hogy nem kell erről nyíltan beszélnie, de ezúttal már nem tudta tovább elfojtani felmondási vágyát. Valahogy meg kellett győznie Purple-t, hogy menjenek el.

- Nézd, egy ilyen dolog után természetes lenne, ha felmondanál. Mindkét fiadat elnyelte ez a pokolfészek, mindenki tud erről az esetről… Az lenne abnormális, ha továbbra is maradnál! – A szavak túl gyorsan bukkantak ki Phone szájából ahhoz, hogy feleszméljen, miket is beszél. A biztonsági őr azonban gyorsan félbeszakította azzal a kérdéssel, amire Phone remélte, hogy nem kell válaszolnia.

- Miért? Te fel akarsz mondani?

Phone hirtelen elhallgatott, jobbjával megmarkolta ball karját s inkább elfordult Purpletől. Tudhatta volna, hogy át fog látni rajta és rögtön a lényegre kényszeríti majd, ám ő nem volt benne biztos, hogyan kellene válaszolnia erre. Bár volt olyan érzése, a férfi rég leolvasta róla…

            Mielőtt azonban valóban válaszolt volna, főnökük dörgő léptei megtörték a kettőjük közt beállt csöndet, nem sokkal később pedig a férfi meg is jelent a bal oldali ajtóban. Bár szemmel láthatóan ideges volt, és Purplenek volt egy olyan érzése, hogy amiket mondani készül idefele jövet találta ki, tekintete mégis határozott volt.

- Ami az előbb történt, arról egy szót sem mondhatnak senkinek. Még a rokonaiknak sem, nemhogy az újságíróknak, értik? – Kezdte remegő hanggal, ami rögtön elárulta, mennyire kétségbeesetté tette ez az egész. Bár nem volt meglepő, a halott gyerekek szülei könnyű szerrel bezárathatták, vagy akár felelőtlenség miatt le is csukathatták volna!

- A gyökerében kell elfojtanunk a pletykákat. Nem hagyhatjuk, hogy a nyomozókon kívül még azok a kiállhatatlan újságírók is ellepjék az éttermet – folytatta egyik kezét szája elé emelve, hogy idegességét levezethesse körömrágással. Mikor aztán Purple már vette a levegőt, hogy valamit reagáljon a férfi szavaira, főnöke azonnal félbeszakította.

- Purple, önt szabadságra küldöm. Bőven van mit kipihennie ezek után. Ne aggódjon, fizetett szabadság lesz – magyarázta. Purple és Phone egyaránt értetlenül bámultak vissza főnökükre, aki gyorsan folytatta is, mit eszelt ki. – Phone, önt arra szeretném kérni, hogy készítsen újabb tréning kazettákat, amivel kiképezhetünk új éjjeli őröket. Amint jelentkezik valaki, ön megkapja Purple nappali műszakját, így tudja segíteni majd a nyomozást, anélkül, hogy a többiek bármit is megtudnának. Már meg is kezdtem az intézkedéseket, szóval ez legkésőbb jövő héten meg is valósulhat.

A két őr továbbra is értetlenül meredt főnökükre, aki látszólag nagyon biztos volt ebben a felállásban. Arról viszont nem tudhatott, hogy nem olyan egyszerű erre a helyre éjjeli őrt kiképezni. Bár Phone nem volt benne biztos, hogy most is tombolnának-e a robotok, hiszen a bennük elrejtett gyermekeket végül megtalálták, de abban biztos volt, hogy józan ember képtelen lenne azt a terrort éjszakáról éjszakára kibírni. És hogy ő segítse a nyomozást? Az ő ügyetlen idegeskedése csak leleplezné mindkettőjüket! Nem, nem volt ínyére ez az egész.

- Uram, én nem hinném, hogy… - kezdte a férfi félszegen, mire aztán Purple félbeszakította és olyat mondott, amit abszolút nem várt.

- Valójában… Ki akarok lépni – mondta röviden és egyszerűen, rá se pillantva főnökére, aki máris megértően bólogatott. Aztán felnézett Phonera, majd végül az ajtóban álló férfira. – És ami azt illeti, Phone is. Mindketten arról beszéltünk, hogy felmondanánk. Azt hiszem nem kell elmagyaráznom, miért… Mindketten elegendő szaron mentünk keresztül.

Míg az étterem főnöke igyekezett megértően bólogatni, addig Phone értetlen, kissé összezavarodott pillantásokkal bombázta kedvesét. Az egyik pillanatban még attól tartott, hogy a férfi dühös lesz rá, amiért el akarja hagyni a helyet, a másikban pedig már együtt lépnének ki az ajtón. Ezt mindenképp meg akarta vele beszélni négyszemközt, egyelőre azonban csak egy széles mosolyt kapott értetlenkedésére.

- Persze, megértem – felelte az ajtóban álló férfi. – Őszintén, csodálom, hogy eddig még nem mondott fel. De igaza van. Viszont Phone – fordult a másik őrhöz, aki erre kissé összerezzent. –, megtenné, hogy legalább még a jövő hetet végigcsinálja? Tudja, amíg nem találunk új embert az éjjeli műszakra.

Phone észre sem vette, mégis erős fintort vágott az ötletre. Minél hamarabb szabadulni akart innen, de úgy tűnt, a hely valamilyen úton-módon mindig képes itt marasztalni őt.

- Kérem, csak arra az egy hétre maradjon! – Ismételte meg a főnök, szinte már könyörögve. Nem lehetett könnyű dolog ezt az egész helyzetet kezelni. Purple már-már furcsállotta is, hogy a férfi ilyen jól bírja.

- Jól van – sóhajtotta kelletlenül Phone, fejét bosszúsan csóválva. Főnöke összeteheti mindkét kezét, amiért ennyire vajszívű beosztottal áldotta meg a sors. – Végigcsinálom, de jövő héten akkor is elmegyek, ha még nem talált senkit a helyemre, érti?

- Persze, teljesen érthető! – Bólogatott a másik, mint aki már azért is rettentően hálás, hogy valaki egyáltalán hallgatott rá. Összecsapta tenyerét, majd lassan hátrálni kezdett az ajtóban. – A-Akkor ezt megbeszéltük. Remek. Purple, jöjjön velem és elintézzük a papírmunkát, Phone maga meg… készüljön fel a műszakjára. – Magyarázta. Purple még utána szólt, hogy csak pár perc múlva fog utána menni, de addigra a férfi már eltűnt a folyosón.

Phone megvárta, hogy a léptek teljesen elhaljanak a folyosó metlaki csempéjén és csak aztán bátorkodott kérdőre vonni kedvesét. Nem csupán elővigyázatosságból várt eddig, de nem is igazán tudta hogy szavakba önteni mondandóját, mikor végre megszólalt, akkor is csak dadogni tudott.

- Purple… h-hogy… hogyhogy?  Azt… azt hittem…

- Hogy én örökre itt akarok maradni? Ugyan már! – Purple halkan felnevetett, de látszólagos jókedve hirtelen el is szállt, ahogy ültében körbenézett az irodában. – Legszívesebben felgyújtanám ezt a porfészket.

- De… Azt hittem, hogy te itt szereted űzni a… kis szórakozásod – felelte még mindig értetlenül Phone. A biztonsági őr erre már felállt, majd széttárt karokkal megindult a férfi felé és alig pár centire állt csak meg előtte.

- Neveletlen, idegesítő kölyök bárhol akad – kezdte vigyorogva, majd az íróasztal párkányára markolva közelebb bújt Phonehoz. Csípőjük összesimult, ajkaik pedig olyan közel álltak egymáshoz, hogy érezték a másik leheletét. – Viszont valamit nem kaphatok meg akárhol, nem igaz…

Phone meg se várta, hogy kedvese befejezze incselkedését. Mohón rákapott széles vigyorra húzott ajkaira és forrón megcsókolta, még a halk kuncogás sem tudta zavarni – hiszen ezt imádta az egészben a legjobban. Nem is tudta volna magát megtürtőztetni, tudva hogy a férfi hajlandó lenne vele elmenni és mindent hátrahagyni!

Mikor szétváltak, Purple nem habozott hangosabban is kiereszteni egy röpke kacajt, majd ellökte magát az íróasztaltól.

- Már csak egy hét, aztán húzunk innen a francba. Erre gondolj esténként – kuncogta, majd megfordult és elindult, hogy elintézze azokat a papírokat, amik szükségesek a kilépéséhez. Bár az éjjeli őr is sokat játszott felmondási szándékában, nem utolsó sorban azért is akart már eltakarodni az étteremből, mert besokallt a marionett baba állandó kísértéséből. El akart tűnni a Freddy Fazbearből, hogy végre újra élvezhesse "hobbiját."

Phone torkát megköszörülve nézte, ahogy eltűnik a folyosón, majd leült és igyekezett előkészülni a következő éjszakai terrorhoz. Bár tény, sokkal kevésbé volt ideges most, hogy tudta, hamarosan mindennek vége lesz.

            Azonban hiába találták meg a meggyilkolt gyerekek holttestét a robotokban, éjszaka ugyanúgy őrjöngésbe kezdtek, hamarabb is, mint ahogy Phone azt megszokta. Gyorsan össze kellett szednie magát és fejest ugrania a harcba, még akkor is, ha az utóbbi időben teljesen az őrületbe kergették. Egész héten csupán a szerencséjének köszönhette, hogy időben képes volt lezárni az ajtókat, jól tudott spórolni az energiájával és kihúzta másnap hajnalig. A helyzet pedig egyre durvábbá vált, ahogy közeledett a retteget szombat éjszaka. Gyomra már-már reflexszerűen vissza akarta küldeni azt a hektoliter mennyiségű kávét, amit minden ilyen este leküldött magába. Persze fölöslegesen, teste továbbra is fájdalmasan nehéz volt, szemei pedig egyre csak le akartak csukódni. Olykor már azt is megkérdőjelezte magában, hogy valóban Golden Freddy-t látja-e maga előtt, valóban nevet-e rajta valaki, vagy az egészet már csak hallucinálja a kialvatlansága miatt. Azonban, mikor élete pengeélen játszott abban a szűk és sötét irodában a legkevésbé sem érdekelte, mit hallucinál és mit lát igazán, egyedül a túlélésre tudott koncentrálni. És napról napra egyre több erejét vették a küzdelmek.

            Arról nem is beszélve, hogy a felvételeket is el kellett készítenie. Még ha volt is három órája éjfél előtt, össze-vissza kapkodott és megállás nélkül az órát bámulta. Ha csak egy kicsit is belemélyed ebbe az értelmetlen szövegelésbe, könnyedén ott hagyhatja a fogát!

Szedd össze magad! Hamarosan vége az egésznek! – Próbált összpontosítani, majd egy sóhajt követően félretolta azokat a kazettákat, amikkel már végzett, majd egy újabbat helyezett a diktafonba. Hiába volt ez már a sokadik felvétel, amit összehozott, még mindig zavarban volt attól, hogy úgy kellett egy gépbe beszélnie, mintha egy húsvér emberrel állna szemben. 

- Helló, helló? – Kezdte a szokásos kínos köszöntéssel, amit már képtelen volt levakarni magáról, ha telefonos beszélgetésről volt szó. Sejtése szerint, ezeket az üzeneteket is majd telefonon játsszák majd le a szerencsétlen jövevénynek, ezért aztán úgy is viselkedett, mintha telefonálna. Idegesen megköszörülte torkát, miután újból az órájára pillantott, majd folytatta.

- Huh, csak gondoltam segítek felkészülni az első éjszakádra ezzel a kis felvétellel. Um… ami azt illeti, én is itt dolgoztam, pont előtted. Valójában a héten végezni is fogok, szóval… Tudom, hogy olykor elég parás a meló, de én mondom neked, semmitől sem kell tartanod – akaratlanul is elvigyorodott saját hazugságán. Az a balga éjjeli őr, aki a helyére készül még nem is tudta mire vállalkozik! Kedve lett volna végighazudni az összes felvételt, aztán jót nevetni a szerencsétleneken, mikor címlapra kerül a haláluk. Ugyanakkor mivel tudta jól, mi vár rájuk, tudta jól, miken kell majd keresztül menniük, milyen terror fog játszadozni velük, az előbbi önző öröm hamar el is szállt.

- Uh, minden rendben lesz – folytatta, ahogy lehűlt arcáról a vigyor és közelebb hajolt a diktafonhoz. – Szóval koncentráljunk inkább arra, hogy egyben végigcsinált az első heted. Oké?

            A továbbiakban Phone igyekezett minden fontos információval ellátni a leendő újoncot, bár nem egyszer sikerült elkalandoznia az elején. Véletlen még a harapást is megemlítette, de hamar elterelte a szót; még csak azt hiányzott, hogy Purple megtudja és leteremtse, amiért pletykálkodik egy idegennek. De akármennyire is igyekezett burkoltan figyelmeztetni az új őrt és mindenféle hazug okot találni arra, miért is mozoghatnak a robotok és miért támadhatnak az éjjeli őrre, mikor eszébe jutott, milyen sors várna rá, ha nem figyelne eléggé, kibuktak belőle gondolatai. Nem tudta kontrolálni magát, egyszerűen csak hangosan kimondta gondolatait, majd hirtelen elhallgatott és igyekezte össze szedni magát. Hamarosan vége – ezzel próbálta nyugtatni magát.

            Valójában a kezdetben idegesítőnek tűnő felvételek gyártása egészen megnyugtatta a férfit. Persze idegessége és aggodalma továbbra is remegő visszhangot és dadogást adtak hangjának. De ahogy ott ült, és beszélt a diktafonba, éjszakáról éjszakára újabb tanácsokkal ellátva a leendő éjjeli őrt, Phone úgy érezte, szép lassan megkönnyebbül a lelke attól a sok szartól, amit eközött a négy fal között átélt. Hamarosan más is megtapasztalja, milyen borzalmakkal jár ez a munka, és akkor végre nem lesz egyedül ezen a bolygón, aki megannyi rettegést megélt! Bár végig csak egy mikrofonba beszélt, a tudat, hogy hamarosan lesz valaki, aki teljesen megért éjszakai nyomorát máris megkedveltette vele a következő éjjeli őrt és ő mindennel azon volt, hogy segítsen neki hosszútávon is túlélni ezt a helyet.

            Azonban hiába szerette volna teljesen felkészíteni az újoncot, nem mondhatott el mindent nyíltan. Egyrészt biztos nem hinne neki, másrészt a főnök komplett idiótának nézte volna. Így hát mindent óvatosan kellett tálalnia, vagy szarkasztikus viccbe csomagolnia, remélve, az új ember elég okos lesz ahhoz, hogy megfejtse az egészet. Volt, amit újra kellett vennie, mert időközben rájött, túl nyíltan fejezte ki magát, máskor pedig túl árnyaltan.

Nem számított rá, de végül teljesen belefeledkezett a kazettáiba. A gondolat, hogy végre átadhatja a stafétabotot minden szenvedéssel együtt teljesen elvette az eszét. Ez egészen addig fel sem tűnt neki, míg meg nem hallotta azt a baljóslatú, mély kacajt, ami már megannyiszor kinevette munka közben. Ereiben azonnal megfagyott a vér de rettegése csak tovább fokozódott, mikor rápillantott órájára. 

12:13.

Kétségbeesett nyöszörgéssel fordult a monitorhoz, hogy hamar belekezdjen munkájába, ám amint a gép órájára nézett, újból megdermedt a rémülettől. Legalább negyed órával többet mutatott, mint karórája. Késett volna a sajátja? Lehetséges, hogy fél órát teljesen figyelmetlenül töltött az irodában?

- Az nem lehet… - hebegte reményvesztetten. Gyorsan végigszaladt a kamerákon, de semmi bíztatót nem látott rajtuk. Mind a három robot eltűnt a színpadról, Foxy pedig már ki is lépett a függönye mögül.

Ezek megérezték! – Gondolta egyre hevesebben zihálva. – Megérezték, hogy nem figyelek és most…!

Már halott volt. Tudta jól, hogy ebből nem jöhet ki jól. Annyit tehetett csupán, hogy gyorsan nyeregbe szállt és küzdött a végsőkig. Óvakodott Foxytól és amint mozdulni látta, már le is csukta az ajtót. Bonniet szemmel tartotta az ajtó előtt, Chicát pedig igyekezett ignorálni, ahogy csak tudta – már megint a konyhában zajongott. Leginkább mégis Freddy zavarta. Eddigi tudomása szerint ő csak akkor vált aktívvá, mikor minden fény kihunyt és az utolsó csepp energia is elfogyott. Akkor most hová tűnhetett?

Nem volt idő tanakodni. Minden egyes pillanatban történt valami, amire Phone-nak különös figyelmet kellett fordítania. Amint az egyik robotot elintézte, jött a másik, rögtön azután a következő, és ez egyre gyorsabb ütemben ismétlődött. A férfi keze pedig remegett, tekintete olykor-olykor elhomályosodott a fáradtságtól és reflexei is egyre jobban lelassultak. Ahogy látása romlott, úgy maradt egyre több dolog észrevétlenül a kamerákon és mikor reagálnia kellett volna, egyre ügyetlenebbül csinált mindent. A dolgok kicsúszni látszottak az éjjeli őr kezéből. Olyan hibákat vétett, melyeket nem követett el már legelső napjai óta, és ezek a hibák egy szombat éjjelen bármikor végzetesek lehettek volna.

Nem lehet igaz! – Siránkozott keservesen, tekintetével továbbra is Freddyt keresve, míg a jobb oldali ajtót csukva tartotta. – Már majdnem megszabadultam ettől a pokoltól, nem halhatok meg most!

- MI A… - Belső siránkozását egyszer csak valódi, hangos sikoly szakította meg, mikor hirtelen megtalálta Freddyt. Ott állt pontosan a bal oldali ajtóban és egyenesen a kamerába nézett. Tekintete merev és halott volt, mégis szinte azonnal felfalták a rémült őrt, aki pár pillanatig teljesen le is fagyott. Csak késve eszmélt föl, hogy cselekednie kellene, ám ahelyett, hogy higgadtan csupán a lámpákat használta volna, azonnal le akarta csukni az ajtót. Mikor azonban rányomott a gombra, az egy centit sem mozdult.

- Ez nem lehet! – Kiáltott fel kétségbeesetten. Újra megpróbálta, de az ajtózáró gomb teljesen beszorult. Szíve rögtön a torkába röppent, és olyan hevesen vert, mintha egész testéből készülne kirobbanni. Szemei szélesre kerekedtek, a levegő, amit szíve igyekezett pumpálni végtagjaiba, hogy meneküljön, megszorult orrában. 

            Ennyi. Ez ellen már semmit sem tehet. Freddy kint várja az ajtóban, amit ő képtelen lecsukni. El fogják kapni, ez már biztos volt. Azonban mielőtt beismerte volna vereségét, még egy dolgot mindenképp el akart intézni. Valami azt súgta neki, ezek a dögök elég bosszúszomjasak ahhoz, hogy bosszú gyanánt hasonlóképp elrejtsék holttestét, mintha mi sem történt volna, mint ahogyan azt Purple tette. Ebben az esetben pedig fel kellett hívnia valamilyen módon a figyelmet a raktár szobára, ahová valószínűleg viszik majd. Legalább is Golden Freddyt nem tudták máshová vinni onnan. Mindemellett, miután annyi jó tanáccsal ellátta a következő őrt, túlságosan befejezetlennek érezte volna munkáját, ha nem értesíti valahogy. Gyorsan leült a diktafon elé és a kazettákat kihasználva felvette, amit csak tudott.

- Helló, Helló! Hé, hát eljutottál a negyedik napig! Eh, ami azt illeti, nem tudok több felvételt készíteni… - hirtelen a semmiből erős dörömbölést hallott jobb oldalról. Igyekezte ignorálni, de felettébb zavarta a tudat, hogy Chica sosem viselkedett még így. Ezek ennyire vérszomjasak lennének most?

- Örülök, hogy még az elején megcsináltam a többit… - sóhajtotta idegesen, fel-felpillantva a baloldali ajtóra. Nem tudhatta, mennyi ideje maradt még, így rövidre kellett fognia. – Hé, m-megtennél egy szívességet? Csekkold már le a raktár szobát, amikor ráérsz. Leellenőrizhetnéd a robotok alkatrészeit, fejeit… mindig is tudni akartam, mi lehet bennük… Tudod… - akart még néhány információ morzsát elhinteni annak, aki leghamarabb végighallgatja majd kazettáit, ám hirtelen felszólalt Freddy dallama. Pontosan tudta, mit is jelent ez, pulzusa hamar az egekbe is szökött a gondolatra, hogy hamarosan rátámadnak. Könyörgöm, csak gyorsan végezzenek velem! – Gondolta utoljára. A következő pillanatban még hallott egy elfojtott, keserves nyöszörgést a folyosóról, azonban másodpercekkel később Freddy betoppant az ajtón, támadásra készen.

- Nem, ez nem lehe…

A szavak Phone torkán akadtak. A barna, mechanikus medve egy fülsértő, gépies sikoltással a férfinak esett és súlyos öklével hatalmasat csapott az éjjeli őr fejére. Phone rögtön elvesztette eszméletét majd erőtlenül a földre zuhant.

Mikor a következő pillanatban kinyitotta szemeit, egész feje belezsongott a fájdalomba. Kezdetben nem is látott tisztán. Minden duplán, ha nem triplán villódzott előtte, így aligha tudta felismerni, hol is van jelenleg. Annyit tudott csak, hogy valami keményen fekszik, de nem padlón, mert kezei lelógtak valahonnan. Egy asztalon lenne? Vagy pulton? Mely termekben vannak ilyen helyek? Ezek a kérdések azonban hamar értelmetlennek tűntek, mikor ébredő tudatát elérte a zsibbasztó fájdalom lábai felől. Próbálta használni őket, de mintha teljesen lebénult volna, egy tapodtat sem mozdultak. Nem érzett semmit, csak tiszta fájdalmat, ami egyre inkább nyugtalanította. Mi a fene történt vele? Leütötték, és? Ennyivel túlélte volna?

Fáradt könyökeivel felnyomta felsőtestét, hogy egy pillantást vessen sajgó lábaira, de amint meglátta a fájdalom okát, heves zihálás közepette hátrálni, kúszni kezdett az asztalon, amire ráfektették. Nem hitte el, amit lát! Rettegés és kétségbeesés lett úrrá rajta azon nyomban, hogy lábaira nézett, melyeket egy-egy Freddy mancsba gyömöszölték. Bokájától egészen fel a combjáig barna szőrrel borított fém fogta körül végtagját. Hirtelen érezni vélte ripityára törött ujjait, porrá morzsolt térdkalácsát, az éles fogaskerekeket és rugószárakat mélyen a húsában. Még azt is érezte, ahogy a szűk mechanikus lábakba bele csöpög a vére!

- Erősen fogd.

Egy ismeretlen, gépies hang ütötte meg fülét valamely sarokból. A sokktól még körbe sem nézett, hol is van valójában, erre most ez a parancsoló hang újabb félelemmel töltötte meg. Ki beszél? Phone próbált a hang irányába fordulni, de jobb vállába mért váratlan szúrás maradásra bírta. Visszaesett a jéghideg asztalra, reflexből a sebéhez nyúlt baljával, de ekkor végre megérthette, mi is folyik körülötte.

Foxy tornyosult fölötte, aranysárgán világító szemeivel megvetően nézett le a reszkető éjjeli őrre, mintha azért lenne rá dühös, mert annyit ficánkol. Kampója mélyen a férfi vállába fúródott, végérvényesen az asztalra tűzve az újdonsült bandatagot.

- Folytassuk – hallott egy újabb, másmilyen torz hangot, szeme sarkából pedig észrevette, ahogy Bonnie közelebb lép hozzá, kezeiben egy barna mechanikus alkart szorongatva. Phone bepánikolt. Tudta már, mi történik, és egyáltalán nem volt rá felkészülve.

Ezek élve fogják rám húzni az egész robotot! – Kiáltott benne a szörnyű felismerés. Azonnal szabadulni akart, valahogy kitörni Foxy szorításából! Nem is érdekelte a hasító fájdalom, amit a csontjáig érzett a kampótól, vagy hogy minden mozdulattal egyre jobban fájtak lábai! Minden áron ki akart jutni ebből, de mind hiába. Bonnie hamar mellette termett, megragadta bal kezét és durván magához húzta, hogy eztán alkarjára erősítse a mechanikus alkatrészt.

- Öljetek meg! Könyörgöm, ez így túl… AHH!

Hiába könyörgött a gyorsabb halálért, a robotok nem törődtek azzal, miket beszél. Bonnie erőszakos mozdulatokkal és lassan dolgozott, hiszen nehéz volt a csontokat eltörve utat találni a robot karnak, ami aztán újabb fájdalom hullámmal árasztotta el az amúgy is fuldokló éjjeli őrt. Bonnie pár lépést hátrált, hogy maga mellé engedje Chicát a bal felkarral. Ahogy Bonnie elengedte, Phone karja úgy hullott le maga mellett, mintha már nem is a sajátja lenne.

- Öljetek már meg… Könyörgöm… Könyörgöm, öljetek meg… - nyöszörögte a férfi. A kíntól már könnyei is előtörtek és tompán hörgőssé tették hangját. Még próbált ellenkezni valahogy, gyöngén rángatni felsőtestét, hogy Foxy végre elengedje, de hasztalan volt. Legrosszabb rémálma csak nem akart véget érni.

- Megölni? Ó dehogy – ismét meghallotta azt hangot a sarokból, ám ezúttal tulajdonosa fel is fedte magát, mikor kilépett az árnyékból és megközelítette az éjjeliőrt. Freddy Fazbear volt személyesen. Az, aki végül elkapta őt.

- Viszont belsővázak nem tartózkodhatnak az étteremben az öltözetük nélkül – magyarázta Chica, majd ezzel rá is helyezte a robot felkart a férfire. Újabb fájdalmakkal küszködő kiáltás robbant ki Phone fogai közül, de Foxy hamar belé is fojtotta, mikor kampójával megrántva a férfi vállát rendre intette őt.

- Maradj nyugton. Felöltöztetünk – tette hozzá a róka. Phone látta, ahogy Freddy megindult, hogy jobbjára is hozzon robot kart, és már ellenkezni is akart, hogy ő nem belsőváz, de ekkor ismerős lidérces hang futotta körbe a szobát.

ÉN VAGYOK AZ.

Phone szemei kikerekedtek és mocorgása azonnal abba maradt. Bár abban csöppet sem volt biztos, hogy ezek a robotok valóban beszélnek hozzá és nem a fájdalomtól kezdett el hallucinálni, de a hang, mely annyiszor kísértette már tisztának és igazinak tűnt.

ÉN VAGYOK AZ!

A hang újból visszhangzott a teremben, ám ezúttal az érces és gépies szólam sokkal letisztultabb és magasabb volt. Freddy eközben tette a dolgát és nagy nehezen a férfi kezére tuszkolta a barna alkatrészt. Ugyan Phone felsikoltott, de tudata teljesen másra koncentrált. A hang újból és újból megszólalt, minden alkalommal egyre érthetőbben. Mintha minél több kínnal küszködne az éjjeli őr, annál tisztábban kiáltana felé az a felettébb ismerős hang. Ekkor Freddy a férfire csatolta a felkart is, mikor aztán…

Én vagyok az! Én vagyok!

Phone képtelen volt sikoltani, annak ellenére sem, hogy egész testét átjárta a tömény fájdalom. A hang teljesen tiszta volt ezúttal. Annyira, hogy Phone végre felismerte, ki szólongatja állandóan, mégis képtelen volt felfogni. Golden Freddy végig… még akkor is, mikor Purple végzett a fiával… Hát ezért volt Purple olyan… Ó istenem!

Míg az éjjeli őr meredten bámult a plafonra, a robotok készültek az utolsó simításokra. Nem maradt hátra más, csak a torzó és a fej. Ehhez viszont fel kellett ültetniük a férfit, hogy jobban mellkasához férjenek. Foxy a kampóját használta, hogy megemelje a testét, majd egy erősebbet lökött rajta, hogy ülve is maradjon. Phone az egészből semmit nem érzett. Nem csak az eddigi tortúra miatt, de elméjét ért sokk is teljesen letaglózta. Mindent értett már. Hogy miért viselkedett Purple furcsán, ha Golden Freddyről volt szó, miért fakadt ki annak idején, mikor visszatért az irodába és miért vált Purple képtelenné, hogy Golden Freddyt viselje.

- Te voltál az végig, huh? – Nevetett fel erőtlenül és halkan. Könnyei teljesen ellepték arcát és mély barázdákat vájtak rajta. Most sajnálta csak igazán azt a rengeteg szörnyűséget, amit Purple tett és hogy ő nem avatkozott közbe időben. – Te végig meg akartál állítani minket, ugye? Úgy sa…

Szavai ajkaira fagytak. Egy váratlan kattanással a barna torzó egyszer csak mellkasára szorult, és az eddig érzett kín hirtelen a sokszorosára ugrott. Phone minden áron ordítani akart, de a levegő megszorult összeszaggatott tüdejében, szinte hallani vélte, ahogy bordái egyesével darabogra törnek, csigolyái pedig lassan szétugranak az őket ért nyomás miatt. Egyedül néhány véres öklendezés és egy hosszú, fülsértően magas nyöszörgés fért ki száján, de egy borzalmas csodának köszönhetően még mindig életben volt. Habár meglehetősen fuldoklott a szájába tóduló vérétől. Mikor azonban megpillantotta a robotokat, kezükben egy tartalék Freddy fejjel, újból megbénította a rettegés. Szenvedésének még korán sem volt vége…

            A Freddy Entertaiment környékén teljes csönd honolt, még a bent szórakozó gyerekek ricsaja is alig szivárgott ki az utcákra. A napot terebélyes felhők takarták el lassú és lomha mozgással, mintha soha többé nem engednének fényt a világra. Sehol egy csiripelő madár, sehol egy járókelő, még autók sem jártak errefelé. A Pizzéria közeli sikátorából egyszer csak felszólalt egy tompa sikoltás, majd örökre elhallgatott.

            Purple még egy darabig kitartóan fojtogatta a gyereket s csak akkor hátrált meg tőle, mikor végre felfogta: megölte. Megmagyarázhatatlan érzések kezdtek kavarodni benne, ahogy ott ült a földön, szemben a halott gyerekkel. Valóban megtörtént mindez? Hisz pár perce még dulakodtak, alig bírta rávenni, hogy vele tartson a sikátorban, most pedig ott feküdt holtan.

Megöltem!? – Hitetlenkedett magában, agyát pedig rögtön uralma alá vette a pánik. – Mi a francot képzeltem? Mit csinálok most!? – Remegve újra a gyermekhez hajolt. Első ösztönszerű gondolata a gyilkos fegyver eltűntetése volt, így gyorsan megragadta kését és igyekezte minél hamarabb kihúzni az áldozat szájából. Azonban olyan erővel vághatta belé, hogy valószínűleg a torkáig szúrt, mert most alig bírta kiszabadítani a pengét. Mikor az végre a kezében maradt, újabb problémába ütközött; mivel takarítsa le? Na és a keze? Az is véres lett, nála pedig nem volt semmilyen törlőkendő! Nem volt más választása, mindent a kisfiú pólójába kent, olyan alaposan, mintha csak főzéshez mosná be kezeit.

            Egyszer csak idegesen felkapta tekintetét. Úgy tűnt, a gyilkosság utáni adrenalin dopping minden érzékszervét fölerősítette, hisz tisztán hallotta, ahogy a gyermek anyja szólongatni kezdi fiát. Ez csak egy dolgot jelentett számára; igyekeznie kellett. Kezei remegtek az idegességtől és egyben az izgalomtól is. De miért izgult ennyire, mikor abszolút nem lett volna szabad? Akárhogy is, ki kellett találnia, hogyan tudna megszabadulni a holttesttől. Ha a fiatal nő itt találja holt fiával, azonnal vége lesz mindennek. El kellett vinnie innen valahogy, de hogy?

            Ingerülten hajába túrt, ahogy próbált valamit kiötleni, de semmi sem jutott eszébe. Csak össze-vissza forgolódott a sikátorban, tekintetével valami használható megoldást keresett, mikor egy pillanatra lefagyott.

- A marionett doboza! – Nevetett fel az ötletre. Annyira egyértelmű volt, hogyhogy nem látta eddig? Magához vette a fekete, hosszúkás dobozt és hozzámérte a holttestnek. – Remek! – Motyogta magában. Bár pár centivel kisebbnek tűnt, mint a gyerek, a doboz megfelelőnek bizonyult. Purple nem is késlekedett tovább. Hamar beletemette a kisfiút, jól lezárta, hogy semmi váratlan ne történhessen, majd a válla alá csapta. Persze sokkal nehezebb volt, mint azzal a groteszk, életnagyságú babával, de legalább feltűnés nélkül elvihette innen a holttestet, hogy aztán valahol máshol megszabaduljon tőle. Már épp készült elhagyni a sikátort, feleszmélt, hogy magáról a marionettről teljesen megfeledkezett. Gyorsan visszafordult, hogy a vállára dobhassa a játékot, majd ezzel végleg megindult a sikátorból.

            Tányérsapkáját lehúzta, nehogy kíváncsi tekintetekkel találkozzon össze, lépteit gyorsabbra vette, hogy minél hamarabb kocsijához érjen és végre elhúzhasson innen. Ennek ellenére mégis keresztezték útjai a fiatal anyukával, aki vagy túl ostoba volt, vagy egyszerűen csak nem érdekelte, hogy a férfi szemmel láthatóan siet.

- Elnézést! – Állította meg a biztonsági őrt, mikor kilépett elé. – Nem látott errefelé egy kisfiút? Fekete hajú és kábé ilyen magas… - magyarázta aggodalmasan. Ez felettébb szórakoztatta a férfit, bár még nem értette teljesen, miért. Annyi biztos volt, hogy szeretett volna a nő képébe röhögni és kioktatni neveletlen fia miatt. Már-már bánta, hogy ezt nem teheti meg, de egy széles, kissé beteg vigyort mégis megengedett magának, mikor hazugságaiba kezdett.

- Sajnos nem. Egy árva lelket sem láttam errefelé.

- A fene – mérgelődött a nő. Csípőre tett kézzel morogva az étterem felé fordult, azt gondolván, hogy gyermeke biztosan beszökött a pizzériába, annak ellenére, hogy megtiltotta neki. Purple azonban nem maradt ott, hogy végighallgassa szerencsétlen anyának a feltételezéseit, hiszen ő pontosan jól tudta, mi is történt valójában. És ez különösen megrészegítette.

Mikor kocsijához ért, a dobozt gondosan a csomagtartóba helyezte, a babát pedig egyszerűen a hátsó ülésekre hajította. Vigyora még akkor is arcán ült, mikor helyet foglalt a kormánynál, készen arra, hogy elhajtson a fenébe. Ekkor vállai váratlanul remegni kezdtek, légzése rendszertelenné vált mire a semmiből előtört belőle a hangos nevetés. Nem tudta hova tenni, de végre újra teljesnek érezte magát. A tudat, hogy a két kezével ilyen könnyedén elveheti mások életét, aztán a képmutató hozzátartozóik szemébe hazudhat különös örömmel töltötte el. Arról a nagy mennyiségű izgalomról már nem is beszélve, amit gyilkossága közben érzett!

- Csodálatos! – Nevette a biztonsági őr és beindította autóját. Végre rájött, mi kell neki, hogy újra jól érezhesse magát! Azokon a kis görcsökön amúgy is bosszút akart állni valahogy, és végre azt is tudta, hogyan!

- Fogalmad sincs, mit indítottál el!

Egy érces hang kiáltott fel az autó hátsó feléből, Purple ajkaira fagyasztva önfeledt röhögését. Hirtelenjében úgy hitte, életre kelt a kisfiú és ő dörömböl a csomagtartóban, ám mikor a visszapillantóra vonta tekintetét, rájött, hogy annál sokkal rosszabb készül rátámadni.

- Még megfizetsz! – Sikoltotta a marionett bábú üveges tekintettel a tükörbe bámulva. Purple felkiáltott és igyekezett megfordulni, hogy elintézze azt az idegesítő szörnyet, ám képtelen volt megmozdulni. A marionett erősen az üléshez szorította a férfit hosszú, koromfekete karjaival, torkánál már-már a levegőt is kiszorítani készült.

- Még megfizetsz! – Hallatta ismét, majd szorosabbra húzta karmait, hogy egy roppanással végezzen az éjjeli őrrel.

            Purple azon nyomban felriadt, mikor álmában újból ráköszöntött a sötétség annak a nyavalyás játéknak köszönhetően. Légzése rendszertelen és túl gyors volt, testét beborította a hideg veríték ő pedig még hosszú percekig képtelen volt megmozdulni. Már megint ez az álom!? – Morogta magában, majd fáradtan másik oldalára fordult, hogy valamiképp csillapítani tudja zaklatottságát Phone jelenlétével. Értetlenül pislogott maga elé, mikor észrevette, a férfi még nem tért haza az éjszakai műszakból. Mérgelődve visszafordult saját éjjeli szekrényéhez, hogy megnézze óráján az időt, de egyáltalán nem lett nyugodtabb.

- Mondtam, hogy többet ne késs… - morogta és durván a szekrény tetejére vágta az órát. Próbált elhelyezkedni és visszaaludni, de előbbi rémálma és most Phone hiánya meglehetősen zavarta. Képtelen volt kiverni fejéből a marionett fenyegetéseit, sem pedig azt a fojtogató érzést, amit a rémkép hátrahagyott! Mindenképp szüksége lett volna kedvesére, hogy elfelejtse ezt az egészet, de a férfi már vagy húsz percet késett!

- A francba már! – Mordult fel ingerülten, s kimászott az ágyból, hogy felöltözhessen. Nem hitte volna, hogy valaha lesz olyan párja, akiért képes lesz feladni büszkeségét és az illető után caflatni, csak azért, mert zavarta a hiánya.

            Úgy gondolta, félúton összefut majd Phone-nal, ám minél közelebb ért az étteremhez, ez annál kevésbé volt valószínű. Nem értette, miért nem jött volna haza, vagy mi tarthatta fel, de egyre idegesebbé vált minden egyes lépése után. Megölöm – gondolta magában –, azt aki feltartja!

Azonban mikor megérkezett, újabb szokatlan dolgot kellett konstituálnia az étterem előtt: rendőrautók. Azok a rühes kopók ilyenkor is szaglásznak!? – Morogta magának, ahogy közelített a bejárat felé és egy undorodó fintort vágva belépett az ajtón. Arról az egy mentő autóról viszont megfeledkezett. Ennek ellenére ő már sejtette, miért nem jött haza Phone, valószínűleg munka után befogták segítőnek és most itt kellett dekkolnia a rendőrökkel együtt. De valami sántított elképzelésében; miért jönne a rendőrség vasárnap hajnalban nyomozni?

            A pizzériában viszont látszólag csönd honolt. A folyosókon egy árva lélek nem volt, a nagyteremben egyedül a robotok meredtek a szemközti falra, az ebédlőben pedig még sötétség honolt. Egyedül a szomszédos raktárszobából és környékéről szűrődtek ki elborzongó sóhajok és hitetlen sugdolózások.

- Hogy történhetett ilyesmi! – Jajdult fel az étterem főnöke.

- Ezt tényleg a robotok csinálták volna? Ahhoz képest elég alapos munka… - szólalt föl a fiatalabbik rendőr.

- Na jó, és… hogyan szedjük egyáltalán ki? Az egész szerkezet teljesen rászorult a holttestre… - szólt egy másik biztos úr.

- Hozzanak egy feszítővasat, így azért mégsem vihetjük el!

Egyre több és több különös mondatfoszlányt kapott el a hang irányába menet Purple, de Phone-nal még mindig nem találkozott. Ez kezdte meglehetősen idegesíteni, így aztán már az se érdekelte, miért tolong megannyi ember a raktár szobában. Egyenesen az iroda felé vette az irányt.

- Szerencsétlen. Jövő héten végzett volna, el tudják ezt hinni?

Purple megfagyott mozdulatsora közben és képtelen volt tovább haladni, mikor ezek a szavak megütötték fülét. Biztos volt benne, hogy főnökét hallotta beszélni a zsúfolt raktár szobában, de valami szokatlan rémület fogta el az előbbiek hallatán. Miért beszélt volna Phone-ról abban a kis egérlyukban? És miért hívta szerencsétlennek? Tudni akarta, miért sajnálkozott kedvese miatt egy rendőrökkel teli szobában vasárnap hajnal. Nem is habozott tovább, sarkon fordult, majd fittyet hányva az ismeretlen rendőrök méltatlankodására, igyekezett betolakodni az ajtón. A rangidős tiszt, aki péntek délután is itt volt hamar felismerte az biztonsági őrt. Tudva, mennyi mindenen mehetett már keresztül, a rendőr jobbnak vélte, ha ettől a látványtól inkább megkímélik, így próbálta kint tartani a férfit.

- Maradjon ott, ezt jobb, ha nem látja!

- Purple? – Kapta fel tekintetét idegesen a főnök és ő is csatlakozott a rendőrökhöz, hogy visszatartsa volt alkalmazottját. – Purple, kérem, ne jöjjön be! Ez már túl sok lenne…

Hiába tartotta vissza négy nagydarab férfi is, Purple nem tágított és addig-addig tolakodott, mígnem sikerült ráfognia az előtte toporgó egyik rendőr vállára és egy erőteljes mozdulattal el nem lökte magától. Akkora erőt fejtett ki rá, hogy a férfi el is vesztette egyensúlyát és a következő lökéstől magával rántotta az egész bagázst. Semmi sem gátolhatta meg Purplet abban, hogy belépjen a szobába, hol feltehetőleg kedve is tartózkodik. Átlépett a hátraesett rendőrökön, de amikor felnézett, egész teste ledermedt. A látvány, amitől tartották, valóban borzalmas volt és sokáig fel sem tudta fogni, valóságot lát maga előtt, vagy még mindig álmodik.

            Egy Freddy Fazbear robot ült a raktár szoba asztalán, karjai kifordítva lógtak maga mellett, mintha csak rongyok lettek volna. Egyik kezében mikrofon hevert. A lábszár, comb, alkar és felkar között vastag csíkokban megszáradt az egykor csorgó, vörös vér. A torzót és a végtagokat összekapcsoló rész volt az egyik legszörnyűbb: ott próbált megszökni az áldozat húsa ebből az átkozott szerkezetből, rózsaszín hús tömörült minden apró résbe. Az elborzasztó rész mégis Freddy és az áldozat összecsatolt feje volt. A medve robotnak vérrel és valami fehér kocsonyás folyadékkal megtelve állt lefelé az állkapcsa, míg az áldozat hajdanán borostyán zöld szemei a nyomás hatására kibuggyantak a roboton át a szemgödörből. Ezek után könnyen lehetett feltételezni, hogy a koponyája összemorzsolódott a roboton belül.

            Bár Purple tisztán látta maga előtt a robotba tuszkolt holttestet, elméje mégsem tudta feldolgozni a történteket. Csak állt ott, üveges tekintettel, mintha mindez cseppet sem dúlta volna fel. Alig pislogott, csak bámult rendületlenül, mígnem odafordult jajgató főnökéhez.

- Hol van Phone? – Arca továbbra sem mutatott semmilyen érzelmet. Olyan volt, akárcsak egy beszélő szobor.

- Jaj, Purple… - Nyöszörögte a főnök ahogy hajába túrt. Fél szemmel az asztalon ücsörgő robotra pillantott, majd vissza a férfira. Nem lepte meg, hogy lesokkolná a dolog, de nem számított arra, hogy el kell magyaráznia neki az egészet. – Nézd… Már semmit sem tudunk tenni érte… - próbált finoman fogalmazni, de egyszerűen nem jöttek szájára a szavak. Pláne nem úgy, hogy közben Purple végig bámulta. – Én sem hittem volna, hogy A Freddy Entertaimentben történtek miránk is lesújt egyszer. Egy hangos sikolyt jelentettek innen… ezért is jöttünk. A robotok… A robotok… Nem ismerhették fel Phonet és… beletömték… Istenem, lehet valami meghibásodott bennük, miután kivettük a gyerekeket?

Purple egyszer csak lassan, sejtelmesen elvigyorodott. A főnök még próbált magyarázkodni, bocsánatért esedezni, de ez a legkevésbé érdekelte a férfit. Vállai remegni kezdett, fejét lehajtotta, ő pedig halk kuncogásba kezdett. Hát persze, hogy azok a kölykök a hibásak már megint, mindig csak azok a vakarcsok voltak! Nem számított hogy élő, húsvér testben, vagy fémes robotokban volt rothadó lelkük elzárva, ők megállás nélkül csak felfordulást csináltak! És vajon ki volt arra hívatott, hogy rendre teremtse őket?

- Vigyék már ki innen, hisz teljesen megbomlott! – Mordult fel a rangidős rendőr, majd intett két mentősnek, hogy kísérjék ki és lássák el a feltehetőleg lesokkolódott férfit. Míg a rendőrök és a többi mentős azon tanakodott, hogyan tudnák kiszabadítani a holttestet, addig a másik két orvos ellátta Purple-t meleg folyadékkal és pokróccal. Hogy kicsit megnyugodjon, egy tablettát is adtak neki, de azt eldobta, mikor a másik kettő nem figyelt oda. Ezek a balgák tényleg azt hitték, beleőrült a látványba, pedig ő nagyon is eszénél volt! Sőt, fejében máris talált megoldást és módszert arra, hogyan utasíthatná rendre végérvényesen ezeket az idegesítő, bajkeverő görcsöket!

Mikor a két mentős mással volt elfoglalva, Purple kapva kapott az alkalmon és visszament az étterembe. Széles és egyben beteg vigyora most is kísérte útján, ahogy határozott léptekkel átszelte a folyosót. Úgy suhant, hogy senkinek sem tűnt fel jelenléte, így azt sem, mikor elérte a biztonsági szobát. Célirányosan ment az iroda egyik falához, ahová a termek kulcsait szokták szögekre akasztani. Megragadta kedvenc titkos szobájának a kulcsát, majd sarkon fordult és ugyanolyan észrevétlenül távozott, ahogyan jött. Egyedül a bejárati ajtóban torpant meg egy pillanatra, hogy a tökéletesen ellopott kulcsot gondosan elrejtse zsebében.

- Ne aggódj Phone – motyogta megszállott vigyorral, tekintetében valami szokatlan tűz lángolt fel. – Majd én megnevelem azokat a barmokat, akik ezt tették veled!

Felkuncogott, majd ellökte magát az ajtótól és elindult haza, hogy felkészülhessen esti terveire. A szürke felhőkbe burkolózott őszi égbolt többször is feldörgött út közben, mígnem aztán vastag szitálással megengedte magából az esőcseppeket. Elviselhetetlen nap virradt azon a vasárnap reggelen.

            Az esővel gazdag viharos időjárás egész nap kísértette a környéket. Néha csak apró cseppekben esett, máskor pedig szaggató szélerővel pusztított mindent. Estére sem csillapodott, sőt újabb sötét fellegekkel és orkánokkal fenyegetett kelet felől. A szeles időtől azt is nehéz volt megállapítani, mikor érhet ide az újabb égszakadás, hiszen egyik pillanatra a másikra változott minden.

Purplet azonban ez egyáltalán nem érdekelte, mikor úgy döntött, meglátogatja éjjel a Freddy Fazbear Pizzériát. A kölykök által annyira kedvelt robotoknak kijárt némi nevelés, azok után, amit tettek. És ha nem Purple, akkor mégis ki volna képes erre? Legalábbis, ezzel az érveléssel ragadott fejszét, mielőtt elindult otthonról, ki a zuhogó esőbe. Egy árva lélekkel sem találkozott út közben – aki csak tehette, nem is dugta ki az orrát ilyen ítéletidőben –, de ha valaki megállította volna, azonnal végzett volna velük. Nem. Ezt nem tűrhette tétlenül. Nem engedhette el szó vagy tett nélkül. Amit a robotok tettek, megbocsáthatatlan volt és Purple nem tudta annyiban hagyni.

- Még hogy megfizetek? Na ezt figyeld! 

Purple gúnyos kacajjal ért az étterem ajtajához, majd a sötétben kissé ügyetlenül kinyitotta a zárat. A gyilkosságai óta tartott magánál egy pótkulcsot, amiről főnöke nem tudott. Mikor belépett, teljes csönd és sötétség fogadta – ahogy várta. Jól emlékezett Phone szavaira, miszerint a robotok minden éjszaka éjfél után látnak hozzá tombolásuknak és mászkálásuknak, így Purple igyekezett még éjfél előtt meglepni őket. De nem csak rombolás volt a férfi célja – amit akár alvó állapotukban is megtehetett volna. Meg is akarta alázni őket, átverni és kijátszani őket, ahogyan azt gyermekként is tette velük. Vészjósló vigyor csillant meg ajkain, mikor zsebében megbúvó kulcsaiért nyúlt, majd határozott léptekkel elindult a nagy színpad mögötti tikos szobába. Előkészületeihez kellett némi idő, így igyekezett gyorsan végigsuhanni a folyosókon, be egyenesen a szobába. Nem kapcsolt villanyt – azzal csak leleplezte volna álcáját –, de így sötétben is pontosan jól látta az öltözetet, amit tervei szerint magára húz majd. Tervei szerint, igen, azonban ahogy most újra letekintett Golden Freddy-re, akaratlanul is megtorpant. Az utóbbi időkben egyszer sem volt képes magára ölteni a sárga medve öltözékét, pedig akkor még Phone is ott volt, hogy támogassa, most azonban teljesen egyedül volt. Tisztán emlékezett még a fojtogató és klausztrofób érzésre, ami annak idejét rátört és tudta jól, mennyire elviselhetetlenek voltak azok a sikolyok, melyek elméjét kísértették abban az öltözetben.

- Nem tehetek mást – vonta meg vállait a férfi egy könnyed vigyor keretében. Arrébb lökte a sárga nyulat, hogy jobban hozzáférjen Golden Freddyhez. Azonban amint elkezdte az öltözködés, a rohamok ismerős jelei újból jelentkezni látszottak; légzése felgyorsult, látása homályosodni kezdett, a jelmez pedig iszonyú szűknek hatott. Talán még szűkebbnek, mint évekkel ez előtt! Próbált mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassa magát, de hamarosan a fojtogató érzés mellé társultak a sikolyok is. Ha behunyta szemeit, még fel is sejlettek rémképei a kiáltozások mellé; mikor Gabe Fredbear szája közé esett és Phone szabadnapot kért ki, hogy éjszaka Purple mellett lehessen a kórházban. Azok a hosszú napok, amit kisfia ágya mellett töltött az éjjeli őr társaságában. Felix és a többi vakarcs idegesítő visítása, mikor végül lecsapott rájuk, aztán Phone-nal jót nevettek szenvedésükön. És végül… Azok a borostyán szemek -  melyeket megunhatatlanul bámult minden csók előtt – Freddy szemgödrében…

Purple feje zsongott a rengeteg rémképtől, amit ez a nyavalyás öltözék rázúdított, de az utolsó látomás egy röpke perc alatt elnyomta összes fájdalmát és helyére zsibbasztó gyűlölet és harag társult.

- Nem tudtok – morogta határozott tekintettel, majd magára emelte Golden Freddy fejét is. – Nem tudtok megállítani.

Villámok világítottak be olykor-olykor a fáradt, kopott ablakon, sötétlilás színnel megfestve az öltözéket Purple-ön. Nem sokkal később hatalmas erejű mennydörgések is felszólaltak a távolból, ami csak egyet jelentett: egyre jobban közeledik a vihar középpontja. A dohos titkos szoba azonban már így is teljesen leamortizálva remegett minden egyes dörgéskor. Mintha ez nem lett volna elég, Purple észrevette, hogy néhol még a tető is lyukas volt, hiszen apró cseppekben beszivárgott az eső. Mérgelődhetett volna ezen, de figyelmét egészen más kötötte le, miközben a pultnak dőlve az ajtót bámulta. Tulajdonképpen egész nyugtató volt a kint dübörgő vihart hallgatnia. Mint valami furcsa fehérzaj, ami a lelkében tátongó űrt is megtöltötte.

Az űr… bele sem gondolt még… Ki fog ezentúl gondoskodni arról a tátongó feketelyukról, ha nem Phone? Kire fog bámulni ágyában az álmatlan hajnalokon és kinek a hangját hallgatja majd, ha rátör a nyugtalanság?

- Hát nem azt mondtad… hogy mindig velem maradsz? – Hebegte megdermedt tekintettel, de összerezzent, mikor karórája csipogni kezdett. Éjfél volt. A robotok hamarosan megindulnak majd és éjjeli őr hiányában fel-alá járkálnak majd az étteremben. Pont, ahogy Purple akarta. Néhány percet még várt a szobában, majd megragadta fejszéjét, kikészítette a pultra, és egy baljós vigyorral kilépett az ajtón.

            Hatalmasat dörgött az ég, miközben Purple elindult újabb hadjáratára a gyerekek ellen. A vihar minden dobbanó léptét elnyomta és csak időnként fedte fel hollétét az ablakokon bevillanó fényözön. Nem tudhatta, hogy vajon ismét sikerül-e átverni a kölyköket ezzel az ócska trükkel, mégis biztos volt tervében.

Legelőször Freddy Frazbeart közelítette meg, azt a gyereket, aki leginkább szerette átvenni a főnök szerepét a csapatban, csakhogy mindenki azt tegye, amit ő szeretni. Freddy lassan lépett ki a nagy teremből, de megtorpant, mikor összetalálkozott Golden Freddyvel a folyosón. Pislogott párat, mintha nem értené, hogy kerül ő ide, és már nyitotta is állkapcsát, hogy valami hangot adjon ki, de a lila árnyékba burkolózott medve megelőzte.

- Kövess – és ezzel megfordult, hogy mutassa az utat. Freddy továbbra sem értette, hogy lehet felettese itt, és túl kíváncsi volt ahhoz, hogy ne derítse ki. Kisvártatva hát, de elindult Golden után, aki minden egyes elágazásnál és szobánál bevárta a másikat. Mikor aztán a folyosó végére ért, elvesztette.

Purple halkan felkuncogott a nevetséges látványon, mikor a titkos szobába lépett. Freddy ott állt előtte, mégsem látott az orra hegyéig sem, mintha egy fal állta volna az útját, pedig tárva nyitva hagyta az ajtót. Azonban hiába élvezte a férfi ezt a jelenetet, gyorsnak kellett lennie. Megszabadult Fredbear kényelmetlen öltözékéről, majd megragadta fejszéjét és kirontott a szobából. Freddynek még annyi reakcióideje sem maradt, hogy felismerje Purplet. Egy röpke perc, és máris képébe hasított a balta. Majd egyik vállába. És az oldalába. Egyik karja leszakadt. Lábai kibicsaklottak. Néhány pillanat alatt Purple darabjaira tördelte a gyermeket, alig maradt belőle.

- Mégis hányszor kell még megölnöm titeket, huh!? – Morogta bosszúsan az utolsó csapásokat mérve szerencsétlen Freddyre. Fejébe még belerúgott egy nagyot, majd fogta magát és visszatért a rejtett szobába. Még nem végzett, a többi gyermekkel is le kellett számolnia egyszer és mindenkorra!

A következő áldozata Bonnie volt. A legneveletlenebb és züllött mindközül. Ő már szinte megszokásból a biztonsági szoba felé tartott, mikor szembe találta magát Golden Freddyvel.

- Kövess – hangzott ismét a parancsoló szó, Bonnie pedig most az egyszer engedelmeskedett. Azonban, ahogy követte társát és elérte a folyosó végét, nem volt tovább hova mennie. Próbált minden lehetséges útvonalat kipróbálni, de egyszerűen nem látta, hová tűnhetett Golden! Mikor aztán észrevette barátja, Freddy alkatrészeit a padlón, megrémült és értetlenül hátrálni kezdett, de túl késő volt. Purple hirtelenjében előugrott a szobából és ripityára törte a gyermeket. Még fel is kacagott tombolása közben, hiszen a vihar is csak az ő oldalán állt; minden hangot magába fojtott. Ütötte, vágta, ahogy csak tudta, majd egy utolsó sújtással lefejezte Bonniet.

- Már csak kettő van – állapította meg vigyorogva a férfi. – Sokkal hamarabb meg kellett volna már ezt tennem, nemde, Phone?

Nem számított, hogy a megszólított személy már képtelen volt hallani szavait, Purple megállás nélkül beszélt hozzá, mintha az egész rombolást nem is egyedül végezte volna. Azonban minél több gyermekkel végzett, annál inkább kezdett kétségbe esni. Mert ha az utolsót is megöli és végleg elvarrja a szálakat… mi lesz tovább? Mihez kezd? Ezúttal teljesen egyedül lesz… Talán az a tátongó feketelyuk végleg magába szippantja majd…

Nem! Nem hagyhatta, hogy ezekre gondoljon! Nem lankadhatott a figyelme, hiszen már a harmadik áldozatát püfölte! Úgy verte, mintha csak zajt akart volna kelteni, hogy ne kelljen hallania azokat a zavaró, kínzó gondolatokat, amik reggeltől kezdve gyötörték.

- Dögöljetek meg! – Ordította, ahogy Chicába vágta a fejszét. Erősen lihegett, és egy kis időre meg is torpant, hogy kifújja magát, de tudta jól, hogy még nem pihenhet. Még azzal a vakarccsal is le kellett számolnia, akit annak idején fiának nevezett. Őt volt a legélvezetesebb szétcincálni a fém fegyverrel. Ismét csak utolsóra hagyva, engedni neki, hogy előbb a magány és aztán a penge hasítson belé kegyetlenül. A pusztító vihar mennydörgései összekeveredtek Purple harsány kacajával, a villámok fénye vadul táncoltak a penge élén, ahogy a férfi újra és újra a gyermekbe tépett. A fémek érces csattanása betöltötte a folyosót, de nem tudtak versenyezni az egykori biztonsági őr mániákus röhögésével.

- Vége! Most már nem árthattok nekem! – Kacagta hangosan, majd elindult a titkos szobába. Golden Freddy öltözékét ezúttal az ajtófélfában hagyta, így mikor belépett, lábaival hátrarúgva maga mögé küldte a folyosóra. Ki a többiekhez.

Végre végzett. Végérvényesen leszámolt azzal a négy bajkeverővel, akik már a legelejétől kezdve felfordulást csináltak a Freddy Fazbear Pizzériában! Mostantól senki sem fogja vissza majd, senkitől sem kell tartania és még a nyamvadt baba sem éri el többet! Elintézte a kölyköket egyszer és mindenkorra, egy utolsó darabot sem hagyott belőlük! Úgy nevetett ezekre a gondolatokra az egykori biztonsági őr, mintha csak bakelitről szólt volna és valahol beakadt volna a lemez. Nem tudta abbahagyni, de az egész annyira kényszeresnek hangzott.

- Megfizetsz!

Elenyésző hang volt ugyan, de Purple azonnal elnémult, mikor hallani vélt valakit a háta mögött. Az ismerős szót ezúttal egy vékonyabb, valószínűleg gyermeki hang hallatta, mely meglehetősen zavarta a lila egyenruhás férfit. Nem lehet! – Gondolta azonnal és pillanatok alatt megpördült, hogy megbizonyosodjon, csak képzelődik. Azonban hiába találta szembe magát a hang tulajdonosával, a vártnál még jobban összezavarodott a látványtól.

- Megfizetsz! – Szólalt föl ismét a követelőzően, és fenyegetve közelebb lépett a férfihoz. Purple kikerekedett szemekkel hátrált, egy időben, hogy a kisgyerek közelíteni akart. Nem lehet! – Gondolta ismét. Tekintetét összeráncolva vonta a sápadttá vált kisfiúról hátra, a mögötte sorakozó gyerekekre. Nem akarta elhinni, amit lát és nem is merte felfogni. Egyre beljebb és beljebb hátrált a szobába, ám a legelöl álló kisfiú egyre csak követte. Fekete haj, kisírt, üres szemek, feketére sötétedett ajkak… Purple felkiáltva igyekezett távolságot tartani a kísértettől, mikor végre felismerte, ki ő.

- Takarodj! – Üvöltötte. Fejszéjével nagyot lendített a marionett szelleme felé, ám az csöppet sem hatotta meg őt. Sőt! Egyenesen a képébe röhögött.

- Ugyan, hiszen fordult a kocka! – Nevette, majd hirtelenjében egészen közel került a férfihoz. Ha akarta volna, meg is ragadhatta volna karját. – Többet nem árthatsz nekünk!

- Ne érj hozzám, te kis… - Pániktól elvakulva Purple újból meglengette a baltát. Ezúttal át is hasított a sápadt fiún, de mintha csak felhőt akart volna felszeletelni; reménytelen dolog volt. A marionett mindannyiszor újra egységesen megjelent Purple előtt, valahányszor felszabdalta maga előtt.

- Tűnj már el! – Ordította kétségbeesetten, de mikor belátta, hogy sziszifuszi munkát végez, jobbnak látta, ha inkább kitért a szellem útjából. Sose gondolta volna, hogy valaha ilyen lényekkel kell szembeállnia. Hiszen abban sem hitt, hogy a gyerekek szellemei valóban kísértették volna az éttermet! Úgy tűnt, végül Phone-nak volt igaza… De nem is maga a kísértetek látványa zaklatta föl; elég sok dolgon ment már keresztül, hogy ezt a tényt figyelmen kívül hagyja. Viszont a tehetetlenség! Az érzés, hogy sarokba szorították! Akármit csinált, haszontalan volt, hisz hogyan tudna megölni valamit, ami már nem is él? Hogyan tűntethetné el azt, amihez hozzá se tud érni? 

- Mi van? Csak nem bajod van a szerepcserével? Nem tetszik, ha veled szórakoznak? – Gúnyolódott a marionett, ezúttal tartva távolságát. Érdekes módon a többi négy gyermek nem mozdult az ajtóból, meg se próbálta elérni Purplet. Lehetséges, hogy ők még félnének tőle?

- Ne szórakozz! – Röhögött föl a férfi, szeme sarkából pedig az ajtóra pillantott. – Hisz nem vagytok más, csak undorító görcsök! Mégis hogyan tudnátok ártani nekem!?

Purple magabiztosan meredt a marionett szellemére, ám mikor az harsányan felnevetett, megingott.

- Akkor miért rettegsz tőlünk?

A fekete hajú kisfiú széles és önelégült vigyort vágott, ahogy visszatekintett Purple-re. A férfi teljesen lefagyott erre a válaszra és hosszú percekig csakis azt a gyűlölt vigyort tudta nézni. Hogy volt képes ez a kis halott vakarcs az üveges szemeivel lelke mélyére látni? Hogy volt képe ezt az orra alá dörgölni!? Akárhogy is, Purple megelégelte, hogy továbbra is ebben a pokolban maradjon. Megindult, hogy majd kiszökik az ajtón, átgázolva a szellemeken, de rémülten megtorpan, mikor Freddy szelleme közelíteni kezdett felé.

- Nem tudsz! – Meredt rá szigorú arccal, mikor aztán Bonnie szelleme is közelebb lépett. Széles vigyora szinte füléig ért, ahogy önelégülten kiegészítette barátja szavait.

- Nem tudsz elmenekülni.

Purple hitetlen tekintettel meredt maga elé és bukdácsolva hátrálni kezdett. Maga sem értette, hogy volt képes pár rémkép megállítani, de egyszerűen nem tudott uralkodni saját testén. Izmai automatikusan mozogtak, valahányszor közeledni látta valamelyik gyermeket, miközben tekintete végig a szellemekre ragadt. A villámok meg-megvilágították a szobát, de akármikor alább hagyott a vakító fény, azok az átkozott kísértettek ugyanott voltak! Nem akartak eltűnni!

Ráadásul az az átkozott marionett sem akart tágítani, egyre csak kerülgette a férfit, mígnem sikerült teljesen a falhoz tűznie őt. Elég volt lassú lépteivel egyre közelebb menni hozzá, és az egykori biztonsági őr máris sarokba szorult. Purple hiába kapkodta tekintetét, nem látott kiutat. A görcsök elállták útját az ajtóban, a marionett szelleme pedig egyre csak jött feléje; azt meg nem akarta megtapasztalni, mire képesek ezek, ha egyszer elérik és megragadják. Ekkorra viszont már nem tudott hátrébb menni, egyedül fal mentén tudott még egy kicsit mozogni, ám… egyszer csak Springtrap állt az útjában. 

            Az elhanyagolt, elfeledett robot a falnak döntve hevert nem messze az ajtótól, pont ott, ahol Purple is hagyta. Nem gondolkodott. Tudta jól, mivel a legkönnyebb átverni ezeket a kis vakarcsokat, így meg sem fordult a fejében Phone-nak tett ígérete, vagy az, hogy az a robot életveszélyes. Nem várta meg, hogy a marionett elérjen hozzá, amilyen gyorsan csak tudott, belebújt az öltözékbe. Újabb villám villogott be az ablakon, fényével eltakarta a szellem győzelemittas mosolyát. Eztán hirtelen sötét lett és olyan csönd, hogy egyedül a késve érkezett mennydörgés hallatszódott. A szellemek nem mozdultak, akárcsak Purple. Nem akarta elhinni, hogy tényleg sikerült terve és újból átverte a gyerekeket.

- Hát titeket tényleg rohadt egyszerű becsapni! – Kacagott fel a férfi. Csöppet sem félt már az őt körülvevő kísértetektől, hiszen nem tudták többé elérni. A trükk, amit már rég kiötlött a pizzériában újra bejött! Egek, hiszen még a röhögését sem hallották! Ezek a kölykök tényleg ostobák…

            A következő pillanatban ajkaira fagyott jóízű nevetése. Hideg vízcseppeket érzett az öltözék alá folyni, de arra már nem volt ideje, hogy megbizonyosodjon a felette tátongó lyukra a tetőn. Egy halk kattanás, majd az első rugószár meghibásodásával az összes többi is hirtelen a helyére pattant.

A harsány kacagás, ami eddig belepte a termett egyszer csak elnémult és inkoherens hörgésekbe torkollott. Az öltözék fémdarabokkal zsúfolt részei erőszakosan helyükre kívántak ugrani, felszabdalva és darabokra vágva Purple húsát. Érezte, ahogy a robot végtagjai ráfeszülnek sajátjára és addig-addig szorulnak, míg végre csontot törve utat találnak maguknak.

FÁJ! ISTENEM, EZ FÁJ!

Üvöltötte magában, viszont mikor valódi hangot akart adni szenvedésének, a szavak megakadtak torkán, és még egy árva nyöszörgést sem tudott kiereszteni. Lassú zsibbadás lett úrrá karjain, amiket többé nem tudott mozgatni, majd egy váratlan reccsenést követően lábai is ripityára törtek. Csapdában a robotban, a gépezet próbált talpon maradni még ezek után is de a lassú helyreállás miatt még nem tudta megtartani a saját súlyát, így Purple-lel együtt a földre zuhant. Újabb és újabb rugószár kattant a puffanásra, felgyorsítva a férfi mellkasára kitett folyamatot.

EZ FÁJ!!

Könnyek lepték el szemeit, mikor újabb dózisú fájdalom rázta meg szétszabdalt testét. Mellkasa egyre jobban beleágyazódott a belső alkatrészekbe, melyek lassan csontjáig hatoltak. Minden egyes lélegzetvétellel egyre kevesebb helye maradt tüdejének újra kiteljesedni, mígnem a torzó annyira összeszorult, hogy bordái kénytelenek voltak egyenként összeroppanni a nyomástól.

VALAKI ÁLLÍTSA MEG! KÖNYÖRGÖM!

Vöröslő vér szökött torkába, de nem tudta felköhögni. Levegőt is egyre kevésbé kapott és a legrosszabbra még fel sem figyelt. Nem csak a robot testében voltak zárak, de a fejében is. Ahogy a gép teste összehúzódott, úgy alkalmazkodott hozzá a feje is, egyre szorítóbb és fájdalmasabb nyomást fejtve ezzel ki. Purple két féleképpen is haldoklott: saját vérében fuldoklott, mialatt Springtap lassan teljesen összezúzta őt.

Mindeközben a kísértetek csak bámultak. Némán végignézték a férfi haláltusáját, hogy valami beteges kárörömöt élvezzenek bosszújukban. Megannyi év és szenvedés után végre megkapták azt, amire már oly régóta vágytak; a felszabadulást. Lassan mindannyian tovább juthattak erről a pokolról és köddé váltak Purple szemében, miközben felemelkedtek a plafon felé. A férfi még ekkor is őrjöngve morogni próbált, mikor összetalálkozott tekintete egy-egy szellemével. Főleg Felixével! Azonban, ahogy fennakadt fejével meredten bámult felfelé, egy rég nem látott arcot vélt felfedezni az utolsó szellemek közt. Kikerekedtek szemei, mikor az aprócska szellem szomorú tekintettel feléje fordult, majd csalódottan megcsóválta fejét mielőtt csatlakozott volna Felixhez.

Gabe!?

Újabb hangos roppanás szólalt fel a robotból, mikor annak feje végérvényesen a helyére szorult és az utolsó zavaró csontot és összezúzta; a koponyát.

            Másnap reggelre a vihar elvonult és csak a felfordulást hagyta maga után; kidöntött fák, letört faágak és lepotyogott cserepek. De mindezeket leszámítva csönd honolt a környéken. Furcsa és megmagyarázhatatlan csönd, amit már rég nem tapasztalt senki sem arrafelé.

A Freddy Fazbear Pizzéria sem úszta meg sértetlenül a vihart. Mikor főnök megérkezett méltatlankodva konstatálta, hogy több helyen is felkapta a durva szél az épület cserepeit és bőven lesz dolga a helyrehozatalban. Azonban mikor az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa, értetlenül tapasztalta, hogy már nyitva volt. Első naiv gondolata alkalmazottjaira irányult, talán hamarabb beértek, valaki megelőzte, vagy ilyesmi. Viszont mikor belépett az étterembe és kiáltásaira senki sem felelt, idegesség lepte el. Betörtek volna? – Gondolta hirtelen, s máris rohant irodájába, hogy a kasszát leellenőrizze. Pár perccel később néhány alkalmazott is megérkezett, akik aztán besegítettek főnöküknek és átvizsgálták az éttermet, hogy valóban történt-e behatolás, vagy valaki gondatlanul nyitva felejtette az ajtót. Azonban az egyik férfi hamar idegesen felkiáltott a nagy teremben: Eltűntek a robotok! A főnök ideges trappolással már indult is a színpad felé, de hamar megállni készült, mikor újabb kiáltás ütötte meg a fülét a folyosó másik irányából.

- Főnök, ezt látnia kell!

Az alkalmazott hangja csöppet sem tűnt biztatónak, sőt inkább kétségbeejtőnek! Alighogy a főnök sarkon fordult és gyors léptekkel megindult, egy vérfagyasztó sikoly zengte be az épületet. Mi az ördög folyik itt!?

A köpcös férfi futásba kezdett, de el nem tudta képzelni, mi fogja várni a folyosó végén. Annyi balszerencse érte már őket, nem tudta ezúttal mire számítson. Erre viszont nem is lehetett felkészülni. Az összes becsben tartott robot, ami híressé tette a Freddy Fazbear-t most darabjaira zúzva hevert a padlón. A fejeken kívül jóformán semmi sem maradt épen az állatkás robotokból, csak elvétve egy-egy kar vagy láb.

- Ki a franc tehette ezt? És miért? – Motyogta magának elképedve, ahogy a fémszilánkok között járkált.

- F-Főnök… - hebegte a titkos szobában reszkető férfi, amire a köpcös felkapta tekintetét. – Nézze…

A férfi szemeiből azonnal leszűrte, hogy semmi jó nem várhatja abban a szobában. Mérgelődve hajába túrt, majd lassú, habozó léptekkel megindult. Biztos, hogy látni akarta? Tudta jól, hogy abban a szobában Springtrapot tartották. Az, hogy alkalmazottja falfehéren arra kéri, hogy nézzen meg valamit, csak egyet jelentett: újabb tragédiát az éttermében. Időközben másik embere is odaért, ám karjával hátrafelé intve jelezte neki, hogy előbb ő akar a szobába lépni. Ó bárcsak ne kellett volna! Amint szembe találta magát a borzasztó látvánnyal, öklendeznie kellett és kénytelen volt gyorsan elfordulni, mielőtt teljesen rosszul lett volna. Springtap körül hatalmas vértócsa terebélyesedett, ahogy minden apró réséből kiszivárgott és ellepte a robotot. Szemgödreiből emberi szempár világított kifelé, üvegesen egy irányba meredve, mintha egyre csak bámulna valamit – ebben az esetben a szobába érkezőket. Egyértelművolt, hogy valaki szörnyethalt benne. Egy bátrabb alkalmazott közelebb lépett, hogy megvizsgálja a robotot, vagy, hogy kiderítse, ki ragadt bele. Azonban a robot olyan erővel szorult össze és morzsolta porrá az áldozatot, hogy képtelenség volt megállapítani, ki lehet benne.

- Ennyi. Kész – hebegte idegesen a főnök, mire mindkét embere értetlenül felkapta fejét. – Nem elég, hogy Phone meghalt, még ez is…

- Főnök…

- Nem… Ha ez kitudódik… ha újabb botrány tör ki az étteremről, nekünk annyi!

- De ez… Nem a mi hibánk – magyarázta az egyik alkalmazott, ám főnöke hirtelen hangnemváltása csendre intette. Sosem gondolta volna egyikőjük sem, hogy idáig fog süllyedni az étterem…

- Ezt senki sem tudhatja meg, világos!? Befalazzuk ezt az egérlyukat és elfelejtjük a francba – magyarázta ideges és kissé megszállott tónussal hangjában. Fogalma sem volt, hogyan máshogy tudná kezelni ezt a helyzetet. Nem hagyhatta, hogy az étterem csődbe menjen, nem hagyhatta, hogy újabb gyilkosságról pletykáljanak a városban.

- Figyeljetek – szólt szinte kioktatóan. – Nekünk sosem volt ilyen szobánk. Ez soha nem is létezett, rendben? Senkinek, még családtagnak sem mesélhettek erről… Világos!?

A két férfi egyszerre bólintott. Bár meglehetősen ellenezték felettesük döntését, mégsem tudtak nemleges választ adni azokra a szavakra. Valami szokatlan és rémítő fény gyulladt fel a férfi tekintetében, így jobbnak látták, ha nem vitatkoznak vele. De hibáztathatták őt valamiért? Hisz a főnök kitartóan igyekezett ezt a süllyedő hajót fenntartani és tovább vinni még azok után a szörnyűségek után is. Bármelyik józan ember beleőrült volna a végére…

            Így aztán eltussolták az egészet azzal, hogy lezárták és eltűntették a nyilvánosság elől azt a titkos szobát. Soha senki nem emlegette fel többé, ami végül teljes feledésbe küldte az egykori Spring Bonnie-t is. A szétrombolt robotokat azonban nehezebb volt pótolni. Hosszú idő után sem sikerült új alkatrészeket beszerezni és megkezdeni a javításukat, hiszen az egész étterem figyelmét lekötötte a rendőrök nyomozása. Elméletek szerint a többi gyermekgyilkosság is a Freddy Fazbearhez volt köthető, így a vizsgálódás még hosszú hónapokig eltartott. Egyáltalán nem segített az éjjeli őr halálesete sem, ahogy a robotok összetiprása is újabb kérdőjel volt a nyomozásban. A zaklatott szülők csak arra tudtak gondolni, hogy egy dolgozó tehette mindezt, hisz ki más tudta volna beletömni a robotokba gyermekeiket? Végül a rendőrség is ezen az útvonalon haladt, de az étterem minden bizonyítékot magába nyelt, semmit nem találtak.

            Hónapokkal később a Freddy Fazbear Pizzéria bezárta kapuit. A sorozatos perek és botrányok fokozatosan kiölték a helyből azt a szórakozást, amit fénykorában még nyújtani tudott a gyerekeknek. Nem szólt többé dal a ringlispíl felől, nem illatozott a konyha és nem zengte körbe Freddy éneke a termet. Nem maradt más, csak koszos falak, ijesztő, megtépázott poszterek, néhány gyerekrajz és az étterem büszkeségeinek; Freddynek, Bonnienak, Chicának, Foxynak és Golden Freddynek a feje a raktár szobában. Az idő múltával mindez csak egy fakuló rémálomnak látszott.

Teltek az évek, és az emberek megfeledkeztek az étteremről, ami oly sok mosolyt és könnyet csalt kicsik és nagyok szemébe. Megfeledkeztek a gyilkosságokról, a furcsa éjszakai halálesetekről, az eltűnésekről… a megfakuló rémálom harminc év múlva nem volt más, mint egy feledésbe merült legenda. Azonban…

Hangos dörömbölések zengték be a szobát. Valami hatalmas és nagy erejű dolog csapódhatott újra és újra a betonnal befedett ajtóhoz, ami fokozatosan szétverte az egész szerkezetet. Minél több ütés érte az ajtót, annál tisztábbal lehetett hallani a munkások csevegését.

- Biztos hogy jó helyen vagyunk? Hiszen a tervrajzon semmi jele szobának – hallatszódott egy fiatal férfi zavarodott hangja.

- Bízzon bennünk. Itt tejesen más hangja van a kalapácsnak. Ha nem is szoba, de valaminek kell itt lennie – magyarázta egy másik, idősebb férfi, majd újabb erős ütéseket mértek a betonra. Még egyet, majd megint egy újat és… hallani lehetett, ahogy a beton megadja magát, majd összemorzsolódva, néhány nagyobb sziklával egyetemben lehullik a fém ajtóról. Izgatott kiáltás törte meg a munkások zaját, amit további hangos dörömbölések követtek, mígnem sikerült betörni az ajtót. Ködszerű por szállt föl a régóta zárva tartott szobában, mikor hatalmas zörejjel földre csattant az ajtó. Az emberek félve és izgatottan bementek, tekintetüket körbetáncoltatták a szűk teremben és csak aztán mertek beljebb haladni. Mintha csak valami ókori ásatáson valami szent sírkamrát találtak volna, úgy bámulták a régi Freddy Fazbear alkatrészek maradványait.

- Ez nem lehet igaz! – Kiáltott fel hirtelen egy fiatal férfi. Valószínűleg ő kérte fel az embereket, hogy nézzenek körül az étteremben. Tekintete Springtrapra meredt, aki megannyi év után is a sarokban ülve meredt maga elé. Időközben kissé megrágta a rozsda, és több helyen lepotyogtak róla a fém alkatrészek. Lábai teljesen meztelenek voltak, arcán mintha sebhelyek éktelenkedtek volna, és elég sok helyen kiágaskodtak vezetékei.

- Egy eredeti robot a Freddy Fazbearből! Micsoda kincs! E-Ezt mindenképp fel kell használnunk a horror házunkban! – Magyarázta izgatottan a férfi. Gyorsan oda is fordult a munkásokhoz, hogy megbeszélje velük a további teendőket ezután.

Fogalmuk sem volt, mit szabadítottak ki aznap. Fogalmuk sem volt milyen szörnyeteg lapult meg a sötétségben és mit tett vele harminc évnyi érlelődés odabent.

MÉG MINDIG ITT VAGYOK.

A lila ködös rémálomnak még korántsem volt vége. Aranyba zárva új erőre támadt és tovább tombolt a Fazbear's Fright horror házában, immáron teljesen céltalanul. 

Egyedül a vérszomj hajtotta.